Új bejegyzés Frissítés

2007.07.05. 20:25

Gollam bemegy a fiú wcbe meglátja Legolast és azt modja: -Jaj, a lány wcbe jöttem be!!

2007.02.25. 20:23

Egy régebbi irományom első része...nem valami jó, de hát ez van. kritikát szívesen fogadok...:)Történet   Íniel Egy kis falu tündéi találtak rá az erdőben. Nem tudták, kik a szülei és miért hagyták magára. Megsajnálták, és magukkal vitték. Nevelőszüleit Éanwének és Aranornak hívták. Saját gyermekükként nevelték fel, s az Íniel nevet adták neki. A lány 17 éves koráig együtt volt a család, de mikor Aranor a falu határán őrködött, egy orkcsapat támadt rájuk és Aranor elesett. Egyik éjjel Éanwe álmot látott, melyből megtudta, hogy bár Íniel tünde alakban jár a földön, halandó és az álom nem jósolt neki hosszú életet: hamarosan elpusztítja egy emberi betegség. Éanwe elgondolkozott az álmon, s mert tudta, hogy igaz, döntött: feláldozza magát Íniel életéért. Ő már úgysem lehet boldog többé Aranor nélkül. De erről a lánynak nem szólt. Pár nap múlva hallották, hogy a közelben élő embereket egy halálos kór támadta meg. Cselekednie kellett: kiment egyedül a csendes erdőbe és így kérte a valákat: -         Kíméljétek meg Ínielt! Ami kegyetekből nekem jutott, adjátok át neki! Legyen ő a halhatatlan, s én a halandó! Látszólag semmi nem változott, de Éanwe valahogy érezte, hogy halandó lett. Ezek után visszatért a házba és folytatta napi teendőit. Nemsokára hazaért Íniel is. Bár a tündék hamarabb megkomolyodnak, ő még mindig elég gyerekes volt. Nevetve mesélte az anyjának, hogy már megint hol járt és mi csinált. Az pedig mosolyogva, de szomorkásan hallgatta. Még néhány napig úgy éltek mintha semmi sem történt volna, de aztán egy reggel Éanwe nem tudott felkelni. Mivel még soha nem volt beteg, nem tudta mit kéne tennie. A falu lakói sem értették, mi történik vele. Majd egy este Éanwe magához hívta Ínielt és így szólt hozzá: -         Íniel, én nemsokára meghalok. De előtte még sok mindent el kell mondanom neked. -         De hát hogy lehetséges ez anya? T nem halhatsz meg csak úgy!- mondta a lány és elsírta magát. -         De sajnos ennek így kell lennie. Az első, amit tudnod kell, hogy nem vagy a vér szerinti lányom. Egy nap az őrök találtak téged az erdőben és mi befogadtunk. Sajnálom, hogy most kellet megtudnod!- mondta Éanwe látva Íniel szomorúságát.        –Attól még ugyanúgy szeretlek! -         És te ugyanúgy az anyám maradsz!- felelte könnyek közt Íniel.- De miért kell meghalnod? -         Egyik éjjel álmot láttam. Ebből megtudtam, hogy bár tünde vagy, nem vagy halhatatlan és hogy hamarosan betegség pusztít el. Ezért kértem a valákat, hogy adják neked az én halhatatlanságom. Ők meghallgattak engem. -         De miért tetted ezt?- kiáltotta a lány sírva. -         Mert szeretlek.- mondta Éanwe, s már soha többé nem szólalt meg. Íniel nagy fájdalmat érzett. Ekkor határozta el, hogy felkutatja a származását. Eltemette nevelőanyját, majd álruhában elhagyta a falut. Sok országban járt, megtanult mindent, amire csak egy utazónak szüksége lehet. Rengeteg vándorlás után eljutott Völgyzugolyba. Azt remélte, talán Elrond tud valamit mondani. Eddig is férfiként utazott, s most Amras néven mutatkozott be. Még a tünde-urat is meglepte az a tény, hogy egy tünde halandónak született. Éppen erről beszélt Elronddal, mikor hirtelen berontott az ajtón Elrond egyik fia: Elladan.  Íniel még soha nem látta, de azonnal beleszeretett. A fiú viszont észre sem vette. Persze, hogy nem. Annyira belefeledkezett Elladan nézésébe, hogy nem is értette, miről beszélget apa és fia. Mikor az ifjú kiment, azonnal visszazökkent a jelenbe, s eszébe jutott miért is jött. Kérte Elrondot, hadd maradjon Völgyzugolyban, hogy tanulhasson. Örült a szíve, mikor beleegyezett. Pillanatnyilag elfelejtette, miért is indult vándorútra. Csak Elladanra tudott gondolni. És – anyja halála óta talán most először– boldog volt. ˜˜˜ Íniel egy ideje már Völgyzugolyban élt. Eddig még senkinek fedte fel kilétét. Nem nagyon voltak barátai, de nem is igazán érdekelte. Inkább sokat tanult. Pár hónap alatt nagyon jó íjász lett belőle. Egyik nap Elrond magához hívta, s így szólt hozzá: -         Kérlek, ne titkolózz tovább! Régóta tudom, hogy nem Amrasnak hívnak. Ki vagy te, leányom? -         Íniel vagyok. A történet, amit elmondtam, igaz. Valóban halandónak születtem. Azért indultam útnak, mert tudni akarom, honnan származom. De nagyon kérlek, ne küldj el! -         Rendben, maradj. De ne titkold a kiléted! Idővel talán magyarázatot találhatunk a halandóságodra.- felelte a tünde-úr.- Addig is, sokat tanulhatsz. -         Köszönöm a nagylelkűségedet, uram. Ígérem, jó tanítvány leszek. -         Biztosan úgy lesz. De most menj! Gondolkoznom kell. Íniel kiment. Sokkal vidámabbnak tűnt. A szobájába sietett és átöltözött. Világoskék ruhát vett. Gyönyörű hosszú aranyhaját kibontotta. Még neki is szokatlan volt így látnia magát. Aki mellett csak elhaladt, az mind elámult, hiszen nagyon szép volt. A folyosó egyik kanyarulatában összeütközött Elladannal. Az csodálkozva nézett rá. Íniel rámosolygott, majd továbbindult. A tünde még sokáig nézett utána. A lány nagyon boldog volt. Örült, hogy a sors Völgyzugolyba irányította. Különben talán soha nem találkozott volna Elladannal. Pár nap múlva Íniel éppen egy padon ült a kertben, a gondolataiba merülve, mikor megérezte, hátulról valaki figyeli. Megfordult és őszintén meglepődött mikor látta: Elrond fia áll mögötte. Az bátortalanul közelebb lépett, majd leült a lány mellé. Egy darabig némán hallgatták a Brúinen zúgását, mégsem volt kínos a csend. Aztán szinte észre sem vették, s már beszélgettek. -         Mesélj magadról!- kérte Elladan.- Nagyon szeretném tudni, ki vagy. -         A történetem furcsa és nem is túl vidám.- felelte a tünde.- De elmondhatom, ha tudni szeretnéd. És mesélni kezdett. Elladan érdeklődve hallgatta és ő is csodálkozott Íniel halandóságán. Utána ő mesélt magáról a lánynak. Mint kiderült, nagyjából egyidősek voltak. Éjszakába nyúlóan beszélgettek, majd boldogan mentek a szobáikba. Ezentúl minden napjukat együtt töltötték. Tanultak, beszélgettek, vagy csak ültek és hallgattak. Néhány hónap alatt elválaszthatatlan barátok lettek. Mindent tudtak egymásról és mindig értették mire gondol a másik. Aztán-ők nem is vették észre- a barátságból szerelem lett. Egyik nap is délután a kedvenc helyükön ültek (itt beszélgettek először). Elrond a tornácról figyelte őket. Mosolygott, de a szeme komor maradt. Tudta, hogy hamarosan Elladannak mennie kell a kószákkal. Sajnálta, hogy el kell szakadnia a két fiatalnak, de a fia során nem lehet változtatni. Most, ahogy figyelte a két tündét, látta önfeledt boldogságukat. – Nagy fájdalmat fogok okozni nekik.- gondolta a tünde-úr. – De ennek így kell lennie. Ínielt, bármennyire jó harcos, nem engedhetem el. Bár még neki nem mondtam el, már tudom, honnan származik és mért volt halandó. Az apja tünde volt, az anyja maia. Egyszer nagyon rég az anyja leleplezte Melkor egy gonosz tervét a valák előtt. Ezért Melkor megátkozta: ha valaha gyermeke születik, ő meghal, s a gyermek halandó lesz. Egy ideig élheti az életét, de az évek múlásával elgyengül, és végül meghal, s akkor egy gonosz lélek visszatérhet. Ez tehát Melkor átka, a gyermek pedig Íniel. Hiába lett halhatatlan, ez csak alig hosszabbítja meg az életét. Ezen még a valák sem tudnak segíteni.- Így gondolkodott Elrond. Még maga sem tudta, hogy mentse meg Ínielt. A lány eközben boldogan nevetve beszélgetett Elladannal, s még nem sejtette, milyen nehéz lesz a sorsa.       ˜˜˜ (ismét Nessa voltam :))

