Magyar összefogás, magyar igazság és egy nemzetben gondolkodás honlapja

A magyar nép legmélyebb és begyógyíthatatlannak tűnő sebe 1920. június 4-én, a trianoni békediktátummal keletkezett. Az első világégés vérveszteségét követte a nemzet testének feldarabolása. Ez az állapot ma is letagadhatatlan valóság. Ennek következménye, hogy Magyarország minden oldalán saját magával határos. A háborúk nyomai eltűntek, de a szétszakíttatást sem lelki, sem testi vonatkozásban semmi sem szüntette meg.

Úgy tűnik, ezt a dolgot nagyon kevesen kívánják rendezni. Sajnos ezt nemcsak a bitorló országok részéről tapasztaljuk, hanem az anyaországiak között is, sőt most már a leszakított részeken is egyre megadóbbak az emberek.

Bizonyára sokaknak feltűnő volt az európai csatlakozáskor a Szlovákiával, azaz a Felvidékkel való határ-légiesítés egykedvű fogadtatása. A trianoni sebeket még ma is öncenzúrával vagy ostoba óvatossággal közelíti meg a magyarok többsége, és ennek következtében a kisajátítók felbátorodnak. Szomorú, hogy jussunk ügyében elnémulunk (korábban elnémítottak, most magunktól is megtesszük), miközben meglopóink a zsákmányukkal ország-világ előtt kérkednek.

Amikor napjainkban az ingatlan-visszaszolgáltatás huzavonájának vagyunk tanúi, meg kell örökítenünk utódaink számára nemcsak azt, hogy a román hatalom miként hátráltatta a törvényt, hanem azt is, hogy miként lopta át a magyar javakat az övéi birtokába. Ma, ha Váradhegyalja felé veszi útját a vándor, a város szélén hatalmas ortodox kolostort, óriás görögkeleti templomot talál. A terület a római katolikus Vincés nővérek tulajdonában volt, rajta a gyönyörű gyümölcsöst először kollektivizálták, majd a változás után bizánci módszerrel a bizánci szellemű egyház kezére játszották. A Körös jobb partján így elkezdődött a pompázatos kolostori élet, ezzel átellenben a folyó bal partján cigányok ezrei sínylődnek fertőben és piszokban.

Hatalmas szimbólumnak tekinthető a látvány. Ez a mai román társadalom. Amit meg akar építeni, azt megépíti. Amit elhanyagol, azt mesteri fokon hanyagolja. Közben közöttük mindig teljes az összhang, különösen, ha a magyarokkal szemben van intéznivalójuk. A magyar nemzet Erdélybe eső részét megbénítják, hogy az a tehetetlenség terhével megnyomorítva vergődjön, hogy reménytelenségében önmagának feszüljön, de a többségieknek így sem kell, így sem tetszik. Trianon óta nemcsak tehetetlenségre vagyunk ítélve, hanem állandó fenyegetettségre, ebből származik a halálfélelem (a nemzet halálának félelme is), amitől egyre többen szenvednek.

A magyarok sajnos egyelőre képtelenek minden magyart integráló társadalommá lenni. A nagy nemzeteket csodálattal nézhetjük, amikor jelentős kérdéseket oldanak meg, félretéve mindent, ami megkülönbözteti az egyéneket a közösségben. Nagy célok elérésében csak így lehet eredményeket felmutatni. Viszont egészen fiatal népek is tudnak hasonlóan viselkedni. Figyeljük meg a románokat, hogyan tudnak a legtávolabbi pozíciókból is egymáshoz érkezni, és együtt állást foglalni, különösen a magyarok kárára. Nagy átka nemzetünknek, hogy összetartó társadalom helyett mindig megosztott nép volt. Alig találunk történelmi példát arra, hogy annyira megfeledkezhet egy ország a róla letépett részekről, mint ez megtörtént a kommunizmus éveiben éppen Magyarországgal.

Hihetetlen agymosást végeztek néhány évtized alatt. Ennek fájdalmas mai eredménye, hogy még mindig csodálkoznak az erdélyieken szép magyar beszédük miatt, vagy még mindig vannak politikusok és politikailag vakok, akik a kettős állampolgárság jogát nemzettársuktól megvonják. Ha arról hallunk, hogy árokásás van, akkor tudnunk kell, hogy ezzel a létező szakadékot igyekeznek eltakarni. Illetve a nem létező egészséges társadalom hiányát. A magyarországi közéletet eluralja a kormányközpontúság. Egyszerű adóforrássá minősülnek le a polgárok. Az a látszat, hogy fent gondolkoznak, és alant minden időt az adópénzek összegyűjtésére kell fordítaniuk. Ezzel teljesen lekötnek minden energiát.

A társadalom már képtelen odafigyelni azokra a kérdésekre, amelyeket a kormány nem tud vagy nem akar megoldani. A civil szervezetek éppen azért gyengélkednek, mert nagyon kevés kötetlen energia marad, amit felhasználhatnak, és annak is bizonytalan a folyamatossága. A határokon túli magyarokért való minden megmozdulásnak közös jellemzője, hogy szeretetből fakadnak, de sajnos áldozatul esnek az elerőtlenedésnek és a közönynek. Ha keressük az okokat, akkor rövid úton rátalálunk a legfontosabbikra, az erkölcs mellőzésére.

Ott, ahol egy nemzetet bizonyos nagyhatalmi szeszély miatt feldarabolhattak, majd kifoszthattak, ott az erkölcs meghalt. Ott, ahol elavult társadalmi rend osztályharcosai ragadják magukhoz a hatalmat, az erkölcs elpusztul. Ott, ahol tilos a nemzet tragédiájáról beszélni, vagy a határokon kívül rekedtekről megemlékezni, ott az erkölcs megszűnik. Ez lett Trianon szomorú következménye. Ebbe nem lehet többé belenyugodni.

