1. rész: Világok fogságában

 Usagi szaladt, olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Szép arcán aggodalom és kérdés tükröződött. Egy negyed órája Mamoru felhívta Rei templomában. Már az, hogy ő hívta furcsa volt és még furcsább volt, hogy megzavarta a tanulásban. Arra kérte, hogy azonnal találkozzanak a parkban. A hangja nagyon bizonytalannak tűnt. Ez volt, ami siettette. Csak mikor átlépte a park bejáratát, lassított a tempón. Nem akart hajszoltnak látszani, ha Mamoruval találkozik.

Néhány bokor mögött találtak egy üres kamrát, ami még jó állapotban volt és egy kellemes búvóhellyé alakították át. Ott gyakran találkoztak, ha zavartalanul akartak együtt lenni. Egy pillantással megbizonyosodott róla, hogy senki nem látja, aztán átkúszott a bokrokon.

Mamoru a kis ház előtti padon ült. Annyira a gondolataiba merült, hogy nem hallotta és az arcán olyan szomorú és mégis határozott kifejezés ült, amitől Usagi szíve fájdalmasan összerándult. Az általános üdvözlőölelés helyett halkan leült mellé a padra és gyengéd, megnyugtató mozdulattal tette kezét a karjára. “Mamoru?” kérdezte halkan. Ő kicsit megijedt és mikor meglátta mosolyogni kezdett, de kényszermosoly volt.

“Mi a baj, Mamoru? Még soha nem láttalak ilyen furcsa állapotban.” kezdte Usagi. “Valami történt és nem tudom, hogy hogyan reagáljak rá.”

Mamoru felállt és pár lépést távolodott tőle. Usagi várt, tudta, magától fog beszélni. Mikor végül megtette, nem nézett rá.

“Felajánlották, hogy vegyek részt egy expedíción az amerikai esőerdőben.” Megállt és felé fordult. “Öt hónapig fog tartani. Két héten belül döntenem kell. Most szeretném tudni, hogy te mit gondolsz róla, Usagi.”

Szüksége volt egy kis időre, hogy megeméssze a hírt. Mamoru el akarta hagyni, öt hosszú hónapra! Nem fogja látni, csak leveleket kap tőle vagy telefonálhatnak. De más oldalról ez egyszerű esély volt számára, valamit látni a világból. Felnézett rá, a szemébe, amiben remény, kétség és szerelem tükröződött. “Adj időt a válaszomra, Mamoru.”, kérte Usagi. “Először át kell gondolnom.” Könnyek gyűltek a szemébe.

“Természetesen, én...” kezdte Mamoru, mikor hirtelen egy hatalmas erő épült fel.

Ekkor mindketten érezték. Usagi keze a brossa felé matatott és látta, hogy Mamoru a rózsája után nyúlt. De egyiküknek sem volt már lehetőségük, hogy átváltozzanak. Előttük egy fekete lyuk nyílt meg, erős szívóerővel. Usagit azonnal elkapta. Kétségbeesetten próbált megkapaszkodni a fűben, de hiába. Eltűnt a nyílásban. Mamoru, aki néhány ágat ért el a bokroknál, se tudott tovább kapaszkodni. Egy utolsó kiáltással a lyukba esett.

Mikor újra kinyitotta a szemét, egy sötét mellékutcában feküdt. Mialatt körbenézett, pár méterre tőle észrevette Usagit, aki még nem mozdult. Mamoru felpattant és majdnem újra visszaesett, mikor minden forogni kezdett. “Usagi!”, kiáltotta és mellé imbolygott. Mikor az ölébe húzta, eltűnt a szédülés. “Usagi, ébredj!” kiáltotta újra és gyengéden megrázta. A pillái megremegtek és kinyitotta a szemét. Mikor Mamoru aggódó arckifejezését meglátta, elmosolyodott.

“Ne aggódj, jól vagyok.” A szemeibe megint komoly kifejezés költözött, ami ritkán fordult elő. “Hol vagyunk?” kérdezte és felemelkedett. “Lassan, vagy elszédülsz.”, figyelmeztette Mamoru és támogatta. Mikor szilárdan állt a lábán Mamoru pár lépést tett az utca vége felé, amíg valamit felismert.

“Nem vagyok biztos benne, úgy néz ki, mint a belváros, mégis...” Usagi mellé lépett és a fényességbe nézett. Valóban, látta a nagy áruházat, amibe olyan gyakran járt. De valami más volt. Egy lépést tett előre, de valami megakadályozta, hogy elhagyja a kisutcát. Ami látott, kis fojtott nyögést váltott ki belőle. A ház úgy nézett ki, mint egy bombatámadás után. A legtöbb szilánk szétrobbant, a falakban óriási lyukak tátongtak, az ajtók beszögezve. Az utcán hamu volt és egy autót se lehetett látni, csak itt vagy ott pár kifosztott roncsot. Habár csak kora délután volt, csak néhány szürkébe vagy barnába öltözött alakot látott elsuhanni az utcán.

