A velencei lagúna mintegy 1300 négyzetkilométernyi mocsaras terület. Vize sekély, sok helyütt csak derékig ér. Körülötte az egész vidék sokáig járhatatlan volt; a Pó és az Adige hordaléka nem töltötte föl tökéletesen az egykori tengeröblöt, s a talaj ingoványos maradt. A mai Velence körül számtalan cölöpöt láthatunk, melyeket a homokos zátonyokra vertek még évszázadokkal ezelőtt; a halászoknak, rákászoknak jelzik a hajózható útvonalakat, az elsüllyedt hajók roncsait, melyeket betemetett az iszap, s a mégoly sekély vízből sem látszanak ki.

Velencében a víz a város pazar kivilágítása ellenére este szokatlanul fénytelen, s nappal sem olyan élénk kék, mint az Adria általában. Ám őszi estéken, amikor a napok már egyre rövidebbek és a víz felszíne olajosan csillog a leszálló köd párája alatt, gyönyörű látványt nyújt. Olyan szépet, hogy az emberben felmerül a kérdés: vajon a sok kiváló velencei festő, akik a várost és annak nevezetességeit oly sokszor örökítették meg, miért fordítottak oly kevés figyelmet a tengerre és Velence környékére?

A magyarázat az lehet, hogy ezen a vidéken az ember felülmúlta a természetet. Ma már különösnek tűnik az a gondolat, hogy valaki a bőven termő Pó-síkságtól nem messzire, éppen ezeken a terméketlen, kopár szigeteken telepedjék le.

A város alapítóit valószínűleg a félelem hajtotta. Hogy honnan jöttek, honnan származtak, nem tudjuk; egy igazolatlan legenda szerint Kisázsiából érkeztek, s a hódító görögök elől menekültek Trója eleste után. A trójai háború azonban több mint másfél évezreddel a város feltehető alapítása előtt zajlott: Velence története a négyszázas évek környékén kezdődik. Őslakói - akármilyen népcsoporthoz is tartoztak - az utolsó óráit élő birodalom alattvalói voltak.

A környező vidék jelentősebb városai Patavium (Padova), Altino, Concordia és Aquileia voltak. Lakóik a lagúnákhoz csak csak friss halért és sóért jártak, s valószínűleg nem is lett volna ez később sem másként, ha az V. század elején nem törnek be a barbárok az Itáliai-félszigetre is. Elsőzör a gótok érkeztek Alarik vezetésével. Végigdúlták, felégették és kifosztották egész Venetia tartományt, míg végül elérkeztek Aquileiához.

A hír hamar elterjedt Itália-szerte, s a városok és falvak lakói menekültek a barbárok elől; elhagyták szülőhelyüket, s olyan településeket kerestek, amelyek képesek voltak dacolni az ellenség ostromával, illetve ahová a barbárok nem tudták őket követni. Ezért menekültek a legelszántabbak a lagúna szigeteire. Itt az emberek azért érezték magukat biztonságban, mert úgy okoskodtak: a barbárok nem tengerparti országokból érkeztek, nincsenek hajóik, talán tudomást sem vesznek a lagúnák szigeteire menekült emberekről, mivel érdeklődésüket a jóval gazdagabb, és könnyen elérhető városok kötik le.

Igazuk is lett. A következő évben, amikor egyre-másra söpörtek végig a vidéken a hódító barbár hordák, melyek lavinaként zúdultak le az Alpokból, mind többen találtak menedéket a lagúna szigetein; 412-ben, tíz évvel azután, hogy Alarik hordái végig dúlták Itáliát és Rómát, Velence már virágzó város - legalábbis a helyi szájhagyomány szerint.

