VII. Új szövetség

Egy órával később Draco és a két Ron éppen a kijárat felé igyekezett, mikor hirtelen kicsapódott a konyhába vezető ajtó, és a várandós Hermione lépett az előszobába.

- Hé, srácok, már indultok is?

- Úgy terveztük – biccentett Draco –, elvégre két helyre is megyünk. Így is sietnünk kell, ha még ma végezni akarunk. Miért?

- Én is látni akarom a tornyot. Nem mehetnék veletek?

- Nem!

Minden szem döbbenten fordult Ron felé, aki először bizonytalanul elhúzta a száját, de végül vonásai megkeményedtek, és úgy lépett közelebb barátnőjéhez.

- Egy ilyen út veszélyes lehet – magyarázta. – Főleg a te állapotodban.

- De hát ide is átjöttünk…

- Most nem a dimenzióutazásról beszélek, hanem a toronyról. Az ittenit óriások rombolták le, nem tudhatjuk, ott mit találunk. Talán még harcba is keveredhetünk.

- Ebben igaza van – ismerte be a másik Ron.

- Mindnyájatokat könnyűszerrel legyőznélek párbajban, nem értem, hol itt a probléma? – sóhajtott a lány.

Ron felemelte a kezét, és végigsimított Hermione arcán, majd a domborodó hasára pillantott.

- Aggódom értetek. Azt hiszem, egy leendő apának ehhez joga van, vagy nem?

Hermione nem felelt. Látszott rajta, hogy jól esnek neki a fiú szavai, de legszívesebben lehordaná, mint az iskolás éveik alatt, hogy aztán mégiscsak velük tartson. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, Draco Hermionéja jelent meg a lépcső lábánál.

- Hagyd a fiúkat, Hermione, hadd menjenek csak másik dimenzióbeli Dracókat meg álombeli tornyokat hajkurászni – mondta, aztán felvonta az egyik szemöldökét. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer kimondom ezt a mondatot. Na mindegy! Nekünk sokkal fontosabb dolgunk lesz.

- Nocsak – kapta fel a fejét Draco. – És mi lenne az?

- Tégla után kutatunk.

- Tégla? – nézett rá a másik Hermione. – Mármint beépített ember?

- Igen. A mi McGalagonyunk elmesélte a ti Dumbledore-otoknak, hogy azt gyanítjuk, egy áruló van a Rend belső körében. Mivel nálatok állítólag ez a helyzet nem áll fenn, nekünk kettőnknek ki kell derítenünk, miben különbözik a két világ.

- Így kizárásos alapon kitalálhatjuk, ki lehet a tégla – tette hozzá a terhes lány. – Ügyes.

- Akkor ezzel el is lesztek egy darabig – mondta Draco, és egy futó csókot nyomott barátnője arcára. – Addig mi egy sokkal fontosabb és veszélyesebb küldetésre indulunk. Ég veletek és imádkozzatok lelkünk üdvösségéért!

- Jól van – sóhajtotta Hermione, és megcsókolta Ront. – Menjetek! És vigyázz erre a nagyszájúra, hogy ne essen semmi baja!

- Hé!

A két Ron közös erővel kituszkolta Dracót az ajtón, aztán a trió a közeli sikátor felé vette útját. Pár perccel később már a másik világban voltak. A szőke fiú körbenézett, majd megvonta a vállát.

- Hova menjünk először?

- A Mungóba – felelte az egyik Ron. – Nem szeretnénk úgy járni, mint tegnap, és ki tudja, mennyi időt töltünk el a toronynál.

- Jogos – biccentett a másik vörös fiú.

- Rendben, akkor irány a Mungo!

Átlépve a kirakat üvegfalán, és beérve a kórház várótermébe, a fiúkat szokatlan látvány fogadta. A székeken ülő várakozók egy emberként dőltek előre, és próbáltak hallgatózni, hátha az időnként a pult előtt elszaladó gyógyítók beszélgetéséből kiszűrhetnek valamit. Volt kihallgatnivalójuk bőven, hiszen a folyosón csak úgy nyüzsögtek a gyógyítók, mint egy felbolydult kasban a méhek. Dracónak erős volt a gyanúja, hogy egy esetleges kérdésre is hasonlóképpen reagálnának, mint a megzavart méhek, ezért inkább az egyik várakozóhoz hajolt közelebb.

- Bocsánat! Mi történt?

A középkorú varázsló, akinek furcsa kacsok nőttek ki a füléből, bosszúsan rápillantott. Miután alaposan végigmérte a pimasz fiatalembert, aki megzavarta a friss információk fürkészésében, felmordult.

- Valaki meghalt.

- Ki?

A férfi nagyot szusszantott.

- Nem t’om.

- De ez egy kórházban mindennapos dolog, nem?

