12 dühös ember

„Mindig van egy”

A 12 dühös ember első változata 1957-ben készült Reginald Rose színdarabjának nyomán. 1997-ban újabb adaptációt készítettek, erről szólok most pár szót. Arra figyelmeztetek mindenkit, hogy aki az akciót, a lövöldözést, az autós üldözéseket, Supermant és társait részesíti előnyben, az inkább nézze meg újra a Terminatort, ebbe bele se kezdjen, mert tíz perc múlva már ki is fogja kapcsolni, arra mérget vennék. Aki viszont szeret gondolkozni, annak csak ajánlani tudom.

A bírósági tárgyalás lezárulni készül egy tizennyolc éves fiú ügyében, akit apja meggyilkolásával vádolnak. A tizenkét esküdt egy kis szobába vonul vissza, hogy döntsenek a fiú sorsa felől, ám ez az ügy valamilyen szintű újratárgyalását eredményezi az esküdtszék szűk körén belül. Pár óra múlva pedig mind a tizenketten más emberként lépnek ki az ajtón, mint mikor bejöttek.

Bevallom, kezdetben féltem, mit nyújthat ez a film a számomra. Nem hallottam róla sokat, amit tudtam, az nem volt túl bíztató, éppen ezért több okom is volt rá, hogy megnézzem.

Fontosnak tartottam, hogy végezzek egy kis kutatómunkát, mielőtt bármibe belekezdek, ezért megnéztem az 1957-es filmet is. Itt jöttem rá, hogy sok más adaptációval ellentétben mind az 57-es, mind a 97-es verzió egy az egyben a színházi előadás. A mondatok megegyeznek, néhány apró részlet eltér, de ez is csak a technika előrehaladtával változott.

A 12 dühös ember átvitt értelemben két emberi gondolkodásmód összecsapása. A tizennyolc éves fiú ügye kicsit sem egyszerű, csak annak tűnik. Ez a film is pont ilyen. A bizonyítékok teljes mértékben helyénvalónak tűnnek, egy beszélgetésből megtudjuk, a fiú ügyvédje is nagyon jól tudja, hogy lehetetlen menteni a helyzetet. A film kezdetekor az esküdtszék is így vélekedik, ám egy ember véleménye mindent megváltoztat.

Ezzel az egy véleménnyel indul a film. A 8-as számú esküdt kétszer is meggondolja, hogy a halálba küldjön egy talán ártatlan embert. Ő a legbölcsebb, nem mondja, hogy a fiú bűnös, de nem is tudja, hogy ártatlan.

Hamarosan egyre többen csatlakoznak, a film fele körül pedig már azok állnak ezen az oldalon, akik gondolkodása elég rugalmas, és van tapasztalatuk abban, hogy megkérdőjelezzék egyes bizonyítékok hitelességét. A másik csoporttal szemben van bennük tisztelet, moralitás, végighallgatják a felhozott ellenérveket, soha nem szakítanak félbe senkit, aki bizonyítani akar, még akkor sem, ha a hozzáfűzés lealacsonyítja őket. A 10-es esküdttel is ezt teszik, aztán pár halk, de közel sem nyugodt szóval elhallgattatják.

A másik csoport képviseli az objektív gondolkodású embereket, nem túl szépen fogalmazva a szűk látókörűeket. Nem véletlenül két nagy alakjuk az a két ember, akik már több hasonló ügyben is részt vettek. Számukra természetes, hogy a bíróságon senki sem hazudik, csak a vádlott, ezért mikor felvetődik a kérdés, hogy a tanúk mennyire mondanak igazat, rögtön felemelik a hangjukat. Közöttük vannak olyan emberek, akik kevésbé kifinomultak, vannak akik sietnek, és olyanok, akik bosszút akarnak állni egy ismeretlenen, mert tapasztalatuk szerint a mai fiatalok kár semmit sem érnek. Ők sem rossz emberek, nem rosszabbak, mint bárki más, csak nincs meg bennük a képzelőerő és a rugalmasság. Bennük láthatjuk azt, ami a legtöbb átlagemberben jelen van: szabadon bántanak meg mást, de ha rajtuk csattan hasonló ostor, akkor fel vannak háborodva.

Az esküdtek az élet különböző terén élik mindennapjaikat, van közöttük építész, ácsműves és reklámkészítő; más körülmények között éltek, ezzel megnyílik előttünk a sokféle gondolkodásmód tárháza, minden ember olyan tapasztalatokkal rendelkezik, amivel a másik nem, és ez előresegíti a történetet. Ez természetesen a döntésüket is meghatározza. Nevük nincs, mindegyiküket egy szám jelöli egytől tizenkettőig. Nincs is szükségünk nevekre, hamar rá kell jönnünk, hogy egy szám is elég, hogy egy egyéniséget megjelöljön.

Elhangzik, hogy ez az esküdtszék nem működik jól, pedig ez így egyáltalán nem igaz. Egy ilyen helyzetben, főleg mikor élet forog kockán, nem szabad csak azért szavazni valamire, mert mindenki más arra szavaz. Ha a szükség megkívánja, akkor kísérletezni kell, minden egyes tényt le kell ellenőrizni.

Nem véletlenül emeltem ki az elemzés legelején a „Mindig van egy” mondatot. Ez egy rettentő szép keretet ad, miszerint kezdetben egy ember mondta, hogy a vádlott nem biztos, hogy bűnös, a végére pedig egy ember mondja, hogy biztos a bűn elkövetésében. A fiút végül nem találják bűnösnek, de már nem is látjuk, hogy mi következik ez után, mert az nem fontos, itt az amit meg kellett fogni, az vitathatatlanul az út, amin végigmentünk a végső ítéletig.

Mint korábban említettem, a film kísértetiesen ragaszkodik a színdarabhoz. Ezt láthatjuk a kevés helyszínből, a szereplők számából. Díszlet alig van, ez jelzi, hogy ebben a történetben a beszédnek és a gondolkodásnak szorítunk helyet, nem a cselekvéseknek. Az idő folyamatosan telik, minden egyes percet látunk, nincs kihagyás. Zene nem hallatszik, ez is hozzá tartozik a puritán környezethez.

A 12 dühös ember bemutatja, hogy lehet egyből tizenkettőt csinálni, hogy egy nem biztos vélemény mennyire messze áll egy biztostól, mégis meggyőzően állja meg helyét.

Pár érdekesség:

-          Az 1957-es film három Oscar jelölést kapott: legjobb rendező, legjobb fényképezés és legjobb forgatókönyv író kategóriában.

-          Az 1997-es film egy Golden Goble díjat kapott George G. Scott alakításáért, ugyanerre a díjra Jack Lemmon is jelölést kapott.

-          Érdekes figyelni a legapróbb részletekre: a 11-es esküdtnek mind a két filmverzióban ugyanolyan a bajusza :D Komolyan…