VI. Megbeszélések

A konyhában másodpercekre megfagyott a levegő. Draco lassan megtámaszkodott az asztalon, aztán végignézett Harryéken.

- Mit tudunk? Miről beszélsz?
Harry Hermionére pillantott, de Ron előrébb lépett, és Draco felé nyújtotta a kezét, még mielőtt bárki megszólalhatott volna.

- Először is, helló, haver! Nem küldtél egy lapot sem, mióta elmentél! – Kezet fogtak, megveregették egymás vállát, aztán Ron a másik Ron felé fordult. – Tyűha, ez tök morbid. Szevasz!
- Sziasztok – vigyorodott el a másik Ron, megemelve képzeletbeli kalapját. – Mi még nem találkoztunk, de azt hiszem, nem kell bemutatkoznom, ahogy nektek sem. – Végignézett az érkezőkön, és szeme megakadt a lányon. – Hermione? De hiszen te… - A mására pillantott, arcáról sütött a boldogság. – Ez a te… Jóságos Merlin, apa leszek!

- Hé, nem te, hanem én! – figyelmeztette a másik Ron.

- Az most mindegy – legyintett az első. – Te én vagyok, tehát gyakorlatilag ez az én gyerekem is.

- Össze ne vesszetek már rajta – nevetett Hermione. – Különben is, lassan már elvesztem a fonalat, hogy ki kicsoda.

Miután befejezték egymás üdvözlését, s már mindenki az asztalnál ült egy csésze tea mellett, Draco ismét Harryre nézett.

- Szóval, mi a helyzet? Megtudtatok valamit?
- Nem is akármit. Éppen az Azkabanból jövünk, végre elkaptuk apádat.

- Az apját? – vonta össze a szemöldökét a másik világból származó Ron, ám Draco ügyet sem vetett rá.

- Még csak most? Ennyire jó az ürge?

- Fogalmazzunk úgy, hogy megvannak a maga módszerei – felelte Harry. – Mindenesetre azzal a feltétellel beszélt, ha én hallgatom ki.

- De miért?

- Mert olyan információk birtokában van, ami másnak nem feltétlenül volna érthető. Voldemort tud a dimenzióutazásról.

Draco és Ron összenéztek. Most már teljesen biztosak voltak benne, hogy jó helyen járnak.

- Át is lépett? – fordult vissza Draco a többiekhez.

- Átlépett?

- Dumbledore-ék így hívták – magyarázta Ron. – Átjött a mi világunkba?

Harry bizonytalanul Hermione, majd Ron felé fordult.

- Ööö… ezt nem tudjuk biztosan, de valószínűleg. Persze logikus, hogy éppen hozzátok ment, elvégre Malfoy is ott járt…

- A másomtól tudta meg? De hiszen töröltem az emlékeit…

- Igen, de Voldemortnak nem túlzottan számított, hogy milyen módon szerzi meg, amire szüksége van.

- Úgy érted… - kezdte Draco, de benne rekedt a folytatás.

- Igen – hajtotta le a fejét Harry. – Pont úgy. Most a Mungóban van.

Draco nem tudott megszólalni. Hosszú ideig csak meredt maga elé. Öt éve eszébe sem jutott, hogy ilyen eredménye is lehet a kis magánakciójának. Pedig hát számíthatott volna rá, elvégre Bertha Jorkins esete óta nagyon jól tudta, hogy Voldemort megszerzi az információt, amit meg akar. Az ő hibája, hogy a mása most magatehetetlenül fekszik egy kórházi ágyban.

- Ne bántson a lelkiismeret – mondta halkan Harry, és alig észrevehetően megrázta a fejét. – A másod hidegvérrel megölt volna minket, ha alkalma nyílik rá. Nem jó, persze, ami vele történt, de talán jobb így. Ki tudja, különben mivé vált volna, hiszen már akkor is ő volt a legdörzsöltebb, leggonoszabb gyerek az iskolában…

Draco felkapta a fejét. Szöget ütött fejébe Harry utolsó mondata.

- Ellenőriztétek a sztorit?
- Mármint melyiket? – vonta fel szemöldökét Harry.

- Azt, hogy Malfoy a kórházban van. Te mondtad, hogy elég dörzsölt volt már a suliban is. Mi van, ha ez az egész egy terv része?
- Egy terv? Mire gondolsz?

Draco megvonta a vállát.
- Semmi konkrétra, csak egy kicsit sok a véletlen egybeesés a közelmúlt történéseiben. Először nálunk a két Voldemort, most meg Lucius Malfoy vallomása…

- Talán tényleg csak véletlen – vélekedett Hermione. – Amennyire tudjuk, Malfoy tényleg a Mungóban van, habár ez lehet álca, feltéve, ha elég elszánt ahhoz, hogy éveken keresztül színleljen. De Lucius azt állította, hogy már évek óta nem beszélt egy halálfalóval sem. Nem hazudhatott, különben a kihallgatót védő bűbáj jelezte volna. Azt viszont nem hinném, hogy évekkel ez előtt kitervelték volna ezt a napot.

- Pláne, hogy semmi értelme a dolognak – szólalt meg a másik dimenzióból származó Ron.

- Hogy érted? – pillantott rá Draco.

- Gondolj csak bele! Dumbledore és Harry hoppanál. A két Voldemort ott várja őket, először megölik Dumbledore-t… - Hermione közbe akart szólni, de Harry egy intéssel elhallgattatta: először Ron érvelését akarta hallani. - …aztán végezni akarnak Harryvel is. És itt a gikszer! Miért akarnák megölni Harryt, ha azt akarják, hogy kiderüljön Voldemort átlépése – arról már nem is beszélve, hogy miért akarnák, hogy kiderüljön? Ha viszont nem akarnak ilyesmit, miért került volna elő Lucius az ő megbízásukból?

