Tóth Árpád (1886-1928)

Aradon született, de családja nem sokkal később Debrecenbe költözött. Tóth Árpád itt volt gyermek, innen indult Budapestre, bölcsésznek. Apja szobrász volt, aki élete folyamán számos Kossuth szobrot készített különböző városok főtere számára. Ez a korai években jólétet adott a családnak. Az igen gyenge testalkatú fiú, korán hajlamos a tüdőbajra, könyvek és ábrándok közé vonul. Inkább él az irodalomban, mint az életben. Természetes is, hogy érettségi után irodalom szakos bölcsésznek indul a budapesti egyetemre. Szorgalmas és jó tanuló, szomjasan issza magába a műveltséget. Tizenkilenc éves korában már versei jelennek meg a fővárosi lapokban, A Hétben, majd a Nyugat megindulásától kezdve Adyék munkatársai közé tartozik, de különbözik tőlük nyelvezetében és hangvételében is. A gyenge testű költőben már egészen korán a bánat szólal meg és már egészen korán feltűnik verseinek szinte iparművészi csiszoltsága.

Még nem végezte be egészen az egyetemet, amikor családjára zuhan az anyagi romlással járó megaláztatás. Apja debreceni Szabadság-szobrát a hatóság leromboltatja. Az apa helyett a fiúnak kell eltartania a családot. Nem lesz tanár belőle, hazamegy Debrecenbe újságírónak. Huszonhárom évesen kénytelen publicista lenni; mert költészetből nem lehet megélni. Debrecenből küld továbbra is verseket a Nyugatnak, de otthon politizáló cikkeket fogalmaz. Kénytelen tudomásul venni a közéletet, és elrettenti, amit meglát a világból. Ez a testi-lelki alkata szerint nem harcos ember éles szemű és biztos tollú társadalombíráló lesz. Ekkor és ott érik azzá a kitűnő újságíróvá, aki majd sokkal később a nagy hatású Est-lapok nélkülözhetetlen szerkesztőségi mindenese lesz.

1913-ban lapja megszűnik, akkor újra a fővárosba jön, kezdetben házitanító, és csak nehezen talál magának szerkesztőséget, de már ekkor kiderül, hogy tüdőbeteg. Az irodalmi élet már tudomásul vette, hogy jelentékeny művész, de azt is, hogy rövid élet adatik neki.

A végső évek erőteljes munkában telnek el. Bekerül Az Est-lapokhoz, ahol vezércikktől kritikákon keresztül színes hírekig minden hírlapi műfajban kitűnőeket formál. Jól dolgozó, lelkiismeretes és mindenhez értő újságíró. Már meg is tud élni, csak nincs hozzá sok ideje. Az Est-lapok azonban annyira lefoglalják, hogy alig ad verseket a Nyugatnak: költeményei is Az Est-lapok valamelyikében, leginkább a Pesti Naplóban jelennek meg.

A forradalmak kora - úgy látja - tragikusan lezárult. A munkásmozgalommal semmi kapcsolata nem volt, hogy reményt merítsen. Költészete bezárkózik a szomorúságba. De mint műfordító egyre inkább fordul a szabadságköltészet hagyományai felé is. Egyike legnagyobb műfordítóinknak: a világköltészet széles skáláján játszik, pompás és gondos, bámulatosan formahű tolmácsolással gazdagítva világirodalmi kultúránkat. Igaz, mindig marad nála valami "tóthárpádos" - nyelvkészlete és jambusainak zenéje oly jellemző, hogy a jó fülű olvasó a fordításokból is azonnal kihallja a fordító saját hangját. Nem írt túl sok verset, költői életműve mennyiségileg elmarad nagy kortársai mögött, túl sok időt fordított a versek csiszolására, hanem ez a költészet drágakincs századunk amúgy is oly gazdag irodalmában. Ritka novellái, gondos és értő kritikái, a költészet határát súroló színes cikkei és publicisztikájának java része méltóan egészítik ki a költői életművet.

Amikor negyvenkét éves korában elvitte a betegség - és sírjánál Babits Mihály búcsúztatta -, tudta már az egész hazai irodalmi élet, hogy a halhatatlanságba lépett. Híre és értékelése azóta se hanyatlott. Neve és életműve végérvényes igénnyel foglalta el helyét a század magyar költészetének első vonalában.