Laci te,
hallod-e?
Jer ide,
jer, ha mondom,
rontom-bontom,
ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
meg talállak csípni,
igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
s nyisd ki füledet,
nyisd ki ezt a kis kaput;
majd meglátod, hogy mi fut
rajta át fejedbe
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
szállj be Laci fejibe.

Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? Elment a kúthoz.
De nem volt víz a vederbe',
kapta magát, telemerte.
És vajon minek
merítette meg
azt a vedret?
Tán a kertet
kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék? Nem biz a.
Telt vederrel a kezében,
a mezőre ballag szépen,
ott megállt és körülnézett;
ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja
Mire van hát?
Ebugattát!

Már csak megmondom, mi végett
nézi át a mezőséget,
a vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
ott az ürge,
hű, mi fürge,
mint szalad!
Pillanat,
s odabenn van,
benn a lyukban.
A mi emberünk se' rest,
odanyargal egyenest,
a lyuk mellé,
s beleönté
a veder vizet;
torkig tele lett.
A szegény kis ürge
egy darabig türte,
hanem aztán csak kimászott.
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
nyakon csipték, hazavitték.
S mostan
Itt van
Karjaimban,
mert e fürge
pajkos ürge
te vagy, Laci, te bizony!

Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje

Mátraalján, falu szélén

lakik az én öreg néném,

melegszívű, dolgos, derék,

tőle tudom ezt a mesét.



Őzgidácska, sete-suta,

rátévedt az országútra,

megbotlott egy kidőlt fába,

eltörött a gida lába.



Panaszosan sír szegényke,

arra ballag öreg néne.

Ölbe veszi, megsajnálja,

hazaviszi kis házába.



Ápolgatja, dédelgeti,

friss szénával megeteti,

forrásvízzel megitatja,

mintha volna édesanyja.



Cili cica, Bodri kutya

mellé búvik a zugolyba,

tanultak ők emberséget,

nem bántják a kis vendéget.



Gyorsan gyógyul gida lába,

elmehetne az őzbálba,

vidám táncot ellejthetne,

de nincs hozzá való kedve.



Barna szeme bús-szomorún

csüng a távol hegykoszorún.

Reggel bíbor napsugarak

játszanak a felhő alatt.



Esti szellő ködöt kerget,

dombok, lankák üzengetnek:

"Vár a sarjú, gyenge hajtás,

gyere haza, gida pajtás!"



Könnybe lábad az őz szeme,

hej, nagyon is visszamenne,

csak az anyja úgy ne várná,

csak a nénét ne sajnálná!



Éjjel-nappal visszavágyik,

hol selyem fű, puha pázsit,

tarka mező száz virága

őztestvérkét hazavárja.



Ahol mókus ugrabugrál,

kopácsol a tarka harkály,

vígan szól a kakukk hangja,

bábot cipel szorgos hangya.



Várja patak, várja szellő,

kék ég alján futó felhő,

harmatgyöngyös harangvirág,

vadárvácskák, kékek, lilák.



Öreg néne megsiratja,

vissza - dehogy - mégse tartja,

ki-ki lakjék hazájában,

őz erdőben, ember házban.



Kapuig is elkíséri,

visszatipeg öreg néni,

és integet, amíg látja:

"Élj boldogul, őzgidácska!"



Lassan lépdel, csendben ballag,

kattan ajtó, zörren ablak,

onnan lesi öreg néne,

kisgidája visszanéz-e.



Haszontalan állatkája,

egyre jobban szaporázza,

s olyan gyorsan, mint a villám,

fenn terem a mohos sziklán.



De a tetőn, hegygerincen

megfordul, hogy búcsút intsen:

"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -

s mint a szél, eliramodik.



Nyár elröppen, levél sárgul,

lepereg a vén bükkfárul,

hó borul már házra, rétre,

egyedül él öreg néne.



Újra kihajt fű, fa, virág,

nem felejti a kisgidát,

fordul a föld egyszer-kétszer,

zörgetnek a kerítésen.



Kitekint az ablakrésen:

ki kopogtat vajon éjjel?

Hold ragyogja be a falut,

kitárja a kicsi kaput.



Ölelésre lendül karja:

kis gidácska meg az anyja

álldogál ott; beereszti,

szíve dobban, megismeri:



őzmama lett a kisgida,

az meg ott a gida fia.

Eltörött a mellső lába,

elhozta hát a kórházba,



hogy szemével kérve kérje:

gyógyítsa meg öreg néne,

puha gyolcsba bugyolálja,

ne szepegjen fiacskája.



S köd előtte, köd utána,

belevész az éjszakába.

Gida lábát két kezébe

veszi lágyan öreg néne.



Meg is gyógyul egykettőre,

felbiceg a dombtetőre,

s mire tölgyről lehull a makk,

a kicsi bak hazaballag.



Mátraalji falu széle,

kapuban ül öreg néne,

nincs egyedül, mért is volna?

Ha fú, ha fagy, sok a dolga.



Körülötte gidák, őzek,

látogatni el-eljőnek,

télen-nyáron, évről évre,

fejük hajtják az ölébe.



Falu népe is szereti,

kedves szóval becézgeti

öreg nénét, és azóta

így nevezik: Őzanyóka.



Piros pipacs, szegfű, zsálya

virít háza ablakába,

nagy köcsögben, kis csuporban

szivárványszín száz csokor van.



Egyiket Gál Péter hozta,

másikat meg Kovács Julcsa,

harmadikat Horváth Erzsi,

úttörő lesz valamennyi.



Vadvirágnak dal a párja,

énekszótól zeng a háza,

oly vidám a gyereknóta,

nevet, sír is Őzanyóka.



Mátraalján, falu szélén

lakik az öreg néném,

melegszívű, dolgos, derék

mese őrzi aranyszívét.



Gidára vár sós kenyérke,

kalácscipó aprónépre;

egyszer te is légy vendége,

itt a vége, fuss el véle

A nyomán február.

Március szántó-vető.

Április nevettető.

Május szépen zöldellő.

Június nevelő.

Július érlelő.

Augusztus csépelő.

Szeptember gyümölcshozó.

Október borozó.

November télelő.

December pihenő.

Zelk Zoltán: Ákombákom

Egyszer régen az irkámon,
született egy ákombákom.
Hát egyszer csak látom, látom:
két lábra áll az irkámon,
úgy indul el ákombákom.
Azt hittem, már sosem látom,
oly messze ent ákombákom,
de mikor az erdőt járom,
ül az ágon
ákombákom,
s rajta van a nagykabátom.
Szólok hozzá: ?Ákombákom,
mért vitted el a kabátom?
Eső esik, mindig ázom,
hideg szél fúj, mindig fázom
Légy olyan jó, ákombákom:
add vissza a nagykabátom!
S képzeljétek, jövő nyáron,
eljött hozzám ákombákom:
s visszaadta nagykabátom

Egyszer volt egy kemence,