Nagyon megrémültem, a körülöttem állókat arrébb söpörver szaladtam a lépcsőnk felé. Így is mindenki rajtam nevet, még csak az hiányozna, hogy lássák azt a képet... Már majdnem ott vagyok, mindjárt befordulok a sarkon... Nem késtem annyira sokat(?), még nem kezdhette el mutogatni a fotót.Morfondíroztam, miközben egyre közelebb értem. Befordultam, és megláttam: a lépcsőn ült, a telefonja kijelzőét nézegette. Ettől egy kissé megrettentem, de tudtam, hogy nem hátrálhatok meg. Túl hangosan liheghettem, mert még oda sem értem, de már is felnézett... sőt, felállt. Egy pasi feláll? Az én jöttömre?! Persze, láttam már ilyet, de, csak filmen. Tisztára letaglózott, nem gondoltam, hogy van, aki a való életben is ilyen udvarias. Főleg nem a mi sulinkban...
- Hello! - Üdvözölt már messziről. Én erre egy bátortalan sziá-val feleltem, de csak amikor már közelebb értem. Megálltam előtte, nem tudtam, mihez kezdjek. Megláthatta zavaromat, ezért kezemet megragadva kicibált az udvarra. A kedvenc fámhoz húzott, ami alatt nagy meglepetésemre egy pokróc díszelgett, némi kajával megrakva. Ez ilyen tapasztalt lenne ezen a téren?! Minden nap piknik-cuccal jön suliba, hátha rákényszeríthet egy csajt, hogy egyen vele a szabad ég alatt? Pluszban a kedvenc fám! Honnan tudta? Vagy lehet, hogy Ő a lelki társam, és neki is ez a kedvenc helye a suliban?! Teljesen elméláztam, belemerültem, a nőcsábász és az extraromantikus változatainak elképzelésébe.
- Héé, figyelsz Te rám?! - rázogatta meg finoman a vállamat. Szemeim valószínűleg maximális zavart tükrözhettek, ezért megismételte a már elhangzott kérdést:
- Azt kérdeztem, hogy mit kérsz enni. - Beszéd közben odatolta elém a halom kaját, hogy válasszak. Egy tetszetős szendvics mellett döntöttem. Ő is magához vett valami ehetőt és enni kezdett. Követtem példáját. Egy szót sem szóltam, nem tudtam, hogy ilyenkor mit szokás mondani. Végül rászántam magam, hogy elkezdjek érdeklődni:
- Azt a képet nem lehetne törölni? - néztem rá boci szemekkel. Ő erre egy kaján vigyorral és fejrázással válaszolt. Ekkor megütötte fülünket a távolról idehallatszó jelző hangja. Sietve betömtük az utolsó falatokat, nem akartunk késni. Felálltam, és búcsúzni kezdtem:
- Hát, akkor köszi mindent. - Mondtam egy csepp átérzés nélkül, mert haragudtam rá a kép miatt. Ő is felállt, és elém lépett. Már azt hittem, hogy megint puszit akar adni, ám az utolsó pillanatban csak a fülembe suttogott:
-Holnap ugyan itt! - mondta, mire én dühösen, és kissé elégedetlenül elfordultam, és gyalogolni kezdtem. Mikor beléptem az ajtón, még kissé hátranézve láttam, hogy ismét mobilját lóbálja.

Előző             Következő