V. A semmibe vezető lépcső

Az ajtó. Létének minden célja abban az egyszerű, fehérre mázolt ajtóban összpontosult. Zsigereiben érezte, hogy abban a szobában maga a boldogság van. Lassan előre nyúlt, s megérintette a fát, mire az ajtószárny kitárult. Egy karcsú alak állt előtte, de nem látta tisztán, hogy ki, mivel körvonalai elmosódtak a folyvást sodródó hullámok között. Mintha a másik vízben lett volna.

Azonban hirtelen rádöbbent, hogy nem a másik van a víz alatt, hanem ő. Bőrét csípte a jéghideg folyadék, fel nem foghatta, hogy eddig miért nem vette észre. De nincs baj, gondolta, hiszen csak ki kell nyújtanom a kezem, és elérem az ajtófélfát, azon túl pedig minden rendben lesz. Ott biztonság van. Remény…

Kinyújtotta a kezét, de nem talált fogódzkodót. Látta, hogy a homályos alak is feléje nyújtja a karját, de képtelen volt elérni. Mintha valami húzta volna lefelé. És már azt is érezte, micsoda; a bokájára valamiféle nyálkás kötél csavarodott…

Ron levegőért kapkodva riadt fel. Olyan hévvel lökte el magát az asztaltól, hogy a széke megbillent, s ő csak az utolsó pillanatban tudott megkapaszkodni az asztal szélében, amitől nagyot ugrottak, és halkan megcsörrentek a rajta lévő, Black családi címerrel díszített kupák.

Csámpás, aki eddig Ron lábához dörgölőzött, megriadt a hirtelen mozdulattól, és védekezésül Sirius ölébe szökkent. A férfi szórakozottan végigsimított a macska vörös bundáján, miközben aggodalmasan a fiú felé pillantott.

- Minden rendben? – kérdezte Lupin, aki a barátja előtt állt karba tett kézzel. Csípőjét az egyik széknek döntötte és némi érdektelenséggel tekintett hátra a válla fölött. Láthatóan még mindig neheztelt egy kissé, amiért nemrég leszavazták őt.

- Igen – nyögte Ron, amikor végre sikerült visszanyerni az irányítást a megvadult ülőalkalmatosság felett. – Csak rosszat álmodtam.

- Rosszul alszol? – érdeklődött Sirius.

- Manapság ki nem? – vonta meg a vállát a fiú.

Lupin, aki mostanra elunta a csacsogást, inkább megköszörülte a torkát, és folytatta szónoklatát, amit Ron megzavart.

- Szóval szerintem most ennél nagyobb ostobaságot el sem követhetünk. Ha beállítunk egy másik világba azzal, hogy „Bocsánat, nem hiányzik a Voldemortjuk, mert nekünk kettő van?”, mit gondolsz, hányan fogják azt mondani, hogy „Hát persze! Adják vissza most rögtön, nálunk már úgyis túl nagy a béke!”? Ezenkívül…

Harry és Draco ezt a pillanatot választották, hogy belépjenek a konyhába. Harry végignézett a többieken, majd leült Ron mellé. Draco ehelyett felkapott egy almát az asztal közepén álló gyümölcstálról („Nem árt, ha szem előtt van egy kis vitamin, hátha valakinek megjön rá a kedve”, szokta mondani Mrs Weasley, és – be kellett ismerniük – valóban volt némi igazság az asszony szavaiban), aztán elmélyülten rágcsálva Lupinra meredt, aki felsóhajtott, és folytatta.

- Ezenkívül ott van a veszély, amivel az átlépés járhat. Hiába mondjátok, hogy nincs kockázat, mégis úgy hiszem…

- Én heteket töltöttem el egy másik világban, mégis itt vagyok – kotyogott közbe Draco a gyümölcs ropogtatása közben.

Lupin hosszan bámult rá, aztán hatalmasat sóhajtott. Mikor újra megszólalt, hangján hallani lehetett, hogy az utolsó rohamra készül.

- Ezzel csak becsapjátok magatokat – nézett mélyen a szőke fiú szemébe. – Most úgy tűnik, hogy ez az átlépés hozhatja a gyógyírt minden bajunkra. Hogy elhozza a békét, véget vet a háborúnak. De gondolkodj reálisan, Draco! Meg ti is – pillantott Ronékra. – Nincs cél. Mennyi az esélye, hogy megtaláljátok azt a bizonyos világot? – Egy másodpercre elhallgatott, aztán jóval halkabban, szinte már suttogva folytatta. – Ez az út a szakadékba vezet.

