VIII. A fegyver

A toronyszobában tapintani lehetett volna a csendet. A középen álló férfi még mindig értetlenkedve nézett felváltva az ajtóban ácsorgó hármasra és a szék mögött a könyökét tapogató Ronra. Pansy dühösen előre lépett, de Draco megragadta a karját.

- Ne!

A varázsló most már kimondottan Pansyt fürkészte, s csak néha vetett egy-egy pillantást Ronra, akit a lány kitakart.

- Mit kerestek itt? – kérdezte ismét.

- Attól függ – felelte Draco óvatosan. – Maga De Minsio? Parallius De Minsio?

- Talán. Ki kérdezi?

Draco bizakodón előre lépett, s közben nyugtatóan a többiek felé emelte kezét.

- Albus Dumbledore küldött minket önhöz. Azt üzeni: újból megtörtént.

A varázsló arcán rémület futott végig, de gyorsan rendbe szedte a vonásait. Fel, s alá kezdett járkálni a kerek szoba szekrénytől, karosszéktől és egyéb bútoroktól mentes részén. Ron gyanakodva mászott elő a fotel mögül, s pálcáját maga elé szegezve odalépett a férfihez, aki megtorpant a fiú közeledésére. Ron szemöldökét összevonva előre nyúlt, és pálcája hegyével átbökött a varázslón, akinek az arca kissé megvonaglott, aztán megpördült, és Dracóra nézett.

- Ha azt mondom, hogy én vagyok De Minsio, mi volna?

- Akkor én azt mondanám, hogy Dumbledore egy levelet küldött, amiben mindenről beszámol – felelte Draco kezét a zsebére csúsztatva.

- Nos, ebben az esetben… - A férfi elhallgatott, mikor Ron ezúttal már a teljes karjával átnyúlt a testén, és integetni kezdett a feje előtt. A varázsló egyik szemöldökét felvonva hátrapillantott. – Volnál olyan szíves?

- Ó – rántotta vissza kezét a fiú. – Bocsánat.

A varázsló biccentett, majd elhúzta maga előtt a pálcáját, amitől mintha hullámokat vetett volna a levegő, aztán visszafordult Dracóhoz.

- Tehát, ez esetben, igen, én vagyok, akit kerestek. – Mikor senki nem mozdult, tett előre egy lépést. – Láthatnám azt a levelet?

- Hány évesek voltak, mikor Dumbledore először hívta randira a húgát?

A férfi meglepetten elcsücsörítette a száját, aztán halkan felkuncogott.

- Albus, Albus… - nevetett. – Sosem volt húgom – felelte végül. – De ha lett volna, akkor sem engedtem volna Albust a közelébe. Átmentem?

Draco belenyúlt a zsebébe, és egy lepecsételt borítékot húzott ki belőle. Átnyújtotta azt De Minsiónak, s közben bólintott egyet.

- Át.

- Remek – vihorászott tovább a férfi. – Még hogy a húgom… - Feltépte a borítékot, és épp azon volt, hogy széthajtogassa a benne lévő pergament, mikor a teste hirtelen összerándult, és ő bosszankodva megperdült. – Most már aztán elég legyen, Ronald!

A megszólított fiú elvörösödő fejjel húzta ki mutatóujját De Minsio bordái közül, és közben bocsánatkérőn motyogott valamit. Pansy azonban összevonta a szemöldökét.

- Honnan tudja Weasley nevét?

De Minsio egy utolsó, haragos tekintetet vetett Ronra, aztán a lány felé pillantott.

- Hallottalak benneteket a lépcsőn. Mit gondoltok, miért védekeztem rögtön, amint megérkeztetek?

- És mi volt… - kezdte Ron, miközben végigmutatott a férfin –, az az izé…

- Milyen izé?

- Hát hogy átmentem magán… Most meg már megint… szilárd.

