Él egy faj Indonézia szigetvilágában, melyről azt gondolnánk, hogy egy véletlen csoda folytán az előző korból maradt ránk. Ez a faj nem más, mint a Föld leghatalmasabb gyíkszabású hüllője; a komodói óriásvaránusz.

Ragadozó, de megeszi a dögöt is. Kizárólag húsevő, azonban szívesen fogyasztja előételként a tengeri teknős homokba rejtett tojásait is. Kegyetlen vadász, nem kíméli gyengébb fajtársait sem. 30-cm hosszú, villás nyelve és a szájpadlásán lévő Jacobson-szerv segítségével nagy távolságból is képes lokalizálni áldozatát úgy, mint egy kifogástalanul működő radar.

A lesből támadás mestere, de nem feltétlenül látványos küzdelemmel végez a zsákmányával. Erős, előreálló fogai vannak. A vérző fogíny és a nyál kitűnő táptalaja a baktériumoknak, melyek az áldozat sebében hosszabb-rövidebb idő alatt vérmérgezést okoznak. Elég tehát egyetlen harapás, és még a nála ötször termetesebb bivaly is elpusztul vérmérgezés következtében. Ezután neki nincs más dolga, mint követni a legyengült állatot, és megvárni, hogy szerencsétlen magától elpusztuljon. Alattomos, de hatékony módszer.

A kifejlett hím elérheti a három méteres nagyságot, ellenben a nőstény jóval kisebb marad. Testüket kerek pikkelyekből álló vastag bőrpáncél borítja. Nagyon jól tűrik a szárazságot, de a tikkasztó meleg elől természetesen ők is árnyékba vonulnak. Mindemellett kiváló úszók is, többször látogatnak át az indonéziai szigetvilág egyik szigetéről a másikra.

A párzási időszak, késő tavasszal kezdődik. Ekkor kerül sor a hímek közötti küzdelemre: egymásnak vetik magukat (még a testüket is felfújják a cél érdekében), és addig küzdenek, amíg a gyengébb a talajhoz lapulva meg nem adja magát. A mindennemű előjogok természetesen csak a párharc győztesét illetik meg, miáltal kizárólag a legerősebb örökítheti át a tulajdonságait az utónemzedékre. A gyenge vagy sérült példánynak semmi esélye, hiszen ezután még a nőstényt is párzásra kellene kényszerítenie. (Ez még a győztesnek is kemény feladat.)

A nőstény a vemhesség ideje alatt egy alagutat ás a föld alá, - legalább kétméter mélyen -, ahol egy akkora üreget készít, melybe ő maga is kényelmesen elfér. Ide teszi le a 25-30 darab lúdtojás nagyságú tojásait, melyeket ezután gondosan betemet az alagúttal együtt. Ettől fogva kívül őrködik és a kicsik kikeléséig nem is táplálkozik: a farkában elraktározott zsír tartja életben.

Az utódok ősszel látják meg a napvilágot, s egyelőre nagyon eltérnek kifejlett rokonaiktól: fürgék, élénk mintázatúak, a bőrük színe a fák kérgéhez, lombozatához alkalmazkodik. Ez nem véletlen, ugyanis már a kikelésük pillanatában is az ösztöneik irányítják őket, villámgyorsan fel a legközelebbi fára, a lombok adta menedékbe.

Kétéves korban már rendszeresen lemerészkednek a fáról, és a nagyok mellé lopózkodnak egy-egy nagyobb zsákmány lakmározása közben. (Persze nagyon óvatosan, hiszen az öregek nem kímélnek senkit.) Háromévesen már egy-másfél méteresek, - ekkor még mindig csak a testüknél kisebb állatokat képesek elpusztítani. A kifejlett állapotot körülbelül hat-nyolcéves korukban érik el, amikor is egyeduralkodói lesznek az élőhelyüknek.

Összegezve az életüket, a tulajdonságaikat és azt, hogy ezek a sárkányszerű lények még megtalálhatók bolygónkon; bizonyíték: Ők a túlélés mesterei.

A kifejlett komodói sárkány egyetlen ellensége az emberi telhetetlenség, ostobaság és a nyereségvágy.  Szerencsére azonban vannak még jóakaratú emberek is, akik kiharcolták azon szigorú törvényeket, melyek ezeket az egzotikus hüllőket kiemelten védett fajként óvják a kipusztulástól..., hogy az emberiség csodálhassa őket a világ végezetéig.