Remus Lupin ismét a sarokban ücsörgött, és komoran meredt maga elé. Nem sokkal korábban beszélt Siriusszal, aki közölte vele, hogy talán igaza volt a kockázatot illetően, mire őt keserű diadal öntötte el, de csak azért sem vágta Dracóék képébe, hogy „én megmondtam”, mindössze lemondóan rájuk mosolygott. Tudta, hogy ez még rosszabbul is eshet adott helyzetben, hiszen hányszor kapott már ő is ilyen lesajnáló arckifejezést, többek között a fiataloktól is.

Most azonban sokkal jobban foglalkoztatta, hogy mire jutott a két csapat. Miután valamivel korábban besétált az unott, szinte már-már szenvedő képű Piton, aki mellett Roger lépkedett (Vajon ő mit keres itt?, fordult meg Lupin fejében. Tényleg meghívták a megbeszélésre, vagy csak, mint beavatott, jogának érezte, hogy jelen lehessen?), és nagyban magyarázott a bájitaltan tanárnak, a többség már megérkezett a szalonba – már csak Dumbledore-ra, a két Harryre és Caramelre vártak. Lupin figyelte, hogy a fiatalok és Sirius elmélyült beszélgetésbe bonyolódtak azzal a De Minsio nevű férfival, már ha ő volt egyáltalán, mert arról mindenki elfelejtkezett, hogy bemutassák őket egymásnak. Nem mintha Lupint meglepte volna a dolog. A két McGalagony is összehajolva diskurált, láthatóan teljesen elfeledkeztek róla, hogy mások is vannak a szobában. Így hát ő megint magára maradt.

- Szabad?

Lupin felkapta a tekintetét, és legnagyobb megdöbbenésére önmagával találta szembe magát, amint a mellette álló székre bök.

- Hát te? Mit… Mit keresel itt?

Remus elmosolyodott.

- Úgy gondolták, hogy ha te tudsz róla, bennem is megbízhatnak. Dumbledore mindenről beszámolt, és megkért, hogy ezen a megbeszélésen már legyek jelen.

Lupin hitetlenkedve pislogott. Eddig nem értette a többieket, akikből kettő volt, hogy miért olyan döbbentek a másaik láttán, ha egyszer tudják, miről van szó, de most, hogy vele is megesett, el kellett ismernie, a látvány mellbevágó volt.

- Szavadat ne felejtsd! – vigyorodott el Remus, majd átvágott a szobán, gyorsan üdvözölte a többieket (Lupin elégedetten nyugtázta, hogy a fiatalokat legalább annyira meglepte az alteregója érkezése, mint őt), aztán visszatért, és lehuppant maga mellé.

Egy darabig zavart csend telepedett rájuk. Egyikük sem tudta, mit mondhatna. Végül Lupin szólalt meg.

- Szóval… Mindent elmondtak?

- Igen. Azt hiszem – felelte a másik, majd vizsgálgatni kezdte Lupin arcát. – Olyan gondterheltnek tűnsz. Valami baj van?

A férfi egy másodpercig csak meredt rá, aztán felnevetett. Az idejét sem tudta, mikor nevetett utoljára.

- Nicsak, ki beszél! – vigyorgott. – Te sem vagy éppen a legjobb formádban.

- Tudod, hogy nem úgy értem – mosolygott Remus is. – Magadhoz képest is rosszul festesz, még az adott körülmények között is.

Lupin hosszan meredt a mására, és azon törte a fejét, mennyit mondhat el neki? Vajon ő is átélte azt a napot? Ahogy elmerült a gesztenyebarna szemekben, furcsa melegség töltötte el. Itt ül mellette egy ember, akivel mindössze egy-két perce találkoztak, mégis úgy érezte, nincs a világon olyasvalaki, aki annyira megérthetné, mint ő. Azonban ajtóstól sem akart a házba rontani, ezért úgy döntött, a kényesebb témát későbbre halasztja, mikor már megismerkedtek annyira, hogy az alteregója is beszélni mer arról, ha esetleg rá is érvényes.

- Szoktad magad néha egyedül érezni?

Remust meglepte ugyan egy kissé a kérdés, de azért bólintott.