2007.02.25. 20:22

Egy régebbi irományom első része...nem valami jó, de hát ez van. kritikát szívesen fogadok...:)Történet   Íniel Egy kis falu tündéi találtak rá az erdőben. Nem tudták, kik a szülei és miért hagyták magára. Megsajnálták, és magukkal vitték. Nevelőszüleit Éanwének és Aranornak hívták. Saját gyermekükként nevelték fel, s az Íniel nevet adták neki. A lány 17 éves koráig együtt volt a család, de mikor Aranor a falu határán őrködött, egy orkcsapat támadt rájuk és Aranor elesett. Egyik éjjel Éanwe álmot látott, melyből megtudta, hogy bár Íniel tünde alakban jár a földön, halandó és az álom nem jósolt neki hosszú életet: hamarosan elpusztítja egy emberi betegség. Éanwe elgondolkozott az álmon, s mert tudta, hogy igaz, döntött: feláldozza magát Íniel életéért. Ő már úgysem lehet boldog többé Aranor nélkül. De erről a lánynak nem szólt. Pár nap múlva hallották, hogy a közelben élő embereket egy halálos kór támadta meg. Cselekednie kellett: kiment egyedül a csendes erdőbe és így kérte a valákat: -         Kíméljétek meg Ínielt! Ami kegyetekből nekem jutott, adjátok át neki! Legyen ő a halhatatlan, s én a halandó! Látszólag semmi nem változott, de Éanwe valahogy érezte, hogy halandó lett. Ezek után visszatért a házba és folytatta napi teendőit. Nemsokára hazaért Íniel is. Bár a tündék hamarabb megkomolyodnak, ő még mindig elég gyerekes volt. Nevetve mesélte az anyjának, hogy már megint hol járt és mi csinált. Az pedig mosolyogva, de szomorkásan hallgatta. Még néhány napig úgy éltek mintha semmi sem történt volna, de aztán egy reggel Éanwe nem tudott felkelni. Mivel még soha nem volt beteg, nem tudta mit kéne tennie. A falu lakói sem értették, mi történik vele. Majd egy este Éanwe magához hívta Ínielt és így szólt hozzá: -         Íniel, én nemsokára meghalok. De előtte még sok mindent el kell mondanom neked. -         De hát hogy lehetséges ez anya? T nem halhatsz meg csak úgy!- mondta a lány és elsírta magát. -         De sajnos ennek így kell lennie. Az első, amit tudnod kell, hogy nem vagy a vér szerinti lányom. Egy nap az őrök találtak téged az erdőben és mi befogadtunk. Sajnálom, hogy most kellet megtudnod!- mondta Éanwe látva Íniel szomorúságát.        –Attól még ugyanúgy szeretlek! -         És te ugyanúgy az anyám maradsz!- felelte könnyek közt Íniel.- De miért kell meghalnod? -         Egyik éjjel álmot láttam. Ebből megtudtam, hogy bár tünde vagy, nem vagy halhatatlan és hogy hamarosan betegség pusztít el. Ezért kértem a valákat, hogy adják neked az én halhatatlanságom. Ők meghallgattak engem. -         De miért tetted ezt?- kiáltotta a lány sírva. -         Mert szeretlek.- mondta Éanwe, s már soha többé nem szólalt meg. Íniel nagy fájdalmat érzett. Ekkor határozta el, hogy felkutatja a származását. Eltemette nevelőanyját, majd álruhában elhagyta a falut. Sok országban járt, megtanult mindent, amire csak egy utazónak szüksége lehet. Rengeteg vándorlás után eljutott Völgyzugolyba. Azt remélte, talán Elrond tud valamit mondani. Eddig is férfiként utazott, s most Amras néven mutatkozott be. Még a tünde-urat is meglepte az a tény, hogy egy tünde halandónak született. Éppen erről beszélt Elronddal, mikor hirtelen berontott az ajtón Elrond egyik fia: Elladan.  Íniel még soha nem látta, de azonnal beleszeretett. A fiú viszont észre sem vette. Persze, hogy nem. Annyira belefeledkezett Elladan nézésébe, hogy nem is értette, miről beszélget apa és fia. Mikor az ifjú kiment, azonnal visszazökkent a jelenbe, s eszébe jutott miért is jött. Kérte Elrondot, hadd maradjon Völgyzugolyban, hogy tanulhasson. Örült a szíve, mikor beleegyezett. Pillanatnyilag elfelejtette, miért is indult vándorútra. Csak Elladanra tudott gondolni. És – anyja halála óta talán most először– boldog volt. ˜˜˜ Íniel egy ideje már Völgyzugolyban élt. Eddig még senkinek fedte fel kilétét. Nem nagyon voltak barátai, de nem is igazán érdekelte. Inkább sokat tanult. Pár hónap alatt nagyon jó íjász lett belőle. Egyik nap Elrond magához hívta, s így szólt hozzá: -         Kérlek, ne titkolózz tovább! Régóta tudom, hogy nem Amrasnak hívnak. Ki vagy te, leányom? -         Íniel vagyok. A történet, amit elmondtam, igaz. Valóban halandónak születtem. Azért indultam útnak, mert tudni akarom, honnan származom. De nagyon kérlek, ne küldj el! -         Rendben, maradj. De ne titkold a kiléted! Idővel talán magyarázatot találhatunk a halandóságodra.- felelte a tünde-úr.- Addig is, sokat tanulhatsz. -         Köszönöm a nagylelkűségedet, uram. Ígérem, jó tanítvány leszek. -         Biztosan úgy lesz. De most menj! Gondolkoznom kell. Íniel kiment. Sokkal vidámabbnak tűnt. A szobájába sietett és átöltözött. Világoskék ruhát vett. Gyönyörű hosszú aranyhaját kibontotta. Még neki is szokatlan volt így látnia magát. Aki mellett csak elhaladt, az mind elámult, hiszen nagyon szép volt. A folyosó egyik kanyarulatában összeütközött Elladannal. Az csodálkozva nézett rá. Íniel rámosolygott, majd továbbindult. A tünde még sokáig nézett utána. A lány nagyon boldog volt. Örült, hogy a sors Völgyzugolyba irányította. Különben talán soha nem találkozott volna Elladannal. Pár nap múlva Íniel éppen egy padon ült a kertben, a gondolataiba merülve, mikor megérezte, hátulról valaki figyeli. Megfordult és őszintén meglepődött mikor látta: Elrond fia áll mögötte. Az bátortalanul közelebb lépett, majd leült a lány mellé. Egy darabig némán hallgatták a Brúinen zúgását, mégsem volt kínos a csend. Aztán szinte észre sem vették, s már beszélgettek. -         Mesélj magadról!- kérte Elladan.- Nagyon szeretném tudni, ki vagy. -         A történetem furcsa és nem is túl vidám.- felelte a tünde.- De elmondhatom, ha tudni szeretnéd. És mesélni kezdett. Elladan érdeklődve hallgatta és ő is csodálkozott Íniel halandóságán. Utána ő mesélt magáról a lánynak. Mint kiderült, nagyjából egyidősek voltak. Éjszakába nyúlóan beszélgettek, majd boldogan mentek a szobáikba. Ezentúl minden napjukat együtt töltötték. Tanultak, beszélgettek, vagy csak ültek és hallgattak. Néhány hónap alatt elválaszthatatlan barátok lettek. Mindent tudtak egymásról és mindig értették mire gondol a másik. Aztán-ők nem is vették észre- a barátságból szerelem lett. Egyik nap is délután a kedvenc helyükön ültek (itt beszélgettek először). Elrond a tornácról figyelte őket. Mosolygott, de a szeme komor maradt. Tudta, hogy hamarosan Elladannak mennie kell a kószákkal. Sajnálta, hogy el kell szakadnia a két fiatalnak, de a fia során nem lehet változtatni. Most, ahogy figyelte a két tündét, látta önfeledt boldogságukat. – Nagy fájdalmat fogok okozni nekik.- gondolta a tünde-úr. – De ennek így kell lennie. Ínielt, bármennyire jó harcos, nem engedhetem el. Bár még neki nem mondtam el, már tudom, honnan származik és mért volt halandó. Az apja tünde volt, az anyja maia. Egyszer nagyon rég az anyja leleplezte Melkor egy gonosz tervét a valák előtt. Ezért Melkor megátkozta: ha valaha gyermeke születik, ő meghal, s a gyermek halandó lesz. Egy ideig élheti az életét, de az évek múlásával elgyengül, és végül meghal, s akkor egy gonosz lélek visszatérhet. Ez tehát Melkor átka, a gyermek pedig Íniel. Hiába lett halhatatlan, ez csak alig hosszabbítja meg az életét. Ezen még a valák sem tudnak segíteni.- Így gondolkodott Elrond. Még maga sem tudta, hogy mentse meg Ínielt. A lány eközben boldogan nevetve beszélgetett Elladannal, s még nem sejtette, milyen nehéz lesz a sorsa.       ˜˜˜ (ismét Nessa voltam :))

