Világpremier: 6. év 6. hó 6. napja A rajongók közül sokan végképp szentségtörésnek gondolják azt, hogy az Ómenhez is hozzányúltak, de a Sátán gyermeke meséjének világpremierje nem viccel. Közeleg az Apokalipszis.

Már volt róla szó, hogy a nyár horror-remake-ekkel nyit itthon, de rögtön helyesbíteném is magam, hiszen a 30 évvel ezelőtt forgatott Ómen nem a klasszikus értelemben vett horror, hanem inkább természetfölötti, misztikus dráma. Gregory Peck brillírozott olyannyira, hogy a történet még két, alacsonyabb rangú folytatást is megért, plusz egy tévéfilmes negyedik részt. Ezután a nagy számok törvénye alapján, illetve azt nézve, hogy a feldolgozás-hullám mostanában a 70-es évek végét bökdösi így, akik már láttak karón varjút, azok most nem biztos, hogy annyira el vannak képedve.
A sztori klasszikus: a fiatalabbak és nem horrorosok kedvéért egy Rómában szolgáló diplomatának gyereke születik - vagyis gyereke hal meg hatodik hó hatodikán. Ki tudja milyen gonosz véletlennek köszönhetően éppen akkor egy másik gyerek is meglátja a napvilágot ugyanabban a kórházban, viszont szegény édesanyja belehal a szülésbe, így egy pap közbenjárásával és az apa tudtával megtörténik a gyerekcsere. Diplomatáék sajátjukként nevelik fel Isten ajándékát, aki elkezd cseperedni, majd mikor 5 éves lesz hirtelen furcsa dolgok veszik kezdetüket.

Az eredeti film sikerét az Oscar-díjas muzsika (Jerry Goldsmith, RIP) mellett az az érdekes elképzelés hozta meg, hogy nem vérrel és gyilkosságokkal kívánt hatni a néző pszichéjére, hanem sejtelmes hangulati elemekkel és furcsa balesetekkel. Utóbbiak szempontjából szerencsére a remake is megpróbálja felvenni az eredeti elképzeléseit, ráadásul nem szolgaian másolja az eseményeket, hanem megpróbál kreatívnak hitt új metódusokat is belevinni a halálesetekbe, sőt, még egy újjal is megajándékozza a nézőt. A gond azonban az, hogy ezzel minden pozitívat el is mondtunk a filmről.
Valamiért John Moore rendező (Ellenséges terület, A Főnix útja) úgy gondolta, hogy az eredeti film szelleme nem tartalmazza azokat az elemeket, melyek lázba hozzák a ma közönségét, ezért úgy döntött, hogy a modern kor szellemében neki feltétlenül ijesztgetnie kell a nézőt. Ez persze több, erősen funkciótlan rémisztgetést jelent (nem a rémisztgetés a gond, hanem a funkciótlanság), melyek semmi pluszt nem tesznek a filmhez, max jól leönt minket az izgalmakat kevésbé bíró szomszéd jég nélküli cola light-tal. Lehet, hogy a módszer hatásos, viszont a filmet egy másik vágányra téríti ezzel.

Másik oldalról az Ómen jó vágányra terelésében még a színészeknek kellene közreműködniük, azonban hiába a neves stáb, a főszereplők látványosan kudarcot vallanak. Liev Schreiber még úgy ahogy elfogadható, s bár tudjuk, hogy nem egy Gregory Peck, mindenesetre derekasan küzd szerepével és vérrel-verítékkel vall pontozásos kudarcot, pedig nem egy független filmben hozta már régebben magát. Az Ómenben nyilván nagyon fontos szerepet kap a kisfiú, akit az eredeti filmben valóban nagyon jól sikerült eltalálni (az azóta nem filmező akkori kisfiú itt az egyik fotóriportert játsza), de a 2006-os Ómenben sajnos csak a Steven Spielberg-féle Mesterséges értelem forgatásról elemelt droidot sikerült megnyerni főszereplőnek. Milyen lehetett vajon akkor a többi gyerek?
A feleséget, az anyukát alakító Julia Stiles viszont olyan szinten nem érett a szerepre, hogy még a sajtóvetítésen résztvevő hozzáértő celeb, és szomszédja a celeb kritikus kacajjal jutalmazta teljesítményét, vagyis annak hiányát. Nem azzal van a gond, hogy nem szeretjük Stiles kisasszonyt, hiszen kellőképpen dekoratív és tiniszereplőnek tökéletes volt, de baromi nagy hiba volt szerepeltetése mint családanya és nagykövet-feleség. Egyszerűen 24 évesen nem tud hiteles lenni, és kulcsszerep révén ez is erősen rányomja a filmre a bélyegét. Persze a nagy öregek, mint a pap Pete Postlethwaite (Közönséges bűnözők) hozzák magukat és a dajkát (bébiszittert) alakító Mia Farrow is kellőképpen ördögi, de sajnos kevés lehetőséget kap a filmben.