- És ha nem volt céljuk Harry megölése? Ha csak rá akartak ijeszteni?

- Szép kis ijesztgetés, mondhatom. Hiszen te is hallottad, mit mondott Harry. Még két másodperc, és ő is ott marad. Nem hinném, hogy ennyire kicentizték volna, hogy félig kimondják az Adavát, elvégre Harry csak véletlenül bukkant rá Dumbledore zsupszkulcsára…

- Dumbledore meghalt? – szólt közbe döbbenten Hermione. Nem tudta tovább magában tartani a kérdést.

- Sajnos igen – bólintott Draco komoran. – Délelőtt ő és Harry elmentek valahová, még Harry sem tudta pontosan, hol volt. A többit Ron elmondta. Megjelent a két Voldemort, végzett vele és majdnem Harryvel is. Délután vészgyűlést hívtunk össze, ami után McGalagony bemutatta Dumbledore végakaratát. Ő és De Minsio korábban többször is átlépett, de Grindelwald idején is volt egy ilyen kavarodás, így felhagytak a kísérletekkel, épp mielőtt De Minsio publikálta volna a kutatásait. Dumbledore hozzá akarta elvinni Harryt. Mi idejöttünk, Hermionéék pedig visszamentek a toronyhoz, hogy megnézzék, maradt-e ott valami…

- Toronyhoz? – kapta fel a fejét Ron. Az arcából minden szín kiszaladt. – Milyen… Milyen torony?
- Egy sima torony – felelte Draco lassan. – Miért?

- Nincs… Nincs körülötte véletlenül egy nagy erdő?

Draco a másik Ronra pillantott, aki azonban értetlenkedve pislogott rá.

- Azt hiszem, van – felelte végül.
- És egy tisztáson áll, amin egy kis patak folyik keresztül…
- Honnan tudod ezeket? Ti jártatok már ott?

Látva, hogy Ron nem tud megszólalni, Hermione vette át a szót.

- Nem. De Ron álmodott már arról a helyről. Nem is egyszer.

Draco összevonta a szemöldökét. Hangja komoly maradt, de az arckifejezéséből le lehetett olvasni, hogy hiszi is, meg nem is a dolgot.

- Álmodott róla? De hát hogyan?

- Lassan egy éve kezdődött. Szörnyű rémálmaim voltak – magyarázta Ron megemberelve magát. – Eleinte mindig ugyanazt láttam: egy templomot és… - Dracóra pillantott, végül úgy döntött, nem árul el mindent – és koporsókat. Rengeteg koporsót. Aztán a minap, a templom után a mezőn találtam magam, majd zuhanni kezdtem felé. – Habozott egy másodpercig, de aztán vett egy nagy levegőt, és folytatta. – Úgy gondoltuk, talán a jövőbe láttam. Eddig volt egy kis remény, hogy mégsem, mert még semmi nem teljesült be, de most ez a torony…

Majdnem kiszaladt a száján, hogy „ráadásul te is itt vagy, Draco”, de idejében lakatot tudott tenni a szájára. Harry és Hermione egymásra néztek; mindketten tudták, mi járhat Ron fejében. Ha a torony létezik, akár a másik álom is valóra válhat a halott Ginnyvel és Dracóval.

Ginny, Draco és a másik Ron az asztallapot fürkészték, nem tudták, mit mondhatnának. Ginny még sosem hallotta a templomos álom teljes verzióját, mert a testvéréék nem akarták megrémiszteni, ennek ellenére valahogy megérezte, hogy a helyzet sokkal nyomasztóbb, mint amilyennek első hallásra tűnik. Fejében őrültebbnél őrültebb ötletek kavarogtak, amelyektől remegni kezdett a gyomra. Végül nem bírta tovább, és felsóhajtott.

- Akkor utánanézünk Malfoynak? – Vetett egy pillantást az órájára. – Ha sietünk, még odaérünk a látogatási idő vége előtt…

- Te nem mész sehova! – csattant fel Ron, aztán látva a többiek értetlen arckifejezését, hozzátette: – Úgy értem, feltűnő lenne, ha túl sokan odamennénk.

- Egyetértek – biccentett Draco, de még mindig furcsán nézett a vörös fiúra. – Csak hárman menjünk.

- Én jelentkezem – nézett fel a másik Ron.
- Rendben – állt fel az asztaltól a szőke fiú. – Akkor meg is vagyunk. Remélem, még időben ott leszünk.

- Sajnálom, elkéstek!

Valóban, ahogy Draco körülnézett, a Szent Mungó váróterme teljesen üres volt. Egy megbűvölt felmosórongy sebesen sikálta a padlót, időnként vízbe mártva majd kicsavarva önmagát. A szőke boszorkány kérlelhetetlen arccal meredt a három fiatalra a pult mögül, ennek ellenére Draco megkísérelte a lehetetlent. Ha már itt voltak, nem akart eredmény nélkül hazatérni.

- Kérem, legyen szíves, engedjen fel hozzá. Draco Malfoy az unokatestvérem. Holnap reggel indulok haza Amerikába, és mindenképpen meg szeretném látogatni, mielőtt elmegyek.
A nő bosszúsan méregette őket, láthatóan már felkészült a hazatérésre, s Draco csak remélhette, hogy a meséje nem túl átlátszó ahhoz, hogy a boszorkány véghez is vigye tervét.

