3. Élet nélküled
Hát ennyi… Képes volt tőlem ezt megkérdezni… Mi az, hogy szerelem Jane? Ááá, fogalmam sincs kedves Sirius, mert ugye az nem számít, hogy időtlen idők óta beléd vagyok zúgva. Most komolyan, mit mondhattam erre? Sirius kihívott a teremből, egyenesen le a tópartra, nem mintha nem mindig itt kötnénk ki… Szóval lesétáltam vele a polip lakhelyéhez és leültünk a hideg földre.
- Mit szeretnél mondani? – kérdeztem kedvesen, de persze közben nem néztem rá, inkább a csillagokat bámultam.
- Jane, mi az a szerelem? – éreztem, hogy engem néz, mintha a bensőmben akarna válaszra találni. – Nem tudom milyen az, de úgy érzem, hogy tudnom kell…
Hát kösz szépen… Mélyet sóhajtottam.
- A szerelmet nem lehet megmagyarázni – fordítottam felé a fejem.
- És te már voltál szerelmes? – én? Ugyan kérlek, dehogy… Ironikus sem vagyok…
- Igen – bólintottam.
- Mit éreztél akkor? – ez soha nem fogy ki a kérdésekből? A helyzet kezd egyre kínosabbá válni.
- A szerelmet, Sirius, nem lehet és nem is szabad szavakba önteni. Tudni fogod, hogy mikor szeretsz valakit igazán – a mellkasára fektettem a kezem –, itt belül. Különben meg miért nem kérdezed meg Jamestől? Nem egy fiúval kéne erről beszélned? – mosolyogtam el, majd felálltam. Leporoltam a taláromat, és indulni készült.
- Jane?
- Hm? – néztem hátra egy pár lépés után.
- Biztos nem jössz a bálba? Mert…
- Sirius, ha maga az isten hívna meg abba a nyomorult karácsonyi bálba, akkor se mennék el – a vigyorom körbe érte a fejemet. Lehet, hogy nem vagyok egy határozott egyéniség, de az biztos, hogy a báloktól örök életemre távol maradok.
Oké, azt mondtam, hogy a báloktól maradok távol. A bulikról nem állítottam ugyanezt. Főleg nem a Griffendél tornyos bulikról nem fogok lemondani! Amikor beléptem a portré mögé a klubhelységben igazi kis csapat gyűlt össze kajával, meg mindennel. Mintha csak a kviddics csapat győzelmét ünnepelnénk. De nem, ez most nekem szólt, egyedül nekem és a hangomnak. Hihetetlen öröm és izgalom áradt szét a testemben, olyat, amit még soha nem éreztem. Engem nem ünnepeltek, a háttérben ülő és mindenkit meghallgató James Potter húga még nem állt a reflektorfényben. Pedig, ha előbb kieresztem a hangom, nem találtak volna olyan kis szürke egérnek. És ezután már nem is fognak.
James, mint egy kisgyerek ölelt át és emelt a levegőbe.
- Látszik, hogy egy családból származunk, a tehetség öröklődik – vigyorgott pimaszul. Nevettem. Mikor letett, magamévá tettem egy hatalmas tábla mézesfalásos csokoládét. Sirius nem volt sehol… Hol is lehetne? Hiszen otthagytam őt lent a parton, és emlékeim szerint nem jött utánam. Már sajnáltam egy kicsit, hogy csak úgy leléptem. Ez minden bizonnyal az arcomra is kiült, mert Lily odahajolt hozzám.
- Valami baj van. Jane? – mosolyt erőltettem az arcomra, úgy feleltem.
