Csurka István
Megmaradni

Most kiadják azoknak, akik folyamodnak érte, a hosszabb magyarországi tartózkodásra jogosító, kedvezményes magyar vízumot. A határon túli magyaroknak tehát, akiktől a kettős állampolgárságot megtagadták, és az Európai Unió teljes területére szóló beutazásra és ott-tartózkodásra szóló útlevelet egyszerűen elcsaklizták, adnak valami kedvezményt, amit nem kértek, ami eddig sem volt különösebb probléma.

A kettős állampolgárság megtagadása nyilvánvalóan uniós, brüsszeli nyomásra történt. Az unió nem akarja, hogy Magyarország csatlakozása után, annak örve alatt több százezer erdélyi és délvidéki magyar, aki egyébként román vagy szerb állampolgár, kis székely szekercével a kezében, vagy fejszével a vállán, vagy anélkül feketemunka-vállalóként császkáljon Európában. Láttuk, Franciaország a saját afrikai bevándoroltjai második, harmadik nemzedékének sem tud munkát adni, és talán nem is akar.

Az unió nem a magyarságot fogadta be - ahogy ők mondják - vagy kebelezte be, ahogy mi, hanem Csonka-Magyarországot, annak állampolgárait, akik lehetnek magyarok is éppenséggel. Gyurcsány tehát európai elvárást teljesített, amikor önveszélyes akcióval, gyomorra hatva elhárította a kettős állampolgárságot úgy, hogy lebeszélte a megijesztett proletariátus maradékát meg mindenkit, akit tudott, a szavazáson való részvételről. Maga ez az aljasság, a részvételtől való eltántorítás, egy szabályosan kiírt népszavazás megtorpedózása legalább fejcsóválást kellett volna hogy kiváltson az emberi jogokra oly kényes, és a hangsúlyt Orbán szerint is az együttműködésre és az egyenlő elbánásra helyező Európában. De nem váltott ki senkiből.

Ezt a tényállást a MIÉP elemzése pontosan így tárta fel a népszavazás előtt és után, hozzátéve, hogy a Fidesz félszívű kampánya is az unió elvárásaitól való félelmet tükrözte. Az unió szemében nincs magyar, és nincs keresztény, csak fogyasztó van. Egy, már gyarmatosított, vagy ezután nagyobb fokúan gyarmatosítandó terület lakója. Azért, mert magyar, és Magyarországot már sikerült a magyarság számára igen előnytelen feltételek között gyarmatosítani, senki se kóborolhasson Európa országútjain.

Az ilyen magyar, székely, szilágysági román zárványból kiszabadult hétszilvafások üke a csalárd ígéretekre emlékezteti az európai átlagot azzal, hogy még a rosszul fizetett munkát is főnyereménynek tartja, s bizony, ez a kényelméért megdolgozott átlagpolgár megrémülhet, hogy hát akkor most a holokausztkárpótlás mellé, amit ötven év óta fizet, jön még neki a székelykárpótlás elmaradása miatti lelkifurdalás is? És ha még netán az éhes kárpátaljai magyart is meglátja, akkor felrémlik benne az ukránkárpótlás. Neki kell megfizetnie az ukrán demokráciát? Gázban? Megint a gáz! Jobb tehát, ha a már unión belüli magyarok is kiverik a fejükből ezt a magyar-magyar összetartozást, a nemzeti szolidaritás minden formáját.

És kormány és ellenzéke készségesen jelentkezett szolgálattételre: nem mennek magyar százezrek Európába, vagy ha mennek, szöknek, és majd levadásszuk őket a schengeni határon. Tudomásul vesszük, hogy ugyanezen okból kifolyólag Románia csatlakozása úgynevezett "elhúzódó folyamat" lesz, amit azonban mi - az ellenzék, a legeminensebb européerek - megszavazunk a magyar Országgyűlésben, mivel ezen nem múlik semmi. Néha beletalálnak, ez kétségtelen.

Ugyanezt a felfogást és az unió magyartalansági elvárásának teljesítését tükrözte Sólyom László újévi beszéde, amelyet nem a magyar zászló előtt mondott el. Ha a köztársaság elnöke éppen a fent említett, érvénytelen népszavazás után tartotta fontosnak a zászló eltávolítását, akkor ennek nemcsak előremutató üzenete van arról, hogy mit várhatunk tőle, hanem visszamenőleges is.