- Ugorjon be reggel, indulás előtt – javasolta a pultos hölgy, majd szembetűnően a karórájára pillantott. – Már késő van, biztos ő is alszik.

- Mindenképpen beszélnünk kell vele – felelte nyomatékosan a szőke fiú. – Reggel már nem lesz időm.

A boszorkány minden eddiginél bosszúsabban sóhajtott, amit Draco a győzelem jeleként értelmezett, és igaza is lett. A nő nagy lendülettel kitárt egy vaskos könyvet, és egy pennát vett elő a pult alatti fiókból.

- Neveket – morogta.
- Tessék? – vonta össze a szemöldökét Draco. – Eddig nem volt szükség névre látogatáskor.

- Minden bizonnyal még nem látogatott este hat után senkit. Neveket!

- Malfoy – felelte Draco reflexből. – Dra… ööö… Drake Malfoy.

A boszorkány felnézett a katalógusból, arcáról csak úgy sütött a kételkedés.

- Drake Malfoy? És Draco Malfoyt jött meglátogatni?
- Mit mondjak? – vonta meg a vállát Draco zavartan. – A Malfoyok nem túl fantáziadúsak, ha névadásról van szó.

- Valóban nem – felelte a nő olyan pimasz hangsúllyal, hogy Draco majdnem mondott valami csúnyát, de még idejében visszafogta magát. Mindenképpen el akarta intézni ezt az ügyet. – És ők?

Draco hátrapillantott a barátaira.

- Ron Weasley és a testvére… Siegfrid.

A szőke boszorkány gyanakodva a két megszólalásig hasonlító vörös fiúra pillantott, de végül szó nélkül belefirkantotta a neveket a könyvbe, majd becsapta azt. Nagy zajjal kinyitotta az előbbi fiókot és visszatette a tollat.

- Negyedik emelet, Janus Cooka Kórterem.

Draco megköszönte, majd elindultak a lépcső felé, ám ahogy hátrapillantott, azt látta, hogy a nő még mindig a két Ronra mered, mint aki alig hisz a szemének. Ahogy becsukódott mögöttük a lépcsőház ajtaja, felmordult.

- Nálatok ismeretlen az a fogalom, hogy ikertestvér?
Hiába várta azonban, válasz nem érkezett, így aztán érdeklődve átnézett a válla fölött. Az egyik Ron alig bírt lépcsőzni a visszafojtott nevetéstől, míg a másik morcosan bámult a szőke fiúra.

- Siegfrid? Ennél hülyébb nevet ki sem találhattál volna nekem. Te meg ne röhögj! – mutatott a mására. – Inkább örülj, hogy nem Roy lettél!

Draco legyűrt egy komisz vigyort, aztán értetlenkedve megvonta a vállát.

- Nem tudom, mi bajod a Siegfriddel. Híres sárkányölő volt. Meg egyébként is, ez jutott először az eszembe.

- Na ja! Még jó hogy nem olvastad mostanában a Gyűrűk urát. Égett volna a pofám, ha Gandalf Weasley-ként kerülök be a könyvbe.

- Az lehetetlen – vonta meg a vállát Draco. – A Gandalf a vezetékneve volt.

- És mi volt a keresztneve?

Draco hallgatott egy sort, aztán bizonytalanul kibökte:

- Szürke.

A két Ron egymásra pillantott, aztán mindketten felnevettek. Néhány portré felhorkant álmában a hirtelen zajra, Draco azonban ügyet sem vetett rájuk, helyette előkapta a pálcáját, és fényt gyújtott. A derengő félhomályban éppen ki tudta olvasni az ajtó melletti falra rögzített plakettet.

- Cooka. Itt vagyunk.

Lenyomta a kilincset, de az nem engedett. Pálcáját a zárra szegezte, és elmotyogott egy alohomorát, mire halk kattanás hallatszott, s az ajtó akadálytalanul kinyílt.

A sötét szobába csak az ablakon keresztül szűrődött be némi fény, ám így is jól látták a fal mellé felsorakoztatott számtalan ágyat. Némelyik fekvőhelyet egy-egy láthatatlan karnison lógó függöny választotta el a helyiség többi részétől. Draco gyorsan átfutotta a látható betegek arcát, és ahogy nem találta, akit keresett, hátrapillantott a másik kettőre.

- Valamelyik függöny mögött van – súgta. – Keressétek!

Mindhárman egy elfüggönyözött ágyhoz léptek, és bekukkantottak a drapéria mögé. Mivel nem jártak sikerrel, a következő beteghez mentek. Alig pár ágy maradt, amit nem ellenőriztek, mikor az egyik Ron felpisszegett.

- Srácok, megvan!

A másik kettő azonnal otthagyta az ágyat, amit éppen vizsgált, és Ron mögött termett. A függöny mögött valóban Malfoy feküdt, de nem úgy tűnt, mintha aludt volna. Mozdulatlan arccal meredt a kusza ábrákra, amit a kintről érkező holdvilág mázolt a függönyre. A teste teljesen egészségesnek látszott, mintha csak ledőlt volna pihenni egy kicsit, de a szeme… Ront kirázta a hideg attól a sötét, feneketlen ürességtől, ami az ágyban fekvő fiú szeméből áradt.

Hirtelen a fej megmozdult, és lassan, nagyon lassan feléjük fordult. Ahogy megpillantotta az ágya lábánál állókat, Malfoy eddig halottnak tűnő szeme elkerekedett, és mérhetetlen rettegés kezdett izzani benne. Mielőtt bármelyikük is tehetett volna valamit, a szőke fiú cserepes szája kitárult, majd másodpercekkel később a termet betöltötte egy csapdába került vad fájdalmas, és félelemmel teli üvöltése.