- Mint tudjátok, a párhuzamos dimenziók a specialitásom – magyarázta De Minsio, miközben komótosan széthajtotta a levelet. – Egy általam kifejlesztett bűbájjal két dimenzió közé helyeztem a testemet, egy úgynevezett asztrális síkra. Ilyenkor mindkét világban jelen vagyok, de fizikailag egyikben sem… Ó, te jó ég!

A varázsló kezében megremegett a pergamen. Még beszéd közben kezdte olvasni Dumbledore üzenetét, de ahogy a tekintete egyre lentebb és lentebb siklott a papírlapon, már nem volt kedve csevegni.

Végül töprengve elfordult a pergamentől, és oda sem figyelve újra összehajtotta azt. Ismét csücsörített egyet, majd a szekrényhez sietett. Egy darabig kotorászott benne, aztán egy fadobozt emelt ki, melynek oldalán és tetején rúnák faragványai futottak végig. Ahogy egy pillanatra kinyitotta, Draco mintha ezüstös ragyogást látott volna belőle kiszűrődni.

- Rendben – csapta le végül a doboz fedelét a férfi. – Induljunk!

*

Mikor visszatértek Dracóék világának főhadiszállására (Pansynak Draco kabátjába kellett kapaszkodnia, hogy áttörje a Fideliust), Siriust a lépcső aljában ülve találták. Amint beléptek az ajtón, a férfi összecsapta a könyvet, amit addig olvasott, és felpattant. Végigfuttatta tekintetét a jelentősen megduzzadt létszámú csapaton, egy-egy pillanatra elidőzött De Minsio és Pansy arcán, de aztán egyenesen a két Ron felé fordult.

- Melyikőtök a mi Ronunk?

- Én – lépett előre egyikük rosszat sejtve. – Miért?

Sirius nyelt egyet. Egy pillanatra habozva a többiekre pislogott, de aztán erőt vett magán és kibökte:

- Édesapád a Mungóba került. Anyád és a testvéreid már ott vannak.

Ron döbbenten meredt Siriusra, láthatóan meg sem tudott szólalni. Draco kissé közelebb lépett, és együtt érzőn megszorította a vállát.

- Mi történt vele? – kérdezte Siriust.

- A Minisztériumnak annyi – hajtotta le fejét a férfi. – Valaki felszórta az egészet tűzporral.

A fiúk értetlenkedve meredtek rá, De Minsio és Pansy azonban a szája elé kapta a kezét.

- Jó ég! – nyögött fel az idős varázsló.

Sirius rápillantott, majd biccentett egyet.

- Az egész beomlott. Nem találtak túlélőt.

- Hány ember…?

- Majdnem háromszáz. A minisztériumi dolgozók csaknem harmada.

- És apával mi történt? – szólt közbe Ron.

- Nem tudom biztosan – felelte Sirius sajnálkozva. – Úgy tudom, megégett, de… - Nem fejezte be, csak tanácstalanul megrázta a fejét.

- Odamegyek.

Sirius megértőn bólintott.

- Akarod, hogy elkísérjünk? – kérdezte Draco.

- Kösz, de… most ne – hárította el a kérést Ron, és már el is indult az ajtó felé.

- Én viszont veled megyek – mondta Pansy ellentmondást nem tűrő hangon, és hogy jelezze eltántoríthatatlanságát, visszabújt a kabátjába, amit megérkezésükkor levetett.

- Nem hiszem, hogy…

- Képzett gyógyító vagyok – vágott közbe a lány. – Jól jöhet a segítségem.

Ron egy másodpercig bizonytalanul meredt rá, de végül bólintott. Egy gyors búcsút követően kiléptek az épületből, és pár másodperccel később már a Szent Mungó melletti kis sikátorban voltak. Ron alig tudta felfogni, hogy egy másik világban alig egy órája jártak ugyanezen a helyen. Szinte éveknek tűnt, hogy Pansy rájuk akaszkodott. Azóta pedig csak beszélt, és beszélt, és beszélt.