2007.01.02. 20:59

Ezt még régebben kezdtem írni, erős javításra szorul, és 30 oldalasra tervezem, úgyhogy ez még nagyon az eleje!                                                   A labda (?)                                                                 Előszó       Ez a történet talán a múltban, talán a jövőben, de talán a jelenben játszódik, csak épp egy távoli országban. Leginkább mégis a jövőről szól, hiszen nem azt mutatja, hogy most milyenek az emberek, hanem hogy milyen lesz a világ később, ha elfelejtünk szeretni, örülni, sírni., egyszóval, megszűnünk létezni. De ha ez meg is történik, mindig marad, aki a múltat megőrizze, és felélessze az emberekben az örömöt, a szeretetet, megmutassa, milyen színes volt a múlt, és átfesse a jelent, és a jövőt is színekkel telivé.     1.     fejezet                  A szél leveleket sodort magával, és minden szűk sikátorba alattomosan behatolt, mint egy sziszegő kígyó. Az olvadozó hó bemocskolta az utcákat. Szürke fátyol borult a koszos városra. Itt nem voltak színek, az emberek nem ismerték a kéket, vöröset, sárgát, ahogy az örömöt, vidámságot, szeretetet sem. A város lakói ritkán beszéltek egymással, sőt, sokuk olyan régen szólalt meg, hogy elfelejtette, hogy kell beszélni. A szülők nem törődtek gyerekeikkel, a gyerekek nem játszottak, egész nap csak unatkoztak. A városban nem voltak színes parkok, ahol a kisgyerekek szórakozhattak volna, kimenni pedig - nem lehetett. Egyrészt azért, mert a városlakók nem hittek abban, hogy odakint is van élet, hitük szerint a kinti élet a halállal és pokollal volt egyenlő. Másrészt pedig azért, mert nem volt kapu, amin kijárhattak volna. A hatalmas, fekete kőfalat réges-régen építették a város köré, de senki nem emlékezett arra már. Azt tartotta a legenda, hogy valamikor egy király uralkodott a városban, és akkor még pompázott az apró birodalom. Ám gonosz népek jöttek, szürke árnyak, és azt mondták, hogy a városlakók az ő foglyaik. Nem lehetett ellenük szegülni, félelmetes fejszéket hordtak, s néha szertefoszlottak, hogy máshol bukkanjanak fel. Sokan boszorkány, varázsló, vagy démon szavakkal illették őket. A városlakók pedig védtelenek voltak. Így a jövevények egy nagy falat építettek, hogy mögüle sose szökhessenek meg az emberek, és örökre rabok maradjanak. Ekkor a város koszossá változott, s lassan fakulni kezdett minden, ami hozzá tartozott. Az emberek búsak, mogorvák lettek, nem beszéltek. A király meghalt egy járvány által, ami sokakat elragadott. Így hát nem maradt, aki kormányozza a várost. Ezután a gonosz sereg elment, de a fal mögött hagyta a népet. Búcsúzáskor az ellenség vezére így szólt: -       Most visszamegyünk oda, ahova jöttünk, de vigyázzatok! Egyszer még visszatérünk. Ne feledjétek: a foglyaink vagytok! –ekkor fojtó köd telepedett a városra, s amikor az eltűnt, vele mentek a ,,démonok” is. De ha igaz is a legenda, azóta nyomát se látták az ellenségnek, és a város népe megfeledkezett róluk, ám ettől nem lettek boldogabbak. Sőt, talán pont arra vártak, hogy az ellenség visszatérjen, hogy legyen mi ellen küzdeniük, és legyen értelme az életüknek, haláluknak. Hát ez a Csendes Város népének szomorú története.   Egy rongyokban levő fiú sétált a lucskos városban. Mezítláb volt, pedig nagy szél fújt. Valamit a szakadt ruhájába burkolt, hogy megóvja, vagy talán elrejtse. A kisgyerek tizenkét éves lehetett. Sovány volt, kócos, világosbarna hajú. Bal kezét a szeme elé tette, hogy a szél ne fújja a port a szemébe. Befordult balra, egy szűk sikátorba ért. Végigment a zsákutcán, majd megállt. Egy apró gyermek ült vacogva a földön, vastag takarót tekerve maga köré. Fölnézett a nála háromszor nagyobb fiúra, a testvérére, akivel ellentétben neki szőkésbarna haja, és szeplős, gyermekes arca volt.  Az lehajolt, mosolyogva vette elő a kenyeret, amit rejtegetett, és odanyújtotta kisöccsének. A kisfiú éhesen elvette, boldogan majszolgatta, de a felét letörte, és bátyjának adta, aki örömmel elfogadta, hisz ő se evett még aznap semmit. A morzsákat az üvöltő szél elsodorta, és azokra a patkányok rögtön rávetették magukat, de a fiú nem törődött velük, látszott, megszokta a jelenlétüket. Ezt a fiút Áronnak hívták - testvérével élt az utcán, mert árva volt, szüleiket nem is ismerték. Öccse, Peti még csak a negyedik évében járt. Egyikük sem ismerte a szüleiket, de senki sem mondta meg nekik, hogy mi történt velük. Áront és öccsét három évig egy öregember nevelte, de a városlakók elkergették ezt az embert, azzal indokolva, hogy el van átkozva, és bajt hoz mindenkire. Áron soha többet nem látta az idős bácsit, és attól kezdve teljesen magára maradt. Több házba is bekopogott, élelmet, szállást keresve, de nem fogadta be senki. Így hát az utcán maradtak, ott töltötték egész napjukat. Szomorú életük volt, nem barátkozott velük senki sem, habár ez a Csendes városban nem volt szokatlan dolog. Mindennapi kenyerükért sokszor harcolniuk kellett, sőt, néha Áron lopáshoz folyamodott, hogy kistestvére ne éhezzen. Így jutott a kenyérhez is, amit ruhája alatt rejtegetett.              A poros főúton egy görbe hátú alak bicegett. Egy botra támaszkodva ment előre, látszólag céltudatosan. Igen öreg lehetett, csontos keze remegett, hosszú szakállát arcába fújta a szél. Mélyen ülő szemeivel a talpát nézte, mintha arcát mások elől rejtegetné. Ahogy egyre messzebbre ért, annál több kíváncsi ember hajolt ki az ablakon, és szúrós szemmel figyelte az aggastyánt. Az utcán bóklászó gyerekek megálltak, össze-összesúgtak, de tekintetük a vénemberen maradt. Aztán az egyik gyerek előlépett közülük, és egy kavics hajított az apóka felé. Annak a karját eltalálta a kő. Az öregember megállt. Amennyire tudott, felegyenesedett, és a fiú arcába nézett. Nem szigorú, még csak nem is dühös tekintettel. Ám a gyerek elejtette a többi kavicsot a kezéből. Hátrálni kezdett, először lassan, majd megfordult, és futott, ahogy bírt. A különös alak pedig csak ment tovább. A tömegben álló fiúk szétszéledtek, az ablakok becsukódtak. Az utca elnémult, csak az idős ember botjának koppanása, és lába csoszogása hallatszott.     