Ez a szájhagyomány azonban hitelét veszti, ha összevetjük a kevés rendelkezésre álló dokumentummal. Fönnmaradt például egy feljegyzés Pataviumból, ahonnan három tisztviselő látogatott az V. század elején Velence vidékére, hogy kereskedelmi bázist létesítsenek a Rialto-szigeteken. Ez nem arra utal, hogy Velence jól kiépült város lett volna már akkor is; valószínű, hogy a század első felében a lakosok még nem tekintették örökös letelepedési helyüknek a szigeteket. Várták a barbár hordák kivonulását, várták, hogy viszzatérhessenek eredeti lakóhelyükre - legalábbis abba, ami megmaradt belőle. Bizonyára csak az első honfoglalók leszármazottai, a lagúnákban születettek jöttek rá, hogy nincs érteleme visszatérni a szárazföldre, sőt egyenesen öngyilkos lépés volna; a gótok inváziója csak a kezdet volt. 452-ben a gótokat egy még veszélyesebb horda követte: a hunoké, élén Attilával. A hunok vérengzőbbek és leleményesebbek voltak elődeiknél. Senki sem állt útjokba egészen Aquileiáig, melyet Attila hosszasan ostromolt. A római birodalom egyik legerősebb városa hősiesen állta a sarat. Az állóharchoz nem szokott hunok három hónap után már-már fölhagytak az ostrommal, amikor Attila észrevette, hogy a gólyák elhagyják a várost. Ez persze lehetett egyszerűen az időjárás következménye is, de a hun uralkodó égi jeladásnak nyilvánította, és kihirdette harcosainak, hogy Aquileia gyakorlatilag már az ő kezükben van. A babonás hitben tarott hunok újult erővel folytatták az ostromot, és pár nap múlva a római birodalom egyik metropolisa alig volt több együres tojáshéjnál.

Ez a városállamnak még nem nevezhető közösség függetlenítette magát az amúgy is szétesőfélben lévő római birodalomtól: a földrajzi elkülönülés lehetővé tette Velence első polgárainak, hogy politikailag kivonják magukat Itália mozgalmas eseményeiből. A birodalom bukásának, melyet a germán Odoaker tett teljessé, mikor 476-ben az utolsó római császárt, Romolus Augustulust, megfosztotta trónjától, alig volt visszahangja a lagúna lakói között. S amikor tizenkét évvel később Odoaker is térdre kényszerült a keleti gót Teodorikkal szemben, az utóbbi sem lehetett biztos a velenceiek engedelmességében - holott birodalmának fővárosává a közeli Ravennát tette.

Teodorik 523-ban levelet küldött Velence városának. Ez témájához képest - voltaképp rutinjellegű dolgokról van szó - túlságosan részletesnek és kimerítőnek tűnik. Íme a levél: "Az idén igen bőséges volt a bor- és az olajtermés, ezért megparancsoltuk, hogy a begyűjtött javakat szállítsátok Ravennába. Megkérünk ennélfogva benneteket, hogy alttvalói hűségeteket kimutatván, a szállítást minél gyorsabban véghezvigyétek. Azért kérünk titeket erre, mert szülőföldetek adottságainál fogva sok a hajótok... Szállítás közben a tengeren nem kell félnetek a viharok dühétől, mivel mindvégig partközelben maradhattok. Hajóitok, mint már megbizonyosodhattunk róla nemegyszer, úgy siklanak, mintha sík mezőn haladnának. S ha elállna a szél, embereitek készen állnak, hogy kötelekkel a partról vontassák a hajókat. Ti, velenceiek, úgy éltek, mint a tengeri madarak; házaitok a vízen fekszenek, mint a tavirózsák. A talaj, amelyre építkeztetek, nem szilárd, ti mégis bátran dacoltok a tenger dühös hullámaival. Népetek nagy vagyonnal bír: a hal mindig elegendő táplálékot nyújt nektek. Nálatok nincs különbség gazdag és szegény között; egyforma ételetek, egyformák lovaitok. Az irigység mely az egész világon úr, előttetek ismeretlen. Minden erőtöket a sópárlásra fordítjátok, ami számotokra és gazdagságot és a hatalmat biztosítja, hogy beszerezhessétek a nálatok hiányzó dolgokat. A só erőt és biztonságot ad nektek; minthogy arany nélkül megél az ember, de a sót senki sem nélkülözheti. Kérlek hát benneteket, készítsétek bárkáitokat föl az útra, melyeket úgy köttök ki házatok elé, mint más a lovát, s induljatok minél előbb."

Ha eltekintünk is az udvarias szóvirágoktól, a levél azt bizonyítja, hogy ez a furcsa vízi nép nagyon fontos volt az uralkodónak, épp ezért kesztyűs kézzel bánt vele. A levél valódi értéke abban rejlik, hogy elsőként ad hiteles képet a lagúna életéről. Kiűtnik belőle, hogy Velence gazdagságának két alappillére, jövedelmező hatalmának záloga már kezdettől fogva a kereskedelem és a hajózás tudománya volt.

