Karnevál szó eredete

Maga az elnevezés a középkori latin carne levare, "a hús elhagyása" kifejezésből alakult ki. A hús szó azonban nem csak a keresztény ünnep böjtmegelőző jellegére utal, hanem a farsangi eszem-iszomra is. Ilyenkor ugyanis rengeteg hús (disznó, marha, csirke) fogyott. Nem vethető el azonban egy másik etimológiai magyarázat sem: carrus navalisnak nevezték azt a kerekeken guruló, hajó formájú szekeret az ókori Rómában, amelyet a február 15-én tartott Lupercalia-ünnepen állarcos tömeg húzott végig az utcákon, mint a termékenység, bőség szimbólumát, a természet újjászületését köszöntve.
(Németországban farsang utolsó napján ugyanezt a hajószekeret vezették körül a helységekben, ezzel az újra megnyílt hajózási időszakot jelezve.) Ez az eredetmagyarázat azonban valószínűleg téves, ugyanis a "carrus", azaz kocsi szó az olasz nyelvben minden esetben megőrizte a két r-es alakot, a carneval szót pedig egyik későbbi változatában sem írják két r-rel.

Dionüszosz ünnepek az ókori Görögországban és Saturnaliák

A karneválnak a Dionüszosz ünnepekkel való rokonítása nem teljesen alaptalan, ugyanis az ókori Görögországban volt egy olyan Dionüszosz ünnep, ami éppen a mai farsangi időszakkal esik egybe. Ez az úgynevezett kis Dionüszia, amelyet a falvakban és december-januárban ünnepelték. Az ekkor rendezett vidám mulatságokat hangos, álarcos felvonulások kísérték. Ezekből alakult ki később az athéni vígjáték. (Az úgynevezett nagy Dionüszosz ünnepek tavaszra estek, ilyenkor, március-áprilisban az újbort, a szőlő új virágzását ünnepelték, elsősorban a városokban. Ezen ünnepeken drámai versenyeket is rendeztek, s a folyamatos fejlődés során ebből alakult ki az athéni tragédia.)
A régi görögök Dionüszosznak áldoztak, míg az ókori Rómában a február 15-én rendezett Lupercalia-ünnepeken kecskét szenteltek az isteneknek.
A Saturnaliák ősrégi latin népünnep, mely a hagyomány szerint annak a boldog aranykornak emlékezetét rejtette, mely Saturnus uralkodása alatt volt a világon. Évforduló ünnep volt, melynek a napja december 17-ére esett, de az egész ünnep teljes egy hetet vett igénybe. Régóta megülték, de szabályozása a császárok korába esik: Augustus három napot engedett, Tiberius és Caligula megtoldották egy-egy nappal. Az egész idő alatt teljes munkaszünet és korlátlan jókedv uralkodott.
A gazdagok rózsával koszorúzták fejüket, megvendégelték a szegényeket, leszedték a rabszolgák láncait, a cselédeket saját asztalukhoz ültették, a családtagok pedig apró ajándékokkal kedveskedtek egymásnak. Cirkuszi versenyek, gladiátorjátékok és alakos felvonulások követték egymást, melyek a bolondok ünnepe, karnevál és más ünnepek ősképéül tekintendőek.

Középkor

A középkorban is tovább éltek ezek az álarcos, állatjelmezes felvonulások. Ezeket a régi, pogány ünnepeket később az egyház keresztény tartalommal töltötte meg. A farsangi mulatságok nemcsak a Saturnáliák divatát tartották életben, hanem a természet megújhodásával ősi, vidám népjeleneteit, állati és óriás figuráit is. Európa legtöbb országában emlékezetes és mindig újra várt esemény volt az álarcos felvonulás, amikor vagy az ismert, hajó formájú kocsik tetején, vagy másféle feldíszített szekereken óriási maszkos, jelmezes alakokat hordoztak körül. A reneszánsz Firenzében az álarcosbálok védnöke maga a városállam Medici-uralkodója, Lorenzo Il Magnifico volt.
Ekkor alakult ki a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó időszak farsang elnevezése (a német fasen, faseln - mesélni, pajkosságot űzni - szóból), amely - főként az utolsó három napban - a szabados mulatozás, kicsapongás, böjtök előtti népünnepélyek ideje is. Az egyébként szigorúan vallásos, hétköznapi életet a féktelen örömünnep váltotta fel ekkor.