2.     fejezet         - Mindjárt jövök- szólt Áron öccsének, és kiment a térre. Elindult balra. Errefele kevesebb ház állt, és az utca is csendesebb volt. Áron jobbra fordult. Itt kertes házak sorakoztak egymás mellett, de nem volt bennük semmi szép. Nem fütyültek bennük madarak, a növények pedig mind kiszáradtak. Áron megállt az egyik ilyen ház előtt. Az ablakai be voltak törve, régi fakerítés gátolta a betolakodókat. Az ajtó mellett embereket ábrázoló szobrok álltak, kezükkel tartva a felettük levő erkélyt. A korhadt ajtón rozsdás kopogtató függött. Láthatólag senki sem lakott a házban. Áron már-már azon gondolkozott, hogy bemegy a házba, de ekkor nagy szél csapott föl, és hátratántorította a fiút. Áron kicsit megijedt, furcsállta a dolgot. Jobbnak látta otthagyni a kísérteties régi villát. Sietve elindult visszafele, aztán már futott, egyenesen vissza. Lábai felverték a port, így semmit sem látott. Sebesen befordult balra, de ekkor nekiütközött valaminek. Pontosabban valakinek. Egy ember állt előtte - épphogy csak állt, mivel Áron majdnem fellökte. - Elnézés kérek – mondta vontatottan a fiú, majd felnézett az a lakra. Egy öregembert látott, ősz szakállal, hosszú hajjal, világos szemmel. Az idős férfi egy botra támaszkodva állt. Volt benne valami furcsa. Nem úgy nézett ki, mint a többi mogorva városlakó. És...valahogy, mindene másmilyen volt. Mintha szeme nem szürke lett volna, hanem világosabb, bölcs, ugyanekkor vidám. Áron biztos volt benne, hogy ezt az embert még sohasem látta, pedig a város nagyon kicsi volt, szinte mindenkit ismert már onnan. Az idegen mosolyogva állt előtte. - Semmi baj- válaszolt barátságos, nyugodt hangon. –Te vagy az, akit kerestem- szólalt meg egy kis idő múlva, és közben a fiú tekintetét fürkészte. - Ezt hogy érti?- kérdezte furcsállva Áron. - Azért jöttem, mert eljött az ideje – válaszolt a vénember. Áron nem értette, mit beszél az aggastyán, de nem faggatta tovább. – Gyere velem- szólt az idegen, mélyen Áron szemébe nézve. - A kisöcsém már vár rám- felelt a fiú, kissé idegesen, feszengve. - Ó, tudom én azt, Áron. És ne kérdezd, honnan –Áronnak ez már végképp sok volt. Nem tudta, ki az idegen, miért jött, honnan ismeri, kitől hallotta a nevét, és mi olyan furcsa benne. De valami miatt mégis megbízott benne. – Kérlek, kövess- mondta a különös öregember. Áron engedelmeskedett neki. Az apóka a főútra ment. Lassan haladt, Áron türelmetlenül várta, hogy hova viszi az idegen. Talán negyed óra telt el, mire az út végére értek. A koszos szeméttelep tárult Áron elé. Azon túl még sose járt. Nem tudta, miért, de a városlakók kerülték azt a helyet. Így hát ő se ment sohasem oda. Ám a vénember láthatólag éppen arra vette útját. Mintha ott sem lennének, akadálytalanul haladt át a szemeteken, s most már nem a földet nézte, tekintete a szemétdomb fölé fordult. Áron nehezen mozgott a rengeteg ócska gumi, műanyag hulladékok között, amik néhol méteres tornyokba halmozódtak. Ernyedt, büdös szag terjengett a ködös levegőben. Áron remélte, hogy hamar kijutnak a szeméttelepről. De szerencsére nem kellett sokáig várnia. A kis hegy tetejére érve véget ért a szeméttelep, és alatta egy kedves, apró domb állt. Az aggastyán már a domb tetején állt, a fiú felé fordulva. Áron odafutott melléje. Valami miatt boldogságot érzett ezen a helyen. Ide nem terjedt ki a szemétdomb bűze, nem látszott a város sem. Az öregember Áronra nézett, és mosolygott. Aztán a botjára támaszkodva lassan leült a fűbe. Áron követte példáját. Áron nem értette, hogy az emberek miért kerülik ezt a szép helyet. Hiszen itt mindenki egy pillanatra elfelejtkezhetett gondjairól. Nyugtató volt a domb. Ám túl közel volt a hatalmas, fekete falhoz, amely árnyékot vetett a hátukra. Az óriási építmény a város körül minden városlakót lenyűgözött, de ugyanekkor elborzasztott. A falra nézve minden ember azon gondolkozott, hogy mi lehet odakint…de aztán eszükbe jutott, hogy természetesen nincsen semmi se a városon kívül. Ahogy ezt a város régi törvénye is megerősítette, ami így szólt: A Városlakók pediglen nem kérdőjelezhetik meg azt a tényt, hogy a Fekete falon túl, amely idősebb mindannyiunknál, bizonyosan semmi sincsen, a zord halálon kívül. Amennyiben valaki úgy vélekedék, hogy a városi élet nem tökéletesen megfelelő számára, és szökést kísérel meg, a legszigorúbb büntetés hajtandó végre rajta.  - Így szólt az a szabály, amit nyolcvan évvel ezelőtt szabtak ki a város szószólói. A városlakók pedig ehhez igazodtak, és egyikük se próbált kijutni a falon túlra. Bolondság is lett volna, mert a törvény meghozásának napjától kezdve, nevettek az emberek a falon túli életen. Ám akadtak, akik még hittek ebben, ezek ellen a következő törvényt hozták meg: Amennyiben bármely városlakó mégis megkérdőjelezné a valóságot, vagyis azt, hogy nincs semmi se a városon kívül, a lakosok által megszavazott büntetésben részesül, továbbá elkülönítőbe kerül, tekintve fertőző gondolatait, amelyekkel veszélyezteti az embereket.  Áron úgy érezte, most már mindenképp beszélnie kell az öregemberrel. Sokáig gondolkozott, hogy mit is kérdezzen. Végül így szólt: -       Miért keresett engem? -      Áron. Nem vetted észre, hogy te nem arra születtél, hogy egész életedben az utcán élj, és kenyeret lopkodj?- kérdezte az idős férfi. Áron nem értette, mire akar kilyukadni az idegen, de válaszolt. -     Őszintén szólva, ilyesmin sohasem gondolkoztam még. De az igaz, hogy nem akartam az utcán élni. -      Ne értsed félre szavaimat, de annak, hogy az utcán élsz, nagy szerepe van abban, hogy most itt vagy, és velem beszélsz- mondta az öregember. Nem értheted, de minden rossz dolog azért történik, hogy később megtörténhessen valami jó. Tehát a balszerencsés esetek nem véletlenül történnek meg- Áron kezdte megérteni az idegen szavait, de azt nem tudta, hogy mire akar kilyukadni. Elhatározta azonban, hogy nem fog faggatózni. Ám egy kérdést muszáj volt feltennie. -       Honnan jött? Mert az biztos, hogy maga nem olyan, mint a városlakók. Kicsoda maga?