- Megölték – vakkantotta a varázsló, majd kissé előrébb csúszott a székén, és tüntetőleg elfordult, jelezve, hogy ő befejezettnek tekinti a beszélgetést.

Draco gyors pillantást váltott két társával, aztán megindult a pult felé. Mikor nem talált ott senkit, körbesandított, és a lépcsőház felé vette az útját. Ha szembejött vele egy-egy gyógyító, lehajtotta a fejét, és igyekezett láthatatlanná válni.

- Gondolod, hogy… - kérdezte az egyik Ron a lépcsőn félúton.

- Attól tartok.

A Janus Cooka kórteremben már meglepően kevesen voltak. Egyedül az előző este is látott fiatal varázsló sürgölődött a terem hátuljában, s ezüstös nyugtatóbűbájt szórt az izgatott betegekre, valamint nekik háttal egy vállig érő, sötét hajú lány rakta éppen rendbe azt az ágyat, amiben fél napja még Draco alteregója hevert. A három fiú behúzódott az egyik alvó páciens függönye mögé, és onnan figyelték, ahogy a férfi befejezi a betegek nyugtatását, majd kisiet a teremből.

- Hát ez gáz – állapította meg Ron.

- Na ne mondd – sóhajtotta a másik, aztán Dracóra nézett. – Most mi lesz?

A szőke fiú az ágynak támaszkodott, és fáradtan megdörzsölte az arcát.

- Kinyírták – morogta. – Kinyírták, de mi a fenéért? Hogy illik ez a képbe?

- Talán kiszagolták, hogy tegnap itt jártunk.

- De legalább tudjuk, hogy ez nem a terv része volt.

- Vagy legalábbis ő nem volt olyan fontos szereplője a történetnek – biccentett Draco. – Akárhogy is, jobb, ha mielőbb eltűnünk innen. Feltűnően hasonlítok egy nemrég elhunyt betegre, és nem lenne jó, ha…

Hirtelen meglebbent az őket eltakaró függöny, és elsiklott az útból. A három fiú rémülten a szoba közepén álló pálcás alak felé kapta a tekintetét. Az a sötét hajú lány volt az, aki az üres ágyat igazgatta. Végigmustrálta hármukat, aztán kissé oldalra hajtotta a fejét.

- Hát mégis igaz volt minden egyes szó – mondta vontatottan.

- Pansy – nyögte Draco, és megpróbált mosolyogni. – Mindent meg tudok magyarázni…

*

A Mágiaügyi Minisztériumban szokatlan tömeg fogadta Harryt. Habár akkor is folyamatosan működtek a kandallók, mikor legutóbb itt járt, most nem volt ritka eset, hogy a közvetlen egymás után érkezők egymás sarkát taposták. Így járt Harry is. Alig lépett egyet a Fogadócsarnok felé, hatalmas zöld lángok lobbantak mögötte, és egy alacsony, pápaszemes varázsló szaladt neki a hátának.

- Menjen már! Nem hallja? – rikkantotta a férfi élesen, s csak mikor Harry hátrafordult, és a tekintete a fiú homlokára csúszott, akkor hallgatott el. Türelmetlenül felmordult, aztán kikerülte az akadályt, és szabadon hagyta a kandallót, ahol akkorra már egy újabb páros rohant egymásba.

Az impozáns csarnokban moccanni sem lehetett, s ahogy Harry a befurakodott a hömpölygő tömegbe, nem volt más dolga, mint nézelődni. A pávakék mennyezeten cirkalmas aranybetűk futottak, és ezúttal a hirdetőtábla szerepét vették fel.

1087. RENDELET: A NAP FOLYAMÁN MINDEN MÁRA BERENDELT MINISZTÉRIUMI ALKALMAZOTT MEGJELENÉSE KÖTELEZŐ. TÜZETES ELLENŐRZÉS AZ ÜGYOSZTÁLYOKON.

- Nem értem, miért kell állandóan ez az ellenőrzés – hallotta Harry az alacsony varázsló zsörtölődését, aki valahogyan jóval előrébb került a sorban, mint ő.

- Előírás – vonta meg a vállát beletörődően egy boszorkány, aki egy ölnyi iratot lebegtetett maga előtt. – Inkább annak örülj, August, hogy csak kéthavonta van.

- Na de miért? – ütötte tovább a vasat August. – Azt hiszik, hogy Tudjukki éppen ide akarna bejutni? Ezt te sem gondolhatod komolyan, Gertrude.

- Nem először fordulna elő – emlékeztette őt a nő. – Mellesleg pedig nem hinném, hogy Tudjukkit keresnék, sokkal inkább a követőit.

- Mit keresne itt egy halálfaló?

- Információkat, titkokat, ki tudja? – találgatott Gertrude, aztán hozzátette: – Talán Tudjukki nem fizet eleget, és új munkát keres.