Egyszerre mindenki megrémült és visszahúzódtak a kapualjakba. Usagi sok lépést hallott, amik gyorsan közeledtek. Ösztönszerűen az árnyékba húzódott és Mamorut maga mellé húzta. Mikor az kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, egy ujját az ajkára tett, mire elnémult és az utcára bámult. Pár másodperccel később boldog volt, hogy Usagira hallgatott. Pár démonnal körülvéve Kunzite lépett az utca közepére, mialatt az emberek félelmében sütkérezett. Pontosan a mellékutca előtt megállt és hangosan kiáltotta: “Hallgassatok meg! Engem, Kunzitét Beryl uralkodónőtök küldött, hogy az utolsó szabad Senshiket is elfogjam. Mindenki, aki információval szolgálhat magas jutalmat kap!” Ezzel megfordult és egy kaput teremtett, amin át a démonjaival együtt eltűnt.

Néhány pillanattal később Usagi elszakadt a faltól és jobban visszahúzódott a kisutcába. Mamoru követte. “Mi történt? Hol vagyunk itt Mamoru? A múltban?”

“Nem, ott biztos nem. Inkább azt hiszem, hogy egy párhuzamos dimenzióban vagyunk, egy Univerzumban, ami a miénk mellett létezik. Nemrég találtam ezt a teóriát egy könyvben és nagyon hihetőnek tűnt.” Itt elhallgatott és gondolkodni kezdett. “Gondolom, hogy itt soha nem győzték le a Sötétség Birodalmát és ezért sikerült átvennie a hatalmat a Föld felett.”

“Mi lenne, ha egyszerűen mi győznénk le?” ajánlotta fel Usagi. “Biztos vagyok benne, ha...”

“Nem”, vágott a szavába Mamoru. “Nem tudjuk, mi történik, ha itt beavatkozunk. Lehet, hogy véletlenül mindkét Univerzumot elpusztítjuk. Ezt a rizikót nem tudom és nem akarom vállalni és biztosan te sem.” Usagi teljesen összezavarodott. Mamoru mellé lépett és átkarolta. Usagi röviden hozzásimult, aztán összeszedte magát.

“És mit javasolsz, Mamoru? Itt-ragadtunk!” Mamoru egy pillanatra elgondolkodott, aztán azt mondta: “Meg kell találnunk a visszautat a mi világunkba. Ez az egyetlen esélyünk!” Usagi lassan bólintott.

“Igazad van. De hogy semmit nem tehetünk... ezt rettenetesnek találom.” Mamoru megértően bólintott és még egyszer szorosan magához ölelte barátnőjét. Nem érezte jól magát a gondolatra, hogy ezt a világot ilyen állapotban hagyják.

Aztán egy lépést hátrált és pontosan körbenézett, mielőtt előhúzta a rózsáját. Mikor meglátta Usagi kérdő tekintetét magyarázni kezdett: “Nekem is jobban tetszene a normális alakunkban maradni, de sajnos nem mondhatunk le erről a védelemről.” Koncentrált és Tuxedo Maskká változott. Usagi a brossa után nyúlt és halkan szólt: “Holdszívek ereje, ébredés!” Egy másodpercig egymásra néztek, aztán Tuxedo Mask a legközelebbi tetőre ugrott. Sailor Moon egy pillanattal később követte.

A tetőről láthatták a Sötétség Birodalmának centrumát: ott, ahol egyszer a Starlight Tower ált most egy sötét épület emelkedett, szürke köddel körülvéve, ami lehetetlenné tette, hogy többet lássanak elmosódott körvonalaknál.

Ekkor Sailor Moon brossa fényleni és villogni kezdett. Usagi valami furcsát érzett, amit nem tudott beazonosítani. Mielőtt reagálni tudott volna, abbamaradt. Tuxedo Mask legalább annyira meglepődött, mint ő, de ekkor Sailor Moon gyanakodni kezdett valamire. “Ezt a reakciót már láttam egyszer. Akkor az ezüstkristályom a jövőbelire reagált. Mi van...”

“Ha a reakció ennek a világnak az ezüstkristálya volt?” fejezte be Mamoru a gondolatot. “Igen, ez lehetséges. De miért maradt abba olyan hirtelen a villogás?”

“Valami megszakította a kapcsolatot.” Sailor Moon újra a rémes épület felé fordult. “Talán....”

“Fel kéne adnotok, ha ragaszkodtok az életetekhez.” hallatszott egy új, de nem ismeretlen hang.

Tuxedo Mask és Sailor Moon egymás hátát védve álltak. Észre se vették, hogy körbevették őket. “Nagyon elővigyázatlanok voltatok, mikor a közelemben változtatok át. És egy ilyen energiaadag pontosan olyan érthető, mint egy útmutató.” Lassan közelebb lépett, hogy a “fogását” megnézze. Mikor azonban meglátta, ki állt ott, a szemei nagyra tágultak a meglepetéstől. Egészen összezavarodott és megállt. “De,.... hogy…” dadogott.