- Áron nagyon röstellte magát ezután, mert igen neveletlenül hangzott kérdése. Ám a különös aggastyán nem sértődött meg. -      Ó, valóban más vagyok, mint a többiek – felelte kissé szórakozottan. - De annyit tudnod kell, hogy itt születtem. Én is ember vagyok. De én a zord időkben nem mutatkoztam. Azért tűnök másnak, mert amikor a város megromlott, én nem voltam itt, tehát rám nem hatott semmiféle átok. Távollétem idején megváltozott a város, és én azt a feladatot kaptam, hogy visszaállítsam a városban a rendet. Igen ám, csakhogy az emberek megváltoztak. Ostoba voltam, talán korábban kellett volna jönnöm, de egyedül nem bírtam volna elvégezni a dolgomat- itt az öregember nagyot sóhajtott. - Ám most itt vagy te. Sokáig figyeltem a várost, azt néztem, vajon ki lehet a kiválasztott. Rögtön felismertelek. Igen. Azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem. Ha segítesz nekem, az embereknek eszükbe jut a régmúlt, a színek, az öröm. Ezek a dolgok egy csöppnyit élnek benned, ezért tudsz segíteni- itt nagy csönd következett, az aggastyán mosolyogva nézett a fiúra, aki össze volt zavarodva, azt se tudta, mit mondjon. – Neked kell döntened- szólt az öregember- választhatsz: segítesz…vagy nem. Átgondolhatod a dolgot, nem sietek. Én itt leszek később is, amíg szükség van rám. Kérlek, fontold meg jól, mert ezzel nagy felelősség hárulna rád- mondta az öreg férfi. – Fél óra múlva visszajövök. Egyébként, be se mutatkoztam. Régen úgy szólítottak: a Bölcs.       3.     fejezet         Áron csak ült, és ült a dombon, nézte a távolodó embert. Karjával átkarolta lábait, állát térdére tette. Nem értette, miért történik ez pont vele. Nem tudta, mit is mondjon a Bölcsnek, ahogy azt se, hogy mit kellene tennie. Hiszen ő nem valami megváltó! Keressen a Bölcs mást, ő nem tudja megváltoztatni az embereket, a világot!- de ekkor eszébe jutott a Bölcs kedves, nyugtató arca. Nem tudna nemet mondani. Mindenesetre Áron úgy döntött, még egyszer végiggondolja a dolgot, amikor a Bölcs visszajön. A fiú lefeküdt a fűbe, és az eget nézte, a Bölcsre várva.   Egy fiúcsapat sétált a főúton. Ugyan azok voltak, akik a vénembert megdobálták. Zsebre tett kézzel kullogtak, a cipőjük orrát nézve. Néha elrugdostak egy-egy kavicsot, de nem álltak meg. Nem beszéltek egymással. Mind ugyanúgy néztek ki. Koszos ing, szakadt nadrág, kócos haj, poros arc, kifejezéstelen tekintet. Ám egy fiú más volt, mint a többi. Nem a külsejében, hanem a szeme- boldogan csillogott, de senki se vette észre. A fiú nem a földet nézte, hanem a korhadt fákat, a régi kerteket. Úgy szívta be a levegőt, mintha először tenne ilyet. A kavicsokat felvette, megnézegette.   A csapat egy régi házhoz ért, amelynek korhadt kerítése ki-be dőlt, s az ajtaja mellett tartóoszlop gyanánt szobrok álltak, kezükkel maguk fölé emelve egy erkélyt. A fiúk mentek tovább, de az, aki olyan különösen viselkedett, megállt. Belépett a kerítésen, lehajolt a fűhöz. Társai furcsállva nézték. A fiú leszakított egy elszáradt fűszálat, vagy valami ahhoz hasonlót. - Láttatok már ilyen szépet?- kérdezte barátait. Azok erre nyersen, hidegen kacagtak. - Nincs abban semmi különös. Csak egy fűszál. Sok ilyen van. Nem szép- mondta egyikük. Ám a fiú zsebébe csúsztatta a fűszálat, vállat vont és ment tovább.   Áron elaludt. Arra ébredt, hogy valaki gyengéden a vállánál fogva rázza. Résnyire kinyitotta szemeit. A Bölcs arcát látta maga előtt, amint mosolyog. Áron fölkelt. A Bölcs leült mellé. -      Hány óra van?- kérdezte a fiú. -     Reggeli hét óra. -    Te jó ég! Vissza kell mennem az öcsémhez!- pattant fel Áron -    Peti miatt ne aggódj-, csitította a Bölcs. – Vigyáztam rá, megetettem- Áron erre igen furcsa arcot vágott. -    Hogyhogy? Honnan tudtad, hogy hol van? -    Ó, Áron, sok dolgot tudok, amit nem tudsz megérteni. Megérzés volt; a szélből éreztem- ezután egy ideig nem beszéltek, csak nézték a várost. A szél nem fújt, enyhe idő volt. Áron már kezdte volna mondandóját, amikor a Bölcs megszólalt. -    Nos, Áron, döntöttél?- kérdezte a fiú szemébe nézve. -    Azt hiszem, igen- felelt Áron. -    És…mi a döntésed?- Áron egy kicsit tétovázott. Talán egy perc is eltelt, mire megszólalt: -     Segítek magának, Bölcs, bármit is kér tőlem- a Bölcs erre elmosolyodott. -    Rendben- mondta- Köszönöm. Most menjünk egyet sétálni- Áron némán bólintott, és felállt. Segített volna az öregembernek talpra állni, de az olyan gyorsasággal és könnyedséggel pattant fel, mint egy gyermek. Lassan lesétáltak a dombról, átmentek a szeméttelepen, amely felett most nem lebegett nagy köd. Kikerülték a nagy hulladékdombokat, hamarosan elhagyták a bűzölgő kosztelepet, és rátértek a város macskaköves útjára. A közelükben levő emberek hátrébb húzódtak, riadt arccal tekintettek a két emberre, akik lassan haladtak az úton. Most nem dobálták őket kövekkel, a városlakók némák maradtak. A Bölcs mosolyogva, biztatóan nézett a fiúra, tekintetével üzenve: ,,kövess!” Áron ment mellette. Jobbra-balra fordulgatott, az embereket nézve. Most, a Bölcs oldalán egészen másnak érezte magát, mint régen. Hajdan se szerették őt az emberek, kitaszították, és akarnak, hisz tilos kimenniük a falon. Nem tudják, kik tiltották meg nekik, csak azt, hogy tilos. Pont ezért mondják azt, hogy csak ők vannak. Ez az igazság. Mikor egy cseppnyi segítséget kért, a válasz mogorva Nem! volt. Ám akkoriban tiszta közönnyel tekintettek rá, de most…dühödt, sőt, gyűlölködő arcokat látott maga körül. Felemelte fejét, a jobbján sétáló öregemberre tekintett. Azt láthatólag egyáltalán nem zavarta a ,,közönség”. Sőt, néha mosolyogva biccentett nekik. Amazok bizonyosan őrültnek hitték, pedig nem volt az. A Bölcs észrevette Áron zavarát, így letértek a főútról. A Bölcs a kertes házak felé vette az irányt. Itt nem voltak zavaró emberek. Nem volt itt semmi, csak a régi, szürke házak. Habár ez nem számított különlegesnek, hiszen a városban minden szürke volt. A sétány üres volt, csak Áron, és az öregember sétáltak lassú tempóban rajta. Áron nem értette, miért hívta a Bölcs, amíg nagy sokára meg nem szólalt az öregember. - Áron, bevallom neked, hogy kevés reményünk maradt a túlélésre. Tudnod kell, hogy amit a városlakók mondanak, azzal csak maguknak hazudnak. Te hiszed, hogy a városon kívül van valami?