- Persze, ahogy szinte mindenki…

- Nem. Nem úgy – rázta meg a fejét Lupin. – Valóban egyedül.

A mása nem felelt rögtön. Tekintetét elszakította Lupinétól, és hátradőlt a székében. Mikor Lupin már-már bocsánatot akart kérni, amiért szóba hozta a témát, Remus keserűen elmosolyodott.

- Azt hiszem, mind érzünk így néha – felelte, s habár a válasz lényegében ugyanaz volt, mint az előbb, Lupin tudta, hogy a másik most tudja, mire gondolt.

Ezután csupa semleges dologról beszélgettek, megtárgyalták, hogy miben különbözik kettejük világa, valamint szóba került a dimenzióutazás, és a küszöbön álló háború is. Sok mindenben egyetértettek, de több témában egyáltalán nem, és ez csak még pezsdítőbbé tette a társalgást. Lupin már éppen kezdte magát egész jól érezni, mikor befutottak a hiányzók, és megindult a tanácskozás.

- Gondolom, mindannyian tisztában vannak a Minisztériumban történtekkel – kezdte Dumbledore –, és először is mindenkit megnyugtathatok: Arthur Weasley, hála az égnek, túl van az életveszélyen, és Miss Parkinson hathatós közreműködésével a gyógyítók máris nekiláttak egy ebben a világban ismeretlen balzsam elkészítéséhez, mellyel a megégett bőrfelület újabb részeit lehet megmenteni. Azt hiszem, a Weasley család meglehetősen hálás lesz azért, Mr Malfoy, hogy magukkal hozták a kisasszonyt – pillantott Dracóra –, annak ellenére, hogy maga a lépés elég meggondolatlan volt.

- Eredetileg nem akartuk, de… - védekezett volna Draco, azonban az idős varázsló közbevágott.

- Ronald Weasley mindenről beszámolt, és az adott helyzetre tekintettel, úgy vélem, magam sem cselekedtem volna másként – mondta, mire Draco láthatóan fellélegzett. – Ami a merényletet illeti, Harryék információi alapján az Auror-parancsnokság megmaradt, és Caramel miniszter úr által újra összehívott tagjai máris nyomába eredtek a merénylőnek.

- Így van – biccentett Caramel sötéten, majd átvette a szót. – Az embereim utánanéztek az illetőnek, aki eddig a Mágikus Közlekedésügyi Főosztály dolgozója volt, és a róla szóló jelentések mindig rendszerhűnek ábrázolták, akinél alig állt fenn az esély, hogy Tudjukki követője volna.

Sirius meglepetten felvonta a szemöldökét, mire Caramel szája fanyar mosolyra húzódott.

- A legendás Rend valóban azt hitte, hogy a Minisztérium semmit sem tesz a gyanús elemek kiszűrése érdekében? Naivabbak, mint gondoltam. – Arca elkomorodott, ahogy egy gondolattal később hozzátette: – Persze, ahogy a példa mutatja, az alapos háttérvizsgálat nem mindig elegendő.

- De akkor mi volt az a meglepett arc, mikor megtudta, hogy vannak beépített rendtagok? – vonta meg a vállát az egyik Harry.

- A vizsgálat elsősorban a sötét oldalhoz húzást figyeli, de való igaz, néhány esetben, mint például szerencsétlen Mr Weasleyt illetően, tudomásom volt a tagságról. S hogy akkor mégis miért kérdezősködtem? Tudni akartam, meddig tart az a „mindent a Rendről”, amit emlegettetek, s ezért utólagosan is elnézést kérek.

- Végül is érthető – ismerte be Dumbledore. – Nem volt túl rózsás a viszonyunk az utóbbi időben.

- Így van. Mindenesetre, mint mondtam, az aurorok már javában keresik ezt a bizonyos Tricher-t, habár eleddig nem jártak…

- Bocsánat – vágott közbe Ron izgatottan. – Hogy mondta? Mi a neve a fickónak?

Miközben Roger is hitetlenkedve előre dőlt, Caramel belelapozott az előtte lévő aktába.

- Igen, Philip Tricher – felelte végül felpillantva a fiúra. – Ismered talán?