- Nem semmi… Csak kicsit fáradt vagyok…
Nem szerettem hazudni Lilynek, de nyilván elhitte a szakállas és sablonos „fáradt vagyok” mesét. Ezek után sajnos kénytelen voltam felballagni a hálónkba. Sok griffendéles még utánam kiáltotta a gratulációját, vagy jóéjszakát kívánt, aztán ahogy felértem a lépcsőn a zaj megszűnt. Sóhajtva dőltem neki az ajtónak. Fulladoztam. Egyre inkább tisztában voltam azzal, hogy Sirius hiányzik az életemből, és nem tudom, meddig bírom még nélküle. Rákoppintottam a pálcámmal az ajtóra, kattant a zár. Lassan az ablakhoz sétáltam és kitártam. A hűvös novemberi levegő beáramlott a tüdőmbe. Szomorúan állapítottam meg, hogy Sirius már nincs a tóparton. Rákönyököltem az ablakpárkányra, éreztem, ahogy arcom két oldalán végigcsorognak a könnyeim. A beszélgetésem szívem hercegével mély nyomokat hagyott a lelkemben… túl mélyeket. Egyedüllétre volt szükségem, megváltó magányra. Elegem volt a vidám Lilyből, a vidám Jamesből, mindenkiből. A francba is, ez mind az én hibám! Ha csak egy kicsit is határozottabb lennék, ha a szemébe merném mondani, hogy szeretem… Már zokogtam. Hallottam, hogy dörömbölnek az ajtón és tudtam, hogy James az. Nem tudom, honnan, éreztem. Nem válaszoltam neki. Szitkozódás szűrődött be, aztán az ajtó kitárult, bátyám pedig ledobta magáról a láthatatlanná tévő köpenyét és becsukta maga után az ajtót.
- Mi a baj? – hallottam gyengéd hangját, éreztem a kezét a hátamon és átéltem szívét magamban.
- Gyűlölöm magamat… - csak ennyit bírtam kinyögni és hozzábújtam. Fekete hajam a mellkasára omlott. – Szeretem őt, érted James? Csak őt ez hullára hidegen hagyja… Neki csak a te húgod vagyok, semmi több. Valaki, aki mindig ott van, hogy meghallgassa.
- Kiről beszélsz, Jane? – nem éreztem szemrehányást a hangjában… Sőt! Akkor már valahol éreztem, hogy James tudta, mindvégig tudta, hogy kiről beszélek, csupán tőlem akarja hallani.
- Siriusról.
- Oh! – mély sóhaj szakadt fel belőle. – Ő is rinyált már egy sort, arról, hogy szerelmes…
- Tényleg? – megörültem bátyám eme kijelentésének. Nem azért, mert reménykedtem, hogy Sirius rólam beszélt, hanem, mert talán így boldog lehet. Mert bár kín azt látnom, hogy mást ölel, de akkor még jobban gyötröm magam, ha olyan elhagyottnak és keserűnek látom, mint mostanában.
- Azt gondolom, Janei, hogy ezt kettőtöknek kéne megbeszélni.
- Janei?! Jézusom James, öt éves koromban hívtál így utoljára – elnevettem magam, úgy éreztem hosszú idő óta először. Énekelnem kellett, de azt nem tehettem a bátyám közelében. – Figyelj, szükségem lenne a láthatatlanná tévő köpenyedre éjjel.
- Nocsak! – vonta fel a szemöldökét. – Csak nem hallgatsz a tanácsaimra, amit olyan nagy szorgalommal körmöltem le neked átváltoztatástanon?
- Eszemben sincs! – hüledeztem, majd kibontakoztam az öleléséből. Csak kell és kész.
- Ha nem mondod meg minek, nem adom oda.
- Ez zsarolás! – háborogtam, majd megadóan sóhajtottam. – Na jó, ki akarok szökni éjjel a tóhoz.
- Vénségedre kezdenek rád jó hatással lenni a tekergők – vigyorgott elégedetten Ágas. – Ezt nevezem. Ha a tanárokkal cseszel ki a köpeny áll rendelkezésedre.
Eszembe sem jutott neki elárulni, hogy csak friss levegőt akarok szívni és dúdolgatni. Úgy éreztem a lelkem darabokban hever, valahol a gyomrom alatt. A köpenyt felvettem a földről, ahol addig hevert, majd feldobtam az ágyamra.
- Köszönök mindent, James – még egyszer megöleltem. – És kérlek, ne beszélj erről Siriusnak, jó?
A fiú bólintott én hálásan néztem utána, amikor kilépett az ajtón. Odalentről még mindig az ünnepség hangjai szűrődtek fel, és amikor bátyám kócos feje eltűnt visszahanyatlottam a párkányra. Már nem sírtam, James jelenléte megnyugtatott.
Lévén péntek volt, meg kellett várnom még az összes barátnőm hajnali kettő körül feltántorog. További fél órába tellett, mire elaludtak. Ekkor magamra öltöttem a köpönyeget, és lesétáltam a tópartra. Nagy meglepetésemre azonban nem voltam egyedül. Megtorpantam.