Ez a népszavazás magyar kudarca fölötti öröm kifejezése, a határainkon kívüliek lelkiállapotával való mit sem törődés. Előző számainkban Sólyom Lászlónak ezt az arcát már bemutattuk, lépésén nem csodálkoztunk. A nagy sebességre kapcsolt választási kampányban azonban ennél több és rosszabb is történt.

A két, úgynevezett nagy párt, és mellette a két kisebb parlamenti segéderő is kiállt Sólyom magyartalankodása mellett. A Bálványoson még oly szép magyar biztatásokat, összetartozási áriákat felzsoltározó Orbán Viktor nemcsak hogy hallgat az általa és pártja által feltolt, megválasztott elnök végeredményben szégyenletes cserbenhagyásáról, hanem saját pártja kampánynyitó debreceni nagygyűlésén sem tesz még csak halvány kísérletet sem Sólyom nemzetietlenségének kiegyenlítésére.

Ez bizony változás. Súlyos viszszavonulás. Ezután erre is gondolhatunk, amikor mosolyogva felmutatják a változás jelét. Visszavonulnak. Elkezdődik a választási kampány, s a kormányt leváltani készülő, magát eddig nemzetinek állító bálványosi bálvány nem veszi észre, hogy az országban új helyzet van.

Tudjuk, láttuk, a Fidesz eddig is narancsban utazott. A narancs sárgája mellé azonban ezelőtt még odatornásztak mindig egy-egy magyar zászlót is, és még az itthon elmondott országértékelő beszédekből sem hiányzott ennyire a magyar sorskérdés, a magyarság. Mindez azért megdöbbentő, mert a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia imafelhívásában, hosszú alkalmazkodás és talán kényszerű hallgatás után, a hosszú tűrés ideje után megjelent a tiltakozás eleme.

A püspökök közreadtak olyan megfogalmazásokat, amelyek csak és kizárólag a klérus kötelező nyelve miatt nem forradalmiak. Megjelent az ellenállás olyan kinyilvánítása, ami mellé a Fidesz felsorakozhatott volna, és a maga polgári nyelvén is helyére tehette volna, sőt polgári köreivel forradalmi lendületet adhatott volna neki.

Hiszen, ha valaki kicsit rosszindulatú, még azt is mondhatta volna, hogy neki tálalták fel mindezt az egyházi vezetők. A Püspöki Konferencia nyilvánvalóan a magyar katolikusokért szólt, de hát a Fideszben állítólag még vannak ilyenek, magyar katolikusok. Hasonlóképpen a kemény hangot, a nemzetietlen kormány elutasítását tükrözte Bölcskey Gusztáv vasárnap reggel elmondott nyilatkozata, amelyet a Vasárnapi Újság közölt.

A református zsinat lelkészi elnökének a szavai is a türelmes tűrés poharának beteltéről tudósítottak. De mindezt a Fidesz nem méltóztatott észrevenni. Ehelyett Orbán boszorkányos cselezőkészséggel, egy negyed beszéden át lovagolt a "vadkapitalizmus" seprűnyelén, majd meg denevérként felcsimpaszkodott a "munkanélküliség" mestergerendájára. Jó volna, ha tudná: nincs itt semmilyen kapitalizmus, de van egy kegyetlen gyarmatosítás, amit a beteg, vergődő Nyugat bocsát ránk néhány bankár, Amerika és Izrael felsőbb jóváhagyásával. Vadkapitalizmus? De szép is volna! Ha a Fidesz meg akar ragadni egy nagy, nemzeti, keresztény alkalmat, egy, a nemzetietlen tábort mindenestül elsöprő, és a lengyelországi választási eredményhez hasonló nemzeti-keresztény győzelmet ígérő lehetőséget, akkor ezt most kellett volna megtennie. Ezzel szemben Orbán felzárkózott az ő Sólyomja mögé.

Mindezek nagyon rossz jelek, előjelek, és nemcsak bűnök, hanem szándékos hibák. A Fidesz megint, és most már a hatalom közelében alávetette magát az unió kozmopolita elvárásainak, és mondhat akármit, nem fog nemzeti politikát folytatni. A két, úgynevezett nagy párt alapkérdésekben, a magyarság és a magyar kereszténység sorskérdéseiben még soha nem került ennyire közel egymáshoz.

