|
KEDVENC VERSEIM
ITT ÉS MOST
A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.
/Pilinszky/
Nem vagyok rád dühös. Türelmetlenek vagyunk, nincs bennünk elég megértés. Álmodozunk, a lehetetlent akarjuk. Te is , én is...Szeretném elfelejteni a múltamat. Általad, veled akarok túllépni rajta. Nem hagylak el. Melletted leszek addig, míg rá nem ébredek, hogy közös álmaink sose válhatnak valóra....De ha mégis elmegyek, vissza sose nézek. Megbánás nélkül megyek tovább. Feladom az álmodozást....
/ Liv Ullmann/
"Ülj ide mellém, s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett...."
MEGBÁNÁS
Vállaidon az augusztus végi éjszaka,
csillagtalan palástom súlya alatt remegsz,
de mint aki megérezte a menekülés jó ízét,
lassan újra megtelsz erővel.
Kikoptat belőled az idő,
s nem tudom feltartani a véget,
hiába nyújtom már neked az életem,
udvariasan hallgatsz, nem bántod a múltat,
hátha egyszer felölti magára
a szelíd megbánás áldozati ruháját.
Mit tehetnék érted, mondd?
Amit én kínálok csupán a sors maradéka,
szomorú józanság,
ami után koszorút dobálnak az emberek.
Pedig lehettem volna még az öröm
hatholdas rózsakertje,
az éjszakában visszhangzó szívdobbanás,
s menedéked, ha annyi a szenny,
amennyit csak együtt bír az ember.
NIA
Lator László:
Emlékezz hát
Ó, álmaimban aluvó!
Szemed pillája rebben.
Mint méz a sejtben, felragyogsz
szétszórt emlékeimben.
Emlékezz hát! A túlnehéz
homályban hogy hajoltunk
egymás felé, hogy készülődött
változhatatlan sorsunk.
Felém hanyatlott homlokod,
s önnön szándékom ellen
csókoltam idegen fejed
fájdalmas szerelemmel.
Mint kimerült menekülő,
ha lélegzete fárad,
úgy érzem, szinte fojtogat
mellembe gyűlt hiányod.
Mert minden tefeléd sodor,
akármi lesz a vége.
Nem védem már magam, s magad
te is hiába véded.
Emlékezz hát! A jeges éj
üres örvénye érint.
Fejünk felett a zord idő
vad látomása érik.
(1950)
Kányádi Sándor
Felemás őszi ének
építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja
ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat
nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok
már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak
János Árpád
Ne álmodj kedves, mert fájni fog
Hozzád, Neked, teérted
Szólok én most:
Érzem, hogy Téged még a tűz hevít.
Ha esdve mondanám ugyan mit ér az?
A szép szó is elszáll ezért leírom
Az írás, ha sokszor olvasod, segít.
Ne hívd a jövőt mely mindenki sorsa
És hívja, várja gyermek, férfi, nő.
Szépre álmodják! S az máris itt van,
És nem veszik észre, hogy múlik az idő.
Az álmok valóra sose válnak,
Amíg álmodjuk őket, minden csodaszép.
Az ébredéskor miénk a valóság,
S amire vágytunk szappanbuborék.
Míg él az ember a vágy is benne él.
Előbb vulkán, majd szunnyadó parázs.
De a vágyat csak megálmodhatod.
Igaz sosem lesz, mert nincs olyan varázs.
Az élet szép, az élet gyönyörű,
De szebbre, jobbra álmodni ne merd
Arra nincs és nem is lesz semmi ok!
Mert jobb a valóság, amit átélsz!
Ne álmodj kedves, mert fájni fog.
Maradj az élet kegyetlen tengerén!
Abban higgy és ott kitartón evezz:
Aki az álmok taván hajózik,
Az előbb-utóbb mind a mélybe vesz.
Nekem most menni kell.
Hogy szerettelek, érzed és tudod,
De örökségül még egy jótanács:
Ne álmodj kedves, az ébredés fájni fog.
Csak egymáshoz
Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -
Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!
Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -
Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.
Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -
Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánk sugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz
/ Reményik Sándor /
SZABÓ GYŐZŐ GYULA
BÚCSÚ
Megtehetnéd - a kedvemért -
Hogy lábujjhegyen távozol.
Halkan csukod az ajtót életemre.
Elmész szépen, és nem kukucskálsz,
Nem kell hogy lássad, mennyire fájsz.
Soha örökké döntöttél. Megadóan töröllek ki lelkemből, jövőmből, összes emlékemből. Ha kéred, nem kérdem miért. Hát menj. Mész. Szemem némán követ. S lassan kicsúszik kezemből a kezed...
A gyepet nézem...talán a gyepet...
Mozdul a fű,szél vagy zápor talán?
Vagy egyszerűen az,hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot..
Várj még...!
Gondolatod simogat ahogy átölel magányom.
Elfeledett érzések törnek elő a múlt ködéből.
Egy erdő mélyén: egymásra lelt két űzött vad,
remegve állnak, szemközt hallgatag.
Szívükből nehéz sóhaj szakad;
Mint két eltévedt gondolat...
Bár megtehetném, mit nem szabad,
de várok még... hátha meghallom hívó szavad.
Mint belégzés, olyan puha minden mozdulat,
amivel magadhoz engedsz, hogy érezd vágyamat.
S szinte látom... intesz,... hogy várj még!
Legyen minden perc... Ajándék ...
Csak azt nem értem, mi az ajándék:
ha távol tartasz, vagy ha átölelsz?
Edith Piaf
Szerelem
Összedőlhet fenn a magas ég,leomolhat minden ami ép.
Egy a fontos,hogy Te szeress,minden más csak semmiség.
Örök életet élsz énvelem,vár reánk a kéklő végtelen.
Mert a sors egymásnak szánja kiket összeköt a szerelem.
Kezem kezed nélkül,mint reggel harmat nélkül
Arcom arcod nélkül, mint virág illat nélkül
Üres vagyok nélküled, mint víz nélkül a tengerek!
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
