A rokontenyésztés igen régi tenyésztői eljárás, melynek legnagyobb mesterei - természetesen - az angolok. Létezett természetesen azelőtt is, hogy a tenyésztők tudatosan alkalmazni kezdték volna, hiszen kis populációkban szabadon élő állatok esetében a fajfenntartás egyik lehetséges módja. Léteznek állatfajok, melyeknél a populáció méreteitől függetlenül bevett szokás. Amennyiben az emberi faj egyedei "alkalmazzák" vérfertőzésről, rokonházasságról beszélünk, ezt pedig évszázadokon át az egyház, a modern állam korában pedig a jogrendszer tiltja. Ennek természetesen nyomós oka van. Változik-e a helyzet, ha tenyészállatokról beszélünk? Annyiban mindenképpen, hogy ők a fenti tilalmakat nem ismerik. Minket azonban elsősorban az érdekel, hogy az utódok minőségét tekintve létezik-e különbség emberi és "állati" rokontenyésztés között?

Amennyiben az alapelveket vizsgáljuk, nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem: semmi különbség nincs a két eljárás között. Mi történik tulajdonképpen a rokontenyésztés során? Minden fajta sajátja egy jól meghatározott genetikai kód. (Ez ugyan mutációk révén időben változik, a tenyésztői munka során e változást figyelmen kívül hagyjuk.) Minden fajtára érvényes továbbá, hogy az egyedek fenotípusai (sőt, genotípusai is) kisebb-nagyobb szórást mutatnak, a fenti kódon belül. A kód (gene pool) azonban a teljes populációt lefedi, annak összes lehetséges tulajdonságával. Két egyed párosítása alkalmával tehát e kód (mint lehetséges tulajdonságok halmaza) két egyedi részhalmaza találkozik. A találkozó részhalmazok elemei határozzák meg a születendő utódok leendő tulajdonságait. Anélkül, hogy részletes genetikai leírást adjunk, az eredmény elemzése elég nehéz. Ismerjük meg tehát a minimálisan szükséges fogalmakat: a fenotípust, genotípust, domináns meg a recesszív géneket, heterozigóta vagy homozigóta génpár (allél-pár) fogalmát. Egy tulajdonság öröklődéséért mindig egy gén-pár felelős (ez is igen leegyszerűsített modell). Öröklődés során akkor beszélünk dominanciáról, ha az egyik allél jelenlétében a másik megnyilvánulása nem lehetséges. Tekintsük példaképp a fekete színt dominánsnak a világoshoz képest (nem minden esetben igaz a kijelentés). Amennyiben valamely egyed hordozza a fekete allélt, színe fekete lesz, attól függetlenül, hogy az allél-pár (a hordozott másik allél) milyen. Amikor a pár fekete, homozigóta tulajdonságról beszélünk. Ha a pár világos, heterozigóta tulajdonsággal állunk szemben. A homozigóta csak feketét tud örökíteni, a heterozigóta viszont világos színű utódokkal is meglephet. Tehát akár két fekete (heterozigóta) egyed párosításából is származhat világos színű utód! A világos szín örökítési mechanizmusát ez esetben recesszívnek nevezzük.

Egymással rokonsági kapcsolatban álló egyedek párosításakor tulajdonképpen csak az történik, hogy a genetikai kód találkozó két részhalmaza egymást sokkal nagyobb mértékben fedi, mint két idegen egyed párosítása esetén. A két egyedet leíró genetikai képlet tehát jóval több közös ismerőst (domináns gének) és ismeretlent (recesszív gének) tartalmaz. Ezáltal megnő tulajdonképpen az esély arra, hogy a két egyed recesszív (rejtett) génjei felszínre kerüljenek. Ezek pedig felelősek lehetnek jó, illetve rossz tulajdonságokért egyaránt. Amennyiben az egyedek sok rejtett (hibáért felelős) gént tartalmaznak, az utódok minőségét illetően nyilván nagy lesz a csalódásunk. Ezek a tulajdonságok azonban felszínre kerülhetnek "idegentenyésztés" során is, sőt, rejtve is öröklődhetnek tovább generációk során át. Ilyen értelemben tehát a rokontenyésztés a küllemben megfelelő egyedek tesztje lehet. Egy állat tenyészértéke lényegesen megnő, ha rokontenyésztéssel bizonyította: nem örökít rejtett hibákat!
Ez a rokontenyésztés legnagyobb előnye. Emellett azonban egy bizonyos tulajdonság (vagy típus) rögzítésére is a legmegfelelőbb eszköz a tenyésztő számára. Ki és hogyan alkalmazza a módszert? Bárki, akinek megfelelő tenyésztői tapasztalata, genetikai ismerete van. Alkalmazásához igen gondosan válogassa meg a tenyész-párt. Amennyiben a párosítandó egyed valamelyike a fajtaleírásnak nem felel meg maradéktalanul, rokontenyésztés nem javasolt. Még kevésbé, ha a párnak közös hibái vannak. Amennyiben hibák nem állnak fenn, ellenőrizzük a közös ős tulajdonságait valamint a nemzett utódok minőségét. Ha semmi rendelleneset nem tapasztaltunk, nagy meglepetés nem érhet a rokontenyésztés alkalmazásával. Mondhatjuk azt is, hogy a rokontenyésztés új csodát nem hoz létre, legfeljebb a létezőt stabilizálja. Ehhez azonban az kell, hogy a csodából - az etalonból - induljunk ki!

A fenti állítások valószínűsége a rokoni kapcsolatok szorosságával nő. Amennyiben azonban az eljárást több generáción keresztül folytatjuk, mellékhatásai is lesznek. Az egyedek mérete csökkenni fog, ugyanakkor az életképesség és a termékenység is megszenvedi a rokontenyésztés ésszerűség határán túli folytatását. Igaz, ilyenkor "friss vér" alkalmazása már egyetlen generáció alatt képes helyreállítani a világ rendjét.

Végül még egy érv, melyet a rokontenyésztést ellenzők figyelmébe ajánlok: az összes létező telivér állatfajta (angol, arab lovak stb) szoros rokontenyésztésnek köszönhetik létüket. A legtöbb magyar kutyafajta sem létezne napjainkban a vitatott eljárás nélkül.

Nem lennék igazságos, ha nem folytatnám a sort ellenérvekkel (példákkal):
Több fajta csúnya örökletes betegséget köszönhet az eljárást túlzásba vivő tenyésztőknek (pl. Dalmát, süketség).