Draco azonnal előkapta a pálcáját, és némítóbűbájt küldött a mására, de akkorra már túl késő volt. A szomszéd ágyon fekvő beteg nyugtalanul felnyögött álmában, kettővel arrébb egy másik páciens rémülten felült, és ő is kiabálni kezdett. A kór végigsöpört a szobán, és csakhamar nyöszörgések és kiáltozások fülsüketítő áradata tombolt a falak között.

Draco kétségbeesve fordult először a némán vergődő mása, majd a két Ron felé.
- Most mit tegyünk?

- Vigyük magunkkal? – kérdezte az egyik Ron, de válaszra már nem volt idő, ugyanis a kórterem ajtaja kicsapódott, és a pultos boszorkány, meg egy eddig nem látott fiatal férfi rontott be rajta. Az előbbin már kabát volt, láthatóan már éppen indulni készült, míg a másik villámgyors mozdulatokkal rángatta magára fehér talárját, mint aki most érkezett az éjszakai műszakra.

- Mit műveltek? – rikácsolta túl a betegek óbégatását a nő, miközben fenyegetően a hármashoz csörtetett.
- Mi semmit – tiltakoztak egyszerre. – Mi csak…
- Kifelé! Kifelé innen! – kiabálta a boszorkány ellentmondást nem tűrő hangon, s közben valamiféle ezüstösen csillogó bűbájt szórt Malfoyra, aki ettől kissé megnyugodott, s már csak idegesen ide-oda cikázó szeme árulkodott a korábbi izgalomról.

Draco Ronékra pillantott, majd a fiatal varázslóra, aki ugyanazt a nyugtatóbűbájt szórta a többi betegre is, aztán intett a fejével. Pár másodperccel később, épp mikor kiléptek a lépcsőházból, s az utolsó kiáltások is elhalkultak, a szőke fiú pedig felmordult.

- Holnap vissza kell jönnünk.

- Miért? – vonta össze a szemöldökét az ő a világából származó Ron. – Hiszen láttad, milyen állapotban van.

- Te is nagyon jól tudod, mire képes. Titeket legutóbb egy teljes hónapon keresztül vezetett az orrotoknál fogva. Biztosra kell mennünk.

* 

- Azt mondod, semmi sem maradt a toronyból?

Ezt már valamivel később kérdezte Draco, immár a saját világában. A kórházból visszatérve a csapat megegyezett, hogy másnap tartanak egy világok közti megbeszélést, mely során ismertetik a Rend vezetőivel a kialakult kényes helyzetet. Abban maradtak, hogy reggel Draco átmegy a trióért meg – egyelőre – Dumbledore-ért és McGalagonyért.

Ezután Draco és Ron visszatért a saját világába, ahol Harryékkel elmesélték egymásnak, hogy mit tudtak meg az útjuk során. Miután a fontosabb témákon túl voltak, úgy döntöttek, megpróbálják kipihenni magukat, hiszen mozgalmas napokra számíthattak a közeljövőben. Csakhogy egyikük sem tudott aludni, mint arról a fürdőszobából a Hermionéval közös szobája felé igyekvő Draco meggyőződött.

Alighogy kilépett a mosdóból, majdnem összeütközött Ronnal, aki egy akkora szendvicsen csámcsogott, ami nagyobb volt, mint a saját feje. Aztán a könyvtárszoba nyitott ajtaján bepillantva Harryt vette észre, aki egy, még Ron késői vacsorájánál is nagyobb könyvet olvasgatott. Ráadásul a szobába érve Hermionét az ágyon találta, ám nem pont úgy, ahogy szerette volna; a lány ugyanis az ágy végében kucorgott, a paplant pedig beterítette vagy húsz különböző, rúnákról szóló kötettel.

- Az túlzás, hogy semmi, de mindenesetre nem sok – felelte Hermione, miközben Dracót figyelte, aki nekikezdett az ágy letakarításának. Mikor a fiú épp egy különösen vastag könyvet akart eltenni, előre hajolt, és kikapta a kezéből. – Ezt ne!

Draco nagyot sóhajtva fejezte be a pakolást, aztán bebújt a takaró alá. Mivel a lány még mindig a kötetet lapozgatta, szórakozottan felvette a lány lábánál fekvő lapot, és szemügyre vette a sebtében rajzolt rúnák kusza kavalkádját.

- Ezt találtátok az ajtóban?

Hermione felpillantott a könyvből, de szinte rögtön vissza is tért hozzá.

- Igen, azt.

- És? Jutottál valamire?

A lány nem válaszolt azonnal. Kihúzta Draco ujjai közül a lapot, ráfirkantott pár szót, aztán becsukta a könyvet, és letette a földre az ágy mellé. Csak ezután mutatta fel a jegyzetfüzetéből kitépett oldalt.

- Elég bonyolult írás, mivel nem egy létező nyelven írták, bár többre is hasonlít. Mintha valaki fogott volna egy rakás rúnát, és véletlenszerűen egymás mögé dobálta volna. De azt hiszem, találtam valamilyen szabályszerűséget… Akarod hallani?

- Inkább nem – ásított Draco, és bűntudatosan megvonta a vállát. – Úgysem fognám fel. És mit jelent a szöveg?

- Ott azért még nem tartok – mosolyodott el Hermione, majd egy jólesőt nyújtózkodott, és maga is bebújt a takaró alá. – Ha – ismétlem: ha – a feltevésem helyes, még így is beletelik egy kis időbe, mire megfejtem. Ráadásul kétséges, hogy lesz-e értelme.

- Hogy érted?