A felszínen mindkét párt támadja egymást, különösen az MSZP acsarkodik sokat, de az igazán nagy kérdésekről, a föld sorsáról, a magyarság magyarként való megmaradásáról, a féktelenné váló keresztényellenességről hallgatni, vagy csak lényegtelen mellékmondatokat mondani egyenlő a bűnnel. Amikor egy nemzetet és egy nemzeti kultúrát alapjaiban támadnak, akkor védekezni kell, és ha késsel támadnak, késsel kell védekezni.

Aki ilyenkor küldi le az alagsorba a nemzeti zászlót, az demoralizál, és aki ezt nem teszi szóvá, az elárul valamit. Mert ma, éppen az eddig történt nemzetellenességek és a gyalázatosan egyoldalú és magyarellenes, Heti Hetes-es és Való Világ-os, győzikés tévéműsorok bomlasztó hatásának következtében minden mondatnak helyi értéke van.

Ha magyar mivoltunk, kereszténységünk és keresztyénségünk nincs a számsor első helyén, és még a tizedesvessző után is hiába keressük, akkor a szegény, elárvult magyarságnak hiába ígér munkát Orbán, teljes foglalkoztatottságot, mert nem lesz, aki dolgozzék. Mert ha a magyarság elveszti azt a képességét, és nem is rendelkezik azzal a hatalommal, hogy hazájában ő ossza a munkát, ő legyen a birtokos és a földbirtokos, és ő alkalmazzon valakit, esetleg azért, mert jó, tisztességes magyar embernek tartja, akkor a teljes foglalkoztatás csak azt jelenti, hogy a lakóparkok idegen kultúrájú népsége cselédkönyvez bennünket, mindanynyiunkat, és időnként felveszi ifjainkat a McDonalds-okba felmosni.

A magyar ember régebben szerette a munkát. A kubikos az önsanyargatásig elment, hogy hazavigyen valamit télire, és összekaparjon egy hold földre, kertre valót. És közben felépítette az utakat, a vas-utat és a gátrendszert.

A magyarnak tulajdon kell, föld, saját élettér, és az élettérben lesz család, szorgalom és istenfélés. Ha a magyar azt látja, hogy valami munkája még talán lesz, de családja már nem is magyar család, és nincs mit a gyerekekre hagyni, akkor csak legyint a teljes foglalkoztatás egyszerűen nevetséges ígéretére.

Mit képzel Orbán, az ő szeretett uniója eltűrné Magyarországon a teljes foglalkoztatást? A helyzet most azt kívánja, hogy földbirtokosként, kisgazdaként, egy-egy szakma legkorszerűbb ismereteinek tudóiként, és a nyelv, a vér, a történelem hármasságában fogant magyarként emeljük fel a fejünket, és hárítsunk el az utunkból minden akadályt. Orbán addig játszik a szavakkal, és bujkál egyre általáno-sabb általánosságok között, amíg ő is egy akadály lesz. A tömegek erre rá szoktak jönni, még a Fidesz-tömegek is.

Az a baj, hogy mindkét vetélkedő párt egy külső és felső instanciától várja a jóváhagyást a kormányzására és a hatalomra, avagy a békés öszszeborulásra, a nagykoalícióra. Ez a felsőbb jóváhagyó- hely természetesen változatlanul megtalálható a térképen egy Tel-Aviv-New York tengelyen. De sokkal na-gyobb baj, hogy ma már ez a felsőbb jóváhagyóhely beköltözött az elnöki és pártelnöki agyakba, és maguk a kampányoló figurák próbálják meg kitalálni, hogy mi az elvárása ennek a felsőbb helynek.

Ebben Gyurcsány előbb jár. Ő kapásból tudta, hogy a testvérek közt is ezermilliárdot érő reptér kell 460-ért, és oda is adta. Orbán viszont hajlamos a tétovaságra: az ősszel még a Likudot mondotta felsőbb instanciás testvérpártjának, de pechjére az nemsokára feloszlott, s a helyén most csak egy agyvérzés van.

Egy szerencsétlen, öreg embertársunk betegsége, akit természetesen ebben az embersorstársi minőségében érdemei elismerése mellett is sajnálunk. A betegágyi híreket és az egymást követő agyműtétek híreit egy kissé sokalljuk, mert ez visszatetszést szül a magyar agyvérzésre esélyesekben és a lábadozókban, valamint a hozzátartozókban.

Mikor van ennyi drága műtétre esélye egy magyar szélütöttnek? Legfeljebb, ha elcserélik.
A választási kampány startja azzal fenyeget, hogy az instanciázók mindannyiunkat elcserélnek.

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.