- Személyesen nem, de ő járt utoljára Draco alteregójánál is a halála előtt. Sűrű délelőttje volt a mocsoknak.

- De hát… - nyögött fel Roger, mire minden szem felé fordult. A varázsló alig láthatóan elpirult, aztán erőt véve magán folytatta. – Tricher-t én is ismerem, és nem csak a Minisztériumból. Ő rendtag is, és… Képtelen vagyok elhinni. Nem gondoltam volna, hogy képes ilyesmire… és indítékot sem tudnék mondani…

A két Harry összenézett a két Hermionéval, és tudták, mire gondol a többi. Ha Tricher tagja volt a Rendnek, ő hajtotta végre a merényletet a Minisztérium ellen, és ölte meg Malfoyt a másik világban, talán megtalálták a beépített embert. A miniszter bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette az új információt, s miközben Draco és Ron röviden beszámolt a kórházban tett látogatásukról, fel-feljegyzett magának néhány dolgot.

- Végül rátaláltunk Mr De Minsióra, visszajöttünk és ennyi – fejezte be Draco, majd várakozón a vendégükre pillantott, aki erre halványan elmosolyodott, és gyors pillantást váltott Dumbledore-ral.

- És ezzel elérkeztünk az okhoz, ami miatt én itt vagyok – jegyezte meg szórakozottan. – A fegyver ügyéhez.

Dumbledore hátradőlt, és ujjait sátorszerűen összetámasztotta álla előtt. Szeme feszülten csillogott.

- Ez a bizonyos fegyver nem más, mint egy általam kifejlesztett rendkívüli erejű bűbáj, ami szétválasztja, majd lezárja egymás elől a két dimenziót.

- Lezárja? – vonta össze a szemöldökét Lupin. – Ezt hogy érti?

De Minsio arcán zavarodottság tükröződött.

- Nos, az előbb kissé pongyolán fogalmaztam, hiszen a lezárást nem a bűbáj teszi, hanem, feltehetőleg, a két egyensúlyából kibillent világ védekező mechanizmusa lehet. A lényeg az, hogy a bűbáj megvizsgálja a világokat, és ahol ismétlődést tapasztal, tegyük föl, egy embert, akiből az egyik világban kettő van, ott ezt a kettőződést… megszünteti.

- Megszünteti? – hajolt előrébb Draco gyanakodva.

Az idős varázsló szólásra nyitotta a száját, de azon nem jött ki egyetlen hang sem. Rövid tétovázás után Dumbledore helyesbítette régi barátját.

- Kitörli.

A szalonban mintha bomba robbant volna, többen elégedetlenül, vagy éppen felháborodottan csattantak fel, természetesen egyszerre, aminek egy érthetetlen és áthatolhatatlan zajkavalkád lett az eredménye. Dumbledore és De Minsio egymásra néztek, és hagyták a többieket, hadd adják ki magukból, amit kell. Mikor a morajlás elült, De Minsio ismét beszélni kezdett.

- A reakció nem ért váratlanul bennünket – intett az igazgató felé –, hiszen hatvan éve is lejátszottuk már ezt. De az igazsághoz hozzá tartozik, hogy mindent megteszünk, hogy a mi oldalunkról minél kevesebb legyen az áldozat.  – A zúgolódás kezdett felerősödni, de a férfi most nem hagyta magát. – Legutóbb elenyésző volt azok száma, akik a bűbáj miatt estek el, mondhatni: majdnem zéró.

- Majdnem – szólalt meg Draco Hermionéja. – Az nem nulla.

- Gondolj bele, Hermione! – mondta Sirius töprengve, még mielőtt De Minsio vagy Dumbledore kinyithatta volna a száját. – Ez lehet az utolsó esélyünk arra, hogy legyőzzük Voldemortot. Az utóbbi időben, ha nem vetted volna észre, nem kis hátrányba kerültünk, amit csak áldozatok árán tudunk lefaragni. Ráadásul hallottad: szinte nulla.

- Ezen az oldalon – jegyezte meg Piton, aki eddig magába fordulva hallgatta a megbeszélést, most azonban élénken csillogó, fekete szemeivel a többieket fürkészte. – De mi lesz a másik oldallal? Mi lesz azokkal, akik nem halálfalók, csak Imperius alatt állnak, vagy zsarolják őket?