- De talán ott van a híd, ami csak ránk vár – felelte Draco ugyanolyan halkan.

Lupin és a fiú egy ideig farkasszemet néztek, végül a férfi sóhajtva széttárta a karját.

- Tegyetek, amit akartok. Én mosom kezeimet.

Ron Harryre pillantott, aki viszont sötéten fürkészte maga előtt az asztalt. Látszott rajta, hogy elgondolkoztatták a férfi szavai, s ezzel nem volt egyedül. Mindenki a gondolataiba merült, kivéve Dracót, aki azzal volt elfoglalva, hogy minél precízebben lefaragjon minden ehető részt az almacsutkáról.

Éppen végzett, mikor megérkezett Hermione. A lány végignézett a hallgatag társaságon, aztán a barátjához lépett, és megcsókolta.

- Mi folyik itt? – súgta a fiú fülébe, mikor szétváltak, gondosan ügyelve rá, hogy senki se hallja. Volt egy olyan érzése, hogy most jobb a békesség. Draco észrevétlenül megrázta a fejét, és szemével azt sugározta a másik felé, hogy „majd később”.

- Nos – állt fel Ron az asztaltól. – Mi lesz? Indulunk, vagy mi?

Harry Lupinra pillantott, aki tüntetőleg elfordult, aztán megvonta a vállát.

- Azt hiszem, jobb lesz minél hamarabb nekikezdeni. Valamit mindenképpen tennünk kell, és… - Egy pillanatra elhallgatott, aztán nagyobb hévvel folytatta, mintha csak önmagát is győzködné. – És Dumbledore is ezt akarta volna.

A négyes elszántan egymásra nézett, majd nekibátorodva az ajtó felé vették az irányt. Csak akkor torpantak meg, mikor Sirius utánuk szólt.

- Hé, srácok! Vigyázzatok magatokra!

Harry a keresztapjára mosolygott, aztán Lupinra pillantott, mintha valamiféle beleegyezést várt volna tőle. Mikor az nem érkezett, ismét nekiindult, s barátaival a nyomában elhagyta a házat.

Odakint langyos szellő lobogtatta a hajukat, ahogyan megálltak a Grimmauld téren a fák között. A magas épületek között bujkáló nap hosszú, folyós árnyékokat mázolt a kiégett fűre. Draco mélyeket lélegezve nézelődött. Szinte itta magába a látványt.

A csapat egy sötét sikátor felé vette útját, hogy minél kevésbé legyenek szem előtt. Mikor megérkeztek, mindenki tétován fürkészte a mocskos falakat, és a kiszakadt szemeteszsákokat, ezzel próbálva elodázni a búcsút. Végül Harry vett elsőként erőt magán.

- Nálad az emlék a toronyról? – kérdezte Hermionét, mire a lány megkocogtatta mutatóujjával a halántékát. – Rendben. – Ezután a szőke fiúhoz fordult. – Minden megvan az átlépéshez?

Draco előhúzta az övéből a pálcáját, és felmutatta.

- Hát akkor – sóhajtott fel Harry –, rajta!

Draco biccentett, lopva körülnézett, majd előre nyújtotta a karját.

- Fenestra mundus! – mondta, miközben egy nagy kört rajzolt maga elé. Balsejtelem fészkelte be magát a fejébe, mikor meghallotta a ruha szakadásához hasonlatos hangot. Meleg szél csapott az arcába, ahogy feltűntek a rés túloldalán a piszkos falak. A többiekhez fordult.

Ron csillogó szemekkel bámulta a dimenziókaput, s arcán afféle kifejezés trónolt, mint a karácsonyi ajándékára idő előtt bukkanó gyerekekén szokott. Hermione még ennél is tovább ment: hangtalan szavakat mormolva körbejárta az átjárót, s közben szinte sütött róla az izgalom. Még Harry is elmélyülten fürkészte a rés szélein játszó színkavalkádot. Draco akaratlanul is elmosolyodott. Eddig eszébe sem jutott, hogy a barátai még nem láttak közelről átjárót.

- Indulás! – ütögette meg Ron vállát, aztán, hogy jó példával járjon elöl, átlépett a kapun. A vörös fiú elvigyorodott, és vidáman átszökkent a másik oldalra.

Draco visszanézett Hermionéra. Ebbe a pillantásba belesűrítette minden érzelmét lány iránt. Hermione elmosolyodott, és némán búcsút intett. A fiú biccentett, viszonozta a gesztust, aztán Harry felé fordult.

