Gárdonyi Géza:
A MEGISMÉTELT IDILL
I.
János a naptárt nézte. Vilma a bölcsőt ringatta. - Ma négy éve... - szólott egyszerre lágy hangon János. És szerelmesen nézett a feleségére. Az asszony mosolygott. - Én leány voltam, te gigerli voltál. - Te miattad. - Akkor zöld nyakkendőd volt, mint egy bokor fejes saláta. De jól illett János! - Kivált mikor te kötötted meg, édes. Hanem másról van szó: tudod-e mi nap van ma? - Micsoda? - Junius 28. - 28? Tudom. Ma négy éve volt az első légyottunk a városmajorban. A keresztuttól az ötödik fa; délután 3 órakor. - Én már délben ott voltam. Te is 2 órakor. Rózsaszinü kurta ruha volt rajtad. A hajad egyágba fonva. Én azt mondtam: "Nagysád". Te azt mondtad: "Sárvári ur". Elmult szép nap. Soha nem tér vissza többé! - Miért ne? Laczika mingyárt elalszik. Most egy óra. Ötig nem ébred fel. A dada addig mellette lesz. Ha ugy tetszik, Sárvári ur, három órakor találkozhatunk a városmajorban. - Ez pompás gondolat! - Azt a ruhánkat vesszük fel, amelyik akkor volt rajtunk. Zsófi! hozza le az ur pepitaruháját a padlásról. - Te meg a rózsaszinüt veszed fel? - Azt. A zöld nyakkendő itt van a skatulyában. - És a hajadban rózsa lesz? - Az. A piros szélü zsebkendőd ott van a menyasszonyi ruhám mellett, a sifonér aljában. - Remeg-e majd ujra a kezed, mikor azt mondom: szeretlek! - Bohó te! azért nem is szükséges kimennünk.
II.
A Krisztinavárosban laktak. János negyed óra mulva már lenn volt a zöldben. Ugyanaz a szélehajtott bő pepita-nadrág; ugyanaz a cseperke-kalap; ugyanaz a fekete sétapálcza. Még arra is volt ideje, hogy a szakállát elől leborotváltatta és csak a füle mellett hagyott meg két kis bokrot. A bajusza végét göndörre süttette. A mellére piros szegfűt tüzött. Amint ott ült a kijelölt helyen, a fa árnyékában és a pálczája végével a pepita-nadrágját veregette, ugy tetszék neki, mintha nem is volna igaz, hogy Vilma a felesége. Csak a várakozás hosszu perczei alatt gondolta ezt ki. Az ember igy szerelmi várakozásban gondol merészeket. Egyszercsak felpirosodik a távoli lombok között egy világos rózsaszin ruha. Ribizli szinü selyem napernyő vet rája szines árnyékot. Rövidruhás, tizenhat éves leány. Öröm a járását nézni. Illik neki a járás! Az arcza olyan fehér, mint a gyöngyvirág. A szeme olyan kék, mint az ibolya. Jánost valami ünnepi érzés szállja meg. Mintha harangoznának és fák halk, titlos hangon zsolozsmát énekelnének. Pedig nem harangoznak. A völgy csöndes és néptelen. A rózsaszínü ruha nesztelenül lebeg a fű fölött. Vilma kedvesen és ártatlanul mosolyog. - Álom volt-e hát? János eléje siet. Megfogja a cseperke-kalap közepét és gyors negyedkört irva vele a levegőben, gigerlisen köszön. - Jónapot Sárvári ur, - felel Vilma. A szemét lesüti. Bátortalanul nyujtja a kezét. Sárvári gyöngéden megfogja azt és egy pillanatig gondolkozik, hogy szabadna-e azt a kis kezet megcsókolni? Mint akkor. Vilma azonban idejekorán elkapja a kezét. Az arczához teszi, és panaszosan mondja - Oh, mily meleg van Sárvári ur! - Mintha csak az athléta-bálon volnánk. (Hogy emlékszik ez az asszony minden szóra!) - Különben szép idő van, Sárvári ur. - A hol nagysádot látom, nekem mindenütt szép idő van. - Tegnap esső volt. - Az isten szeret bennünket. Oh nagysád, ha kegyed volna az isten, szeretne-e... bennünket? - A nénémtől alig birtam elszökni. Mennyi gyöngyvirág van itt Sárvári ur? Szedjünk gyöngyvirágot! Vendégünk jött és azt akarták, hogy zongorázzak. Segit nekem szedni? - Akár egy boglyával. De valamit kérek. - Mit? - Hogy egy szálat ajándékozzon nekem belőle. - Szivesen. - De mielőtt ideadná azt az egy szálat, csókolja