Most azonban hallgatott, és ezért Ron kimondottan hálás volt neki. A jelenlegi helyzetben egyáltalán nem kívánt beszélgetni senkivel, ezért is utasította el barátja ajánlatát. Miközben a piszkos kirakat felé tartva kilépdeltek a napfényes utcára, a lány arcára sandított, amin kivételesen nem az a gúnyos hűvösség tükröződött, ami eddig, hanem valamiféle merev koncentráció. Ez kissé meglepte Ront, de nem adott neki hangot.

Pansy, mintha megérezte volna, hogy figyelik, hirtelen Ronra kapta a szemét. Arckifejezése ellágyult, és már-már kedvesen, biztatóan szólalt meg.

- Ne aggódj, minden rendben lesz.

Ron nem tudta volna megmondani, miért, de ez a pár szó melegséggel töltötte el, s bár tudta, hogy a lány szavai egyelőre nem többek a megszokott vigasztaló formulánál, mégis jó volt ezt olyasvalakitől hallani, aki járatos a gyógyításban. Ami azonban igazán megdöbbentette, az a nagy mennyiségű együttérzés, ami a lány tekintetéből áradt. Egy pillanatra nem tudta hová tenni, de aztán rádöbbent, hogy még nincs egy napja, hogy ő is elvesztette egy szerettét. Ettől a gondolattól ismét görcsberándult gyomra, s az érzés csak tetéződött, ahogy odaértek a pult elé, ahol az a fiatal férfi állt belemélyedve valamibe, akit Ron és a másik két fiú már korábban is látott.

Ahogy a férfi mogorva képpel felpillantott, és tekintete megakadt a lányon, szeme elkerekedett.

- Pansy? Te meg mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy Michaellel elutaztatok egy hétre a hegyekbe?

Pansy arcára döbbenet ült ki, de aztán megkönnyebbülve, hogy ebben a világban is itt dolgozik, elmosolyodott és legyintett.

- Igazán megszokhatnám már, hogy te mindent tudsz, Travis. De igen, el is utaztunk… ööö… Michaellel, csak… közbejött valami. – Ronra pillantott. – Tudod, Ron barátom édesapját behozták égéssel, ha minden igaz. – Habozott egy másodpercig, aztán hozzátette: – A minisztériumi ügy kapcsán.

- Ó, persze – komorodott el a férfi arca is. – Szörnyű, nem igaz? – Lepillantott az előtte levő pergamenre, felfelé futtatta az ujját a listán, majd Ron felé fordult. – Arthur Weasley, igaz?

Ron biccentett, mire Travis ismét a hosszú listára nézett, azon is belül az ujjánál olvasható sorra.

- Negyedik emelet. Egyelőre még vizsgálják, de a folyosó elején várakozhat. Ha jól tudom, a családját is ott találja.

Ron megköszönte, aztán elindult a lépcső felé. Néhány lépés után bizonytalanul megtorpant, és visszanézett Pansyra.

- Menj csak! – szólt utána a lány. – Mindjárt én is megyek. – Megvárta, míg a vörös üstök eltűnik a lépcsőházba vezető ajtó mögött, aztán visszafordult a fiatal varázsló felé. – Mennyire súlyos?

- Mondtam, hogy még vizsgálják, nem…

- Ugyan már, Travis – vágott közbe Pansy. – Ne csinálj úgy, mintha semmit sem tudnál!

A férfi vetett egy pillantást a váróteremre, ahol alig két ember ücsörgött, s azok is belemélyedtek a Reggeli Próféta különkiadásának olvasásába, melynek címlapján a Minisztériumot rejtő irodaépületek képe díszelgett, amint éppen beomlanak.

- Elég csúnya eset – halkította le a hangját, ezért a lánynak kissé közelebb kellett hajolnia. – Már alapjában véve az is csoda, hogy él.

- Ilyen súlyos? – kérdezte Pansy elszoruló torokkal.

