Az erdõs, ligetes, fás, bokros területek avarban áttelelõ kullancsainak aktivitása a tavaszi felmelegedéssel megkezdõdik és újból az elsõ fagyig tart. Táplálékszerzésüknek különösen a nedves meleg kedvez, a tûzõ napot, a nyári száraz meleget nem szeretik, de a tavaszi és õszi rajzási csúcson kívül is találkozhatunk velük.

Ezeknek a vérszívó élõsködõknek igen nagyszámú faja az egész Földet benépesíti. Noha Magyarországon is elõfordul több tucat kullancsfaj, ezek döntõ többsége kizárólag erdei állatokból szív vért. Az embert és a háziállatokat egyaránt támadó fajok száma sokkal kevesebb, közülük a legnagyobb egyedszámú és jelentõségû a közönséges kullancs (Ixodes ricinus) és a birkakullancs (Dermacentor marginátus). Míg régebben a közönséges kullancs fõként az erdõs, dimbes-dombos határmenti megyékben (Nyugat - és Dél- Dunántúl, Észak - Magyarország), a birkakullancs pedig a Hortobágy legelõin "tanyázott", az utóbbi pár évtizedben területi elterjedtségük megnõtt. Szinte "urbanizálódtak", akár városok belsejében is elõfordulhatnak, fõként az elhanyagolt, kevéssé gondozott, csalitos, parlagfüves részeken, ahol elõszeretettel bújnak meg a kullancsok által kedvelt rágcsálók, madarak, sünök, apróvadak, és bóklásznak a kutyák, macskák. A kullancsok vérszívók, de jelentõségük és kártételük mégsem ez a tevékenységük, hanem az, hogy kórokozókat, különbözõ vírusokat, baktériumokat stb. terjesztenek, melyek között fertõzõ betegségek elõidézõi is vannak. A terjesztett mikroorganizmusok között vannak olyanok, melyek kizárólag az embert, mások kizárólag a vadon élõ állatokat vagy a háziállatokat betegítik meg, de vannak emberre - állatra egyaránt veszélyesek is. A leggyakoribb zoonózisok: · Kullancsencephalitis (agyvelõ - és agyhártyagyulladáás); · Lyme-kór ; · Q-láz ; · Tularemia (nyúlpestis); · Babesiosis (vérfestékvizelés). Közép-Európában, így nálunk is legveszélyesebb a közönséges kullancs által közvetített arbovírus okozta encephalitis, mely állatokban ritkábban, emberben gyakrabban klinikai tünetekben is megnyilvánuló, nemegyszer igen súlyos kimenetelû betegség. A kullancs minden fejlõdési alakja (lárva, nimfa, kifejlett rovar) szív vért, tehát mindegyik fertõzhet. Hogyan? A kullancs a kórokozót hordozó gazdaállatból vért szív, ezáltal maga is fertõzõdik, de ez állapotát nem befolyásolja, majd a következõ vérszíváskor nyálával "továbboltja" a kórokozót. Leggyakoribb gazdaállatok: rágcsálók, rovarevõ kisemlõsök (sün, vakond), erdei vadak (szarvas, õz, nyúl, róka, menyét stb.), földön táplálkozó madarak (fácán, varjú stb.), legelõ kérõdzõk (szarvasmarha, juh, kecske). A vírus vagy más kórokozó tulajdonképpen a kullancs és a területen élõ gazdaállatok között "cirkulál", az ember és a háziállat akkor fertõzõdik, ha ilyen természeti gócba bekerül. Meg kell jegyezni, hogy a kullancs hímje nem, vagy alig szív vért, éppen csak annyit, amennyi a párzásig számára elég, azután elpusztul. Az igazi vérszívó a nõstény kullancs, számára a vér nemcsak táplálásához kell, hanem az igen nagyszámú pete (1000-5000) termeléséhez és lerakásához is. Ennek megfelelõen a hímek csak egy-két napig, míg a nõstények akár egy hétig is szívhatnak vért, ám a koplalást is jól bírják: a kifejlett egyedek két évig is túlélhetik az éhezést. A közönséges kullancs hímje 1,5-2 mm nagyságú, barnás színû, a nõstény vérszívott állapotban kb. 8x6 mm, kékesszürke. Mind az ember, mind a háziállat fertõzõdése szinte mindig csípéssel történik, de megtörténhet fertõzött tehén, kecske nyers tejének fogyasztásával is. A csípés, vérszívás legtöbbször észrevétlen marad, mert a kullancs nyála egyúttal érzéstelenítõt is tartalmaz. Miként "találja meg" a kullancs az embert és a háziállatot? A kullancs a reggeli és a délutáni órákban a legaktívabb. A fûszálak, levelek árnyékos fonákoldalán megtapadó rovar áldozatára egyszerûen rámászik (a talajon akár tíz métert, a növényzeten egy-másfél métert képes megtenni), a zokniba vagy a lábvég szõrzetébe megbújva akár napokig is észrevétlen maradhat. A magasabb cserjék, bokrok, fák kullancsai az elülsõ lábaikon lévõ biológiai-kémiai-fizikai radarként mûködõ Haller-szervvel tájékozódva szinte "bemérik" áldozatukat, s rávetik magukat az alattuk közlekedõ emberre, állatra. Kedvenc tartózkodási helyeik a naptól, fénytõl védett, izzadásra is hajlamos, vékony bõrfelületek: lábujjközök bõre, nyak, ízületek hajlatai (hónalj, lágyéktájék), hajas fejbõr, állatoknál a fülkagylók, szemhéjak, pofa, tõgy, gáttájék, combok belsõ felülete, lónál a sörény alatti bõrfelület. Az ellenük való védekezés kettõs: lakott területen belüli területrendezés, területvédelem és egyedi védekezés. Elõbbihez tartoznak az árkok, bozótos, cserjés részek rendbentartása, füves részek rendszeres kaszálása, a parlagfûirtás, rágcsálóirtás, szabadforgalmú kullancsirtó-szerekkel történõ permetezések. Utóbbihoz tartoznak: a reggeli-délutáni órákban lehetõleg ne sétáljunk "kullancsveszélyes" helyeken, ott kutyát se sétáltassunk! Kiránduláskor inkább alul-felül zárt, bõ "szafari" öltözetet viseljünk, utána tartsunk kullancs-vizitet! Ma már könnyen hozzájuthatunk különbözõ kullancsriasztó-szerekhez állataink részére is (nyakörvek, rovarölõ-szerek, védõoltások). Fontos szólnunk az emberen, állaton talált kullancs szakszerû eltávolításáról. Téves, sõt igen káros az a gyakorlat, amikor a bõrben kapaszkodó kullancsot zsírral, olajjal kenik be vagy csipesszel csavarják ki! A fulladozó, agonizáló, gyötrõdõ rovar kínjában ugyanis a kórokozót tartalmazó nyálat éppen ilyenkor juttatja áldozatába, a kicsavaráskor feje igen gyakran bennszakad, a nyálmirigyek pedig nem a testben, hanem a bennmaradt nyaki részben vannak. Szakszerû eltávolítás: a kullancs fejlõdési alakjai, a lárvák, nimfák még csak lazán kapaszkodnak a bõrben, ezeket egy homorú-hegyû tûvel egyszerûen "kipöccintjük" onnan. A kifejlett kullancsok eltávolítására kiválóan alkalmas egy magyar találmány, a kullancs-eltávolító kanál, melynek segítségével a kullancsot annak érintése nélkül "kifordítjuk" a bõrbõl. A kullancs eltávolítása után a csípés helyét minden esetben fertõtleníteni kell!