De Minsio Dumbledore-ra pillantott, aki lehajtotta a fejét, majd lassan, nagyon lassan megszólalt. Máskor kedélyes hangja most tele volt fájdalommal.

- Azokért, sajnos, nem tehetünk semmit.

- Biztos le lehet győzni őket a hagyományos módon is – próbálkozott Remus.

- Nem – rázta meg a fejét a másik világból származó Harry. – Túl sokan vannak. Két világ halálfalóival állunk szemben, ne felejtsd el!

- Hát mi is hozzunk át segítséget! – mondta Roger.

- Az csak még inkább felborítaná az egyensúlyt, aminek beláthatatlan következményei lehetnek – ellenkezett De Minsio. – Maximum a mi Rendünk tagjait avathatjuk még be, de mást nem. Már lehet, hogy így is túllövünk a célon.

- Ráadásul a hagyományos módszerekkel az áldozatok száma megsokszorozódhat – tette hozzá az egyik McGalagony.

- Beszélni fogok a Minisztérium megmaradt dolgozóival, s legfőképp az aurorokkal – mondta Caramel. – Azt hiszem, minimum félezer emberre lehet számítani, elvégre rokonokat, barátokat vesztettek… vesztettünk el a hivatalt ért támadás során. Személyes ügynek tekintik majd a harcot.

- A harc inkább védekezés lesz, amíg a „fegyver” készen áll – jegyezte meg Dumbledore. – Feltéve, persze, hogy használjuk.

- Ezzel így nem megyünk semmire – csattant fel a másik Harry, ahogy a kis csoport ismét felmorajlott. – Amondó vagyok, hogy szavazzunk!

Dumbledore-ra nézett, aki rövid szünet után biccentett.

- Valóban ez a legegyszerűbb módja a döntésnek. Ki az, aki támogatja az ötletet?

A két Harry rögtön feltette a kezét, majd szinte rögtön utánuk Sirius is. Caramel abbahagyta a folyamatos jegyzetelést, és ő is jelentkezett, majd Ron és Draco, akik bocsánatkérőn pislogtak barátnőikre. Végezetül az egyik (a másik világból származó) McGalagony és De Minsio is jelzett.

- Velem együtt kilenc fő a maradék hét ellenében – jelentette be Dumbledore, mire az említett hét ember bosszúsan morgolódni kezdett.

 - Ígérem, hogy amíg a szükséges hozzávalók beszerzése folyik, megpróbálok kitalálni valami módosítást, ami lehetővé teszi, hogy elkerüljük az áldozatokat – mondta De Minsio. – Azonban előre szólok, hogy a legutóbb is próbáltam, de… - Nem kellett folytatnia.

A terhes Hermione értetlenkedve összevonta a szemöldökét.

- Szükséges hozzávalók? Miféle hozzávalókról beszél?

De Minsio ismét Dumbledore-ra pillantott, de szinte rögtön válaszolt.

- Az az igazság, hogy fogalmam sincs, hogyan kell végrehajtani a bűbájt.

Hosszú másodpercekig senki sem szólt, már-már bántó volt a csend. Aztán Sirius megköszörülte a torkát.

- Elnézést, hogy mondta?

- Ne értsék félre! – fogott sietős magyarázatba De Minsio. – Maga az elmélet itt van a fejemben, tudom, hogyan működik a bűbáj, és hogy egyáltalán létezik, de a legutóbbi eset alkalmával úgy gondoltuk, az lesz a legbiztonságosabb mindnyájunk számára, ha elfelejtjük az egészet. Kitöröltük az emlékeink közül a használat módját.

- De akkor mégis hogyan fogja végrehajtani? – tárta szét a karját Caramel.