- Fogadjátok meg Sirius tanácsát! Vigyázzatok magatokra…és egymásra! Nem tudhatjátok, mit találtok ott.

- Rendben. Úgy lesz – mosolyodott el kelletlenül Harry. – Ti is legyetek óvatosak!

Draco sóhajtott, aztán minden további szó nélkül bezárta az átjárót.

Ron, arcán még mindig az üdvözült vigyorral, körülnézett.

- Tisztára mintha otthon lennénk – bökött a sikátor végében rothadó szemétkupacra.

- Sok minden hasonlít – bólintott Draco.

- Mi lesz, ha nem ez a világ az?

A szőke fiú elkomorodott, s némán ballagott a barátja mellett a szűk utca vége felé. Eddig még nem gondolkodott ezen a kérdésen. Mondhatni biztosra vette, hogy ez a világ lesz a nyerő; még Lupin szavai sem tudták megingatni ebben a hitében. De most, hogy itt volt, arcán érezte az orrfacsaró bűzt hozó langyos szellőt, és elszántan lépdelt célja felé, egyszerre elbizonytalanodott.

- Fogalmam sincs – ismerte be. – Gondolom, megyünk tovább.

Ron biccentett, de nem szólalt meg újra. Le tudta olvasni barátja arcáról, hogy még ő sem teljesen biztos a jövőt illetően.

Miután felcaplattak a szürke kőlépcsőn, és megálltak a kulcslyuk nélküli ajtó előtt, Draco vett egy nagy levegőt, majd megnyomta a csengő gombját. Beletelt egy-két percbe, de végül nyílt az ajtó, és Ginny kíváncsi arca bukkant elő. Amikor meglátta Dracót, arcára bosszús komorság ült ki, és megpróbálta becsapni az ajtót. De a fiú is résen volt, így gyorsan a résbe dugta a lábát. Ron egy kicsit közelebb hajolt hozzá.

- Van egy olyan érzésem, hogy az itteni Ginny talán nem kedvel téged túlságosan – súgta a barátja fülébe, aki azonban eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

- Neked nincs ettől déjà vu érzésed, Ginny? – kérdezte helyette. – Én vagyok az, Draco! Tudod, pár éve már találkoztunk…

Ginny újra kitárta az ajtót, aztán felvillantott egy angyali mosolyt; csak a szeme villogott gúnyosan.

- Gondolod, hogy nem tudom?

- Igen – dünnyögte Ron az orra alá, ügyelve rá, hogy a barátja meghallja. – Határozottan nem kedvel.

Draco gyilkos pillantást vetett a vörös fiúra, aztán ismét előre fordult.

- Hahó, én jófiú vagyok!

- Tudom én – sóhajtotta Ginny. – De minden egyes alkalommal, mikor megjelensz itt, valami nagyon durván elromlik.

- Minden egyes alkalommal? – kerekedett el Draco szeme. – Egyetlen egyszer voltam itt…

- És annak is mi lett a vége…?

Mielőtt Draco felelhetett volna, Ron megköszörülte a torkát, a szőke fiú vállára tette a kezét és félretolta őt. Széles vigyorral intett egyet a lány felé, s mikor látta, hogy mekkora döbbenetet váltott ki a belépője, magyarázkodni kezdett.

- Én nem a bátyád vagyok, csak… Pontosabban a bátyád vagyok, csak… Nem a… - Elhallgatott, vett egy nagy lélegzetet, utána hátrapillantott Dracóra. – Na, látod! Mennyivel egyszerűbb volt neked pár éve; téged utálnak.

- Utáltak – mordult fel a fiú kihangsúlyozva a múlt időt.

Ron Ginnyre nézett, aztán megvonta a vállát.

- Ahogy gondolod. – Elégedetten hallgatta, amint Draco a háta mögött nagy levegőt vesz, hogy visszavágjon, de még mielőtt ez megtörtént volna, gyorsan beszélni kezdett a mosolygó Ginnyhez. – Kezdjük elölről. Szia, Ginny! Ron vagyok, de ezt te is tudod. Bemehetnénk?

A lány mosolya kiszélesedett, aztán félreállt az ajtóból, és beeresztette a két fiút. A hármas ellopakodott Mrs. Black hangosan szuszogó portréja mellett, s nem sokkal később már a konyhában ültek egy-egy csésze gőzölgő tea társaságában. Miután megtudták, hogy Ginny érkezésekor már üres volt a ház, és a lánynak fogalma sincs, hova tűntek Harryék, Draco és Ron gyorsan beszámoltak a saját világuk gondjairól, a súlyosbodó halálfaló-helyzetről és a két Voldemortról. Mikor Dumbledore sorsához értek, Ginny a szája elé kapta a kezét.