- Nem csak az – rázta a fejét Travis. – Összesen tizenkét túlélője volt – mondta, majd becsukta a pulton lévő újságot, ami ugyanolyan különkiadásnak bizonyult, mint ami a várakozóknál is volt. A képen az irodaépület éppen kiegyenesedett, hogy aztán újra leomolhasson.

- Tizenkettő? – szörnyülködött Pansy. – De hát…

- Tizenkettő az elején – emelte fel mutatóujját Travis. – Ebből már öten meghaltak. Olyan súlyosan megégtek, hogy már nem tudtak rajtuk segíteni. Ketten könnyebb égéseket szenvedtek, ők már haza is mentek, négyen egy karcolás nélkül el tudtak menekülni, és ott van még Mr Weasley esete – bökött Ron után. – A fél teste elég súlyosan megégett.

- Visszafordítható?

- Valamennyire. Augustus azt mondta, hogy teljesen semmiképpen sem; örökre nyoma marad majd. Az volt a szerencséje, hogy a miniszter úr gyorsan reagált.

- A miniszter? – Pansy kezdte elveszteni a fonalat. – Hogy jön ő ide?

- Nem is tudtad? Caramel hozta ki őt és Harry Pottert a Minisztériumból, épp mielőtt az egész összeomlott volna.

Pansy egy pillanatra elcsodálkozott azon, hogy egyszerre több fronton is biztosítják magukat Dracóék, és nem csak azt az öreget keresték fel, de aztán rájött, hogy voltaképp logikusan teszik. Ha tényleg akkora a baj, márpedig az egész Minisztérium felrobbantása arra utalt, hogy talán még annál is nagyobb, akkor minél több embert össze kell szedni, hogy a harcban egyáltalán esélyük lehessen.

- De akkor, ezek szerint, rendbe jön – szögezte le végül Pansy összeszedve a gondolatait.

Travis megvonta a vállát.

- Még tényleg folyik a vizsgálat, de úgy néz ki, hogy igen. Habár elég nagy a valószínűsége, hogy a testének felét élete végéig égésnyomok borítják majd.

Pansy a lépcsőházba vezető ajtó felé pillantott, ahol nem sokkal korábban Ron eltűnt. Fejében egymást kergették a gondolatok, és majd szétfeszítették a benne kavargó, egymásnak ellentmondó érzelmek. Egyrészt gyógyítóként örült, hogy a sebesült túléli, másrészt irigykedve gondolt Ronra, akinek, vele ellentétben, megmarad a szerette, s eközben mélyen együtt is érzett a vörös fiúval. Már-már beleszédült ebbe a kettős érzésbe, mikor Travis szavai előrángatták őt a gondolatai mélyéről.

- Egyébként honnan ismered őt?

Pansy rápillantott, és meglátta, hogy a recepciós varázsló is ugyanarra az ajtóra szegezi tekintetét.

- Ront? – kérdezte, csak hogy ideje legyen kitalálni valamit. Akaratlanul is észrevette, hogy milyen könnyedén használja a fiú keresztnevét. Végül eszébe jutott, hogy őt nem is ismeri igazán, hiszen a másával járt egy évfolyamra hét éven keresztül, nem pedig vele. Végül úgy döntött, nem hazudik. Legalábbis nem nagyot. – Együtt jártunk iskolába.

- Ő is hollóhátas volt?

A lány szeme elkerekedett. Már a nyelve hegyén volt, hogy hogyan értette a férfi, hogy „ő is”, de aztán eszébe jutott, miért is került annak idején a Mardekárba. Bár az apja is halálfaló volt (erre hat éves korában döbbent rá, és utána napokig csak zokogott és nem akart kijönni a szobájából), a Roxfortban nem mardekárosként végzett. Hollohátasként és iskolaelsőként bármi lehetett volna belőle, de ő megelégedett egy egyszerű hivatalnoki munkával, és inkább beállt a Nagyúr követői közé. Egy-két gyűlés után Pansy látta rajta, hogy legszívesebben már visszaszívná az esküjét, és otthagyná az egészet, de akkor már nem volt visszaút. A későbbiekben azonban egyre jobban belefásult, s mire lánya a Roxfortba került, már, úgymond, semmi kivetése nem volt a halálfalóskodás ellen, sőt, szerette volna, ha a lánya is követi őt. Részben ezért került a legtöbb halálfalót gyártó Mardekárba, de ez, természetesen, nem a kizárólagos ok volt, hiszen hollóhátasként is lehetett volna belőle halálfaló.