Olaszország

A maszk kétségtelenül a karnevál jelképe, Velence szimbóluma.
Ez a lehetetlenre építkező város a lehető legalkalmasabb rá, hogy a fantázia birodalmának fővárosa legyen.

A farsang hazája Olaszország, ahol ez a régi római Saturnália ünnepekből származott, melyeket a keresztény egyház nem bírt a nép tudatából kiirtani, és kénytelen volt e régi pogány ünnepeknek némi vallásos színezetet adni.
Korábban nemcsak álarcos felvonulásokat tartottak, virágot és gipszből vagy cukorból készült golyócskákat (confetti) dobáltak a járókelőkre, hanem a velencei karnevál még állatviadalairól, valamint a római kori lóversenyeiről is híres volt. Velence külön történelmi magyarázattal is szolgál: a hagyomány szerint a Köztársaságnak a császárhű Ulrico pátriárka felett aratott győzelme óta tartanak ünnepséget ilyenkor "Húshagyó Csütörtökön", a Piazetta San Marco-n.
Az első írásos emlékek, melyek megemlítik a karnevált, 1094-ből valók. Ez időben Vitale Falier volt a város dózséja. Velence nagy és félelmetes mediterrán tengeri hatalom volt, s győzelmeit sorozatosan meg is ünnepelte; mindig is a karnevál volt a legkedveltebb mulatságok egyike.
A XIII. század végén nyilvánították hivatalos ünnepnek a húshagyókeddet, és a maszk-készítőknek már a középkorban saját alcsoportjuk volt a festők céhén belül. Európa több országába eljutottak az itt készült maszkok, Magyarországra is innen hozatták az álarcokat és ruhákat Mátyás király korában.
Velence a XVIII. században elnyerte a karneválok városa címet. Ekkoriban már Európa nemesei százával özönlötték el, hogy jól kimulassák magukat a város terein és utcáin, a kaszinókban és színházakban. 1869-ben például Ausztria császára, Ferenc József is részt vett - inkognitóban - a karneválon a Tron és Rezzonico családok vendégeként. Amikor a köztársaság megbukott, a város fejlődése alábbhagyott, a karneválról is megfeledkeztek. A hagyomány pompás újraélesztése két évtizeddel ezelőttre tehető.
1980-ban, kétszáz év téli nyugalom után újították fel a Velencei Karnevált és a központi Szent Márk tér nyüzsgő, álarcos és fantáziadús látogató serege hömpölyög ma már a tereken és a szűk utcákon. Aki ellátogat ezeken a hétvégéken Velencébe, megismerheti ennek az elvarázsolt, romantikus város farsangi, nagyvilági szalonokat utánzó arculatát, amely ma a világ legrangosabb eseményeinek egyike. Ideje alatt hozzávetőleg félmillió turista keresi föl a várost. 1979 óta, amikor ez a szép hagyomány újra életre kelt, a látogatók száma évről évre nő. Főleg az ünnepségsorozat utolsó hétvégéje zsúfolt, nem ritka, hogy sokan csak a várostól 10 kilométerre találnak szállást. A szállodai vendégek kétharmada külföldről érkezik.