Ezen aztán elvihorásztak egy darabig, Harry pedig egy fájdalmas sóhajjal próbálta túlélni az aranykapuig húzódó sorban állást. Félúton elhaladt a Mágikus testvériség kútja mellett, amit kissé feljavítottak az óta, hogy utoljára látta. A szobrokat kidobták, helyettük úgy bűvölték meg a vizet, hogy felvegye egy-egy lény alakját, hogy aztán bizonyos időközönként a figurák összeomoljanak, és a következő lénnyé változzanak. A kútba bedobott némi pénzt, aztán már sodródott is tovább. Nemsokára rájött, hogy a pálcájával ő is alakítani tudja a plafon ábráit, így mire felrajzolt egy villámot, egy baglyot, és elintézte, hogy a rendelet szerint „tüzes ellenőrzés” lesz az ügyosztályokon, azon vette észre magát, hogy már csak egy ember áll előtte. A kis asztalkánál egy szigorú tekintetű, rövid hajú boszorkány állt, és sokadszorra is elhúzott egy vékony aranypálcát egy robosztus varázsló előtt, mire a szerkezet alig hallhatóan felpityegett. A nő összevont szemöldökkel pislogott a műszerre, majd a férfi mellére.

- Biztos, hogy nincs önnél semmi…

- Biztos – felelte a varázsló rekedten, s hogy bizonyítsa állítását, megveregette hosszú kabátja elejét. Ahogy ezt tette, a ruhadarabon furcsa játékba kezdtek a fények, amitől Harrynek olyan érzése támadt, mintha a tenger hullámait nézné. Mire elhessegette magától a gondolatot, a boszorkány már bocsánatkérő tekintettel vette el a férfitől a pálcáját.

- Most nem jelzett – mondta, miközben a pálcát megvizsgálta egy kis ezüstszerkezettel.

- Hát nem. – Harrynek végigfutott a hátán a hideg attól a hűvösségtől, ami a varázsló karcos hangjából áradt.

- Bizonyára elállítódott a műszer – magyarázkodott a boszorkány, és Harry elcsodálkozott rajta, hogy egyes emberek milyen gyökeres változást okozhatnak mások viselkedésében. A korábban magabiztos nő szemében már-már gyermeki rémület ült, miközben sietősen letépett egy darab pergament az ezüst mérleg-szerű műszerről. – Legyen jó napja, Mr… - lepillantott a cetlire – Tricher!

- Úgy ejtik: „trisé”. A végén néma „r” van. Francia – javította ki a férfi, aztán anélkül, hogy megköszönte, vagy viszonozta volna a jókívánságot, sarkon perdült és elsietett, de olyan gyorsan, hogy szó szerint porzott a kabátja.

Amilyen szigorú tekintetű volt a boszorkány öt perccel korábban, olyan szétszórtan viselkedett Harryvel. Először fordítva akarta használni a Subrosa-szenzort, aztán beletépett a pálca adatait tartalmazó pergamenbe. Harry, mikor végül elszabadult, biztatóan a boszorkányra mosolygott, aki hálás tekintettel viszonozta azt. Ahogy átlépett az aranykapun, hátrapillantott a tömegre, mely hat különböző pult előtt csoportosult, olyanoknál, mint amilyentől ő is éppen távozott. Az egyik asztalnál azt az őrt ismerte fel, aki még ötödikben ellenőrizte őt, mikor a tárgyalására érkezett. Beleborzongott, hogy milyen rég volt az, és mennyi minden történt az óta.

- Azt hittem, már ide sem érsz – szólalt meg mögötte valaki, mire ő megpördült.

Ron állt mögötte, legalábbis testben. Habár tudta, hogy a mása csak Százfűlé-főzettel vette fel a vörös fiú alakját, Harryt mégis kirázta a hideg a bizarr helyzettől.

- Nem siették el az ellenőrzést – bólogatott, s közben mindketten elindultak a liftek felé.

- Nem tűnt fel nekik, hogy ugyanaz a pálca volt mindkettőnknél?

- Szegény nőnek kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy ilyesmire figyeljen. Mr. Weasleynek igaza volt, hogy az ellenőrzés alatt a legegyszerűbb bejutni. Nincs elég idő rá, hogy kiszúrják, ha valami nem stimmel.

- Neked egy nő jutott? Ó, ha te másnál voltál, úgy minden rendben – sóhajtott „Ron”. A küldetés egyik legnehezebb pontján már túljutottak. – Az én emberem egy cingár, bajszos pasi volt. Szerintem csak a szeme volt nyitva, de igazából aludt. – Az órájára pillantott. – Sietnünk kell. A sorban állás tovább tartott, mint gondoltuk.

- Rendben – biccentett Harry, miközben ő is ellenőrizte az időt.