- A szövegből eddig egyetlen szót, vagy szótagot, vagy ki tudja mit sikerült kisilabizálnom, méghozzá azt, hogy át, keresztül valamin.

- Szóval lehet, hogy csak egy használati utasítás az ajtóhoz? – vonta fel a szemöldökét Draco.

- Lehet – nevetett fel Hermione. – Vagy az elméletem nem helyes, és az az át nem is át, hanem valami teljesen más.

A szőke fiú elmosolyodott, aztán átkarolta Hermionét, aki kényelmesen elhelyezkedett az ölelésben. Draco a csilláron lévő számtalan gyertya javát egy pálcalegyintéssel eloltotta, alig pár darab maradt, ami otthonos félhomályba borította a kis szobát. Álmos bódultsággal figyelte a lángok örvénylő árnyjátékát a plafonon, s közben rendezgetni próbálta az aznap megtudott információfoszlányokat. Sorra vette Harry visszaérkezését, a vészgyűlést, az utazást és az azt követő beszélgetést, és akkor hirtelen beugrott neki valami, ami sehogyan sem illett ebbe a vérre menő kirakóba.

- Alszol? – súgta.

Hermione, akit a kellemes meleg, a nyugodt csend már-már álomba ringatott, lassan kinyitotta a szemét.

- Még nem – felelte. – Kitaláltál valamit?

- Eszembe jutottak Ron szavai.

- Hogy többé nem szabad téged a tűzhely közelébe engedni? Megszívlelendő tanács…

- Nem az – mosolygott Draco, de szinte rögtön el is komorodott. – Tudod, meséltük, hogy felmerült az ottani apám visszatérésének megtervezettsége, és hogy Ron ennek nem látta értelmét.

- Igen.

- Nos, én továbbmentem. Alapból annak nincs értelme, hogy Voldemort itt van.

Hermione hallgatott egy sort, aztán – a mocorgásból Draco arra következtetett – bólintott egyet.

- Miért akarna segíteni az itteni másának a hatalom megszerzésében?

- Így van.

- Talán megegyeztek, hogy ha itt már győztek, meghódítják a másik világot is – találgatott Hermione.

- Nem úgy ismerem, mint aki ilyen alkuba bocsátkozna – ellenkezett Draco. – Valami másnak kell a háttérben lennie.

- Az ittenit nem úgy ismerjük, abban egyetértek, de a másik jött ide, akit viszont egyáltalán nem ismerünk.

- Igaz – ismerte be a fiú. – De ez akkor is furcsa… – Csend következett. Draco ismét elmerült a gyertyaláng játékában, aztán elgondolkodva felmarkolta pálcáját az éjjeliszekrényről. Egy pöccintés, és a szoba koromsötét lett. – Jó éjszakát!

- Jó éjt! – hallatszott Hermione halk, erőtlen hangja, amit valószínűleg már az álom határán túlról kiáltott vissza.

A fiú némán figyelte, ahogy a telő hold hűvös, bágyadt fénye bekúszik az ablakon, és némán mászni kezd a padlón. Lassan haladt előre, mintha tiltott helyen járna, vagy utolsó erejével húzná magát egyre előrébb. Draco végül nem tudta meg, meddig jutott, mert elnyomta az álom.

*

Az égett hús szaga rettenetes volt. A lángok belekaptak a ruhaanyagba, és vidáman szaladtak oda-vissza rajta. Rémült, kétségbeesett sikoly harsant, olyan, amilyet csak egy csapdába esett vad produkálhat… Vagy egy élve elégő ember… Fáj… Éget… Nagyon fáj…

Ron szinte már rutinszerű mozdulattal emelkedett fel kissé az ágyról, hogy aztán visszazuhanjon a lepedőre. Teste merő víz volt, úgy érezte, bőréből perzselő hőség árad. Oldalra fordult. Hermione nem ébredt fel, csak nyugtalanul nyöszörögve mocorgott. Talán ő is rosszat álmodott, bár Ronnak meggyőződése volt, hogy korántsem olyan rosszat, mint ő.

Előre nyúlt, és óvatosan a lány domborodó hasára simította tenyerét. Hermione először álmában odakapott, de mikor érezte, hogy a kéz gazdája nem akar rosszat, izmai ellazultak, légzése egyenletes lett. Szája szegletében mintha egy aprócska mosoly játszott volna.

Ron közelebb húzódott, hozzásimult az imádott nőhöz, aki közös gyermeküket várta. Gyengéd csókot lehelt a nyakára.

- Nem engedem, hogy ez megtörténjen – súgta leginkább csak magának. – Nem engedem, hogy bármi bajod essen, Hermione.

*

Másnap egy gyors reggelit követően Draco átlépett a többiekért, Ron és Harry pedig kettesben ücsörgött a konyhaasztalnál. Úgy döntöttek, ebből a világból McGalagony, Sirius és Remus lesz jelen a megbeszélésen – tehát azok, akik már eddig is tudtak a dimenzióutazásról rajtuk kívül. Szerették volna minél inkább kitolni azt a napot, mikor nagyobb csoportnak is be kell majd számolniuk a dologról. Mert, hogy egyszer muszáj lesz, abban biztosak voltak.

A professzort még este értesítették, Sirius pedig ígéretet tett, hogy beszél Lupinnal, így hát a két fiúnak nem maradt más dolga, mint a várakozás.

- Én mondom neked, ezek a muglik furák – rázta a fejét Ron, lehajítva az asztalra egy mugli bulvárlap legújabb számát, amit Hermione járatott, mondván, aki tudja, mit keressen, nagyon sok mindent megtudhat az efféle magazinokból. A három fiúnak erős kételyei voltak ezt illetően, de inkább nem szóltak bele.

