Kiráz a hideg, testem megremeg Fájdalom hasít belé, a szívem hevesen ver. Egy újabb könnycseppet érzek, hasítja arcom, Látom magam előtt az utolsó, édes alkonyt.
Óvatosan ráz belülről a sírás, Szétszakít, érzem magamban, apró sírt ás, A fájdalom, mely apró darabokra marcangolta lelkem, S a remény, mely a darabokat illeszti össze csendesen.
De a remény halk sírása így is jól hallható, Hogy éljek, ha boldogságra már ő sem kapható? Hogy győzzem le a gyötrelmes háborút, Ha a fájdalom győzött, s a remény pedig elárul?
Csak a szívemet érzem, hogy itt lüktet halkan, Hogy minden dobbanással tovább űzi fájdalmam. Minden egyes dobbanással ereimet árasztja el, Belülről marcangol, miért így vesszek el?
De aztán a fájdalom távozik belőlem, S mintha a távozással üres lenne lelkem. Hiányzik valami, ami a háborút újra fellobbantja, S a bennem dúló harcot a szerelem újra átitatja.
Te vagy az, Édes, kiért a harcomat vívom, Te vagy az, ki miatt érdemes mindezt kibírnom. Te vagy az, aki a harcomat mindig megnyeri, S te vagy az, akiért a szívem képes tovább lüktetni.
|