A vonaton találkozott először Draco Malfoyjal, és úgy érezte, ha ez nem szerelem első látásra, akkor semmi sem az. A fiú a maga módján kedves volt vele, hellyel kínálta a kocsiban, bemutatta őt újdonsült barátainak, és beszélgetett vele. Persze tizenegy évesen úgy gondolta, Draco majd viszonozza olthatatlan szerelmét, összeházasodnak, gyerekeik születnek, és valahol, a világ egy eldugott zugában, békében élnek majd családostól. Így hát, amikor ott ült a Teszlek Süveg alatt, és az duruzsolva bizonygatta, hogy a Hollóhátban mindent megkaphatna, ami a képességei alapján neki dukál, ő le sem tudta venni a szemét a mardekáros asztalnál büszkén feszítő Dracóról, és azt kívánta: bárcsak a Mardekárba kerülne…

- Nem – rázta meg a fejét. – Ő griffendéles volt. Sokszor fedte egymást az órarendünk.

- Értem – biccentett Travis, majd rövid szünet után ismét megszólalt. Hangjában mintha valami kényelmetlen feszültség csengett volna. – És Michael?

Pansyban ismét tudatosult, s minden eddiginél nagyobbat ütött, hogy ez nem az ő világa, nem az őáltala ismert Travisszel beszél, ráadásul azt sem tudja, ki az a Michael.

- Michael? Mi van vele?

A férfi felvonta a szemöldökét.

- Mi van vele? Hát… Ne vedd magadra, de kissé fura, hogy elutaztok a hegyekbe, hogy rendbe hozzátok a dolgokat kettőtök között, előre szóltok, hogy semmiképpen nem lesztek elérhetőek, levéditek a helyet, hogy még a baglyok se találjanak rátok, így zavartalanul tudtok egymásra figyelni, erre beállítasz egy sráccal a vakációtok kellős közepén.

Pansy nem tudta, mit mondjon. Kétségbeesetten felnyögött, aztán sóhajtott egy hatalmasat, és próbált minél szomorúbb arcot vágni.

- Nem akarok erről beszélni – rázta meg a fejét, aztán ismét sóhajtott egyet, majd újra Ron után nézett. – Ha nem haragszol, most követem Ront. Mindenképpen beszélni akarok az apja gyógyítójával.

- Rendben – mosolyodott el sajnálkozva Travis, de Pansy biztosra vette, hogy nem Mr Weasleyt szánja, hanem azt a Michael Akárkicsodát.

*

- Akkor sem kellett volna elengednünk – tette le csészéjét nagy koppanással Ron. A Grimmauld tér 12. konyhájában ültek Dracóval, Siriusszal meg De Minsióval, és némán, komoran szürcsölgették forró teájukat. – Mégiscsak fogolyként hoztuk ide.

- Nem fogolyként, csak… - Draco nem tudta folytatni, hiszen bárhogy is fogalmazzon, Ronnak igaza volt. Pansyt úgy hozták ide, hogy majd Dumbledore-ék eldöntik, mi legyen vele, erre ő öt perccel a megérkezésük után fogja magát, és lelép. Persze jó ügyben, hiszen mindannyian aggódtak Mr Weasley miatt, és Draco biztosra vette, hogy a másik világból származó Ron is ezért hallgatott, mikor a lány kilépett az ajtón, de mégiscsak elég egyedi módja ez a fogolytartásnak.

