Mily gyorsan távolodsz a nagy időben tőlem, fiam. Már idegesen kelsz föl az ebédtől, eltünsz, szaladsz. Ujságot olvassz, amikor beszélek, kurtán felelsz. Barátaiddal vagy. Üres a szobád. Üres a lelkem. Nem látod arcomon botor szerelmem. Nem veszel észre. Csikorgó hangom iszonyú tenéked. Nehéz a kezem. Anyád lett megint egyetlen barátnőm. Vele beszélek. Halkan említem hancúzó korunkat. Hogy meg ne halljad. Így hagytam el egykor én is apámat. Ő is így ment el. Nehéz sóhajjal, büszkén, átkozottan. Vissza se nézve. Ó, e magány a régihez hasonló, mikor még nem éltél. A reggelek hamut szórnak fejemre, szürkék a delek. Este a kertben nézem az eget, a fákat, a lombot S kérdem magamtól, miért nem érti gyümölcs a törzset?
Mezei András: Apja és fia
Ha apuval megszökünk, délig haza sem jövünk. A kezünket zsebre vágva Kisétálunk a világba.
Még hogy ő nagy, én kicsi, talán ez is valami? Lábunk előtt fut a labda, Hol én rúgom, hol meg apja.
Azután meg leülünk, izzadt ingben leülünk, ehetnénk is az ebédet, kezet mosunk, bokát, térdet.
Móra Ferenc: Este
Este van, este van, édesapa fáradt - aranyhajú lányom, te bonts nekem ágyat.
Szelíden te simítsd puhára a vánkost, ágyam szélire is, te ülj ide mármost.
Homlokomon a bú nagyon elborongott, kicsi száddal róla leheld el a gondot.
AJÁNLOM AZ OLDALT