Törvények

Az Adriai Köztársaság idejében minden tilalmat feloldottak a karneváli időszak idejére és az utcákat, tereket az álarcokba, álruhákba öltözött nép vette birtokába. A szalonokból, kávéházakból a hangos és féktelen mulatozás zaja szűrődött ki. Kötelező volt az álarc viselése, amelyet már akkor is papírmaséból készítettek és díszesen festettek, dekoráltak. Az álarcot azonban nemcsak szórakozásra használták. Hiába korlátozták viselését törvények, a korabeli híradásokból kiderül, hogy az álarc lehetőséget nyújtott a fegyverviselésre (melyre akkoriban nagy szükség volt), anélkül hogy bárki felismerhette volna az éjszakai randalírozót vagy szerencsejátékost. De alkalmas volt a maszk a polgárok számára a hitelezők előli rejtőzésre is, ennek folyományaként például a kaszinók nem engedélyezték játékosaik számára viselését.

A legrégebbi törvény, mely Velencében az álarc használatát szabályozta - tiltja számukra a "tojásjáték gyakorlását" -, 1268-ban született. A törvényt a nagy hatalmú és rettegett velencei tanács, a Serenissima hozta. A legfurcsább rendelet, melyet a város főtanácsa hozott, 1467-ből származik.
Ez megtiltotta a férfiaknak, hogy apácazárdába belépjenek, és nőnek álcázzák magukat. Igen jelentős egy másik 1502-es rendelet, mely a pálcát és egyéb fegyvert viselő maskarásokat rendszabályozta. Nem engedélyezett az álarc és fegyver együttes viselése, a jelmezesek nem látogathatják a templomokat, sőt több időszakban betiltották a felvonulásokat is.
Az egyetlen maszk, aminek a hordását majdnem egész évben engedélyezték, a bauta volt. Ez egy fél-álarc, amellett kényelmes is, hiszen a maszk levétele nélkül bárki ehet-ihat kedvére.
A törvényeket azonban nem igazán tartották be. Ami azt illeti, ugyanazokat a törvényeket kellett évről évre meghozni 1789-ig, sőt, egészen a második világháborúig foglalkozik velük a jogalkotás.

