„Vérfarkas és ember

Ellensége egymásnak

A te lelked is legyen

Hazája véres harcnak.

Holdtöltekor változz át

Dühöngő, vad farkassá,

Örök élted végéig

Ezen egy átkot szolgáld!”

Így kezdődik Ashley Dantès története, az én történetem. Embernek születtem, de egy gonosz boszorkány megátkozott. De itt nincs happy end, nincs megmentő királyfi, nincs ellenátok. Vérfarkas lettem, és az is maradok egész életemben. Nem ismert semmilyen erő, mely megtörhetné a varázst.

De az idő során megszoktam ezt az életet. Megszoktam, de megszeretni soha nem fogom! Látszólag csábító a hosszú, szinte örök élet, de aki már részévé vált, az látja minden árnyoldalát. Míg a vérfarkasok és a vámpírok nem öregszenek, addig az emberek megvénülnek körülöttünk. Borzasztó látni úgy megöregedni a szüleidet, hogy te nem öregszel velük. És a híres átváltozás… Minden teliholdkor… Iszonyatos fájdalmakkal jár. Teljes önkívületi állapotba kerülünk, a legjobb barátainkat is megtámadnánk. És mikor vége a borzalomnak, a körülötted heverő holttestek emlékeztetnek arra, mit tettél.

Mikor az átkot rám szórták 23 éves voltam. Egy könyvtárban dolgoztam, Párizsban. Kutatásokat végeztem az éjszaka teremtményeiről, a vámpírokról, és a fajtámbeliekről. Túlságosan beleástam magam a vérfarkasok történelmébe. Botor módon a keresésükre is indultam. Ez lett a vesztem. De átok ide vagy oda, maradt még bennem emberség… Nem sok, de maradt. Kislányként is érzelmes voltam. Nagyon örülök, hogy ez a tulajdonságom velem maradt. Rengeteg érzésem van, és nem tudom őket nem kimutatni. Heves természetű vagyok, és nagyon szerelmes tudok lenni. Bár ez talán ifjúságommal és francia törékenységemmel jár.

Mint vérfarkas nem maradhattam a könyvtárban 8-10 évnél tovább. Hiszen feltűnő, ha körülöttem mindenki öregszik, de én semmit nem változom. Így elkezdtem járni Franciaországot, új és új lehetőségek után kutatva. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy csinos lánynak számítok, így szinte mindenhol megfeleltem, könnyen beilleszkedtem. Persze sosem alapoztam ilyen olcsó dolgokra, de mindig tudatában voltam annak, hogy előnnyel indulok.

Dolgoztam Calais-ban könyvelőként, Belfortban ügyészként, Vierzon-ban színésznőként, Orléans-ban titkárnőként. Voltam tanár Cherbourg-ban, modell Marseilles-ben és Besancon-ban, grafikus Avignon-ban, jelmeztervező Versailles-ban. És hogy honnan volt erre mind képesítésem? Hát, engem nem sürgetett az idő, kitanultam mindent. Mindenféle egyetemre és főiskolára jártam. Színte egész Franciaországot láttam. De semmi nem vonzott úgy, mint Párizs. Egyszerűen nem tudtam tőle elszakadni. Párizs különböző negyedeiben sokszor laktam és dolgoztam. Az áttörést a műsorvezetői állás hozta meg. Egy rádióban vezettem az esti-éjszakai műsort. 20-24 óráig voltam én. Nagyszerű érzés volt tudni, hogy Franciaország az én hangomra alszik el. Minden állást szerettem, de ez valahogy más volt. Mindenki ismert, de mégsem. És őszintén szólva, jó volt az éjszakában dolgozni. Ugyan nem vagyok vámpír, de a sötétség mindig is jobban vonzott, mint a fényes nappal.

Egyik este, miután elköszöntem hallgatóimtól, a kihalt, csöndes utcán sétáltam. Szerencsémre a rádió épülete csak pár utcányira volt a házamtól. A hazafelé vezető út keresztezett egy parkot, melynek oly sokszor látogatója voltam. Aznap éjszaka minden úgy indult, mint az előző napok bármelyikén. Gondolkoztam az életen… A parkon keresztülhaladva ahhoz a padhoz indultam, ahol merengeni szoktam. De pár lépés után megtorpantam. Egy alak körvonalai rajzolódtak ki a gyenge holdfényben, ahogy a padomon ült. Nem tudtam mi tévő legyek. Hiszen minden éjszaka leülök oda, hiányzott volna, ha kihagyom. Ugyanakkor már ült ott valaki, csak nem ülhetek le mellé… Habár, miért is ne?

