Menekülünk a láthatatlan És ismeretlen rém elől, Ki ránk les százezer alakban És egyszer mégis csak megöl.
Ki ránk vár fényben és ködökben, Alattomos gyilkos, konok, Minden bukásban és örömben Ő közeleg, az átkozott.
Megengedi, hogy dalba fogjunk, Hogy csókoljunk egy tünde nőt, Elnézzük, percek üdve hogy fut És mint nőnek a temetők.
Megengedi, hogy meneküljünk Mámorba, ködbe, bús vakon, Hogy végre lássuk: itt a vesztünk S érezzük: nincsen irgalom! |