Bizony másképp, mert ama kiugrás, az azt megelőző „palotacsíny", a román hadsereg átállása, ha ezt nem is vallják be mindig, de egyre több történész állítja: elsősorban Észak-Erdély visszaszerzéséért történt. A románok megünneplik, vagy legalábbis megemlékeznek 1944. augusztus 23-a évfordulójáról.
A kommunizmus évtizedeiben – mint azt sokan átéltük - eleinte hol „a dicsőséges Szovjetunió által elhozott szabadság napjának", hol csak egyszerűen „a felszabadulás napjának" nevezték augusztus 23-át. Később „az antifasiszta fegyveres felkelés ünnepének", Ceausescu idején pedig egyenesen „az antifasiszta, antiimperialista, társadalmi és nemzeti felszabadító forradalom dicsőséges évfordulójának" titulálták, s az ünnep főként a diktátor és felesége dicsőítését szolgálta. Tény, hogy 1944. augusztus 23-án – I. Mihály király, Iuliu Maniu s más politikusok megállapodása és Antonescu letartóztatása nyomán - a román hadsereg „a hitleri Németország és csatlósai" ellen fordította fegyverét. 1989-ig augusztus 23. Románia nemzeti ünnepének számított, azóta ezt a szerepet „Erdély Romániával való (1918. évi) egyesülésének" emlékére december elseje tölti be.
63 évvel a román átállás után exluzív interjút adott egy bukaresti napilapnak a Németországban élő 76 éves Wilfried H. Lang, a Wehrmacht egykori katonája:
„A háború engem a Prahova Völgyében ért, édesapám 1920 után telepedett meg Romániában egy építkezéssel foglalkozó cég vezetőjeként.
1944 augusztus 23-án még iskoláskorú voltam és a német hadsereg katonájaként visszafele vonultunk a keleti frontról (a későbbiekben a fiatal katona egyike volt Berlin utolsó védelmezőinek-a szerk).
Azon a napon mindannyian megkönnyebbülten tapasztaltuk, hogy nem volt légiriadó mely az angol-amerikai csapatok támadását jelezte volna.
Este viszont az összes román rádióállomás felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy a román Mihály király fontos közleményt ad ki, kérve a lakosságot, hogy tartózkodjanak a készülékek közelében.
Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a felhívásnak, de este 21: 00 óráig mégis hallgattam a királyi adót.
Apám nyugodt volt, ám később, a BBC által sugárzott rövidhírekben értesült a keleti fronton uralkodó katasztrofális állapotokról.
A román átállásról azonban ott sem hangzott el egy szó sem.
A német rádióállomások „rugalmas visszavonulásokról” tudósítottak, a valóságban ezek elveszített csaták voltak, az Antonescu marsall elleni puccsról nem szerepelt semmi a hírekben.
A következő napon feszült csend volt egészen addig, amíg a szirénák egy újabb légitámadást jeleztek. Mint később megtudtuk, állítólag négy német (JU-87) repülőgép néhány katonai objektumot bombázott le Bukarestben.
Erre az esetre hivatkozva augusztus 24-én adták ki a közleményt, mely szerint I Mihály román király, hadat üzent Németországnak.
Később megtudtam, hogy Mihály király azokban az órákban nem is tartózkodott Bukarestben, a közleményt már egy nappal korábban alárta, mely napon egy német támadás sem volt.
Az eseményeket követően egy bukaresti utasítás értelmében az összes német állampolgárnak és német nemzetiségű román állampolgárnak azonnali hatállyal felmondtak a munkahelyén, közöttük apámnak is.
Egy nappal később felkeresett az egyik német hadosztályparancsnok és közölte, hogy parancsot kapott arra, hogy evakuálja az összes német és német nemzetiségű román állampolgárt a környékről.
Apámnak nem nagyon tetszett a dolog, de miután a munkahelye már megszűnt, összecsomagoltuk a legszükségesebb holmikat néhány bőröndbe és felszálltunk egy német kamionra, amelyik a legközelebbi német osztaghoz szállított.