- Most éppen miért? – kérdezte Harry anélkül, hogy akár csak felpillantott volna a Hírverő keresztrejtvényéből.

- Egy pasi Suffolkban – felelte Ron –, jobban mondva egy buszsofőr majdnem karambolozott. Azzal védekezett, hogy a híd, amire éppen készült felhajtani, egyszer csak eltűnt előle.

- Leszakadt?

- Nem. Eltűnt. Köddé vált. Legalábbis szerinte, a rendőrzők szerint viszont semmi baja. Mármint a hídnak, a sofőrt pszikátrián kezelik.

- Úgy érted, a pszichiátrián? – nevetett fel Harry.

- Én is azt mondtam – vont vállat a vörös fiú, aztán oldalra hajtott fejjel Harry órájára pillantott. – Hol vannak már?

- Én itt – lépett be Lupin a helyiség ajtaján. – A többiek még sehol?

- Mint látod. De elvileg lassan már itt kéne lenniük – felelte Harry, s közben le sem vette a szemét a férfiról, aki leült és egy csésze kávét varázsolt maga elé. – Már nem haragszol ránk?

Lupin nagyot kortyolt a koromfekete folyadékba, a csészét óvatosan visszatette az alátétre, s csak utána válaszolt.

- De, mert úgy érzem, semmibe sem veszitek a véleményemet. Viszont arra is rájöttem, hogy ti is csak a legjobbat akarjátok, és csak reménykedhetem, hogy amit tesztek, nem okoz nagyobb galibát, mint amekkorában vagyunk.

- Ez most igen volt, vagy nem? – vonta össze a szemöldökét Ron értetlenül.

- Egyik sem, és mindkettő – mosolygott keserűen a férfi, majd hozzátette: – Nem fogom többször előhozni a dolgot, de attól még meglesz a magam véleménye. Megfelel így?
Mielőtt a két fiú felelhetett volna, az ajtón kívülről beszélgetés zaja hallatszott, és kisvártatva egy kisebb tömeg furakodott be a konyhába. Elöl Draco és Hermione érkezett, nagyban beszélgetve, mögöttük Ron és Harry nézelődött kíváncsian, a sort pedig McGalagony és Dumbledore kettőse zárta. Ők is beszélgettek, de sokkal szolidabban, mint Dracóék. Összehajoltak, és szinte hang nélkül társalogtak egymással.

- …utána pedig már csak keresni kellett egy olyan festményt, amit szívesen a helyére tettünk volna, így esett végül egy Griffendél-portréra a választásunk – mondta éppen Draco.

- Mit mondtál, mi volt annak a könyvnek a címe?

- Fogalmam sincs – vonta meg a vállát a fiú. – Majd kérdezd meg magadat. Úgy emlékszem, feljegyezte valahova a bűbájt arra az esetre, ha egy másik festményt is le kellene szedni. – Pillantása az asztalnál ülőre esett, mire az arcára sugárzó mosoly ült ki, mint egy új gyerekes apáéra, aztán kissé színpadiasra sikerült mozdulattal kitárta karjait, mintha az egész konyhát magához akarná ölelni. – Emberek, hadd mutassam be az itteni bandát, legalábbis egy részüket. Ő Harry, Ron és Remus, ha valaki esetleg nem tudná.

- Hej, de vicces itt valaki! – csattant fel az ajtóból egy csípős hang, s ahogy a többiek odafordultak, Hermionét és Siriust látták rajta belépni. A lány pillantása végigfutott a másik világból származókon, s mikor magához ért, szeme elkerekedett, és egy boldog sikoly szakadt fel belőle. – Ó te jó ég, terhes vagyok!

- Erről eddig nekem nem is szóltál – méltatlankodott Draco.

- Nem én vagyok terhes, hanem ő vagyok terhes!

- Ezt hallaná meg egy nyelvész… - jegyezte meg az asztalnál ülő Ron, mire Harry elvigyorodott.

Eközben Sirius és Dumbledore félszegen meredtek egymásra, hiszen a másik mindkettejük számára halott volt.

- Öröm önt újra élőnek látni, uram! – biccentett a házigazda.

- Köszönöm, Sirius, téged is – mosolygott keserűen az igazgató, majd sóhajtott egyet. – Sajnálattal hallottam, hogy itt elhaláloztam, pedig biztosan lett volna mesélnivalóm magamnak. Már vagy ezer éve, hogy nem találkoztunk.

- Ezek szerint – kezdte Sirius bizonytalanul –, ön ismerte a mi Dumbledore-unkat?
- Ha a sejtésem helyes, akkor igen, legalábbis abból, amit az ifjú Malfoy úr sebtében elmesélt nekünk, erre következtettem. De biztosat csak valamivel később mondhatok, már ha tudok egyáltalán.

Néhány perccel később, mikor az utolsó jövevények is befutottak, a népes társaság már kisebb csoportokra bomlott. A fiatalok az asztal egyik végén tömörültek, azon is belül Hermione és Harry saját magával vonult egy kicsit félre. A felnőttek az ajtóhoz közelebb helyezkedtek el, és komoran tárgyaltak, így a belépő McGalagony őket vette először észre.

- Jóságos Merlin! – suttogta, s úgy meredt Dumbledore-ra, mint aki nem hisz a szemének. – Tudtam, mire számítsak, de ez… Ez döbbenetes.

- Ő mi a fenét keres itt? – mordult fel hirtelen Sirius. Dracóék meglepve fordultak felé, hiszen azt hitték, a boszorkányt fogadta ilyen „kedvesen”, de aztán ők is meglátták, amint Piton csusszan be a helyiségbe McGalagony háta mögött.