Teodorik halála után Velence békés városa háborúba keveredett. A gót király uralma alatt ugyanis Itália elszakadt a római birodalomtól, hiszen annak jogutódja most már Bizánc volt. Teodorik halála után követői féltve őrízték ariánus hitüket. Az ariánizmus, mely szerint Krisztus nem egylényegű az istennel, csak hasonló hozzá, nem isten, csupán a legtökéletesebb ember, a 325-ös nikaiai (niceai zsinat) óta erenekségnek számított, ám a gótok és más germán törzsek is a kereszténységnek ezt a változatát fogadták el.

Teodorik személy szerint józan és merértő ember volt, megtűrt mindenféle hitet, és szigorúan gátat vetett minden vallási torzsalkodásnak. A bizánciak szemében azonban az ariánizmus vallás mindig is szálka volt, s kilenc évvel Teodorik halála után, 535-ben Justitianus császár hadjáratot indított Itália visszafoglalására. Csapatai élére kiváló hadvezérét, Belizárt állította, aki egy éven belül elfoglalta Rómát. A lagúnák népe fegyverrel nem vett a harcokban, de hajóikat ismételten igénybe vették hadicélokra is.

539-ben Belizár és serege Ravenna falaihoz érkezett. A velenceiektől azt követelték, hogy nyissák meg kikötőiket az utánpótlást szállító bizánci hajók előtt. Ravenna végül elesett, s Itália egy időre ismét a birodalom részév vált. Velence azonnal alkalmazkodott az új rendhez.

A változások semmiféle hátrányt nem jelentettek Velence lakosainak. A város hétköznapi életét továbbra is ugyanúgy irányították, mint azelőtt. A birodalom főembereivel szemben többnyire tartózkodóan, de udvariasan viselkedtek.

Sok ilyen legenda maradt fönn, főleg Altino XII. századi krónikájában. Altino elmeséli például Narszetosz utódjának Longinosznak a látogatását a városban. A velenceiek az ő elképzelése szerint így üdvözölték: "Isten, a mi segítőnk és védelmezőnk, megtarott minket e mocsarak között, fából és nádból épített házainkban. A mi új városunk, Velence, melyet a vízen emeltünk, igazi otthonunk lett; itt bátorságban vagyunk a betolakodóktól, hódítóktól is, s nem félünk a világ bármely fejedelmétől, még a császártól sem - hacsak nem a tenger felől érkezik; viszont éppen a tengerben rejlik a mi erőnk." Altino szerint a császári hatalmat megkérdőjelező célzás ellenére Longinoszt kiemelkedő fogadtatásban részesítették. A harangok, fuvolák és más hangszerek zenéje elnyomta még az ég mennydörgését is.

Távozása után Longinoszt követek kísérik Velencétől Bizáncig. Állítólag ekkor jön létre az első hivatalos egyezmény Velence és Bizánc között, amely szerint a velenceiek segítsége fejében Bizánc katonai védelmet nyújt, és kereskedelmi kiváltságot biztosít a városnak a birodalom egész területén. Altino krónikájában azt is megjegyzi, hogy Longinosz említést sem tett semmiféle alárendeltségről. Az ezt követő ezer évből fennmaradt dokumentumok is arra utalnak, hogy Velence nem tekintette magát Bizánc alattvalójának.

Altino krónikája több érdekes történetet jegyez fel a legutolsó menekültekről is, például Pál püspök legendáját. A püspököt e szerint égi hang biztatta, hogy másszék föl egy velencei torony tetejére, és figyelje a tenger felszínén tükröződő csillagokat; ezek majd megmutatják a szigetet, amelyre nyáját kell vezetnie. Így telepedtek le aztán Torcello szigetén, amely nevét arról a toronyról kapta, amelyre a püspök fölmászott.