A mulatság

Dél-Európában a farsang az év egyik legnagyobb ünnepe volt, olyan kivételes időszak, amikor viszonylag büntetlenül, nyíltan is ki lehetett mondani dolgokat. A farsangi időszak januárban kezdődött és a nagyböjthöz közeledve nőttön nőtt az izgalom. A városközpontban, szabad ég alatt rendezték, Velencében a Szent Márk téren. Hatalmas színjátékhoz volt hasonló, ahol az utcák alkották a színteret, a városlakók voltak a színészek, s egyben a nézők is. A közönség az erkélyekről nézhette az eseményeket. Tulajdonképpen nem volt éles határ a színészek és a nézők között, hiszen a bámészkodó hölgyek például az erkélyekről tojással dobálhatták meg a felvonulókat, az álarcosoknak pedig gyakran megengedték, hogy magánházakba büntetlenül berontsanak. A húshagyó csütörtöki ünnepségek eredetileg parádés felvonulással kezdődtek, melyet virágkoszorúba öltöztetett ökrök vezettek. Amikor a felvonuló tömeg elérte a Szent Márk teret, az ökröket lefejezték a dózse szeme láttára egy széles pengéjű kard egyetlen csapásával.
A velencei karnevál sok részletet megőrzött a múltból: a dózse és vendégei az erkélyről üdvözlik a népet. Megszólalnak a harsonák és az ég hirtelen tele lesz menekülő színekkel, léggömbök százai repülnek, imbolyognak a magasban, mintha Velence is szállni készülne. A Campanile tornyából a Dózsepalota egyik oszlopához erősített drótkötélen lassan csúszik lefelé a papírral bevont gipszgalamb. Az emberek kiáltoznak, "Viva Venezia! Ciao Venezia!", a Colombina pedig a magasban kinyitja a hasát, és hullani kezdenek a szalagok és a konfettik. A "kis galamb röpte" a hajdani karneválok egy momentumára emlékeztet: akkoriban egy fiatal kötéltáncos haladt át a téren a harangtorony és a Palazzo Ducale Foscara Loggia-ja között kifeszített kötélen.Ezzel szemben az ünnepségsorozat végén - húshagyó kedd éjjelén - szintén a Szent Márk téren az egybegyűltek levették maszkjaikat, és kórusban búcsúztak, azt kiáltozva: "Elmegy! Elmegy! Elmegy!"
Húshagyókedd a karnevál utolsó napja és egyben a csúcsnapja is. Az utolsó napon búcsúznak el a Karnevál Hercegétől, és ahogy az első napon mindent odaadtak neki, ekkor mindent elvesznek tőle. Hogy elűzzék a tél rossz szellemét, s hogy valójában véget érjen a mulatozás, szimbolikusan megölik a karnevált. A Karnevál Hercege élt, evett, ivott, tobzódott, kiszórakozta magát kellőképpen, de ekkor stílusosan búcsút vesznek tőle. Elkísérik utolsó útjára és megsiratják. Az álarcosok kendőkkel törölgetik a szemüket, hogy kifejezzék szomorúságukat. Még bíróság elé is cipelik, rákennek minden rosszat, ami a városban történt, kiszabják rá a büntetést, majd a nép elkíséri a máglyához.
A máglyánál az élő alak helyet cserél egy felöltöztetett szalmabábúval, amit aztán tűzre vetnek. A nép zokogást mímel, majd visonganak, és a seprűjükkel ütik a földet. A szalmabábú jelképében az önmagukban rejlő rossztól is búcsút vesznek. A karnevál egyik fontos eleme a tűz. A megtisztulást jelképezi, tűzre teszik a rosszat, és mindenki megszabadul a bűntől. Ezzel a pillanattal a természet végre kilép a télből és visszatér az élethez. Commedia dell'arte és Pantomim A commedia dell'arte a XVI-XVIII. századokban, a francia klasszicista drámák idejében uralta az olasz színjátszást és egész Európában elterjedt. Legfőbb műfaji sajátossága a rögtönzés volt. A színészek nem szöveget kaptak, hanem csak a "carnovaccio"-ban rögzített cselekmény vázlatát, mely csupán a játék lényeges fordulópontjait rögzítette. A részleteket, a párbeszédeket a színészeknek kellett rögtönözni. Erre az adott lehetőséget, hogy a commedia dell'arte állandó típusokkal (tipi fissi), hagyományos jellemekkel dolgozott, amelyek állandóságát maszkkal és ruházattal is hangsúlyozták. A legfőbb állandó típusok a következők voltak: gazdag, zsugori, öreg, könyörtelen, gőgös, hetvenkedő, az esetlen hivatalnok, hősszerelmes ifjú, stb. A commedia dell'arte nem a látvány varázsára - mint az udvari színházé - és nem is a szó meggyőző erejére - mint a humanista drámáké -, hanem a gesztusok hatalmára épített. Ez a műfaj Molierre is hatással volt.Egyes jelenetei közé melodramatikus némajátékot illesztettek, amellyel kialakult a mai értelemben vett pantomim műfaja. A XVIII. századi Angliában harlequinade, vagy harlekinád néven önálló némajáték született, amelyben Harlekin figura és Colombine szerelmének komikus epizódjai tarkították, s egyszersmind szatirizálták az egykorú színpadon előadott komoly darabokat. Pierrot szintén egy gazdag színházi, irodalmi, képzőművészeti múlttal rendelkező, emlékezetes színpadi alak. Eredetileg Pedrolino néven a commedia dell'arte egyik szolgafigurája volt és a francia színpadon tett szert fehér arcára és bő fehér ruházatára. Gyermeki viselkedése s a kissé bárgyú modorából és magányosságából eredő pátosza a XIX. század nagy pantomimművészének, Debureaunak volt a találmánya.

