Az élet csodálatos, mikor süt a nap… mikor kék az ég… mikor a lábad alatt zöld a fű és a szél beletép a szabadon szálló hajadba.

Az élet gyönyörű, ha néha elered az eső és kimossa belőled a fájdalmat, elmossa a fájdalom könnyeit, és mindent elönt az illatával.

Az élet szép, ha vannak barátaid, akikre mindig számíthatsz. Ha együtt akár minden este kimozdulhattok és van kire támaszkodnod, ha fáj a szíved.

Az élet jó, ha nyári estéken kifeküdhetsz a kert füvére és bámulhatod a csillagokat, amik arra emlékeztetnek, hogy élni csuda jó dolog.

Forksban szinte soha nem süt a nap, az ég pedig rendszerint vagy haragos szürke, vagy csak simán szürke. Az eső mindig esik és a nedvesség a lelkedre is rátelepszik. Forksban nincsenek barátaim, akikre bármikor számíthatnék, hiszen nincsenek ismerőseim sem. És – hála az esőnek – az éjszakai eget a csillagokkal szökőévente, ha egyszer látni lehet.

Utáltam itt élni, ha őszinte akarok lenni.

Anyámék úgy jöttek erre az isten háta mögötti helyre, mintha a paradicsomba kerültek volna. Pedig semmi nem volt itt, az ég egyadta világon. Tényleg semmi.

A giminek összesen háromszázegynehány tanulója volt és, csakúgy, mint minden fontosabb épület, ez is a főút mellett helyezkedett el. A mi kis házunk szinte a város határában állt.

Március volt. Otthon ilyenkor bomlanak ki az első levelek, ám itt már minden csupa zöld volt. Zöld és szürke. Egyik rémálomból a másikba csöppentem – itt aztán még annyi minden sem fog történni, mint otthon. És Kristen meg a többiek annyira hiányoztak, hogy az már szabályosan fizikai fájdalmat okozott.

Az első néhány napban nem mentem iskolába és, ha őszinte akarok lenni, ezt nem is bántam annyira – szilárdan eldöntöttem, hogy Merryt, Josht és Krist nem lehet pótolni, szóval velem csak ne barátkozzon senki. Anyámékkal a házat rendeztük. A dobozokból kipakoltunk, mindennek meg kellett találni a helyét.

Az én szobám a padlástéren kapott helyet. Egészen pontosan csak ez az egy szoba volt itt, meg a parányi fürdő – az egészben ez volt a legjobb: saját fürdőszoba! Anyuék a földszinten laktak, a padlás többi része pedig majd idővel dolgozószobává alakul. Szóval olcsó élet, mi?

Szerdán aztán már nem volt hova halogatni – az iskola nem vár meg, ahogy anya is mondta. Rajzot tanít itt, Forksban is és Állampolgári ismereteket. Mindkettő megtalálható az órarendemben, még jó, hogy anyám csak a rajzzal fog kínozni. Szerintem ez már több mint ciki, ha az ember lánya már elmúlt tizenhat.

Külön mentünk a suliba. Bár anyám felajánlotta, hogy bevisz, szó nélkül elutasítottam. Még mindig dühös voltam rájuk.

A Forksi Középiskola parkolója tele volt roncs járgányokkal. Az én ezüst Peugeot-m erősen kirítt a tömegből. Sokáig keresgéltem, hova is parkolhatnék, amikor megpillantottam egy ezüst Volvót. Amellett a nagy hodály mellett az én kicsikém igazán fel sem tűnik. Annyira.

Egy könnyed mozdulattal tehát beálltam a másik ezüst járgány mellé, felkaptam az anyósülésen heverő táskámat és kiszálltam az autóból.

Bár most nem esett, az idő azért hideg volt, az ég felhős. Én mégis a fülemre illesztettem a napszemüvegem. Nem baj, ha kirívó vagyok, úgy kell nekik. Ahogy elnézem, amúgy sem valami sok rövid hajú lány jár ebbe az iskolába. Egyáltalán nem bántam tehát meg, hogy levágattam a fürtjeimet.

A recepciós irodán felvettem a papírjaimat és kiléptem az épületből. Beszívtam a hideg és meglepően szmogmentes levegőt, majd elindultam a hármas számú épület felé.

Az ajtóban szemembe villant egy vaku. Áldottam az eszem a napszemüveges ötlet miatt. Egy srác állt velem szemben.

- Heló, kislány - vigyorgott a képembe. – Isten hozott Forksban! A héten te leszel a suli újság címlapján. A nevem Eric.

