Születésed története

Egy borús, esős októberi napon kezdődött…

Hajnalban arra ébredtem, hogy menstruációszerű fájdalmaim vannak (pont aznapra voltam kiírva: 2004. 10. 16.), egyre erősödtek, de rendszertelenül jöttek.

Én teljesen fel voltam készülve, mind testileg, mind lelkileg (legalábbis akkor még azt hittem) így nem rohantam a kórházba, szépen vajúdgattam otthon, első gyereknél, mint tudjuk ez hosszadalmas folyamat.

2 óra magasságában szóltam apának (szombati nap volt, így szerencsére itthon volt), hogy ideje elindulni, mert én már nem bírom ezt a bizonytalanságot. Így a 40. héten már türelmetlen az ember. Gondoltam majd haza küldenek, ha csak jósló fájások voltak.

Előző héten naponta jártam CTG-re, mert mindig akkor aluszkáltál, amikor a szívhangodat/fájásokat akarták meghallgatni. Akkor már kétujjnyira ki voltam tágulva (az orvos is kézzel tágítgatott előző napokban) és a nyákdugóm sem volt már meg. Gondoltam lesz, ami lesz, menjünk.

3 körül értünk be a kórházba, a szülőszobán nagy csend uralkodott.Szokatlan módón. Az ügyeletes orvos megvizsgált, jól leszúrt, hogy miért csak most jöttünk, már 4 ujjnyira kitágultam addigra.

Szólt apának, hogy hozza fel a cuccaimat a kocsiból, mert itt ma gyerek lesz.

A szülésznő egy nagyon kedves, fiatal nő volt, így nem bántam meg(akkor még nem), hogy nem választottam sajátot magamnak, így is havonta jártam a dokim magánrendelőjébe vizsgálatokra.

Beköltöztünk az egyik szülőszobába és felraktak CTG-re. Időközben burkot is repesztettek, így megérkeztek a kellemesnek nem mondható fájásaim. Az a fránya gép nem jelezte erősnek, pedig én már 7-8-ast adtam volna egy 10-es skálán.

 A fogadott orvosom is megérkezett közben, de addigra már elviselhetetlennek éreztem a fájdalmaimat. Szóltam neki, hogy adjon fájdalomcsillapítót, mert én ezt nem bírom és még csak 6 óra van.

Szerencsére nem kellett külön altatóorvos, mert ő aneztologus is egyben. Szólt a nővérnek, hogy kössenek be infúziót, mert az eda-hoz le kell csöpögnie egy teljes üvegnek.

 Akkor jött csak igazán a poklok-pokla, az infúzió felerősítette a fájásokat. Már egy labda is előkerült, de az sem segített rajtam,én annyira ordítottam és olyan hangokat adtam ki, hogy én is meglepődtem.(Az orvos meg a szülésznő csak összenéztek, ezek már jó hangok mondták-ők már tudták, hogy ezek a tolófájások hangjai)( Eda-t  persze nem kaptam, mert meghosszabbította volna a tolófájásokat állítólag)

Hogy keveredtem fel az ágyra azt nem tudom, de egyszer csak nyomnom kellett, hát nyomtam…

Nyomtam vagy 10-et, te még sehol , azt hittem ott halok meg.

Szerintem akkor is nyomtam mikor nem kellett volna, így minden energiám elszállt. Én akkor már minden ordítottam, végül a következő fájásnál az orvos rányomott a hasamra így kijött a kis buksid, az orvos odarakta a kezemet, akkor még csak a fejed volt kint, de én akkor már a boldogságtól sírtam. A tested megszületése már elviselhetőbb volt, mert a tudat, hogy mindjárt magamhoz ölelhetlek ez mindent elfeledtetett. Így is lett egy kis (heamatoma) pukli a fejeden és a szemem is bevérzett erőssen.(A pukli kb. 8-10 hónapos korodra múlt el teljesen, amikor a fejed hozzánőtt, nem volt feltűnő, de aki ismert az  tudta, hogy mi az.)

 A lepényt meg se éreztem szinte, hát  utánad semmi nem volt az véres kis mocsing.

Rögtön a hasamra tettek úgy véresen, nyálkásan, én voltam a világ a legboldogabb embere.

Apa elvágta a köldökzsinórt, így ez a kötelék megszűnt közöttünk létezni, de ezzel el is kezdődött egy még szorosabb, még érzelmesebb, még vastagabb kötél, ami soha nem fog elszakadni,.

 Én szét repedtem és vágni is kellett, (pedig annyira figyelnek a gátvédelemre abba a kórházban-nekem ez se jött össze), amíg varrtak, elvittek megfürdetni  , de egy örökkévalóságnak tűnt, mire visszahoztak. A varrás fájdalmait nem ecsetelem, az se volt egy leányálom.

Ezt a történetet nem magamtól, hanem barátaim kérésére „erőltettem” ki magamból, de így 15 hónap távlatából úgy érzem, hogy köszönettel tartozok nekik, mert nosztalgikus hangulatot áraszt belőlem akárhányszor elolvasom.

Ildikó

2006.01.16.