- Te mit keresel itt? – a lélegzetem majd elállt, miközben a köpeny lecsúszott a hátamról.
- Ugyan azt, amit te, magányt – felelte Sirius, rám sem nézve.
- Oh… - sóhajtottam fel. Egy pillanatra azt hittem James elárult. De nem, ő hallgatott.
- James szerint beszélnünk kéne… - szóval mégsem. Tudtam! Megfojtom azt a majmot! Miért nem tudja csak egyszer befogni azt az ólajtó száját?!
- Tényleg? – végül csak ennyit kérdeztem, nyugalmat erőltettem a hangomra.
- Szeretném, ha velem jönnél a bálba – kezdtem úgy érezni, hogy túl tárgyaljuk ezt a bál témát.
- Megint kezded? – ültömben hátra hajtottam a fejem és lehunytam a szemem.
- És addig fogom folytatni, még igent nem mondasz.
- Ki vagy te, és mit csináltál az igazi Sirius Blackkel? – meghökkentem azon, hogy ennyire kitartó. – Ha mindezt James, meg a hülye ötletei miatt csinálod, mondd azt neki, hogy elküldtelek nyomdafestéket nem tűrő helyekre…
- Ágasnak ehhez semmi köze – egészen közelről hallottam a hangját, hát kinyitottam a szemem. Az arca csak pár centire volt az én hátrahajtott fejemtől.
- Va-valóban? – a közelsége zavarba hozott.
- Akkor? Igent mondasz? – újra le kellett hunynom a szemem, hogy egyáltalán levegőhöz jussak. Az ajkait az arcomon éreztem, elöntött a forróság.
- Igen – feleltem végül. Mikor újból kinyitottam a szemem, már megint mellettem volt.
- Emlékszel arra, mikor elsősök voltunk? Úgy rémlik állandóan James háta mögött bujkáltál. Akkor is, mikor felszálltatok a vonatra – hogyne emlékeznék!
- Szeretem, mikor nosztalgikus hangulatban vagy – vigyorogtam.
- Persze, azóta sokat változtál, Jane – a hangja még mindig komoly volt -, mind sokat változtunk… - én is komolyabb hangnemre váltottam, amikor elharapta a mondat végét.
- Mi bánt, Sirius? Közösségben még mindig vidám vagy, de a szavaid súlyosak. Valami nincs rendben?
- Nem… nincs semmi…
- Hazudsz – tudtam, hogy igazam van. Valamit eltitkol előttem, ami nagy súlyként nehezedett a lelkére.
- Mondtam neked este: nem tudom milyen a szerelem.
- Mitől vált ez hirtelen ilyen fontossá? – fakadtam ki. – A francba is, hiszen neked sosem volt egy hétnél tovább tartó kapcsolatod! Nézz rém, én viszont…
- Megtettem, Jane, és azt hiszem ez a baj. Az, hogy hat éve először tényleg rád néztem. Tévhitbe ringatod magad, ha azt hiszed, hogy nem jössz be a fiúknak itt az iskolában. Az a gond, hogy félnek Jamestől…
Elakadt a lélegzetem attól, amit mondott. Még mindig nem érti, hogy engem hidegen hagy minden fiú, rajta kívül? Úgy tűnik nem. Helyette folytatta a monológját.
- Az a nagy helyzet, hogy nekem csak egy lány kell, és az te vagy.
Először fel sem tűnt, mit mondott, rávágtam a választ.
- Persze, de csak addig még meg nem kapsz… Álljunk csak meg! Mit mondtál?
- Szeretlek.
Megráztam a fejem.
- Barátként elmegyek veled a bálra. Ne érts félre, de úgy hiszem, túl sok lánynak mondtad már ezt előttem…
Felálltam és a köpeny után nyúltam, de Sirius elkapta a karom.
- Azt hiszed, hazudok?
Lesütöttem a szememet.
- Én csak…én…Áh, mindegy…
A szemébe néztem, és nem láttam benne haragot. Ami a sötétségben kavargott az valami egészen más volt. Elengedte a kezemet, nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe. Otthagytam őt a parton, megint. Nem voltan elég bátor ahhoz, hogy a szemébe mondjam: szeretlek. El fogom veszíteni, de túlságosan félek a csalódástól, ez pedig megakadályozza, hogy oda tudjam neki adni a szívemet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