- Sirius, kérem! – szólt a professzorasszony, mikor kissé magához tért a meglepetésből, amit a férfi felkiáltása okozott. – Perselus tudja…

- Elmondta neki? – csattant fel a férfi. – Hogy mondhatta el ennek a kis…

- Sirius! – lépett előrébb Lupin határozottan, aztán McGalagony felé fordult. – Viszont én is kíváncsi lennék a válaszra. Nem arról volt szó, hogy a lehető legkevesebb ember tudjon a dologról?

- Perselus már tudta – felelte a boszorkány, mire Ron Dracóra pillantott. Az alig észrevehetően megrázta a fejét. – Nem én mondtam el neki, hanem Dumbledore.

- Ezt bizonyítani is tudja? – kérdezte Harry ellenségesen.

- Mi az, Potter? – mosolygott Piton gúnyosan. – Talán bántja a piciny szívecskédet, amiért nekem olyanokat mondott el Dumbledore, amiket neked nem? Pedig ha tudnád…

- Hogy merészeled? – sziszegett Sirius előkapva a pálcáját, ám a mozdulat megtört félúton, mikor felharsant az igazgató hangja, éles visszhangot verve a kicsiny helyiségben.

- Elég! Nem azért vagyunk itt, hogy egymást marjuk. Tartogassuk az erőnket egy sokkal nagyobb ellenségnek. – Egy pillanatra elhallgatott, s mikor látta, hogy senki nem akar szólni, széttárta a karját. – Úgy látom, mindenki itt van, talán kezdhetnénk is.
A jelenlevők egy emberként helyeseltek, s lassan mindenki helyet foglalt. Draco gyorsan a konyhaszekrényhez ugrott, és onnan az asztal közepére tette át a jó előre odakészített merengőt. Első lépésként újra végignézték Dumbledore utolsó üzenetét, ami után hosszú csendbe burkolózott a kis csapat.

- Miért hoztatok minket ide? – kérdezte váratlanul a terhes Hermione.

- Tessék? – pislogott rá Draco értetlenül. – Ezt hogy érted?

- Szerintem úgy – vette át barátnőjétől a szót Ron –, hogy a ti Dumbledore-otok kikötötte: fizikai segítségről szó sem lehet.

McGalagony ügyet sem vetett Lupin helyeslő mordulására.

- De akkor még nem volt tudatában a helyzet valódi komolyságának. Azt reméltük, hogy ha megtaláljuk azt a világot, ahonnan a második Voldemort származik, talán megtudunk olyan részleteket is, amik segíthetnek. Talán még kérhetnénk…

- Nem! – csattant fel Lupin. – Eddig tűrtem, hogy játsszák ezt az ostoba játékot, de nem hozhatnak át új embereket. Ki tudja, milyen károkat szenvedett már így is a világunk? Nem avathatunk be mást a dimenzióutazásba!

- Pedig muszáj lesz – jegyezte meg Dumbledore komoran, s még mielőtt Lupin ellenkezhetett volna, félhold alakú szemüvege fölül a férfira szegezte tekintetét, és hozzátette: – Mindamellett egyetértek azzal a felvetésével, hogy igyekezzünk elkerülni újabb személyek áthozatalát.

Harry a mására, majd a többiekre pillantott, de úgy tűnt, senki nem értette kristálytisztán az igazgatót.

- De ha nem hozunk át újabb embereket, hogyan győzzük le Voldemortot? Még ha a teljes Rendet be is avatjuk, nem leszünk elegen. A sötét varázslók majdnem kétszer annyian vannak, ha nem többen.

- Ebben igazad van. A Rend valóban nem elég – ismerte el Dumbledore. – De nem a legyőzéshez kellenek sokan, csak feltartani a fekete mágusokat. Ahhoz, hogy legyőzzük, elég csupán egyetlen ember. Az alteregóm tudta ezt, ezért is akart elvinni téged, Harry, a mi kedves De Minsio barátunkhoz.

- A torony romokban van – rázta a fejét Hermione. – Az óriások mindent elpusztítottak. Nem hiszem, hogy az a De Minsio még ott lenne.

- Valószínűleg igazad lehet – biccentett a varázsló. – Csak reménykedhetünk benne, hogy Parallius volt annyira előrelátó és óvatos, hogy nem hagyta magát elfogatni. De ne feledkezz el…

Hirtelen kinyílt az ajtó. A résben felbukkanó fejben Draco arra a rendtagra vélt ráismerni, aki az előző napi vészgyűlésen annyit akadékoskodott. Bár személyesen nem ismerte, úgy rémlett neki, hogy a férfi neve Roger.

- Hahó, van itt… Á, szóval itt van mindenki. Titkos gyűlés? Vagy mi… - A hangja elcsuklott, mikor a tekintete Dumbledore-ra esett. – Dumbledore? De hiszen maga… - Ekkor tudatosult csak benne, hogy a helyiségben több olyan személyt is lát, akiből kettő van. – Ma a fene folyik itt?

McGalagony felpattant a székről, és kezét tördelve nézett hol a férfira, hol Dumbledore-ra.

- Roger, én…

- Előbb vagy utóbb úgyis beavattuk volna – dörmögte Sirius, mire az igazgató biccentett egyet. Ebből aztán a boszorkány is erőt merített, és folytatta. Pár szóban ismertette Rogerrel a közelmúlt eseményeit, és hogy éppen egy első megbeszélésbe csöppent bele.

