Jajj, egy újabb szörnyű nap. Ma is ugyanaz lesz, mint mindig, de már nem sokáig, hiszen május vége van, és ez az utolsó évem itt. Így morfondíroztam, miközben átléptem a sulim kapuján, és megpróbáltam keresztülhaladni a komor, csupa beton udvaron. Gondolataimból egy általános iskolás fiú hangja zökkentett ki:
- Na, mi van? Csak így egyedül? -  kérdezte, majd haverjai felé fordult, akik hangos röhögésben törtek ki. Kaptam még pár hasonló megjegyzést, majd mikor már majdnem az ajtóhoz értem megpillantottam Ashleyt. Legjobb barátnőm aktuális pasija ölében ült. Rámosolyogtam, és elindultam hozzájuk. Mikor látta, hogy feléjük tartok elfordította fejét, mintha észre sem vett volna. Kissé szomorkásan fordítottam hátat, és mentem mégis az ajtó felé. Nem túlzottan viseltek meg ezek az események, persze, eleinte nagyon rossz volt, de már megszoktam. A szekrényemhez léptem, hogy kivegyem belőle a fizika cuccom. A fém ajtó belső oldalát nem dekorálta semmi, mint másoknál. Nem tehettem ki a pasim képét, mint Ashley, mert nekem sajnos még sosem volt fiúm.
Megszólalt a csengő, így futva indultam a fizika előadó felé. Szerencsére nem előzött meg a tanár, de már mindenki ott volt. Elfoglaltam az egyetlen üres helyet, az első sor bal szélét. Elég kedvezőtlen fekvésű volt, de már hozzászoktam, hogy senki nem foglal nekem helyet. Kinyitottam a füzetemet, elővettem a tollat, és vártam, hogy kezdetét vegye az unalmasnak ígérkező óra. Hamarosan a tanár is beállított, csapzottan, mint mindig. Az első negyed órát elég jól viseltem, ám ezután egyre jobban unatkoztam. Végül elővettem a naplómat és lapozgatni kezdtem benne. Néha fel-felpillantottam a tanárra, aki széles karmozdulatokat téve magyarázott valamit az eredőerőről, ám egyetlen szót sem értettem. Megakadt a szemem egy oldalon, úgy döntöttem, elolvasom.

2004. 03. 10.
Ma, mikor a rajzterembe mentem, megint találkoztam pár gimissel. Megint a szokásos kérdéseikkel zaklattak: rKelly, te vagy a legszebb lány, akivel eddig találkoztam. Leszel a barátnőm? Kelly, járnál velem?. Meg hasonlók. Annyira elegem van belőlük. Mért nem tudják megérteni, hogy van fontosabb dolog is, mint a szerelem?! ...

Hmm...de hülye voltam... Elmélkedésemet a tanár szakította félbe:
- Kelly, mivel ennyire unatkozol, hogy a legyet bámulod a plafonon, segíts, kérlek! - kért meg, ám tekintetével majdnem megölt. Miközben felálltam a naplómat a füzetem alá rejtettem és magamban hálálkodtam, hogy azt eltakarta hosszú fekete hajam. Kisétáltam a katedrára, lépteimet társaim tekintete kísérte. Megálltam a feketére festett tábla előtt, és a fejem fölött lévő karcok árnyékából a feladatot nézegettem. Úgy éreztem magam, mintha minden kiszállt volna az agyamból, semmi nem jutott eszembe. Egy idő után kezdtem úgy érezni ,mintha már órák óta ott ácsorognék, ám az lehetetlen volt, hiszen Mr. Smith hírhedt volt a türelmetlenségéről.
- Ülj le! -  parancsolt rám normál hangerővel. Miközben megkeresett a naplóban hangosan fütyörészett, ezzel is jelezve, hogy mennyire szeret egyeseket osztogatni. A kicsöngetés hamar elérkezett, szinte csak a nekem szánt példát oldottuk meg. Átverekedtem magam a termekből kifelé tülekedő diáközönön, és a szekrényemhez siettem. Miután elraktam a fizika cuccomat, az órarendet kezdtem nézegetni.
- Tesi...  - mormoltam magam elé. Egyszerűen semmit nem tudok, amit ennyire utálnék. Nem is arról van szó, hogy nem szeretek mozogni, bár mindent lehet rám mondani, csak azt nem, hogy sportos alkat vagyok. Sajnos Mrs. Parker, a tanár nem bír. Miközben a tesiről elmélkedtem, észre sem vettem, hogy mennyire rohan az idő. A folyosó lassan kiürült körülöttem, majd végül a csengő fülsértő hangja zökkentett ki gondolataimból. Kissé örültem ennek, hisz amúgy sem akartam bemenni órára az egyes miatt, meg Mrs. Parker amúgy is könnyen nélkülözött. Az a fajta tanár volt, aki a kedvenceivel foglalkozik egész órán, a többieket meg észre sem veszi. Szóval az óra kezdetének sikerült teljesen rábírnia, hogy ne menjek tesire, hisz az átöltözésre sincs már időm. Pár pillanat még kellett, hogy eldöntsem, mihez is kezdjek. Végül a suli hátsó udvara felé vettem az irányt egy halom könyvvel a kezemben. Ismét gondolataimba merültem, szinte észrevétlenül suhantak el mellettem a kihalt folyosórészek. Már majdnem kint voltam az udvaron, az utolsó sarkon fordultam be. A nagy, üvegezett ajtón átszűrődő napsugarak rávetődtek arcomra, felmelegítették bőrömet. Felpillantottam. A kijárat melletti lépcsőkön ült valaki. Nem tudtam, hogy ki az, csak a körvonalait láttam az erős fényben. Nem vettem róla tudomást, azt gondoltam, ő is csak lóg. Ismét lehajtottam a fejem, a padlólapokat bámultam magam előtt, gondolataim megint kezdtek hatalmukba keríteni. Egyre melegebbek lettek a bőrömön táncoló napsugarak, éreztem, hogy már nincs messze az ajtó. Tudtam, hogy mindjárt kiléphetek rajta, röpke negyvenöt percre elfelejthetem, hogy mi zajlik a falak között, nézegethetem a fűben csipegető madarakat, a távolabbi fák szellőtől hullámzó leveleit. Már szinte láttam magam előtt ezeket a képeket, amikor neki ütköztem valaminek...vagy inkább valakinek?! A gyönyörű tájképek kiszálltak fejemből, helyette csak az előttem levő sötét "oszlopotott" láttam.

Következő