- nézett a fiú szemébe a vénember. Áron zavarba jött a hirtelen kérdéstől és a Bölcs tekintetétől, de némi habozás után így felelt: - Nem is tudom. Sokat gondolkoztam ezen, de nem voltam benne biztos, mert az emberek… Szentül állították, hogy nincs kint semmi, így hát nem firtattam tovább a dolgot. - Pontosan erről beszélek, Áron, pontosan. Az emberek, akik a Fekete fal között élnek, gonoszak, önzők. Kivéve…téged, és az öcsédet. Hajdan a szüleid is kivételek voltak, és az ő szüleik is. Bennetek olyan dolog van, amiből ők nem kérnek. Azért állítják azt, hogy csak a Város létezik, mert nem akarnak a kint levő nyomorultakon segíteni. Azt akarják hinni, hogy csak ők vannak. És nem bírják elfogadni azt a tényt…hogy rabszolgák. Nem azt teszik, amit ők akarnak. Ki akarják törölni a zsarnok fogva tartóikat az elméjükből. És, azt hiszik, hogy ezzel nyernek! Hogy megszabadultak! – A férfi felhorkant. -  De ez, sajnos hazugság. Az ellenség egy napon visszajön. Talán nem is oly sokára. Ez a végzet. Így szól a jóslat, a Gonosz Vezér fenyegetése. Nekünk most az a feladatunk, hogy a népet észhez térítsük, feltárjuk előttük az igazságot. Csak az a baj, hogy ellenünk, tulajdonképpen maguk ellen foggal-körömmel küzdeni fognak. Elmondom neked azt, amit ők eltitkoltak. Ők márt a szüleidet sem szerették. Ők is próbálták megmenteni a népet, de hiába. Azt tartották róluk, hogy megszegik a Nagy Törvénykönyv szabályait. Tudod, melyik ez a könyv. Amit a toronyban tartanak, és ami pontosan azt mondja, amit az emberek hallani akarnak. Tehát a kegyetlen emberek összefogtak. És ők ölték meg a szüleidet- Áronnak elakadt a lélegzete. Sose hitte volna, hogy ezek az emberek… akikkel szinte együtt él, képesek voltak meggyilkolni az édesapját, és az anyját. Áron kerülte a Bölcs tekintetét, próbálta takarni könnyeit. Ám most igazából nem bánatot érzett. Nem. Inkább iszonyatos, lángoló gyűlöletet, mely sebesen gyúlt elméjében. Gyűlöletet, a városlakók iránt. El akart most futni, messzire, ahol egyedül lehet, de valami mégis maradásra késztette. Hamarosan a Bölcs megállt, és Áron is megtorpant. Felnézett, hát a romos villát látta. De az láthatóan megváltozott. Áron nem tudta leírni azt a gyönyört, amit akkor látott. Mintha feléledt volna a kert, furcsa, különböző, színes növények nőttek, és szinte nevettek a boldogságtól. Még nagy bánatában is elgyönyörködött a látványon, és bár még nem tudta, mik azok a szép dolgok a földön, de azt rögtön megérezte, hogy jók. Áron szívét melegség, boldogság töltötte el, amikor rájuk pillantott. Nevetve az idős férfira nézett, az viszonozta Áron tekintetét. Ekkor a Bölcs megszólalt. - Igen, ilyen volt a város régen. S szeretném, ha újra ilyen lenne. De ehhez a városlakóknak is meg kell érteniük ezt a gyönyört. Te szépnek látod ezeket a dolgokat, amiket hajdan úgy hívtak, virágok. Ám a többiek nem fogadják el, mintha szemük előtt ködös fátyol lenne, szemük rútnak, szürkének találja a virágokat. De ha hisznek nekünk, mi megmutathatjuk nekik ezeket, és akkor ők is boldogak lesznek. És ha ez sikerülne, el kéne nekik magyarázni, milyen csodálatos volt az élet, milyen álnok a Nagy Törvénykönyv. És ha ez mind sikerülne, megmutatnánk nekik a külvilágot…akkor az átok végleg megsemmisülne, és a gonosz ellenség többé nem árthatna nekik. Először a gyerekeknek kell megmutatnunk az igazságot. Ők bíznánk bennünk, és megszeretnék a szép dolgokat, amikkel betöltenék a várost. A szüleik természetesen ellenkeznének, de talán sikerülhet.          A Bölcs a ház felé fordult, kinyitotta a csikorgó faajtót, és belépett a kertbe. Felment a kopott kőlépcsőkön, majd óvatosan benyitott a házba. Áron szó nélkül követte. A villába érve a fiú egy hosszú, széles folyosót pillantott meg, amelyen szinte egymás hegye-hátán feküdtek a molyrágta szőnyegek. A kopott, piszkos falon gyertyacsonkok sorakoztak. Áronék bementek egy szobába, ami az előszobánál is érdekesebb volt. A fal mentén hatalmas polcok álltak, tele régi, poros könyvekkel, a terem közepén pedig egy nagy, vastag asztallal. Hatalmas ablakok nyíltak kifelé, de szakadt függönyök takarták el a külvilágot. - Nyugodtan nézzél körül egy kicsit – mondta a Bölcs. Én addig készítek egy kis élelmet. Gondolom, régen ettél – Áron nem tudta, hogy mit mondjon, így hát csak bólintott. Az aggastyán kiment, Áron pedig a könyvespolcok mellett sétált, olvasva a címeket. A könyvek gerincein ilyenek álltak: A világ földrészei vagy: A növények nagy kézikönyve esetleg: Pusztuló állatfajok vagy netán: 100 játék szabadidőre A fiú tulajdonképpen egyik cím jelentését se értette, ezért találomra kiválasztott egyet, az A növények nagy kézikönyve nevezetűt. Az asztalhoz cipelte a nehéz kötetet, és olvasni kezdte. A százszorszép A százszorszép egy igen gyakori, egyszikű, természetesen lágyszárú virágfajta. Mellékgyökérzete, széles szirmai, és sárga porzója van. Nagyon gyorsan nő, nem igényel különösebb foglalkozást. Kedveli a vízparti területeket. Áron lapozott négyet.   A fűzfa  A fűzfa a nyárfához hasonlóan a vízközeli helyeken él, Puha, repedezett kérge, hosszú levelei vannak. Szétterülő főgyökérzete, lefelé konyuló lombja van. – És így olvasott tovább, a messzi délen élő növényekről, olyanokról, amik rovarokat esznek, és olyanokról, amiken nagy, kemény, barna golyóbisok nőnek. Valósággal lenyűgözte a sok érdekes virág, fa, és azok a hihetetlen rajzok, amik a várostól idegen, ismeretlen dolgokra hasonlítottak. Ezek voltak azok a dolgok, amikre mások utálattal néztek volna, vagy féltek volna tőlük.                                        copyright 2006 Varsányi Péter

2006.11.27. 21:00

Üdv! Köszi a dicséretet :) Becsületes nevem Orosz Júlia Johanna.

2006.11.21. 21:08

hellosztok.Olvasgattam a történeteket,és felfigyeltem egyre,amit Nessa írt.sztem nagyon jó:)írónak kéne menned;) by Luca u.i.:lehet hogy csak összekeverlek vkivel,de sztem ismerlek Nessa.mi az igazi neved?

2006.09.21. 18:51

VATES- ESŐTÁNC www.deadpoets.gportal.hu Vörös esőcseppek. Vért sír az Ég. Mezítelenül az Apokalipszisben- itt állok, egy haldokló világ közepén. Emlékek villannak fel. Olyan értelmetlennek tűnik az egész.   Kriptabűz. Hullák körülöttem. Ismerős arcok. Halott arcok.   Sikolyokat hoz a szél. Ott még dúl a harc. Rekviem a pusztulásért.   Eldobom a kardomat. A véres penge eltörik. Hullik tovább a véreső. Kárhozott lelkek táncolnak körülöttem. A Tüzes Tó hullámai a testüket nyaldossák. A kezüket nyújtják, segítségért könyörögnek.   Bukott angyalok a földön. Elhamvadt angyalszárnyak. Bemocskolt fehér köpönyeg.   Könnycseppek a földön. Sikolyok a szélben. Vér az égben.   Leülök a földre és várok. Várom a holtak feltámadását. Várom a Végítélet óráját. Várom az Úr jöttét.   Mint egy rémálomban. Káosz. És az eső tovább csepereg. Fekete hajam tiszta vér. Fehér arcom tiszta vér.   Vörös az ég, vörös a föld. Lángol a világ. Egyedül maradtam, tiszta szívvel. És várok. Egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Elbuktam. Nem teljesítettem a küldetésemet. Nem Üdvözülhetek. Még meg kell találnom az Élet Értelmét.   Odébb tolok egy holttestet. Valaha a bátyám volt. Most felismerhetetlen húskupac. Az ő lelke már messze jár. Utána repülnék, de nincsenek szárnyaim.   Itt ülök és zokogok az Elmúlásban. A Halál körülöttem lépked fekete köpenyében. Egyre közelebb…egyre közelebb…   -Nem tudom… nem tudom…-Sírok fel.   -Pedig könnyű.- Ő így felel.   -Elbukom, elbukom!   -Nem olyan szörnyű.   -Félek, vérzek!   -Élek, Érzek.   -Te Holt vagy. Nem létezel.   -Mikor felragyog az utolsó fény, csak akkor tűnök el.   -S hamvaid szét hordja a szél?   -Vele lelkem hazatér.    -Miért mondják, hogy Gonosz vagy?   -Mert fáj nekik az élet, fáj nekik a fagy. - A kaszáján megcsillan a lenyugvó nap. Vérvörös. Ökölbe szorítom a kezemet, hullnak könnyeim, a semmibe hullnak.   -Menjünk.- Szól a Halál.   -Nem, nem, még érzem, még, csak egy pillanat… Megtalálom, esküszöm!   A hegyeken túl a harc véget ér. Csend lesz. Elalszik a világ. Mély, örök álomba merül. A nap lenyugszik. Sötétség borul a tájra, fekete leplével betakarja a holtakat. Fölkél a Hold. Esik az eső. Nem tudom, miért ülök itt. A Halál átölel és azt suttogja:   -Mi tart itt, kedvesem?   -A Remény, hogy meglelem…   Felragyognak a csillagok. Felnevetnek az angyalok. Fény. Öröm. Feltámadás. Megfejtettem.

2006.09.07. 13:19

Most olvastam el a történetet.. hihetetlenül tetszik nekem :) Kori

2006.09.04. 19:29

Ami nem fért ki a történethez(cím: Míra - Az álmok útján): nem tudom mennyire illik ez ide. nekem tetszik, ezért gondoltam, megmutatom másoknak is. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. alapja egy álmom, amin sokat gondolkoztam: kaptam egy lehetőséget, nemet mondtam. elépzeltem, mi lett volna, ha elfogadom. hát ez lett az eredménye.   amúgy Nessa voltam...

2006.09.04. 19:24

Teljesen átlagos, 15 éves gimnazista volt – látszólag. De Míra mindig úgy érezte, nem tartozik barátai közé. De azt sem tudta, akkor hol érezné igazán jól magát. Ígyhát – ha nem is túl boldogan – csak élte tovább átlagos életét. Egyszer aztán, unokatestvére révén kapcsolatba került Tolkien világával. Elolvasta minden könyvét, és végre rájött, hogy ő abban a világban tudna csak boldogan élni. Ott valóban megértenék. Néhány héttel az után, hogy erre rádöbbent, különös álmot látott. Ott ált Szürkerévben, vele szemben a tündék nagyjai: Círdan, Galadriel, és Elrond, akit Míra mind közül a legjobban tisztelt. Nem hangzott el hallható kérdés, de Míra hallotta a fejében Elrond gondolatát: „Te vagy az első, és utolsó XXI. századi halandó, aki lehetőséget kap arra, hogy elhajózzon. Tudjuk, hogy boldogtalan vagy a világodban. Jöjj hát velünk!”. A lány elgondolkodott, de még mielőtt választ adhatott volna, Galadriel megtette helyette: - Nem, nem tart velünk – még. Mert úgy érzi, nem teheti. Nem hagyhatja itt a családját. – majd a lányhoz fordult. – Szerencsésnek mondhatod magad, leányom. Azon kevés halandó közé tartozol, akiknek még él a szívében a remény! A remény, hogy majd eljön egy jobb világ! - Rendben, ha ez a döntésed, mi tiszteletben tartjuk – mondta Elrond. - Egy idő múlva ismét itt találkozunk. Akkor majd végleg döntened kell! - Amint ezt kimondta, az álom elhalványult, s Míra felébredt. Ezután zárkózottabb lett. Keveset beszélt, sokat gondolkozott. Ezt az osztálytársai is észrevették. Kezdetben még kérdezgették tőle, mi lelte, de mikor nem adott elfogadható választ, már nem érdeklődtek többé. A saját dolgaikról beszélgettek. A lány hallgatta őket, s egyszerre észrevette, ami eddig még soha nem tűnt fel neki. „Milyen felszínesek ezek a lányok! Főként külsőségek alapján ítélnek. Minden gondolatuk a divat, és a „pasizás” körül forog.” - gondolta. – „nem értem, hogy lehettünk barátok. Nem, nem voltunk azok. Hogy is hihettem ezt?” A felismerés fájdalmas volt számára. Ha lehet, még szótlanabb és szomorúbb lett. Semmire sem tudott igazán odafigyelni. Állítólagos „barátai” elfordultak tőle, már szóba sem álltak vele. Szinte már őrültnek tekintették. Mikor egyszer véletlenül lelökte padtársa tanszereit a padjáról, a dühös lány ezt a szemébe is mondta. Míra aznap már meg sem várta a tanítás végét. Hazament, és bezárkózott a szobájába. Napok óta nem evett, nem ivott, csak töprengett azon, hogy van-e értelme annak, hogy itt maradjon, és tovább szenvedjen. A szíve mélyén már tudta, hogy nincs. A szüleinek csak teher. Nincs rá idejük sem, hisz folyton dolgoznak. Nem is akartak még gyereket. Csak az esze tiltakozott még, de tudta, értelmetlenül. Elvágyódik innen. Ha meg van lehetősége egy jobb, boldogabb életre, hát miért ne élne vele? Ilyen gondolatok kergették egymást a fejében, mikor az éhezéstől, szomjazástól kimerült teste végleg feladta. S ő mély álomba merült. Olyan mélybe, hogy többé nem ébredt fel. Közben mosolygott. Szülei ekkorra értek haza az ügyeletes orvossal. De már nem tehetett semmit, csak közölte a szülőkkel a szomorú hírt. Ők zokogva távoztak Míra szobájából. Mikor még egy utolsó pillantást vetettek rá, látták, hogy arca még jobban megszépült, kisimult, s ajkán mosoly ült. De többé nem nyitotta fel gyönyörű szemeit. *** Újra ott volt hát Mithlondban. Minden olyan gyönyörű volt. A nap sütött, az ég felhőtlenül kék volt. Ott várták ismét a tündék. És Elrond újból megkérdezte: Velünk tartasz-e, Míra? Tudod jól te is, ez az utolsó lehetőséged! A lány egy pillanatig sem habozott a válasszal: - Tudom, és elfogadom hívásotokat. Már nem tudnék a világunkban élni. Magam mögött szeretném hagyni a fájdalmat és a szomorúságot! A tündék rámosolyogtak a lányra. Galadriel így szólt: - Jöjj hát, Tuile, Hajnal Gyermeke! Első és utolsó halandó leányként, aki velünk együtt hajózhat az Áldott Birodalomba! Jöjj, lépj az utolsó hajóra, ami ebből a kikötőből indul! Ekkor egy magas tünde a kezét nyújtotta neki, majd fellépdeltek a csodálatosan faragott, díszes hajóra. Míra, vagyis most már Tuile érezte, olyan szeretet veszi körül, amilyet még soha nem érzett. Lassan maguk mögött hagyták a szürke partot, s az öbölből a nyílt vízre értek. Tuile már nem érzett fájdalmat, vagy szomorúságot. Elfelejtette minden szenvedését. Mert amint fellépett a tünde-hajóra, lelke örökre eltávozott az emberek világából. VÉGE

2006.08.02. 17:37

Névtelen bejegyző: igazad van.utánna néztem és tényleg ugyanaz a kettő.Izzy egy kur*a hehehehe szerintem meg jó let a story szerintem vicces,én röhögök rajta!lehet hogy csak mert 13 éves vagyok de azért ez még vicces volt!! Juha

2006.08.02. 17:33

Juha, hallottál már arról, hogy a joint és a nevetős cigi UGYANAZ? ha nem, akkor téged nagyon felültetett volna Izzy... másrészt meg a színvonalad olyan, mint a történetedé. (a 13 éves öcsém röhög az ilyenen. bár ezen még ő se)!

2006.06.24. 22:39

Legolasz sétálgat az erdoben!Talál egy tukrot belenez megkerdezi a tukortol hogy ki szeb nála a foldon.Atukor ígyfelel:Aragorn!Legolasz mergesen megy Ejrondhoz.Ejrond megkerdezi mi a baj.Egytukor azt monta hogy Aragornszebnálam!Megy továb Találkozik Aragornal.Őis megkerdezi hogy mibaj Legolasz ráorditva elmeseli!Aragornere bebocen amire ossze balheznak!Verekednek majd Leglaszmegusza nemugy mit Aragorn!Legolasz ujrabalag az erdoben megint megkerdezi a tukrot a tukorigyválaszol:Mostmárte!Arwen kidobja Aragornt es Legolaszhozmegy!Aragorn pedig egy másik dimenzioban látalál a vadászra Buffyra es boldoganeltek mig megnemhaltak es szuletet egy gyerekuk Eliza!

2006.06.16. 10:17

Juha: igen, elmondanám. szóval a sztori jó, csak a vége nem tetszett annyira! egyébként halálos az egész, betegre röhögtem magam rajta. Legolas.

2006.06.10. 10:11

Bocs, de elmondanád érthetőbben ? Juha

2006.06.09. 14:52

Juha: bocsi..szóval tetszik ám de.. a vége! kemény.. nem rossz de nekem nem tetszett.. de azért..jó. Na, most úgyláccik hazudok,..Nem, de tényleg bocs Juha! Tetszett..csak a vége..az nem. De nem rossz. Zöldlomb Legolas.

2006.06.03. 09:35

Juha

2006.06.03. 09:35

Én írtam szerintem jó ha meg nem tetszik az a ti bajotok jókisfiúk :D

2006.06.01. 16:59

Ja és mégvalami, ha durva, akkor legalább teljesen ki kellett volna csillagozni a csúnya szavakat... Zöldlomb Legolas.

2006.06.01. 16:58

Fujj...ezt a szemetet ki írta?? Zöldlomb Legolas. [Ui.: Ezt a durva vackot sztem törölni kéne]

[Friss hozzászólások] [60-41] [40-21] [20-1]