Miután Pansy és Ron távozott, Sirius előhívta Siport, és megparancsolta neki, hogy szóljon fel az emeleti könyvtárban kutakodó két Hermionénak. A manó nagy morgolódás kíséretében távozott, ők pedig lejöttek a konyhába, ahol már az asztalon gőzölögtek a frissítő italok egy rumosüveg kíséretében, amiből Sirius mindnyájuk csészéjébe löttyintett egy keveset. Draco gyorsan bemutatta egymásnak Siriust és De Minsiót, s azóta itt vártak a lányokra, valamint Dumbledore-ra és Harryékre, akik még korábban megígérték, hogy hamarosan ott lesznek. Minél előbb el akarták kezdeni a megbeszélést.

A csendes ücsörgést a nyíló ajtó zaja zavarta meg, s a két Hermione lépett be a helyiségbe. Miután gyorsan felmérték a helyzetet, ki-ki a maga párja nyakába borult. Sirius mosolyogva figyelte őket, majd a saját Hermionéjükhöz fordult, de csak azért, mert ő hamarabb kibontakozott Draco öleléséből.

- Találtatok valamit?

- Öt évre visszamenőleg semmi – rázta meg a fejét a lány. – Legalábbis semmi olyan eltérés, ami indokolná valaki átállását. Azért még folytatjuk. – Hirtelen De Minsio felé fordult, és csillogó szemekkel kinyújtotta a kezét. – Ön minden bizonnyal Mr De Minsio. Én Hermione Granger vagyok, nagy hódolója.

A varázsló döbbent-szórakozott arccal viszonozta a kézfogást, majd a másik Hermionét is üdvözölte, aki csak annyit mondott: „Én is.”

- Hódolóm?

- Olvastam a könyvét – magyarázta a lány, amivel kivívta az alteregója irigy pillantását, hiszen neki erre nem volt alkalma. – Mindkettőt.

- Mind… - kezdte volna értetlenül a férfi, de aztán megértette. – Ó, hát megtaláltátok őket? Gondolom az útinaplót és a leírásomat érted könyv alatt.

- Igen. Itt vannak fent a könyvtárban – bökött Hermione a plafon felé. – Majd később megmutatom, ha gondolja.

- Persze, szeretném – mosolygott De Minsio.

Újabb hallgatás következett, miután a két lány elé is teáscsésze került. A csendet most a terhes Hermione törte meg. Hangja remegett, s beszéd közben kissé megszorította Ron kezét.

- Van valami új hír Mr Weasleyvel kapcsolatban?

- Csak amit eddig is tudtunk – rázta a fejét Sirius.

- Én láttam.

Mindenki Ron felé fordult, aki azonban makacsul meredt az asztallapra. Végre kimondta, ami már azóta gyötörte, hogy megérkezésükkor Sirius közölte a rossz híreket.

- Mi láttál?

- Ezt. Pontosabban… nem egészen. Az álmomban nem apa égett meg, hanem… valaki más, de… Láttam.

- Álmodban? – vonta össze a szemét Sirius kétkedve, a többiek azonban nem törődtek vele.

- Nem lehet, hogy csak valami véletlen egybeesés? – kérdezte Draco kényelmetlenül feszengve.

- Talán. Nem tudom.

A fiatalok, akik már mind tudtak Ron álmairól, nyugtalanul pislogtak egymásra, azonban hirtelen De Minsio megköszörülte a torkát.

- Jól értem, hogy te álmodban látni szoktad a jövőt?

Ron a férfire meredt, aztán bizonytalanul bólintott.

- Azt hiszem, bár eddig… - „semmi nem teljesült”, akarta mondani, de eszébe jutott a torony. – Nem tudom – fejezte be végül sután. – Miért?

- Mással is előfordult már? – nézett körbe a jelenlévőkön, akik mind a fejüket rázták. – Esetleg Ronald itteni alteregójával?

- Nem tudunk róla, de ez nem zárja ki – vonta meg a vállát Draco. – Miért?

De Minsio megvakarta fejét, aztán az asztalon előtte heverő, rúnákkal telifaragott fadoboz fogantyúját kezdte birizgálni.

