Áprily Lajos
Örökség
Fehér virágok, könnyes álmok dalos leánya volt anyám. Tavaszi napfényért rajongott s megsiratta a hulló lombot késő szeptember alkonyán. Meleg sugár, vonuló felhő szivébe mind nyomot hagyott, könnyeket csalt vagy dalt fakasztott - Apám kacagott, kacagott.
Anyám rajongó lelke hitte, hogy vannak bűbájos csodák, hitt babonában, szellemekben, Istenben és álomképekben és hitte, hogy van túlvilág. Ha egy-egy rejtelmes jelenség lelkére aggasztón hatott, ajkán imával, úgy aludt el - Apám kacagott, kacagott.
Bolyongok búsan a világban kettőjük béna fia, én, itt-ott magát szivembe lopja a dalvarázs, az őszi fény. Az élet véres ostorától imám már szinte fölfakad, anyám dala, anyám imája - s apám kacag, kacag.
Kosztolányi Dezső
Szegény anyám csak egy dalt
zongorázik
Szegény anyám csak egy dalt zongorázik. Egy árva dalt. Azt veregeti folyton, és megbicsaklik elefántcsont ujja a fekete-fehér elefántcsonton. És elfelejti, próbálgatja egyre, és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre, mert szállni tudna, szállni és röpülni, de visszahúzza újra ezer emlék. Ezt zongorázta kisleány-korában, s mikor apuskával egymást szerették. Ezt próbálgatta, amikor születtem, és megtanulta, elfeledte csendben. Jaj, mennyi vágy van benne, hosszu évek. Egy szürke dalban egy szent, szürke élet. Hogy össze nem rogy a szobánk alatta, hogy össze nem rogy menten, aki hallja. E dalban az ő ifjusága halt el, s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő. Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer, és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.
Csorba Győző
Anyám
Éjente a halállal alszik, nappalonkint mellette ül, remegő keze vele parolázik szünetlenül.
Ösvény az útja: egyenes, szűk és kiágazástalan. S olyan a célja, melynek - bármit is tesz - minden javára van.
Mohóság űz: érintenem, néznem, hallgatnom, innom őt, ezernyi kézzel ezerféleképpen lopnom a fogyó időt;
csordultig véle töltekeznem, jobban, mint bármikor szokás: a gyönge hangok, botló mozdulások, ez még ő, senki más.
Ez még ő, kit ha végképp elvesztenek érzékeim, újjá kell szülnöm, őriznem halálig magamból, s egyre megint,
s lobogva pusztuló erőm még ezzel is pusztítanom, - a terjedő-növő magányban szívem buzdítanom.
Ez még ő -, szinte semmi már, csak volt ember, szinte mint aki már földíszített ravatalra készülne szállani.
De még ő, ő, és él, mozog, szól, anyám, anyám még: folyton ad, s valóságos két tenyerébe fogja ráhajló arcomat.
Kosztolányi Dezső
Anyuska régi képe
Anyuska régi képe. Jaj, de édes. Itt oly fiatal még. Tizenhat éves. Mellén egy nagy elefántcsont kereszt. De dús, komoly haján, bársonyruháján titkos jövendők szenvedése rezg. Keze ölében álmodozva nyugszik karperecek, gyűrűk súlya alatt, és könnyen az asztalra könyökölve, feje előrebillen hallgatag. Oly idegen így. Olyan ismeretlen. Tündéri ábrándok menyasszonya. Csak a szeme nevet rám ismerősen, két mélabús, merengő viola. Csak kék szemében ismerek magamra, mely eljövendő álmoktól homályos s rettegve a bús végtelenbe réved. A lelkem már körötte szálldos.
|