- Később mindent részletesen meg fog tudni – mondta végül McGalagony elvágva a férfi kérdéseit. – De most, ha nem haragszik, minél hamarabb döntenünk kéne a továbbiakról. Ha gondolja, akár maradhat is.

Roger nem felelt, de azért helyet foglalt az asztalnál. Draco nem tudta eldönteni, hogy vajon tényleg a megbeszélés érdekli, vagy egész egyszerűen annyira sokkolta az információ, hogy muszáj volt leülnie.

- Hol is tartottam? – vonta össze a szemöldökét Dumbledore. – Á, igen! Tehát, Hermione, ne feledkezz el a mi világunkról sem. Ott is van egy Parallius.

Ron döbbenten meredt az igazgatóra, Harry elgondolkodva rágcsálta a körmét, s még a két Hermione is értetlenül pislogott egymásra. A többiek sem tűntek sokkal okosabbnak. Láthatóan egyikük sem gondolt még erre, és Dracónak hirtelen az is beugrott, hogy miért nem.

- De az ön barátja nem tud erről az egészről. Úgy értem, a két Voldemortról, a fegyverről, az itteni mása dolgairól… Vagy igen? – kérdezte elbizonytalanodva, mikor az igazgató sejtelmesen elmosolyodott.

- Ami azt illeti, tud. Bármily hihetetlen is, ahogy azt már Siriusnak említettem, nagyon úgy néz ki, hogy ez a két világ fogott össze annak idején is.

- Az lehetetlen – vágott közbe a két Hermione kórusban. Váltottak egy meglepett pillantást, aztán a terhes lány elmosolyodva átadta a szót a másiknak. – Rengeteg párhuzamos világ van, nagyon kicsi a valószínűsége, hogy éppen az a kettő szövetkezzen, amelyik most is…

- Talán nem véletlen.

- Tud erről valamit? – kérdezte Ron gyanakodva.

Dumbledore szórakozottan végignézett a társaságon, aztán sajnálkozva széttárta a karját.

- Attól tartok, hogy nem. De te mondtad, Hermione, hogy nagyon kicsi a valószínűsége a véletlennek. Lehet, hogy ez a két dimenzió valahogy kapcsolatban van az interdimenzionális világegyetemben. Ki tudja?

A többiek hallgattak. Magukban ugyan ellenkeztek egy kicsit, mivel azonban nem volt jobb ötletük, nem szóltak egy szót sem.

- Szóval a másik De Minsio is tudja mindazt, amit a miénk? – vonta össze a szemöldökét Harry.

Dumbledore biccentett.

- Legalábbis abból az időből. Ha jól tudom, már vagy hatvan éve nem találkoztak, azóta nem tudhatni, mennyire ágazott szét az életük. Bár az mindenesetre bíztató, hogy ugyanott élnek.

- Nálunk is van torony? – hajolt előre Ron mohón. Hermione az asztal alatt megszorította a kezét.

- Gondolom, ugyanarról a toronyról van szó – vonta meg a vállát Dumbledore. – De azért az oda utazó csapat majd megkapja tőlem a szükséges emléket. Az lenne a legjobb, ha én magam mennék, de lesz elég dolgom a tennivalók megszervezésében, szóval talán egy levél elég lesz.

- Majd én megyek a toronyhoz – vállalkozott Harry, ám az igazgató megrázta a fejét.

- Nem, neked más dolgod lesz.

- Mi vállaljuk – nézett Draco a két Ronra, akik helyeslően bólogattak. – Úgyis át kell még lépnünk holnap, hogy beugorjunk a Szent Mungóba.

- És nekem mi lesz a feladatom? – dőlt hátra Harry. Nem értette ugyan, miért nem mehet ő a toronyhoz, ha már egyszer járt ott, de ha egyszer nem, hát nem.

- Mint mondtam, valakit muszáj lesz beavatnunk, mert csak a Rend nem lesz elég, hogy föltartsuk Voldemort seregét. Itt ki a Mágiaügyi Miniszter?

- Micsoda? – csattant fel Lupin felháborodottan. A asztalnál ülők közül többen is követték példáját. – Csak nem akarja Caramelt beavatni azok után, amit hat éve művelt magával és Harryvel… mármint… úgy értem… - Bizonytalanul a másik világból származó Harryre pillantott, aki egy biccentéssel jelezte, hogy ezek az ő világukban is megtörténtek.

- Valóban jobban örültem volna egy keményebb markú vezetőnek – ismerte be Dumbledore –, de Caramelben is meg van az erő, csak elő kell azt csalogatni. Fogadok, ha megtudja miről van szó, komolyan fogja venni a helyzetet, és kezelni is tudja majd azt.

- De hiszen azt is alig akarta beismerni, hogy Voldemort visszatért, most miért látná be, hogy kettő van belőle?

Dumbledore felelni akart, ám Harry gyorsabb volt.

- Egyrészt, a mostani helyzet sokban különbözik az akkoritól. Most egyértelmű, hogy valami nem stimmel a világban. Másrészt – tette hozzá az alteregójára sandítva –, van egy ötletem, hogy hogyan győzhetnék meg.

- Akkor hát nektek megvan a küldetésetek – sóhajtotta az idős varázsló. – A következő feladat, hogy beavassuk, akit mindenképpen be kell. Minerva!

- Tessék? – kérdezte egyszerre a két boszorkány.

- Az itteni Minervára gondoltam, sajnálom – mondta derűsen Dumbledore. – Össze tudna hívni egy gyűlést, ahol a legtöbb rendtag jelen lesz?

- Igen – felelte McGalagony.

- Hát akkor – sóhajtotta Dumbledore –, munkára!