Így hát folytattam az utamat az „ismeretlen” felé. Megálltam a pad előtt. Végigmértem az alakot. 26 év körüli magas, barna férfi volt. Rám emelte a tekintetét… Ott, abban a pillanatban tudtam, hogy fajtámbelivel van dolgom. És valami egészen különöset éreztem, ami emberkoromból rémlett. A szívem hevesen vert, kapkodtam a levegőt, sűrűbben pislogtam, a gyomrom görcsbe rándult és csak bámultam a padon ülő férfit, a lycant. Úgy emlékszem ezt hívják az emberek szerelemnek. Csak úgy belém nyilallt, belém vágott, mint egy villámcsapás… Nem értettem az egészet. Csak azt tudtam, hogy ott akarok maradni, a titokzatos idegen közelében. Így hát megkérdeztem:

-          Leülhetek?

Én kérdeztem, de mintha mégse… Mintha én csak kívülről figyeltem volna az eseményeket, és egy ismeretlen valaki beszélne Ashley Dantès hangján.

Igenlő választ kaptam. Letelepedtem a férfi mellé. És el kezdtünk beszélgetni, mintha régi jó ismerősök volnánk. Pedig sosem láttam még, arra emlékeznénk. Sőt, fajtámbelivel sem találkoztam még soha, vérfarkassá válásom óta. De már az első pillanattól kezdve, hogy megláttam, tudtam, hogy nem vagyok egyedül.

Elmondta, hogy Nicholas Duncannek hívják, született vérfarkas, Párizs előkelő negyedében lakik és dolgozik, mint főorvos. Rengeteg mindent mesélt saját életéről, én is beszéltem a magaméról. Olyan volt ez a találkozás, mintha évek óta váratott volna magára. Úgy váltunk el, mint barátok, talán többek is, mint barátok.

Attól a naptól kezdve minden nap látogattuk egymást. Nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudunk egymás nélkül élni. Előtörtek az emberi emlékeim. Kislánykoromban őt álmodtam meg magamnak. Mindig azt játszottam, hogy egyszer, egy szép napon majd összetalálkozom egy barna hajú, kékszemű férfival, aki megért és elfogad, tisztel és szeret engem. Álmaim valóra váltak. Nick több volt nekem, mint lelki társ, szerelmi partner. Azon kívül, hogy reménytelenül szerelmes voltam belé, olyan lelki társra leltem benne, akiről álmodni sem mertem. Azt hittem az ilyen nem is létezik. És mégis. És az enyém volt… tényleg úgy éltünk, mint azt a mesékben szokás írni. De a mi mesénknek rossz vége szakadt. Azt hittük, tényleg olyan lesz, mint ahogy az a könyvekben meg van írva… Egy napon aztán Nick kapott egy levelet… Behívó volt… A vámpírokkal vívott háborúba, mint főorvost hívták. Ez még a jobbik eset volt, legalább harcolnia nem kellett. Nem akartam hinni a szememnek. Rá kellett döbbenjek, hogy a mesék helyett a valóságban élek… És tudtam, el kell engednem. Nem tudtam mit mondani. Nem tehettem semmit. Azon a reggelen, mikor elszakították tőlem, vörös nap virradt. Kikísértem a kapuhoz. Tudtuk, talán sosem látjuk egymást többet. Megtiltotta nekem, hogy sírjak. Erős voltam, egy könnycsepp nélkül megálltam. Legalábbis ameddig az autó eltűnt a távolban. Akkor a földre roskadva keserves zokogásba kezdtem. Tudtam, hogy egy akkora űrt hagyott maga után, amit soha senki és semmi nem tud majd betölteni. És ami még tragikusabb volt, akkor már a szívem alatt egy kislányt. Nick úgy ment el, hogy nem tudta, gyereket várok. Azt hiszem, megszakadt volna a szíve. Jobb volt így.

De nem hagyhattam el magam, hiszen volt munkám, és terhes voltam. Otthagytam Párizst, túl sok fájó emlék kötött oda. Visszamentem Avignonba, ahol a művészetben találtam újra önmagamra. Kifestettem, kirajzoltam magamból mindent. Néha verseket is írtam. A kis Emily Duncannek egy augusztusi napon adtam életet. Minden erőmet lefoglalta az alkotás és a lányom.

A grafikus-képző iskolában sok korombeli, valamivel fiatalabb vérfarkas tanult. Persze nem elvegyítve az emberekkel. Külön osztályuk volt. Én gyakorló tanárként segítettem kollégáim, főnökeim munkáját. Így ismerkedtem meg a végzős osztállyal. Ide járt a suli szépfiúja, Jimmy Wilson. A tipikus szépfiúkkal ellentétben, ő nem volt szájhős, beképzelt bunkó. Hónapokig csapta nekem a szelet, amit természetesen nem vettem komolyan. Folyton körülöttem legyeskedett, mindig segített, udvarias volt, figyelmes és nagyon szeretetreméltó. Mikor elballagott, konkrét jeleit adta annak, hogy tetszem neki. Ezeket a jeleket már nem lehetett nem észrevenni. Randira hívott, virágot küldött, bonbont. Az elején terhesnek, sőt bosszantónak találtam ezt a nagy felhajtást, de aztán kezdett bennem érlelődni a gondolta, hogy ez a Jimmy jó fej srác…

Az első randink kellős közepén olyan pánikroham fogott el… Megijedtem, hogy talán viszonoznám az irántam táplált gyengéd érzelmeit. Eszembe jutott Nick… És Emily. Velük nem tehettem ezt meg. De mikor már Emily is azzal nyaggatott, hogy kell nekem egy pasi, akkor aztán belementem.