De Minsio arcára elégedett vigyor ült ki, mintha már ki tudja mióta erre a kérdésre várt volna, aztán felcsapta a toronyból magával cipelt kis fadobozt. Ahogy azt Draco sejtette, tele volt emlékekkel. A parányi üvegcséket, melyekben ezüstös anyag látszott, apró falapok választották el egymástól, számtalan kis rekeszre felosztva a ládát. Dracónak az járt a fejében, hogy ő biztosan belezavarodna ennyi emlékbe, de az idős varázsló egy másodpercnyi tétovázás nélkül megragadta az egyik fiolát, majd hüvelyk és mutatóujja közé csippentve a magasba tartotta azt.

- Ezzel itt.

- Miért kellett kitörölni a bűbáj emlékét, ha egyszer ott van hordozható formában? – értetlenkedett Hermione. – Így csak még veszélyesebb, hiszen bárki ellophatja.

- Egyrészt: a tornyomba nem juthat be bárki – rázta meg fejét a férfi magabiztosan –, tehát nem olyan egyszerű ellopni. Másrészt: ha el is lopja, a kellő háttér információk nélkül mit sem ér vele.

- Miért nem?

De Minsio körülnézett a helyiségben, s mikor szeme megakadt Dumbledore merengőjén, ami még a vészgyűlés után maradt itt, arca felderült. Felállt, odasietett a kőtálhoz, és óvatosan arrébb csúsztatta, hogy mindenki láthassa. Ezután kihúzta a dugót az üvegcséből, és a tálba öntötte, mire az azonnal fortyogni kezdett, mint egy kitörni készülő vulkán.

A férfi a merengő mellé tette a kiürült fiolát, majd előhúzta pálcáját, és hegyével kevert párat a fokozatosan megnyugvó ködtócsán. A kavaró mozdulatok egyre szélesebbek és lendületesek lettek, s ahogy De Minsio lassan megemelte a varázspálcát, az egyfajta fordított örvényt húzott maga után.

Draco Dumbledore-ra pillantott, aki látszólag elmélyülten figyelte barátja mutatványát, de a fiú meg mert volna esküdni, hogy az igazgató szája szélén mosoly játszik, s ahogy a varázsló kissé megköszörülte a torkát, mintha azt mondta volna: „Felvágós!”

Mikor a pálca hegye végül elszakadt a tölcsértől, az hirtelen köddé vált, és a tanácskozók olyasmit láttak, amire a legkevésbé sem számítottak. A merengő felszínén halványan derengő és komótosan forgó számsor jelent meg. Három szám, melyeknek – látszólag – semmi közük nem volt egymáshoz.

- Hetvenhat, öt, nyolc? – vonta össze a szemöldökét Lupin. – Mi a…?

Befejezni nem tudta, ugyanis a számsor szétfoszlott, és a köd új alakot vett fel. Negyvennyolc, három, hét.

- Pont, mint Albus utolsó üzenetében – suttogta McGalagony megkövülten, s mikor többen értetlenül pislogtak rá, hozzátette. – A kód, amivel tudatta, hova van elrejtve az igazi emlék, a végakarata.

- Oldal, sor, szó – bólogatott Draco. – Dumbledore említette nekem, de ahhoz kéne a könyv…

Hirtelen elhallgatott, mikor az emléknek az ötödik számsor után vége szakadt, s a merengőben gomolygó anyag lágy hullámzásba fogott.

- Ennyi? – értetlenkedett az egyik Harry. – Öt szó? Ennyi lenne a bűbáj nyitja?

- Nem egészen – rázta fejét De Minsio, majd visszaült a helyére. – Mikor kidolgoztam a bűbájt, mielőtt végrehajtottuk volna, ezzel időlegesen lezárva a két világot egymás elől, arra a megállapodásra jutottunk, hogy a „fegyver” emlékét feldaraboljuk, és elrejtjük öt különböző világban. A hatodik részt pedig fejben tartjuk. – Megkocogtatta a halántékát. – Így tehát az öt számhármas, amit láttatok, annak az öt világnak és helynek a kódja, ahol az emléktöredékek rejtőznek.

- Miért hat? – kérdezte Ron maga elé meredve, amelytől olyan benyomást keltett, mintha csak hangosan gondolkozna.

- Mi a bajod a hattal? – vonta fel a szemöldökét De Minsio.

- Nem is tudom – ismerte be a fiú. – Csak… mindig hét szokott lenni. Mindig hét dolgot kell megtalálni…

- Például?