- Legutóbb, mikor ilyen tömeges átlépések történtek, Grindelwald idején, nos… Akkor is tapasztaltuk, hogy egyeseknek, akik egyébként is érzékenyebbek a jövő rezgéseire, azoknak ez a képessége felerősödik.

- Én, mint jós? – meresztett nagy szemeket Ron, majd erőltetetten felnevetett. – Kizárt.

- Az, hogy érzékenyebb vagy másoknál, nem feltétlenül jelenti azt, hogy jós lennél. Nem kell bonyolult próféciákat gyártanod hozzá, és az esetek elég nagy többségében nem erről van szó. Az érzékenység úgy is megmutatkozhat, hogy azt az ember fel sem fogja. Sosem voltak olyan megérzéseid, amik később igaznak bizonyultak? Soha nem esett meg veled, hogy hihetetlenül gyorsan reagáltál egyes helyzetekben?

Ron ellenkezni akart, de akaratlanul is eszébe jutottak azok a dolgok, amikben igazán jó volt. Mikor varázslósakkot játszott, néha tényleg úgy érezte, mintha előre látná az ellenfele következő lépéseit, de eddig azt hitte, egyszerűen csak kilogikázza. Meg aztán ott volt a kviddics. Miután ötödikben legyőzte a lámpalázát a pályán, a fennmaradó két évben olyan bravúrosan működött őrzőként, és olyan helyzeteket védett ki, hogy sokan azt állították, csalt, mivel olyan jó reflexei nem lehetnek egy embernek sem.

- Lehet – felelte rekedten, mire De Minsio biccentett.

- Ezek szerint érzékeny vagy, s most a jelenlegi helyzet mellékhatásaként a képességed felerősödött.

- Visszamenőleg kijavíttatom Trelawneyval az összes jóslástan jegyemet – mordult fel Ron sötéten.

- De mitől erősödött fel neki? – vonta össze szemöldökét Draco.

Az idős varázsló magabiztossága meginogni látszott, ahogy elhúzta a száját.

- Ez egy nagyon jó kérdés. Valószínűleg az idő miatt. – A többiek értetlenül pislogtak egymásra, mire De Minsio kissé elmosolyodott, majd egy sóhajtás után magyarázni kezdett. – Mint tudjátok, mi három dimenzióban élünk. A dolgoknak van szélessége, magassága és mélysége. Ezen kívül azonban létezhetnek, és minden bizonnyal léteznek is még más dimenziók, amit mi nem vagyunk képesek érzékelni, legalábbis nem mindenki. Feltehetőleg az idő is egy ilyesfajta dimenzió, s akik képesek látni a jövőt, azok valamilyen módon érzékelik azt a dimenziót. Mellesleg már elkezdtem dolgozni egy olyan kapun, amivel talán majd az idő dimenziói között tudunk közlekedni – jelentette ki büszkén, mikor azonban látta, hogy a többiek nem igazán reagálnak a hírre, inkább folytatta. – A világok között, például a miénk és a tietek közt egyensúly van, amelyet egy-két ember utazgatása nem zavar meg, ám ha az átlépés tömeges, a mérleg nyelve elmozdul, és például felerősödik az idő dimenziója, amitől az arra érzékenyebbek jobban látják azt.

- De miért csak az? – kérdezte Sirius, aki lassan kezdte magát képben érezni, de az idős varázsló magyarázatáról akaratlanul is eszébe jutott Lupin félelme az átlépés kockázatosságáról. – Úgy értem, ha az idő dimenziója, vagy micsodája képes kibillenni, akkor a mi három dimenziónk miért nem?

De Minsio elgondolkozott.

- Valójában ez sem kizárt – felelte lassan. – Azonban úgy tűnik, a tér dimenziói szilárdabbak, mint az idő, s ezért nem mozdulnak ki olyan könnyedén. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán borús képpel hozzátette: - De ha ez megtörténik, Isten kegyelmezzen nekünk!