Itt más, szintén a környékről érkező német csapatokkal találkoztunk és egy ukrán önkéntesekből álló egységgel, akik a „Vlasov hadserege” nevet viselték. Az ukránok német katonai egyenruhát viseltek, de németül szinte egyáltalán nem beszéltek.
Augusztus 27-én jóakaratú figyelmeztetés érkezett a román oldalról, hogy a bukaresti dilettánsokból álló parancsnokság döntése értelmében a következő napon meg kell támadniuk minket.
A német haderő azon a területen öt-hatszorosa volt az ott állomásozó román haderőnek, így titkos megállapodást kötöttek, mely értelmében egy formális támadásra kerül sor a román oldalról.
A „harc” egyetlen sebesültje egy bokaficamos baka volt, aki felbukott a mezőn a „harc hevében”.
A következő reggelen azonban új román egységek érkeztek, akik körülvettek minket és gránátvetőkkel támadtak bennünket.
A túlerő jelentős volt, így csapatunk az éjszaka sötétjét kihasználva, megkezdte a visszavonulást Erdély irányába.
Hajnalra egy tisztásra értünk Cheia közelében (Prahova megye).Itt a német szakácsok kávéval és szendvicsekkel kínálták az egész csoportot, katonákat és civileket egyaránt.
Álmélkodva láttam, hogy nagyon sok német katona ekkor már elkezdte eldobálni fegyvereit, készen a megadásra. Szecselevárosba érve több ezer német katona adta meg magát a román hadsereget képviselő 100-150 fős tüzérségnek.
A katonák torkig voltak már a háborúval és nem akartak tovább harcolni.
Az ukránok nem voltak hajlandóak megadni magukat, továbbhaladtak a barátosi átjáró fele.
Egy másik, német csoport, akik nem voltak hajlandók megadni magukat (közöttük szerény személyem is), folytatta útját és a brassói állomást elérve felszálltunk egy tehervonatra, mely északra tartott.
A vonatraszállást meg akarta akadályozni két román csendőr, de néhány rájuk irányított pisztolycső meggyőzte őket arról, hogy jobb, ha békén hagynak bennünket.
Valahol Balavásárhely közelében szálltunk le a vonatról, onnen egy éjszakai menetelést követően aug.30-án hajnalra elértük a Marost, az akkori magyar-román határvonalat.
Csoportunkból én voltam az egyetlen, aki ismerte a magyar nyelvet, így én úsztam át a Marost.
A túlsó parton magyar honvédek fogadtak, akik, miután elmagyaráztam nekik a helyzetet, odahívtak egy német egységet, és két gumicsónakkal szállították át társaimat a Maroson.
Meg kell, hogy jegyezzem, hogy nyakamban mindvégig ott lógott egy zsákocskában a vonatjegyem Németországba, az útlevelem és némi pénz társaságában, mivel nekem augusztus 28-án Ploiestiről Németországba kellett volna utaznom, líceumi tanulmányaim folytatása okán.
Az események sodrásában azonban erre később került sor.
Egy katonai konvojjal érkeztem meg Tordára, onnan vonattal Kolozsvárra mentem és a következő napon elindultam Németország fele.
Az éjszaka folyamán a bécsi Ost-Bahnhof-on borzasztó erős támadás ért ismét a brit Royal Air Force részéről.
Végül, szeptember 2-án jelentkeztem a líceum kollégiumában, ahol az igazgató szigorú megrovásban részesített, amiért két napot késtem a tanévkezdéssel.
15 évvel a történtek után beszéltem néhány emberrel, az akkori események veteránjaival, akik a következőképpen vélekedtek:
„Mi három éven keresztül védtük Románia légterét. Ha ezt nem tettük volna, a dél romániai nagyvárosokat porig rombolta volna az angol-amerikai légierő.
Viszonzásképpen 1944 aug.23 után a románok közénk lövettek, és akiket nem öltek meg, azokat odadobták az oroszoknak szibériai deportálásra, onnan pedig nagyon kevesen tértek haza”

(E.Z. nyomán Szent Korona Rádió)

Forrás: Szent Korona Rádió