Commedia dell'arte és Pantomim

A commedia dell'arte a XVI-XVIII. századokban, a francia klasszicista drámák idejében uralta az olasz színjátszást és egész Európában elterjedt. Legfőbb műfaji sajátossága a rögtönzés volt. A színészek nem szöveget kaptak, hanem csak a "carnovaccio"-ban rögzített cselekmény vázlatát, mely csupán a játék lényeges fordulópontjait rögzítette. A részleteket, a párbeszédeket a színészeknek kellett rögtönözni. Erre az adott lehetőséget, hogy a commedia dell'arte állandó típusokkal (tipi fissi), hagyományos jellemekkel dolgozott, amelyek állandóságát maszkkal és ruházattal is hangsúlyozták.
A legfőbb állandó típusok a következők voltak: gazdag, zsugori, öreg, könyörtelen, gőgös, hetvenkedő, az esetlen hivatalnok, hősszerelmes ifjú, stb.
A commedia dell'arte nem a látvány varázsára - mint az udvari színházé - és nem is a szó meggyőző erejére - mint a humanista drámáké -, hanem a gesztusok hatalmára épített. Ez a műfaj Molierre is hatással volt.
Egyes jelenetei közé melodramatikus némajátékot illesztettek, amellyel kialakult a mai értelemben vett pantomim műfaja. A XVIII. századi Angliában harlequinade, vagy harlekinád néven önálló némajáték született, amelyben Harlekin figura és Colombine szerelmének komikus epizódjai tarkították, s egyszersmind szatirizálták az egykorú színpadon előadott komoly darabokat.
Pierrot szintén egy gazdag színházi, irodalmi, képzőművészeti múlttal rendelkező, emlékezetes színpadi alak. Eredetileg Pedrolino néven a commedia dell'arte egyik szolgafigurája volt és a francia színpadon tett szert fehér arcára és bő fehér ruházatára. Gyermeki viselkedése s a kissé bárgyú modorából és magányosságából eredő pátosza a XIX. század nagy pantomimművészének, Debureaunak volt a találmánya.

Tradícionális figurák és viseletek

1790-ből származó itáliai útleírás szerint "A maschera-öltözék néha szürke, de leggyakrabban - szinte mindig - fekete velencei köpenyből áll: a köpeny selyemből van. A fejre fátyolból és fekete csipkéből egy pici kámzsát tesznek, ennek bauta a neve. Az arc többi részét fehérre festett álarc takarja, ezt voltonak hívják, ami elfedi az arcot, de a szájat szabadon hagyja. Az egészet a kalap tartja, amelyet rendszerint fehér tollbokréta díszít."
Bauta volt az első maszk, és kizárólag az arisztokraták viselték.Egy másik tipikus velencei maszk a pestisdoktor. Először az 1630. évi rettenetes velencei pestis idején említi egy bizonyos Lancetta nevű patikus, hogy néhány orvos "különös viseletben" járja a pestises utcákat, hatalmas csőrszerű álarcot viselnek, a fejük búbjáig beöltöztek, kesztyűs kezükben hosszú pálca. Viselője el akarta kerülni a fertőzést, s a csőrbe még gyógyfüveket is tömött.

Maszkok a tradicionális olasz színjátszás figuráiról:

Pantalone - zsugori velencei kalmár sántító ükapja, csúnya, öreg arc, testhez simuló vörös kabát, hegyes orrú velencei-török cipő, fekete bársonyköpeny
Dottore - bolognai áltudós, aki nem is orvos
Arlecchino - ostoba és lusta
Colombine - Arlecchino szerelme
Brighella - okos szolga alaptípusa, parasztlegény, fekete vagy sötétzöld maszk, kecskeszakáll, hatalmas bajusz
Capitano - hetvenkedő katona, spanyol körgallér, tollas-díszes hadiöltözet, hosszú, kétélű kard
Bauta - háromszögű velencei kalap, fekete selyem vállkendő, csipkezsabó, fekete bársonyköpeny, térdnadrág, csatos cipő
Arany szín - hűség és őszinteség
Fekete szín - kegyetlenség
Fehér szín - közönséges jellem
Hajlott orr - szemtelenség
Ráncos arc - öregség
Nagyívű szemöldök - gőg, hencegés