Nem látok senkit, csak fejeket, koponyákat, se bõrük, se szemük, lassan felismerem a hajat, a pofacsontot, az állat. Hús-vér lények ezek? Rémisztõn fürkésznek a szemek vagy vádlón elnéznek fölöttem. Nincsen szívük? Nincs! Egyetlen nagy fej a tömeg, ki tudja, kik fordítják erre-arra, mindenfelé és sehová sem néz. Félek. Ember vagyok én itt? Minden körülfog, nem tudok szabadulni. Most fejem kifacsart citrommá zsugorodik össze. Fölöttem lesújtón vigyorgó és gúnyolódó óriási léggömbfejek.
Most eltávolodnak, megkönnyebbül a szívem. Nem is tudom, hogy mentem tovább. Most egy nagy poros téren egyedül vagyok. A többiek mind porszemek. Hát én? Inkább vagyok magam, mint hogy elnyomjanak. Ki vagyok én? Magamnak és másoknak idegen. Fulladozom, szívem kalapál. Tehát vagyok. |