meg. Vilma lesüti a szemét. Egy pillanatig tétovázik. Lenn a füszálak fölött egy méh döngicsél. A völgy csendes. Egy madár csicsereg a völgy lombjai között. Vilma az ajkaihoz emel egy szál gyöngyvirágot és gyorsan átnyujtja. Nem néz oda. János lopva megcsókolja a kis kezet, Vilma elvonja a kezét. És néhány perczig szótlanul szedik a gyöngyvirágot tovább fölfelé a hegyoldalon. Mint akkor. - Ismeri a normafát? - Melyik az? - Az a nagy, ott a hegyoldalon. - Ne menjünk addig. Ez az oldal oly szép, és oly csöndes. A virág már elég is lesz. - Nincs elfáradva nagysád? - Nem fáradok el soha. - Itt megpihenhetnénk. Összerendezzük a virágokat. Jó? - Jó lesz. De a fü... - Napsütötte. Nem törik bele a ruhába. Leülnek a puha füre. Vilma ölében szétomlanak a virágok. A kis fehér ujjak gyorsan és izléssel rendezik. János egy faágról vékony szalagokat hánt. S a gyöngyvirág elárasztja a levegőt illattal. János megrészegszik ettől az illattól. Mámorosan néz a naphőtől átpirult kedves gyönge arczra. - Vilma, édes kis feleségem - mondja megáradó szivvel. És átöleli az asszonyt. Vilma felsikolt. - Sárvári ur, - mondja tiltakazóan maga elé tartva a kezét, - ön megfeledkezik magáról. - De édesem, ne bolondozzunk. Olyan kedves vagy, hogy muszáj egyet czuppantanom arra a rózsás angyal-képedre. - Megőrült ön, uram? - De édes anyjukom! - Uram, szólt Vilma fölkelve, ha egy szikra lovagiasság is van önben, egy védtelen leány helyzetével nem fog visszaélni (Az ördögbe is, - mondja magában János, - ez az asszony képes itt kisütni, hogy nem is a feleségem.) Vilma látva Jánosnak a zavarát, ujra visszaül, és mintha mi sem történt volna, álmodozva, szeliden mondja: - Szeretnék közéje egypár vadrózsát. Közepére hármat, és a szélére vagy nyolczat. Mit gondol Sárvári ur: találunk az uton vadrózsát? Jánosnak belecsendül az emlékezetébe, hogy ez a kérdés volt a bevezetése a szerelmi vallomásuknak. - Találunk, - felelte, - de majd csak később, ha a Gül baba sírja felé megyünk haza. - Szeretem a rózsát és különösen a vadrózsát. Mikor vadrózsabokrot látok, mindig könnybe lábad a szemem. Azt gondolom, szegény árva leány, mint én vagyok. Isten néz rá folyton az égből: éjjel csillag őrzi, nappal... - Egy hű sziv. Ugyanezek a szavak voltak. János is, Vilrna is könnyezve és mosolyogva pillantanak egymásra. - Egy hü sziv - folytatta János - amely éjjel-nappal csillag gyanánt őrködik kegyed fölött, és soha el sem is hagyja. Oh kisasszony, édes Vilma nagysád, ha kegyed megértené ennek a hü szívnek a szavát. - Ön rébuszokban beszél Sárvári ur. - Szólhatok-e világosabban édes kisasszony, mielőtt tudnám, hogy kegyed hajlandó az én rébuszaimat megfejteni. - Miért ne, ha nem nehezek. Mi az első kép? - Egy kéz nagysád; egy picziny, gyönge liliomkéz. Ez a kezecske, - mondja János, a Vilma kezére gyöngéden rátéve a kezét. - És mi a másik? - Két sziv egy - lánggal. Azután két gyürü, egy oltár és egy egész mennyország. - Rendkivül bonyolódott. - Gondolja talán, hogy a két sziv egy lánggal nincs meg? - Nem, azt nem gondolom, Sárvári ur. - Kisasszony, - kiált fel ragyogó arczczal János, - hiszen én igy boldog vagyok! A kisasszony lesüti a szemét. Sárvári elborítja a kezét csókjaival és boldogságában nem tud egyebet mondani, csak igy rebeg: - Kisasszony, kisasszony, kisasszony. Vilma fölrebben - Jézus Mária! - Mit mond kisasszony? - Öt óra, haza kell menni! - Dehogy kell, hiszen a néni csak hét órára várja. Csak még egy negyedóráig, kisasszony! - Nem lehet, nem nem! - De hát miért nem, kisasszony? Vilma szemérmesen lesütött szemekkel felel: - Cziczit kell adnom a fiamnak.
|