2006-02, szerző: Budai Ernő
Olvasóink visszaemlékezései a benesi éra (1945–1948) meghurcoltatásaira
Drámai napokat átélő százdi gyerekek
Százd (Lévai járás) lakosságát fennállása óta többször érték megrázó események, de „újkori történetének“ talán legdrámaibb napjait a második világháború viszonylag hoszszú (1944. december 18.– 1945 március 20.) ideig tartó frontátvonulását követően a benesi dekrétumok hatása alatt élte át.
„Az általános munkakötelezettségről” szóló 1945. október 1-én kelt 88. számú rendelete alapján Százdról 17 családot, 65 személyt deportáltak Csehországba. 1946/47 telének drámai napjait alig nyolc évesen éltem át. Ezzel kapcsolatos írásomat Fájó emlék címmel a Szabad Újság már közölte. Ötvenkilenc év távlatából is a fájdalom érzése hat át, ha felidézem a „furcsán csendes” zúzmarás napokat, a kitelepítéshez kivezényelt, parancsot teljesítő katonák kiáltozásait, az autók zúgását, a fájdalmasan feltörő „Istenem, istenem”-fohászokat. Most községünk további, ma is itt élő tagjai emlékeznek ezekre a napokra. Gyermekek voltak még akkor, és máig – joggal – várják, hogy legalább bocsánatot kérjenek tőlük az őket és hozzátartozóikat ért sérelmekért.
Özvegy Deák Lászlóné Balázs Ilona: „Hat éves voltam akkor. Édesanyám szlovák anyanyelvű volt, Nemčinanyból került Százdra. Édesapám már Csehországban dolgozott. Csonka családunkat (édesanyám, nővérem, én) a tompai vasútállomásról Heilovba szállították. Itt talált ránk édesapám is. Velünk csaknem egyidőben a zlíni cipőgyárból Heilovba vezényeltek öt német hadifoglyot is. Nélkülöző, szegény családunk lehetőségeinkhez mérten segítette őket. 1946 karácsonyát is együtt ünnepeltük. Köztük volt az akkor 18 éves Reinhard Beck is, aki később a Vöröskereszt segítségével felkereste családunkat. Mint mondta, a szenvedést és családunk segítségét élete végéig nem felejti el.”
Menyhárt Vilmos hét éves volt. „Tekintettel arra, hogy édesapám a Don-kanyarban életét vesztette, mi a nagyapám családtagjaiként kerültünk Csehországba” – emlékezett vissza. – „Dlaµdičky községbe kerültünk, ahol keményítőt gyártó üzem működött. Egy nagy nedves helyiségben szállásoltak el bennünket. A falakon kívül az aljazat is nedves volt, ezért csak lerakott deszkákon járhattunk itt. Távollétünkben házunkat egy „új telepes” foglalta el, aki hazatértünk után csak a helyi elöljáróság utasítására engedett be az otthonunkba.
Fritz János: „Én csak három éves voltam, ezért főleg szüleim elbeszéléseiből ismerem a történteket. A csehországi Li±tebnicébe szállítottak bennünket, ahol édesapám kocsisként dolgozott, édesanyám pedig ún. gyalogos mezőgazdasági munkás lett. 1947 tavaszán nagynéném, Szabó Ferencné értem jött, és hazahozott. Ő viselte gondomat egész 1948 októberéig, mikorra szüleim is visszajöhettek.
Szrna Géza: „10 évesen éltem át azt az időszakot. A Tábor melletti Pre±ticébe vittek bennünket. Mint tanköteles gyermek cseh iskolába kerültem. Tanítóm és osztálytársaim is szerettek. 1948 tavaszán jöttünk haza, magyar gyerek létemre a szlovák iskolában jól kamatoztattam megszerzett cseh tudásomat.
Özvegy Kozák Gyuláné Ozsvald Júlia: „Én 12, János bátyám 15 éves volt akkor. Miután a helyi hatóság felügyelete alatt „szorgoskodó” orvos alkalmasnak talált bennünket, mi is elkezdhettük a pakolást a „nagy útra”. A rakodás ellenőrzéséhez kivezényelt elöljáró amikor szobánk falán észrevette az egyik szentképet, leakasztotta, és dühösen az egyik ládára dobta. „Ezt itt ne hagyjátok” – kiáltotta dühösen. A Tábor melletti Chynovba vezényeltek bennünket. Bátyám már 15 évesen az állattenyésztésben dolgozott. Együtt voltunk a szintén százdi Kollárik János családjával – nekik ott született meg 1947 júliusában a második leánygyermekük, Margit. A két család tagjai fokozatosan 1948 októberében és decemberében tértek haza.
Özvegy Kürthy Dezsőné Simon Júlia a gyermekkor és a felnőttkor határán (18 évesen) ellenszegült a kitelepítési parancsnak: „az utazásra való készülődéskor határozottan tudattam édesapámmal, hogy én nem megyek Csehországba! Az utazásra kijelölt napon elrejtőztem, az „embervadászok” nem találtak rám. A szemközti ház padlásáról figyeltem az udvarunkba betolatott teherautó körüli sürgölődést. Amikor már lecsendesült a zaj, hazaosontam. Az istállóban könnyezve simogattam meg az árván maradt lovakat, ökröket, teheneket, majd megetettem őket. Később, amikor az intézők el akarták vinni őket, vasvillával a kezemben védtem meg a jószágokat. Édesapám 1947 májusában hazaszökött Roudnicéből, ám a karhatalom visszavitte oda, és csak 1948 nyarán jöhettek édesanyámmal haza.
Petrovics Józsefné Menyhár Jolán: „11 évesen szeretett szüleimtől elszakítva éltem át azt az időszakot. Nagyapja és nagybátyja családjai gondoskodtak rólam, míg szüleim Csehországban dolgoztak. Édesanyám gyomorfekélyt kapott, Pozsonyban élő testvére intézkedése után 1947 karácsonyán hazajöhetett, édesapámnak erre 1948 húsvétjáig kellett várnia.”
AJÁNLOM AZ OLDALT
2006.01.11. Szabad Újság. Olvasói visszaemlékezések a benesi időszak meghurcoltatásairól. Folytatás. „Az általános munkakötelezettségről” szóló 1945. október 1-én kelt 88. számú rendelete alapján Százdról 17 családot, 65 személyt deportáltak Csehországba. 1946/47 telének drámai napjait alig nyolc évesen éltem át. Ezzel kapcsolatos írásomat Fájó emlék címmel a Szabad Újság már közölte. Ötvenkilenc év távlatából is a fájdalom érzése hat át, ha felidézem a „furcsán csendes” zúzmarás napokat, a kitelepítéshez kivezényelt, parancsot teljesítő katonák kiáltozásait, az autók zúgását, a fájdalmasan feltörő „Istenem, istenem”-fohászokat. Most községünk további, ma is itt élő tagjai emlékeznek ezekre a napokra. Gyermekek voltak még akkor, és máig – joggal – várják, hogy legalább bocsánatot kérjenek tőlük az őket és hozzátartozóikat ért sérelmekért.
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum