Pár pillanatig csak álltam, azt hittem, hogy az ajtónak mentem neki. Aztán hirtelen leesett, hogy akkor vakító fényt látnék az üvegen át. Tanácstalanul álltam, nem tudtam, hogy mi lehet ez. Majd átfutott az agyamon a gondolat: a lépcsőn ülő valaki. A valami mellett kilesve láttam, hogy a feljáró üres, így már biztos voltam benne, hogy nem valaminek ütköztem, hanem valakinek. A hideg zuhany hatására kiejtettem kezemből a könyveimet, melyeket eddig erősen magamhoz szorítottam. A tanszereim hangos puffanással landoltak a földön. Ezzel egy időben éreztem, hogy nyári ruhám aljának kék vászna a térdemhez ér. Ekkor döbbentem rá, hogy a ruha alsó felét a könyvekkel együtt magamhoz szorítottam, így ez a valaki nagy valószínűséggel tanulmányozhatta a bugyimat. Lángoló fejjel felnéztem, abban reménykedve, hogy elkerülte a figyelmét. Először az arcán szétterülő kaján vigyort láttam meg, majd mikor feljebb pillantottam barna szeméből is kiolvashattam, hogy látta. Hatalmas kétségbeesés lett rajtam úrrá, nem tudtam, mit tegyek. El akartam tűnni, úgy tenni, mintha az egész meg sem történt volna. Hirtelen ötlettől vezérelve sarkon fordultam, és könyveimmel mit sem törődve futni kezdtem. Már majdnem elértem a folyosó végét, mikor meghallottam a srác hangját:
- HÉÉ! ÁLLJ MEG! - Nem tudom miért, de engedelmeskedtem neki, lelassítottam, majd megálltam. Hátrafordulni és rá nézni már nem mertem, ezért inkább így vártam, hogy mit akarhat.
- Ez lehet, hogy érdekel... - mondta, miközben mobilját lóbálta felém. Jó kis telefon volt, de nem értettem, hogy mit akar vele, nem vagyok túl nagy mániákus e térem. Intett, hogy menjek közelebb. Ekkor láttam meg, hogy mi van a kijelzőn: ÉN! Csak az volt a baj, hogy nem egy egyszerű portré volt, vagy valami hasonló. Felcsúszott ruhával álltam a kép közepén, fejem ugyan le volt hajtva, de azért látszott, hogy én vagyok. Arcomat újra elöntötte a pír, kérdő, tágra nyílt szemekkel bámultam a képébe.
- Elmagyarázom! -  Ajánlotta rnagyvonalúan, miközben a lépcsőhöz terelt és leültetett. Ekkor már sejtettem, hogy valami számomra nem túl kedvező üzletről lesz szó.
- Találkozzunk itt ebédszünetkor! -  Ajánlotta. Már majdnem nemet akartam volna mondani, mikor folytatta:
- Na már most, ha nem jössz el, akkor kénytelen leszek megmutatni "pár"; embernek ezt a képet. - Hidegzuhanyként ért! Sok mindenre számítottam, de erre nem!
- De... -  kezdtem, ám félbe szakított:
- Ne kérdezz annyit! - az utolsó szót kissé elnyomta a felharsanó jelző csengetés. Felállt, menni készült, ám hirtelen hátra fordult és lehajolt hozzám. Arca rohamosan közeledett az enyémhez. Egek! Meg akar csókolni?!...
Örömmel keveredő ijedségemből az arcomra kapott puszi zökkentett ki.
Épp olyan gyorsan tűnt el, ahogy az óra elején előttem termett. Mikor alább hagyott gyomromban a pillangó repkedés,  feltápászkodtam, össze szedtem a könyveimet, és az ének terem felé siettem. Dupla ének... általában uncsi, de most legalább lesz időm átgondolni ezt az egészet. A tanár mindkét órán az énekkarosokat gyötörte, miközben én gondolataimba merültem. Még Ashley is észre vette, mennyire el vagyok havazva. Ez fura tőle, hisz általában senkire sem figyel magán kívül... vagy ennyire feltűnően meditálnék?!
Mi lett volna, ha tényleg megcsókol? Hmm... végre túl lennék az elsőn... de, mi lett volna, ha elrontom? Minden csöpögős romantikus film arról szól, hogy az első csók milyen maradandó, meg... hát... izé. De akkor beégtem volna!... Micsoda?! Mit gondolkozom én ezen?! Csak nem érdekel?! Különben sem megyek el, és kész!
Megszólalt a jelző, majd kicsöngettek. Az egész osztály kimenekült a teremből, én leghátul kullogtam. Az óra végi szilárd elhatározásom megingott, nem voltam benne biztos, hogy nem akarom többé látni.
Ezen gondolkoztam, miközben a folyosókat róttam az ebédlő felé. Már majdnem bementem az étkezőbe, mikor megláttam egy srácot, aki nagyban nyomogatta a telefonja gombjait, valószínűleg sms-t írt. Ekkor jutott csak eszembe a kép.

Előző                      Következő