Hasonló módon vezette a legenda szerint embereit egy aquileiai püspök Grado, egy padovai pedig Malamocco szigetére. Aquileia lakói - ergyébként az ókorban ez a város nagyjából azt a szerepet töltötte be, mint a középkorban Velence - százötven év leforgása alatt háromszor kényszerültek menekülésre a bárbár hordák elől. Az utolsó alkalommal, 639-ben, Héraklész császár uralkodása idején, a longobárdok foglalták el Piave vidékét, s ekkor az aquileiaiak többsége Gradora menekült. A menekülőket a szájhagyomány szerint Szent Márk vezette, akinek nem ez volt az egyetlen érdeme: azért avatták szentté, mert ő mentette meg a szigetek népét a longobárdok terjesztette eretnek hittől. Ezért Velencében is nagy becsben állt, olyannyira, hogy kétszáz évvel később Alexandriából ellopták, s Velencébe szállították a holttestét; emlékét őrzi a világhírű San Marco katedrális és a világ egyik legszebb tere.

Velence az utolsó barbár támadások után rohamos fejlődésnek indul, de eleinte még nem beszélhetünk igazi városállamról, még számos templom ellenére sem. Inkább a szigetlakók szabad közössége volt a lagúna városkáinak laza szövetsége, melyet hatalmi és egyházi viták is megosztottak. Az egységet voltaképp csak Bizánc befolyása jelentette; még Velence latin neve, Venetiae is többes számú. Velence tehát eredetileg nem a mai város neve volt, hanem a szövetséges szigeteké együttesen. A bizánci helytartó székhelye a Hérakleioszról elnevezett Heraklia volt, míg a velencei bíboros rezidenciáját Gradón építették fel. A tulajdonképpeni Velence és Torcello között kereskedelmi versengés folyt, amelyből eleinte Torcello került ki győztesen, az idő múlásával azonban meg kellett hajolnia az egyre gyarapodó szomszéd város befolyása előtt.

A szájhagyomány ugyanis azt tartja, hogy a birodalom nyugati tartományaiban nagy fölzúdulást okozott az ikonrombolás, s Itália II. Gergely biztatására fel is lázadt a császár ellen. Pál ravennai püspökot meggyilkolták, a tartományi helytartókat elüldözték. A felkelők tartományonként csapatokat toboroztak, maguk választották meg vezéreiket, és kikiáltották a függetlenséget.

A lagúnák területén a választás állítólag egy bizonyos Ursusra esett, aki Heralieából származott, és korábban is tisztségviselő volt. Megválasztása után felvette a dux címet, amiben nincs semmi különös, hiszen ez a cm már Diocletanius korától kezdve létezett a római birodalomban, s független hercegség fejét vagy a császárnak adózó helytartót egyaránt jelenthetett az évszázadok során. Az, hogy Ursus duxnak neveztette magát, csak azért érdekes, mert elindított egy ezeréves hagyományt; a dux alakult át a velencei dialektusban dózséra. A velencei köztársaság fennállása alatt állítólag 117 utódja volt Ursusnak.

Mindez valószínűleg csak legenda, bár a dózse szó aligha képzelhető el, hogy ha Velence föggősége Bizánctól csak formális volt, valóban lázadás tört vona ki egy birodalmi rendelet miatt. Sokkal hitelesebbnek tűnik az a történelmi forrás, amely szerint a városok szövetsége egy 697-ben Heraklieában, a gradói püspök kezdeményezésére megtartott gyűlésen határozta el, hogy mivel belviszályok veszélyeztetik a városállam jövőjét, a meglevő tizenkét tribunus helyett egyetlen méltóságot állítanak a városok élére. Meg is választottak egy bizonyos Paoluccio Anafestót, s ő lett az első velencei dózse.

Ezt a történetet Giovanni diakónus jegyezte föl a XI. század elején, s ezt tekinthetjük a legrégebbi történeti dokumentumnak Velence őstörténetéről. Maga a városállam is ezt a változatot fogadta el hitelesnek: Paoluccio képzelet után festett képe az évszázadokkal később épült Dózse-palotában, a legfelsőbb tanács termében, az első a 11 dózse-kép sorában.

Sajnos azonban ez a krónika sem hiteles; a valóságban az sem biztos, hogy Paoluccio létezett egyáltalán, nemhogy ő lett volna az első dózse. Hogy ki volt valójában, azt valószínűleg sohasem tudjuk meg, de föltehető, hogy csak ezután nevezték ki, miután 725 táján Velence és Herakliea fölmondta a sövetséget. Innen kezdve a Velence név már valóban a mai várost és közvetlen környékét jelölte csak, s erről a kis területről nyújtotta ki később csápjait a XIV-XVI. században fénykorát élő városállam.