Ron bizonytalanul pislogott, aztán töprengett egy sort, majd megvonta a vállát.

- Mit tudom én! Csak hét.

De Minsio végignézett a többieken, akik legalább annyira meglepettnek tűntek, mint ahogy ő érezte magát, aztán sóhajtott egy hatalmasat.

- Nos, talán egy másik világban, ahol esetleg én nem is létezem, valaminek hét részét kell felkutatnotok, de most csak hatot kell. Rendben?

- Rendben – felelte Ron csalódottan.

- De valami dekódoló könyv, vagy írás akkor is kell – jegyezte meg Draco. – Különben nem lenne értelme a kódnak.

- Van is – mosolyodott el De Minsio, majd titokzatoskodva hozzátette: - Milyen könyvről tudunk, amiben világok és helyek vannak?

- Az útinapló! – kiáltott fel hirtelen Ron Hermionéja. – A könyv, amiben leírja a különböző dimenziókban tett látogatását.

- Bizony – vágta rá a varázsló, és mosolya most már vigyorrá alakult. – Ezért is örültem neki, mikor említetted – mutatott a másik Hermionéra –, hogy nálad van az útinapló, mivel én a sajátomat otthon felejtettem. Az itteni minden bizonnyal az alteregómé. – Hirtelen elkomorodott. – Igaz is, lehet róla tudni valamit?

- Sajnos semmit nem tudunk – rázta a fejét Harry. – Visszamentünk a toronyhoz, de az romokban volt. Óriások – tette hozzá rövid gondolkodás után. – Ez persze nem zárja ki a lehetőségét, hogy odafent ott volt a mása épen és sértetlenül, de…

- Nem valószínű – fejezte be De Minsio.

Hosszú csend következett; senkinek nem akaródzott megszólalni. Végül Dumbledore köszörülte meg a torkát.

- Tehát nem maradt más hátra, mint a feladatok kiosztása. Első lépésként, Parallius, kérlek, tanítsd meg a jelenlévőknek a kapunyitást és az átlépést, amint lehet. Másodsorban ki fogja vállalni az emléktöredékek beszerzését?

- Majd én – tette fel a kezét Lupin, Dumbedore azonban leintette.

- A két Remusnak más feladatot szántam, de erről majd később. Szóval?

- Mi vállaljuk – mondta Draco Ronra sandítva, aki biccentett.

- Rendben – nézett rájuk az igazgató. – Maguk mellé adom még Parkinson kisasszonyt és az itteni Ronaldot, ha vállalják.

- Parkinsont? – csattant fel Ron. – De hát ő…

- Beszéltem vele, és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem ellenségesek a szándékai – jelentette ki Dumbledore ellentmondást nem tűrő hangon. – Segíteni szeretne, amit már bizonyított is valamelyest, mikor közreműködött Arthur Weasley ápolásában.

Ron elhallgatott, és karba tett kézzel hátradőlt a székén, de ahogy Hermione a combjára tette kezét, hogy megnyugtassa, ő jelét sem adta, hogy észrevette volna. A lány, sejtvén, mi játszódik most le a fiú fejében, nagyot sóhajtott, és úgy határozott, később mindenképpen beszél vele erről.

- Amit még szükséges tudnotok a feladat elvégzéséhez – folytatta Dumbledore –, azt majd Parallius elmondja. A Hermionékat megkérném, hogy továbbra is azzal foglalatoskodjanak, amivel eddig is, tekintettel a fejleményekre.

A két lány összenézett, majd szinte tökéletes összhangban bólintottak. Miközben az igazgató arról beszélt, hogy ha az itteni könyvtár nem volna elegendő, áttelepülhetnek a Roxfortba is, Draco Hermionéja a fejét törte. A „fejlemények”, természetesen Tricher felbukkanásai voltak, de vajon miért nem mondta ezt ki? Egyáltalán, miért nem mondta ki nyíltan, hogy a téglát keresik? Csak nem gondolja, hogy az áruló itt van köztük? Hermione is tudta, hogy minden eshetőséget számba kell venni, és a beépített ember valahol a belső körben kell, hogy legyen, de hogy ennyire belül, azt nem hitte volna. Miközben ezen járt az esze, végignézett társain. Szeme sarkából úgy látta, mintha Roger őt fürkészné, de mikor odafordult, a férfi már az igazgatót hallgatta nagy figyelemmel.