Lekaptam a szemüvegem és mérgesen rámeredtem. – Mikor jött ide utoljára új diák, hogy ilyen érdekes vagyok? – sziszegtem és elmentem mellette. Az első órám angol volt és szomorúan konstatáltam, hogy az utolsó üres hely egy lány mellett van, igaz, szerencsére, az utolsó padban.

A kis fecnimet aláírattam a tanárral, majd ledobtam magam a lány mellé.

- Szia, Meredith vagyok! – fordult felém mosolyogva. – Te pedig bizonyára Rhea Mason.

Iszonyú dühös lettem. Máris egy Meredith! Ha a Sors így akar ingerelni, akkor nagyon jó úton halad afelé, hogy idegösszeomlást kapjak. Bár szilárdan eltökéltem, hogy nem szerzek új barátokat, tudtam, hogy ez a lány nem tehet arról, hogy így hívják, és bizonyára tele van jóindulattal. Nem lehetek bunkó vele, csak mert ugyanaz a neve, mint Merrynek.

Vettem egy mély levegőt és elkínzott félmosolyt erőltettem az arcomra.

- Igen, szia!

Miután átestem ezen a kötelező udvariassági formulán elfordultam, és a táblára szegeztem a tekintetem. Komolyan tartani akartam az elhatározásomat és nem is sejtettem, hogy ezt az egészet már órákkal később is nehéz lesz betartani. Amilyen egy társasági, cserfes lány vagyok olyan makacs is… de Forksban minden más, semmi sem reális. Itt nem segít a makacsság, mert a tér és idő kibillen, és mindent a mindenható Fortuna asszonyság irányít a maga különös árnyainak segítségével.

Amikor kicsengettek minden esetben rohanvást hagytam el a termet. Így történt ez az ebédszünet előtt is. Könnyedén megtaláltam az ebédlőt, kezemben a tálcámmal, fürkész tekintettel kerestem egy teljesen üres asztalt.

A végzősök helyét egyből kiszúrtam: az ő csoportjuk volt messze a leghangosabb. Ugyanígy megláttam a tizedikeseket is, az osztálytársaimat. Meredith természetes szőke fürtjei kivilágítottak a többségben sötét hajú fiatalok gyűrűjéből.

- Edward! – hallottam egy lány boldog kiáltását, a következő pillanatban pedig már kezek ölelték a nyakamat.

- Megfojtasz – nyögtem, mire a két mancs elengedett és egy döbbent tekintetű lánnyal találtam szemben magam. A végzősök asztalánál egy srác felkapta a fejét. Milyen ódivatú név! A mi családunkban két Edward is volt, ez igaz, de mindketten meghaltak az ezerkilencszáztízes években, a nagy spanyolnátha idején. A dédapám időseb testvére, a fia és a testvér felesége, aki dédmama testvére volt – milyen fura! Dédpapa annyiszor elmesélte ezt a történetet, mikor még élt. Soha nem tette magát túl a történteken. Szegényt, több mint száztíz évig kínozta az emlék.

Alaposabban is megvizsgáltam a fiút. A haja az enyém pontos mása volt. Ezért kevert hát össze vele ez a furcsa lány, akivel pedig egymagasak vagyunk.

- Ne haragudj – vonta össze a szemöldökét és bűnbánóan rám nézett -, de összetévesztettelek valakivel. A nevem egyébként Bella Swan. Új vagy itt? Még nem láttalak.

- Jah, most költöztem ide a szüleimmel – bólintottam. – Rhea Mason.

A lány szeme megvillant, mikor meghallotta a nevem és a tekintete a hátam mögé nézett. Az arcáról egyetlen dolgot olvastam le.

„Ugye hallottad?”

- Chicagóból jöttem – mondtam, mire öt méteres sugárban mindenki felkapta a fejét. Egy új információ szegény új lányról…

- Nincs kedved mellénk ülni? – intett egy laza mozdulattal a végzős asztalhoz. Tettem még egy próbálkozást egy üres asztal felderítésére, de egyetlen egy darabot sem láttam, így egy lemondó sóhaj kíséretében bólintottam.

- Kösz.

- Igazán nincs mit – nevetett és megragadta a kezem. Egyenesen Edwardhoz ült, engem pedig egy fekete hajú lány mellé nyomott le. A lány olyannyira elf szerű volt, hogy az egyik fantasym szereplője ugrott be róla. – Ők a barátaim – mutatott körbe Bella. – Melletted Alice Cullen, ő pedig itt mellettem a bátyja, Edward. Aztán ott van még Mike, Jessica, Angela és Eric – itt a fényképezős srácra bökött – és ő pedig Lauren… - sorolta hosszan, bár én már az Edwardnál leragadtam. – Srácok, ő itt Rhea! – mutatott be. – Most költözött ide.