A társadalom talpra állításában az egyháznak nemcsak része van, hanem szigorú kötelessége. Sebeket kell enyhíteni, gyógyítani, de ellen is állni azoknak, akik újabb sebeket kívánnak ejteni. Az egyház társadalmi eszménye nem elégedhet meg azzal, amit a világ bár hirdet, de nem tart meg, hogy ugyanis egymást támogató kölcsönösségben fejlődjön az emberiség.

Nekünk Krisztus üzenetét kell ehhez a modellhez csatolnunk, mintegy elengedhetetlen követelményként alkalmazva magunkra és másokra. „Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekszik-e?” (Máté 5, 46) A család modelljét ki kell egészítenünk azzal a nem világbarát figyelmeztetéssel, amit Krisztus Máté 10, 37-ben mond: „Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó énhozzám; és aki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó énhozzám.” A Szentírás szigorú kijelentései már a próféták korában is és Jézus ajkán is a kor kritikái voltak. De az így megfogalmazott követelmény nem alárendelő hatással bírt, hanem ellenkezőleg, felszabadító ígérettel. Erkölcsi alapja van annak, aki nemcsak viszontszeret.

Erkölcsi ereje van annak, aki családját nagyon szereti, de Krisztus által mindenkit szeretni tud. Ez a felfogás nemcsak éldegélésre elegendő, hanem önfeláldozásra is. Ebben van a keresztyén ember autonómiája. Ezt az életformát kéri és követeli a keresztyénség. Ami ezzel ellentétes, nem keresztyéni, nem is találhat elfogadhatóságot, tehát ítélet alatt van. Az önmagával foglalkozó ember vagy nemzet gyümölcstelen, az önfeláldozó ellenben gazdag áldásokban bővelkedő. Az önfeláldozást Krisztusban gyakorló ember autonóm személyiség. Ő az, aki erkölcsi és isteni erőket hasznosít a világban, országában, városában, családjában, saját életében. Az autonóm személyiség mindig irritálta környezetét. Megfigyelhető, hogy kik és miért nem akarnak most sem autonómiáról beszélni.

Trianon Magyarország autonómiája ellen volt. Erdély autonómiáját sokan ellenzik, mert nincs meg bennük az erkölcsi és isteni erő, amivel építhetnék saját új modelleken alapuló jövőjüket. A függetlenedéstől félők tartanak attól, hogy nem lesznek meg azok a javak, amelyeket kívülről megkaptak. Az ilyenek sem a belülről, sem a felülről jövő erőket nem képesek megérteni és elfogadni. Inkább maradnak a megszokott régiben, még akkor is, ha abban csak megaláztatás van, és ezen kívül semmi más.

Az emberhez méltó társadalmat az autonóm ember építheti fel. Sokat emlegetik a harmonikus társadalom szükségességét. Még a diktatúrák is ezt teszik. Persze, elképzelésük szerint akkor harmonikus egy társadalom, ha benne az elnyomott ember hallgat, és mindent csendben eltűr. A harmonikus társadalmat a harmonikus, azaz autonóm személyiségek építhetik fel. A harmónia nem más, mint az erkölcsi, isteni erők működése az emberekben, és rajtuk keresztül az általuk létrehívott társadalomban. A sátáni erők (ide tartozik Trianon gonosz szelleme is) ezeket a harmonikusan összefonódó erőket bontogatják szét, de ha kell, tépdelik vagy szétrombolják.

Trianon késői áldozataiként vagy újkori autonómiánk küzdőiként igen nehéz és szép feladatot kaptunk. Tudott dolog, hogy a bajban lévő mindig nagyobb erővel küzd céljai eléréséért, a halálveszély mindig több erőt kiold az életre kívánkozóból. Hivatásunk emlékeztetni a könnyebben feledkezőket, az anyaországban is, a magyar nemzet közösségének valódi megteremtésére. A mi sokszor megaláztatott állapotunk nemcsak vakmerőbbé tesz bennünket, hanem autonómiaigényünket is erősíti. Hadd legyen ez az igény minden magyar igénye. Legyen ez sürgős igény, mivel egyéni és közösségi méltóságunk alapul rajta.

A harmonikus élet naponként építendő. Benne van ebben a mondatban a bátorítás és a figyelmeztetés is. Bátorít az a tudat, hogy naponta tudatosan készíthetjük utunkat a majdnem tökéletes identitástudat felé. Ha figyelünk az isteni és erkölcsi erők működésére bennünk, akkor érzékelni tudjuk önmagunkat annak, akinek Isten látni akar, és aki megmutatkozik társai előtt. Felső erők alatt erősödünk és leszünk azzá, akinek lennünk kell. Csak ezzel az erős Isten- és én-tudattal szállhatunk szembe azokkal az erőkkel, amelyek ellenünk működnek. A meggyengült én sokasodó zavarok közé keveredik, elbizonytalanodik, kételkedni kezd, és lassan az önfeladás veszi birtokába. Hasonlóan jár az a nép, amely elveszíti a világosságot, és sötétségben kezd el járni. A pokol erői diadalmaskodni készülnek. Vigyázzunk és imádkozzunk.

Megbűnhődte már e nép a múltat, a jövendőt pedig ideje már elkezdeni.

Csűry István, Erdélyi Napló

Trianon leküzdése halaszthatatlan