És újra, hihetetlen módon, újra szerelmes lettem. Újra átéltem azokat a fiatal, bohém éveket, mint régebben Nickkel. Bár ez más volt, de ugyanolyan jó. Jimmy, habár fiatalabb volt nálam, úgy szerette Emilyt, mint a saját gyerekét. És ez nekem mindennél fontosabb volt. Lezárt életem egy szakaszát, és újat kezdtem, Jimmy Wilson oldal. Már szinte nem is gondoltam Nickre.

Egy áprilisi napon eljegyeztük egymást Jimmyvel. Júniusban már az esküvőre készülődtünk, mikor egy újabb tündérmesének lett vége. Hírt kaptam Nickről. Az újságok írták, hogy hazatértek népünk hős katonái… Nem tudtam mi tévő legyek. Hiába zártam le életem azon felét, átszakadt a gát. Szóljak neki? Találkozzak vele? Nem lehet! Hiszen menyasszony vagyok. Meggyőztem magamat, hogy nem szabad, nem fogok vele találkozni. Bár nem tudtam, helyesen döntöttem-e.

De a sors közbeszólt… Egyáltalán nem számítottam rá, de Nick megtalált. Egyik nap a suliból hazafelé menet a kapuban összeütköztem vele. Azt a pillanatot nem lehet leírni. Körülbelül ugyanazt éltem át, mint oly sok évvel azelőtt, mikor a padon ülve rám pillantott. Újra az az elsöprő érzés kerített hatalmába, amit szerelemnek neveznek. A józanész már rég nem játszott szerepet. Mintha megőrültem volna. Eszembe sem jutott, hogy a vőlegényem és a lányom otthon várnak. Olyan erővel borultam a nyakába, hogy ha nincs a háta mögött a fal, akkor a földre zuhanunk mindketten.

Nem tudtam, mit tegyek… ott volt Jimmy, akit szerettem, tényleg szerettem… És az én kis Emilym, aki a legfontosabb számomra ezen a világon. Aki apjaként szerette Jimmy. Nicket nem is ismerte, aki az igazi apja.

Nem maradt más hátra, mindenkinek elmondtam mindent. Emily édes volt, örült, hogy hirtelen két apukája lett. Jimmy és Nick azonban egészen másképp fogadták a hírt. Jimmy nem értette ezt az egészet, és a kihasznált és pótszerelmest látta magában. Nick pedig vissza akart menni Párizsba, hogy végleg elhagyjon minket Jimmyvel és a kislánnyal. Jimmy azonban fiatal volt és indulatos. Kihívta párbajozni Nicket. Én persze próbáltam róla lebeszélni, de ő hajthatatlan volt. Ráadásul nem a legjobb időpontot választotta a kötekedésre. Aznap éjjel telihold volt. Tudtam, hogy ebben a harcban csak Nick győzhet, hiszen ő sokkal erősebb, tapasztaltabb és egészen a felbukkanása napjáig a katonai haderőknél szolgált. Jimmy mit sem tudott ezekről. De hősködni, azt tudott.

Elérkezett a párbaj órája. Már mindketten farkas képében egy tisztás két szélén várakoztak. Én Emilyvel messze elmentem, még a hangokat sem akartuk hallani. Mikor a nap első sugarai kezdtek megjelenni a látóhatáron, előmerészkedtünk, és félve ereszkedtünk le a völgybe. Ott két ember feküdt. Mindkettő vérzett… Lesiettünk… Nick föltápászkodott és Jimmy teste fölé hajolt.

-          Még él… - jegyezte meg.

Én szólni sem mertem… Nick felállt, elvonszolta magát a legközelebbi fáig, és mögüle egy kis táskát hozott elő. Abban mindenféle orvosi gyógyszerek voltak. Elkezdte bekötözni és gyógyítani Jimmy sebeit. Az panaszosan és halálra váltan nyöszörgött. Még egy jó ideig nem tudott talpra állni. Emily oda se mert nézni. Az addig apjaként szeretett vérfarkas most vérben fürdik közvetlen kis lábai előtt.

Aztán Nick gyógyszerei hatni kezdtek. Végre fel tudott álnni. A kezemet Nick kezébe adta, és ezt mondta:

-          Már látom, hogy titeket egymásnak teremtettek. Legyetek boldogok. Isten veletek!

És a felkelő nap sugarai követve eltűnt a szemünk elől.

Azóta élünk boldogan, Nick, Emily és én. Talán ezúttal már végre jó vége lesz az én mesémnek is.