Új vércsepp loccsant a földre

Vele együtt egy lélek hagyta el a földet örökre

Pár percel ezelőtt keserű kacagás tört elő belőle

Most már az angyalokkal nevethet örökre…

A lány arca most már fehéré lett

Kifutott belőle az élet

Elhagyta a földet, elhagyta a poklát

Meglelte az áhított nyugtát

Fáj neki az élet, kínozta a lét

Nevetett, de sóvárgott a pengéjéért

Szerette a szerelmét, aki viszont szerette

Bár vele lehetne örökre

Szerette az apját, aki magától eltaszította

Ki a gyermekkorát a sírba elásta

A kislányt mindig csak kinevette

Kinek önbizalmát örökre elvette

Szerette az anyját akinek mindig fájdalmat okozott

És akitől bocsánatot kérni sosem tudott

Szerette az egyetlen barátját aki szomorú volt

Szívében csak a magány honolt.

Szerette a festői tájat, az érzői zenét

Amiben kiélhette minden félelmét

De minden fájdalma benne maradt

Széttörte a gyenge falat

És a lány eltört, ketté repedt

Elhagyta ezt a földi teret

Szállt a lelke mindegy hogy merre

Csak a lehető legmesszebb innen

Földi porhüvelyére majd a család rátalál

És keserű könnyeket hullajt majd rá

Életükben először a lányuk lesz a legfontosabb