Megszaporázták lépteiket, így csakhamar elérték a liftek hosszú sorát. A középsőbe szálltak be, ahogy azt Ron édesapja tanácsolta, ugyanis az volt az egyetlen, ami felvitt egészen a céljukig. Elcsodálkoztak rajta, hogy a csarnokban összetömörült tömeg miatt alig várakoznak a felvonóknál; rajtuk kívül még egy boszorkány és két varázsló utazott a fülkében. A boszorkány szórakozottan figyelte a plafon közelében köröző halványlila papírrepülőket, a két férfi viszont fáradt szemekkel olvasgatta a Reggeli Prófétát.

- Hetes szint, Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya; a Brit-Ír Kviddicsliga Központi Irodája, Nemzeti Köpkő Klub és Bizarr Találmányok Szabadalmi Hivatala – darálta a női hang, mire a lift egy nagy zökkenéssel megállt. Nyílt az ajtó, s a boszorkány, meg az egyik varázsló kiszállt, nyomukban pár házon belüli üzenettel.

A felvonó ajtaja becsukódni készült, de hirtelen egy vaskos kar csapódott be a résbe. Az ajtó engedelmesen elsiklott az útból, s a fülkébe az előcsarnokból ismert varázsló, Tricher lépett be. Ahogy a lift megindult, és a hang bejelentette a következő állomást, a férfi alaposan szemügyre vette a két fiút. Tekintete megakadt Harry sebhelyén, aztán a Ron testében lévő Harryt kezdte leplezetlenül mustrálni. Szája szélén mintha egy gúnyos mosoly játszott volna, de mielőtt bárki bármit mondhatott volna, a felvonó megállt, és mindkét férfi távozott.

- Szevasz, Tricher! – rikkantotta egy pirospozsgás varázsló, mikor meglátta a marcona alakot. – Nem azt mondtad, hogy szabadságon leszel a héten?

A varázsló morózus pillantást vetett a hangoskodóra, majd morgott valamit, amit a két fiú már nem hallott a becsukódó ajtótól. Mikor a lift egy döccenéssel megindult az ötös szint felé, Harry megrázta a fejét.

- Ez a fickó állt előttem a sorban. Nem éppen rózsás jellem.

- Látszott is rajta – bólintott „Ron”. – Ráadásul a kabátjára is ráférne egy alapos mosás – bökött a csillogó porszemek borította padlóra.

- Hát ez elporzott – jegyezte meg Harry, mire a másik fiú nevetésben tört ki.

A további szinteken is alig találkoztak emberrel, mindössze pár varázsló utazott egy-egy szinttel feljebb. Az üzenetek is fogyatkoztak felőlük, s mire elérték a céljukat, csupán egyetlen egy lila papírrepülő volt a fülkében.

- Első szint, a Mágiaügyi Miniszter Irodája; Miniszteri Titkárság.

Az ajtó nyikorogva kinyílt, és a kiröppenő papírrepülő nyomában a két fiú bizonytalanul lépett ki a felvonófülkéből. Még sosem jártak ezen a szinten, és meg is lepte őket, amit láttak. Egy hatalmas, kerek, csontszínűre mázolt szobában álltak. Két oldalon két ajtó nyílt, a jobb oldalin tábla hirdette, hogy a Miniszteri Titkárságra vezet – a lila repülő az ezen lévő kis, kerek, levélrésre hasonlító ablakban tűnt el –, míg balra egy címkézetlen bejárat helyezkedett el. Harry azt gyanította, hogy valamiféle raktár, vagy mellékhelyiség lehet. Az ajtók között pedig, pontosan a két fiúval szemben egy cirádásra faragott, hatalmas, barna ajtó állt, rajta a felirat: „Cornelius Caramel – Mágiaügyi Miniszter”. Ahogy a liftajtó becsukódott mögöttük, úgy érezték, mintha megsüketültek volna. A bejárati csarnokban és a többi szinten hallható állandó zsivaj után egyenesen zavaró volt az itt uralkodó síri csend.

- Nem kellett volna bejelentkeznünk, vagy valami? – suttogta Harry.

- A meglepetés ereje – felelte „Ron”, ugyancsak suttogva, de aztán összevonta a szemöldökét. – Miért suttogunk?

- Nem tudom – súgta vissza Harry, majd az órájára pillantott. – Menjünk!

Megálltak a nagy kétszárnyú ajtó előtt, majd Harry „Ronra” pillantott.

- Mi lesz? Kopogj be!

- Én? – kerekedett el a fiú szeme. – Most te vagy Harry, te kopogj!

Harry vett egy nagy lélegzetet, majd erősen megzörgette az ajtót. Rövid idő múlva egy ismerős hang szólt ki rajta.

- Tessék!

A két fiú egymásra nézett, majd Harry lenyomta a kilincset, és besétáltak az oroszlán barlangjába.