Véleményed

Végre, szombat van! Rengeteg mindent át kell gondolnom, amit suli időben nem nagyon lehet. Sokáig azt vártam, hogy végre 12-es legyek, hogy azt tanulhassak, amit akarok, de most még sem tudom, hogy mihez is kezdjek. Még egy csomó suli oldalát meg kéne néznem, hogy hol mi van. Ez jó lehet... nee, Washingtonban van, nem akarok ott lakni. Áhh, hülye reklámok... Mi van?! Petíció! Írd alá, hogy az Odaát című sorozat folytatódhasson! Nah, ez megér egy kis kitérőt. Imádom Őket! Főleg Samet.. olyan édes! És annak a srácnak is olyan haja van, és azok a barna szemek... Ne már?! Én Róla elmélkedem, mikor lenne fontosabb dolgom is! De olyan helyes, és nem olyan hülye, mint mások a suliban. De mondjuk ezt nem kéne kijelenteni, hisz alig ismerem. És a tegnapi randi olyan fura volt. Mikor ott voltam, akkor szabadulni akartam, és rossz volt, de amikor vége lett az ebédszünetnek, már bántam, hogy semmi különös nem volt, és szívesen maradtam volna még. De majd legközelebb!
Utálom a hétfőt! De ma kivételesen örömmel jöttem suliba. Vajon miért? Vagy inkább ki miatt?! Egész délelőtt az ebédszünetet vártam, vagy, hogy találkozzunk a folyosón. Kíváncsi lettem volna, hogy mit csinál... de sajnos nem tudhattam meg. Nem történt semmi különös délelőtt, csak a szokásos beszólogatások. Legalább a tanárok békén hagytak. Végre valahára megszólalt az evésre buzdító csengő. Kirohantam a rajzteremből, a folyosón állókat arrébb söpörve rohantam az udvar felé. Ismét a lépcsőn ült, fekete póló és farmer volt rajta. Olyan, mintha már ezer éve nem láttam volna... talán hiányzott?! Megint messziről észre vett, felállt. Rám mosolygott, de nem olyan kajánul, mint máskor. Kedvesen! Sőt, mintha a szeme is kissé felcsillant volna... vagy csak szeretném?! Ismét kimentünk az udvarra, és letáboroztunk a fa alá. A szombati elhatározásom megingott, amint leültünk a plédre. Most közelebb ült, mint múlt héten. Pár falat után felfüggesztette az evést, és engem kezdett bámulni. Talán ennyire el lennék pirulva?! Végül elmosolyodott, és feltett egy számomra igen kínos kérdést:
- Mért utál mindenki? - Egy pillanatra azt hittem, hogy meg fogok fulladni. A torkomon akadt a falat, köhögésben törtem ki. Pár hátveregetés után jobban lettem, ezért ismét próbálkozott:
- Szóval? - Nem nagyon akartam válaszolni, ezért csak hallgattam. Továbbra is bámult, ezért úgy döntöttem, hogy jobb túl lenni a dolgon.
- Ha elmondom, akkor törlöd a képet? - kérdeztem reménykedve, mire ő csak bólintott. - Ez egy hosszú történet. Lényegében én sem teljesen értem, de az mindenképpen túlzás, hogy utálnak. Nyolcadikban minden osztálytársam gimis pasit, barátnőt akart. De ez nem nagyon sikerült nekik. Rám viszont ragadtak a gimisek. E miatt nagyon féltékenyek voltak rám. Pedig én nem is akartam pasit. És az óta sincs. - itt kissé elpirultam, és lesütöttem a szemem. A folytatást nem mertem kimondani: sajnos. - Ezért viszont mindenki rajtam röhög, hogy tizennyolc évesen nincs pasim.
- Durva... - Mondta merengve. Ijesztően nézhettem rá, ezért kijavította magát: - Már mint az, hogy ezért így viselkednek veled. - Mondta, miközben egy biztató mosolyt villantott felém. Visszamosolyogtam. Kis hatásszünet után azt vettem észre, hogy az arca egyre közelebb van az enyémhez.
Szánk egyre távolabb került egymástól. Felpattantam, és futva hagytam el az udvart.

Előző        Következő