Kimérten biccentettem a felém forduló arcoknak, aztán enni kezdtem. Ennél több figyelmet igazán nem akartam nekik szentelni. Tényleg nem akartam barátkozni.

Sorsszerű volt, hogy éppen Bella miatt változott meg gyökeresen az életem és hogy Forks fontosabbá vált bármivé. Persze, akkor, az első napon, ezt még egyáltalán nem sejtettem.

Ha rajtam múlik egész ebéd alatt meg sem mukkanok, csakhogy mikor felnéztem és Edward tekintetével találtam szembe magam a torkomon akadt a falat és majd megfulladtam. A srácnak szó szerint aranyszín szeme volt és kavargott. Úgy ahogy az enyém szokott. Kristen mindig azt mondta, olyan, mint a folyékony smaragd. Ez pedig folyékony arany volt.

Alice veregetett hátba és ezzel megmentette az életem.

- Szóval Chikago, hm? – kérdezte Edward és hátradőlt a székében én pedig, még mindig könnyezve a köhögéstől, bólintottam.

- A családom generációk óta itt él – motyogtam és éppen a limonádés üveggel küzdöttem. Nagyot sóhajtottam, mikor lesikerítettem a kupakját és végre magamhoz vehettem ez éltető folyadékot. – Két Edward is volt a családban, de mindketten meghaltak, még a múltszázad elején, a spanyolnáthában –csacsogtam. – Az idősebbik dédapám testvére volt.

Edward szemöldöke egy pillanatra magasra szaladt, aztán lehunyta a szemét, megmasszírozta az orrnyergét.

***

- Fáradtnak tűnsz – simított végig a fiú karján gyöngéden Bella. Alice is aggodalmas pillantást vetett fivére felé.

- Semmi baj – jelentette ki a fiú, és újra kinyitotta a szemét. Az arcáról sütött a tökéletes nyugalom. Bella egy darabig még kétkedő tekintettel fürkészte aztán felsóhajtott.

- Jacob felhívott – mondta és a szeme sarkából Edwardra pillantott. Ez minden bizonnyal valami kényes téma lehet nálunk. Talán féltékenység, gondoltam gunyorosan, de aztán rögtön el is hessegettem a gondolatot.

- Mikor vigyelek el? – kérdezte a fiú. Igen, ez egészen biztosan nem féltékenység. A hangja nyugodt volt és meleg. Ez a fajta melegség pedig egyáltalán nem illett a hófehér bőréhez – mégis olyan természetesnek és bársonyosnak hatott.

Bella arca felderült. – Ma délután! – mondta gyorsan. – Arra gondoltam, talán Rheát is magammal vinném. Tetszene neki a la pushi part és a hullámok…

Már hetek teltek el az első ebédem óta az új iskolámban. Megdöbbentően keveset beszéltem az osztálytársaimmal és még mindig csak Meredith nevét tudtam. A végzősök közül azonban már szinte mindenkit ismertem és bár nehezemre esett bevallani, de jól éreztem magam velük.

Ám a Cullenektől, csak úgy, mint kicsit mindenki – Bellán kívül természetesen – kicsit idegenkedtem. És mégis vonzott valami, főleg Edwardban. Úgy éreztem, ismerem, hogy valahol már láttam őt, csak nem tudom hol. És sehogy nem is akart az eszembe jutni.

Hetek teltek el. De én nem mozdultam ki otthonról. A régi életemről álmodoztam mindig, bármi történt. Hiába hívott Angela moziba, vagy Mike túrázni én nemet mondtam.

- Igazán nem fontos – motyogtam hát és vetettem egy oldalt pillantást Bellára. – Ma… Ö… Fontos hívást várok Joshtól – motyogtam, ami végső soron igaz is volt.

Alice gyengéden oldalba bökött. Rám villantott egy mosolyt, piros ajkai mögül kilátszott hófehér fogsora és cinkos pillantást vetett rám.

- La Push izgalmas hely, hidd el nekem – győzködött. – És jó fej srácok élnek ott. Sokkal jobb fejek, mint az itteniek – suttogta a fülembe, mintha valamiben a bűntársa lennék. Felsóhajtottam.

Én is tudtam – hogyne tudtam volna – hogyha még sokáig maradok otthon, akkor abba belehalok, beleőrülök. Bellára néztem. Az arca reményteljesen ragyogott, a szeméből is ezt olvastam ki. Vettem egy mély levegőt.

- Hát, talán el tudom halasztani Josht néhány órával – mormogtam kelletlenül.

Mindeközben pedig az a határozott érzésem támadt, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni.