Ezüsthajú és Ireth (írta: Harcos Katalin)

A Ködhegységen túl, nem messze az Aranyerdőtől egy maroknyi erdei tünde él. A dús aljnövényzetű, hatalmas lombkoronájú fákkal teli erdőben hiába is keresnéd őket... pedig nem láthatatlanok, csak a rejtőzködés nagymesterei. Társaik már vagy két évszázada elhajóztak a Nagy vízen túlra, menekülve az emberek világában fellángoló gyűlölködés és harcok elől, és csak azok maradtak itt, akik még reménykednek, hogy egyszer mégis minden újra jóra fordul. Ők a zöld tündék. Nem a bőrük, csak ruháik színe smaragd, hogy minél jobban egybe olvadhassanak a lombokkal, ha el akarnak rejtőzni a kíváncsi tekintetek elől. Barna hajúak, karcsúak, mozdulataik fürgék, kecsesek.

Egyébként békés, vidám népség, teli életkedvvel. Gyermeki, tiszta lelkükkel kitűnnek még a többi tündér közül is. Ha este egy kósza arra veszi útját, már messziről meghallja gyönyörű éneküket, aranycsengettyűként csilingelő nevetésüket. Bárkit szívesen fogadnak, aki jó szándékkal lép az Örök fiatalság erdejének fái közé, és ha kiérdemeli, megvendégelik különleges gyümölcseikkel meg lembasszal, a tündék híres kenyerével és az ezüst forrás kristálytiszta vízével, melynek íze könnyű, fűszeres boréra emlékeztet, és még a halandók életét is jócskán meghosszabbítja, ha gyakrabban isznak belőle.

Csobogó, ezüstös vizű patakocska szeli át a központi tisztást, mely nem messze, az aranylevelű Öreg Tölgy alatti szent forrásból ered. A tisztást övező fák koronáin, a lombok közt elrejtve alakították ki légiesen könnyű, csipke-finom faragásokkal díszített kis lakópalotáikat a tündék. A levelek takarásában még akkor sem venni észre létezésüket, ha közvetlen alatta állsz, mert ködvarázslattal védik őket.

Már vagy 10 éve a központi palotában vendégeskedik Ireth ar Feiniel a féltünde, aki Aragorn a híres kósza családja egyik ágához tartozik, és itt keresett menedéket az őt körülvevő ármánykodás ellen. Gondoktól meggyötört arca az erdőben töltött évek során kisimult, zöld szemei pedig ismét csillagként ragyognak. Teltebb alakja ellenére alig lehet a légies, fürge tündéktől megkülönböztetni, és ha dalba kezd a forrásnál, hangja szárnyal a fák közt, és varázslatos békét és szeretet áraszt. Meséivel is gyakran elbűvöli vendéglátóit. Ha tetszik a történet, a tündék összekapaszkodva körültáncolják, és csilingelő kacagásuk, énekük messzire zeng:

A zöld tündék dala

Ragyogó nappal, aranyló fényben,

vagy csobogó víznél bársonyéjben

Ireth meséin a tündenép nevet,

s nővérünk dalai messze zengenek.

Libben a szellő, hullik a harmat,

zenészek lantjuk húrjába csapnak.

Lép a kecses láb, reppen a szoknya,

körtáncot járnak a tündék dalolva.

Bólint a nagy tölgy, rezzen a lombja;

koboldok ülnek ágára sorba.

Hegyes fülüket meresztik vágyón,

mesére, dalra, örömre várón.

Örül az ember, vigad a tünde,

ha Ireth nővérünk eljön körünkbe.

Az örök fiatalság erdejébe

sose legyen a jókedvnek vége!

… dalolják szertelen jókedvükbe.

Teliholdas estéken, a víz partján üldögél Ireth. Ide várja kedves erdőlakó barátját, aki a szomszéd hegy sziklái közt megbújó kalyibában él. A kissé medvés járású embert az erdei népség csak Ezüsthajú Öregnek hívja, pedig éveit tekintve még ember léptékkel számolva is csak a középkor és az időskor határán jár... Magasföldi Michael egyébként a becsületes neve. Gombák, termések, növények és állatok nagy ismerője, barátja, de megérti a föld, a víz és a kő üzenetét is.  Bombadil Toma jó komája. Hatalmas szívű, huncut szemű, nagy zsivány, akinek folyton a tréfálkozáson jár az esze. Maga körül mosolyt fakaszt, és elevenséget támaszt. Tündével és halandóval egyaránt szótért, sőt, még a csintalan kis koboldokat is megregulázza, ha kell, de olyan szeretettel és humorral teszi, hogy meg sem neheztelnek érte. Nagy adomázó, és amikor belekortyol titokzatos butykosába, senki szórakoztatóbb történeteket nem mesél nála.

Egy régi, tavaszi reggelen, amikor Ireth honvágytól hajtva járta az erdőt, úgy elkeveredett a kesze-kusza vadcsapások közt, hogy irányt tévesztett, és mire észbekapott, már a szomszéd dombhajlatnál kószált. Az aljnövényzet erre megritkult, a szellőjárta lombok is sárgábbak, áttetszőbbek. Ireth elfáradva leült egy fa tövében. Hátát a törzsnek vetette, szemeit lehunyta és halkan kedves dalát kezdte énekelni; azt, amivel hajdan az édesanyja altatgatta.  Beleadta szíve minden sóvárgását és szeretetét… hangja egyre magasabban szárnyalt, fel, egész a kis kalyibáig. Az Ezüsthajú épp a nyitott ajtó előtt kuporgott, és valamit farigcsált, amikor fülébe bújt az édes-bús, szomorkás dallam. Azt hitte, tündeéneket hall. Kék szeme felcsillant. Óvatos léptekkel megindult a fák felé, hogy meglesse a daloncot. Már egész közel járt, amikor Ireth felneszelt a lépteire. Hirtelen abbahagyta az éneket, és tágra nyílt szemmel, kíváncsian nézett a felé lopakodó mackós alakra.

-         Bocsáss meg tünde! Nem akartalak megzavarni… csak a dalod csalt ide. Nagyon szép... – szólalt meg tengermély, mégis lágy hangján az Ezüsthajú.

-         Üdvözöllek. Ireth ar Feiniel vagyok, a féltünde – állt fel a lány, és egész beleborzongott a férfi kellemes, dörmögős hangjába.

-         Michael vagyok, de az emberek csak remetének szoktak hívni…

-         A tündék pedig Ezüsthajúként emlegetnek. Hallottam már rólad.

Hát így kezdődött az ismeretségük.                          

Azóta már sok-sok év eltelt, és különös mély barátság szövődött közöttük. Szeretik és tisztelik egymást. Néha pajkos gyerekekként csintalankodnak. Meséik megelevenednek az erdő fái alatt, és ha mindketten jelen vannak, még több élettel és érzelemmel telítődnek. 

Ireth a vidám, könnyed tündenép közt is néha magányosnak érzi magát. Szomorú sóvárgását csak az Ezüsthajú meséi és tréfái tudják elfeledtetni.  A víz mellett, teliholdas éjszakákon gyakran együtt üldögélnek. Ilyenkor az Ezüsthajú magához vonja a lányt, Ireth pedig a vállán nyugtatja fejét, úgy mesél.  Néha halkan énekel is, és az Öreg párás szemekkel hallgatja. Aztán váratlanul feláll, és huncut szemekkel valami kópéságba kezd, hogy felvidítsa barátnőjét.

Ezüsthajú rendszeresen lejár a környező városokba, falvakba, és hozza-viszi a híreket a két világ között. Bár ő maga az ideje nagy részét kint a kalyibában tölti, asszonykája és egyetlen lánya a faluban élnek. Szeretettel gondoskodik róluk, de nem tud meglenni a természet nyújtotta szabadság nélkül, hát otthon ritkán látják.

A minap, amikor a bozótoson át épp a falu felé igyekezett, megütötte a fülét két félszerzet beszéde.

-         Na… mondom, hogy igaz! Hidd már el! Hát szoktam én lódítani?

-         Éppenhogy igen, Komám!

-         De hát a saját szememmel láttam. Ezzel a kettővel itt, ni! – erősködött a hobbit.

Ezüsthajú megbújt egy bokor takarásába, mert kíváncsi lett, mit is láthatott a félszerzet.

-         Mondom, hogy Gandalf  volt az! Megismerem a botjáról és fehér szakállas, jellegzetes arcáról is. Nagyon sietett, és igencsak gondterheltnek tűnt. Valami nagy baj közeledik.

-         Ne fesd már megint az ördögöt a falra, te vészmadár! Miféle baj közeledne? Volt elég eső, szép a termés, van elég pipadohányunk is… éppen csak haza kéne már érnünk végre!

-         Pedig az öreg varázsló valamit motyogott maga elé… valami sötétségről, meg bajról. Na, gyere, siessünk utána! Úgyis a Megye felé igyekszik.

A két aprócska alak elsietett, Ezüsthajú pedig igencsak elgondolkodott a hallottakon. Aztán megpillantott egy gyümölcseitől roskadozó fát az út mentén, és meg is feledkezett az egészről. Teliszedte tarisznyáját a lédús finomsággal, és már előre örült, amikor elképzelte, hogy fog a nyakába csimpaszkodni a lánya örömében, amikor odaadja neki a csemegét.

Leérve a faluba betért a kocsmába egy korty italra. Ott aztán megint csak megütötte a fülét a sugdolózás terjedő homályról, a sötétség növekvő erejéről és megborzongott.

-         Mégis csak lehet valami a dologban, ha ennyien beszélnek róla. –

     gondolta bánatosan.

Másnap este, mikor az Ezüstforrás mellett üldögéltek, odalépett hozzájuk egy karcsú alak. Lúthien Lúinwe, volt, a szépséges tündelány.  Aznap érkezett ez erejükbe. Ireth bemutatta őt barátjának, majd a hírek felől érdeklődött.

-         Valami közelgő bajról… talán háborúról suttognak a kocsmában. De úton-útfélen felbukkan a hír valamiképpen. Félek, igaz…

-         Én is hallottam róla. Meg a Hatalom Gyűrűjéről is… a tündék rég tudnak a dologról.- szólt Lúthien.

-         Akkor fel kell készülnünk a legrosszabbra. -  mondta tőle szokatlanul csendesen az Ezüsthajú.

Este a vendég tiszteletére lakomát rendeztek. A forrás körül terített asztalok roskadoztak a finomságok alatt, a gyepszőnyegre puha takarókat terítettek, és néhány tündeköpeny is előkerült az esti harmat ellen. Lúthien az asztalfőn ült, mellette újdonsült barátnője, Ireth foglalt helyet. A lakoma végén Lúthien hárfázni kezdett, majd Ireth-tel szépséges balladákat adtak elő.  Az ifjabbak mézsörtől bódultan táncolták körül a tisztást, míg erőt nem vett rajtuk az álmosság.

Ezüsthajú csendesen üldögélt, iszogatta kedvenc nektárját, és jólesően legeltette szemét a két lányon.

Lassan elcsendesült minden, csak Ireth és az Öreg maradtak még kicsit. Szokott fájuk tövében, egymás mellett üldögéltek. A lány Ezüsthajú vállán nyugtatta fejét, és lehunyt szemmel hallgatta barátja duruzsoló, lágy hangon elsuttogott meséjét szépségről, szerelemről. Szeméből könnyek szivárogtak. Még soha nem vágyott ennyire a szerelemre…

Ezüsthajú megérintette az arcán legördülő könnycseppet.

-         Mi baj, Kedves? – kérdezte tengermély hangján, és megsimogatta a lány arcát.

-         Mi lesz velünk? Féltelek… féltem magunkat… féltem a világunkat.

Csak most, a fenyegető veszély árnyékában döbbent rá Ireth, mennyire fontos neki Ezüsthajú jelenléte, barátsága, szeretete. Talán több is, mint barátság, amit iránta érez.  A férfi megsimogatta az arcát, majd lecsókolta róla a könnycseppet.

-         Ne szomorkodj! Amíg egy csöpp remény van, én itt leszek és vigyázok rád.

Ireth ráemelte zöld szemeit, és halványan elmosolyodott.

-         Köszönöm neked. – suttogta kedvesen.

Ekkor Ezüsthajú fölé hajolt, és puhán, gyöngéden megcsókolta a homlokát, a szemeit, majd a szájára is leheletfinom csókot lopott, és szorosan magához ölelte. Először, a barátságuk sok éve alatt.

Így pecsételte meg a szövetséget, amit most kötöttek.