“Itt az esélyünk! Egyszerre támadunk! Te először én mögötted maradok!” suttogta Tuxedo Mask. Ezzel előhúzta a botját. “Gyerünk!” Nekiindultak és azonnal nekimentek Kunzite egy démonának. Sailor Moon ellenfele valóban egy kicsit hátrahúzódott, és Sailor Moon villámgyorsan csúszott át a résen. Néhány tetővel odébb megfordult, hogy lássa, követik-e őket.

Amit látott, attól a szíve fájdalmasan összerándult. Tuxedo Mask nem tudta áttörni a gyűrűt és az energiasugarakkal harcképtelenné tették. Majdnem eszméletlenül húzták a démonok a palota felé. Sailor Moon már utána akart menni, hogy mindenáron kiszabadítsa, ekkor egy alak nekiment és ledobta a tetőről. Istennek hála pár szemeteszsákon landolt. “Meguntad az életed? Halott vagy, ha Kunzite közelébe kerülsz...”

Ekkor egy meglepett nyögés hallatszott. “Ez nem lehetséges!” Ezzel az alak felemelkedett és Sailor Moon felismerte Sailor Marsot. Az rábámult, aztán makacsul megrázta a karjait. “Ki vagy te?” kérdezte Rei bizalmatlanul.

“Én vagyok Sailor Moon.” válaszolt Usagi halkan.

“Ez nem lehetséges” kiáltotta Mars és felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni Sailor Moont. Az ki akart térni, de Rei fogása nem hagyott neki sok mozgásteret. “Sailor Moon fogságban van, ha nem halott.” Mars szemében könnyek úsztak.

“De én vagyok Sailor Moon, de nem a tiétek!” Mars most inkább zavartnak tűnt. “Ez egy hosszú és összezavaró történet, Mars.”

“Alig várom, hogy halljam.”, mondta Mars, de mikor Usagi kinyitotta a száját azt mondta: “Nem itt! Kunzite kerestetni fog” sokáig csak nézte Sailor Moont “Tulajdonképpen ki kéne, hogy szolgáltassalak, vagy legalább itt hagyjalak, de valamilyen okból bízok benned. Gyere velem!” ezzel megfordult és a kisutcába indult. Sailor Moon nehezen nyelt és még egyszer abba az irányba nézett, amerre Tuxedo Maskot vitték. “Szeretett Mamorum, mindent megtennék, hogy kiszabadítsalak, még az életemet is odaadnám. De így nem érnék el semmit. Tarts ki, találok egy utat.” Evvel megfordult és követte Marsot.

Egy utolsó lökéssel Mamoru a hideg és kemény kőpadlón landolt. Mikor nehezen feltápászkodott, fekete energiából való láncok kerültek a csuklójára. Habár sötét volt, rémisztő félhomály uralkodott. Mamoru felismerte, hogy egy óriási barlangban volt. Mielőtt tovább nézelődhetett volna, pár mozdulat vonta magára a figyelmét a csarnok végéről. Hangtalanul nyílt fel egy óriási portál lebbent fel, ami a világítástól eddig nem látszott. Tuxedo Mask összehúzta a szemét, hogy valamit felismerjen a szürke fényben.

Beryl lépett a terembe, Kunzite és Endymion követte. Beryl megállt a trón előtt, a kísérői jobb és baloldalra. Valaki suttogta: “Térdre!” és mikor Mamoru nem reagált, Kunzite megemelte a kezét és egy energiaadag szaladt végig Mamoru testén. Megingott, de állva maradt. Mikor Kunzite, nyilvánvalóan idegesen újra megemelte a kezét, Beryl egy mozdulattal visszatartotta. “Hagyd, hadd ellenkezzen. Annál nagyobb öröm lesz megtörni.” Tuxedo Mask hátán a hideg futkosott.

Most Endymion lépett elő, egy kört téve Mamoru körül és aztán megállt előtte. “Hihetetlen. Pontosan úgy néz ki, mint én.” Tuxedo Mask belenézett az érzéketlen szemekbe és olyan volt, mintha egy sötét fordított tükörbe nézne. Átmenet nélkül mondta: “Félsz. Tőlem.” Endymion hátrahőkölt és bizonytalanság kúszott amúgy érzéketlen szemeibe. “Ismerlek. Ismerlek téged a legbelsőig, mert én vagyok te.” Ez annyira elbizonytalanította, hogy visszamenekült királynője oldalára. Az megnyugtatóan simított végig a haján.

“Mi van a lánnyal, aki elmenekült?” kérdezte Beryl Kunzitét. “A démonjaim átkutatják érte a várost, felség. De pontosan úgy nézett ki, mint Sailor Moon. Pedig az még mindig pincébe van zárva.”

“Tanácskoznunk kell. Dobjátok Sailor Moonhoz a pincébe!” Ezzel elhagyta a csarnokot. Mamorut tovább húzták, de még vetett egy pillantást Endymion arcára, ami totálisan összezavarodott. Aztán újra sötétség kerítette hatalmába.

 1. rész vége