- A két Remus a mi oldalunkon álló vérfarkasokkal fog foglalkozni – fordult Lupinék felé Dumbledore, mikor minden szükségest elmondott a lányoknak. – Nem hinném, hogy Voldemort véletlen időzítette volna a támadás megindítását nem sokkal a telihold előtti napokra. Sirius, ha gondolja, velük tarthat. Perselus, kérem, készítsen annyi farkasölőfű-főzetet, amennyit csak tud. – A bájitaltan tanár hosszan lehunyta szemét, jelezve, hogy megértette a feladatát. – Miniszter úr, arra kérném, minél hamarabb ejtse meg azt a beszélgetést az embereivel, ha gondolja, bizonyítékképpen magával tartanak Minerváék, és kiegészíthetik a történetet, ha szükséges.

- Rendben – felelte Caramel, és ismét csak lejegyzett magának valamit. Dracónak az jutott az eszébe, hogy a máskor gőgös és kibírhatatlan miniszter vészhelyzetben mennyire eszes és kötelességtudó tud lenni, hogy még az ellenfél Dumbledore parancsait is zokszó nélkül elfogadja.

Az igazgató biccentett, aztán Harryék felé fordult.

- Az itteni Harry fogja elhozni az ebben a világban elrejtett emlékdarabot.

- Itt is van egy? – kérdezte Sirius döbbenten. – Hol?

- A Minisztériumban.

- De hiszen az megsemmisült – vonta össze a szemöldökét Lupin. – Minden odalett, nem?

- Nem – rázta meg a fejét Caramel elgondolkodva. – Ha az emlék a Misztériumügyi Főosztályon van, még rendben lehet. Azt rendkívül erős bűbájok őrzik.

Dumbledore nem felelt, csak bólintott.

- Én és a másik Harry pedig beavatjuk a mi Rendünket, és az itteni tagokat, akik még nem tudnak erről az egészről. Miután végeztél Mr Weasleyékkel, mindenki másnak is meg kell tanítanod az átlépést, Parallius, ugye tudod?

- Persze.

Végezetül Dumbledore végignézett a társaságon.

- Mindenki tudja a feladatát?

- Én nem – szólalt meg Roger bizonytalanul. – Én mit csináljak?

Az igazgató töprengett egy sort, de mikor nem tudott semmit mondani, a férfi tovább ment.

- A Fideliust továbbra is vissza kell fejteni, nem igaz?

- Valóban – ismerte el McGalagony. – Ha ennek vége, ön, Albus, elmegy, és nem jön vissza többé, tehát a főhadiszállás le lesz zárva az újak elől. A Fideliust vissza kell fejteni, hogy új titokgazdával újra felépíthessük a védelmet.

- Addig viszont megfelelő védelem kell a Fidelius helyett, amit folyamatosan felügyelni kell személyesen is – mondta Roger egyre inkább belemelegedve.

Dumbledore bólintott.

- Összeszedhetnék pár megbízható embert, akik segíthetnek a védelemben.

- Rendben – mondta Dumbledore, aztán ismét végignézett a többieken. – Akkor most már mindenki tudja a dolgát? – Mikor a jelenlévők egy emberként bólogatni kezdtek, sóhajtott. – Merlin legyen velünk!

Draco az embereket figyelte, ahogy ki-ki saját dolgára indult. Legelőször Caramel távozott, miután váltott pár szót a két McGalagony professzorral, utána a két Lupin és Sirius szedte a sátorfáját. Miközben egyre kevesebben lettek, benne egyre inkább tudatosult, hogy mire is készülnek. Háború lesz. Habár már évek óta folyt a halálfalók és Voldemort garázdálkodása odakint, s maga is részt vett annyi harcban, hogy már meg sem tudta volna számolni, ettől a gondolattól mégis összeszorult a gyomra. Akaratlanul is elismételte magában Dumbledore szavait.

Merlin legyen velünk!