- Te jó ég! – súgta, aztán elgondolkodva meredt maga elé. – Viszont ez a két Tudjátokki…

Draco izgatottan Ronra pillantott, aztán kissé előrébb hajolt.

- Talán tudsz valamit erről?

- Nem – rázta a fejét a lány. – Úgy értem, semmi konkrétat. De van egy olyan érzésem, hogy jó helyen jártok. Mostanában itt is furcsán állnak a dolgok.

- Ezt hogy érted? – vonta össze a szemöldökét Ron.

- Nálunk, veletek ellentétben, viszonylag békésen teltek az évek, mióta utoljára itt jártál – pillantott Dracóra. – Mintha egész egyszerűen felszívódtak volna a sötét varázslók. Néha egy-egy elszórt eset, de semmi más.

Draco nagyot sóhajtva hátradőlt a székén. Próbálta átgondolni a dolgot. Valamelyik Voldemort valószínűleg elsajátította az átlépést, és segítséget kért a másiktól, hogy együtt győzzék le a fehér mágusokat. De ennek így nincs értelme! A másik miért ment volna bele? Neki mi haszna származik belőle? Draco nem úgy ismerte Voldemortot, mint aki készséggel segítene a másának meghódítani egy másik világot, miután a helyzete épp csak megszilárdult a varázsvilág élén. És a második Voldemort alighanem ismeri magát annyira, hogy ezt tudja magáról. De akkor mégis miért?

- Ennek így nincs értelme – mondta ki hangosan is. Ron hunyorogva figyelte őt pár másodpercig, aztán bólintott.

- Értem, mire gondolsz.

- Én viszont nem – vonta meg a vállát Ginny.

- Figyelj… - kezdte volna a szőke fiú, de ekkor hirtelen zöld lángok csaptak ki a kandallóból, és hamarosan a kissé kormos, és láthatóan ideges Ron lépett elő belőle. Végignézett a konyhán, s mikor meglátta saját magát, döbbenten megtorpant. Vetett egy pillantást a kandalló felé, majd Ginny felé fordult, szeme azonban a mását fürkészte.

- Már hazajöttem egyszer, vagy mi?

Hirtelen ismét nagyot lobbant a tűz, és Hermione jelent meg a konyhában. Egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet, de nem szólt semmit. Draco felállt a székéről, hogy üdvözölje az újonnan érkezőket, így az ekkor felbukkanó Harry őt látta meg először. Mikor túltette magát az első sokkon, a fekete hajú fiú rögtön a tárgyra tért.

- Szóval már ti is tudjátok?

Ron és Draco tanácstalanul nézett össze.

*

Az erdőben síri csend volt, melyet csak a levelekről csöpögő eső halk nesze tört meg. A vihar már elvonult, de a távolban még halkan morajlott az ég. A hangos pukkanással megérkező Harry gyorsan előkapta a varázspálcáját és körülnézett. Semmi nem mozdult. Ismét durranás hallatszott, és a fiútól néhány lépésnyire Hermione bukkant elő a semmiből, szintén elővont pálcával.

Gyors pillantást váltottak, aztán Harry tartása kissé ellazult. Közelebb lépett a lányhoz, majd a pálca hegyével a másik fejére koppintott, miközben magában elismételte a varázsigét, amit csak nemrég tanult meg. Hermione fokozatosan áttetszővé vált, akár egy tehetséges kaméleon. Ezután a lány megismételte a bűbájt Harryn, majd elindultak.

Még a Grimmauld téren beszélték meg, hogy kiábrándító bűbájt szórnak egymásra, így nehezebben veszik észre őket, ha maradtak itt halálfalók. Bár Harry kételkedett benne, hogy bárkit – vagy bármit – találni fognak még itt, azért nem ártott az óvatosság. Emiatt hoppanáltak az erdőbe, ahelyett, hogy közvetlenül a tisztáson kezdték volna a kutatást. Na meg hogy lemenjen a nap, mire kiérnek a szabad térre.

A két fiatal óvatosan kerülgette a nedves bokrokat és az alacsonyabbra lógó ágakat, ennek ellenére alig pár perc alatt csurom vizes lett minden ruhadarabjuk. Ezt egy ideig némán haladtak, de végül Hermione megunta a szótlanságot.

- Mire utalt Dumbledore? – kérdezte halkan, szinte súgva.

- Tessék? – kapta fel a fejét Harry, aki egész eddig elgondolkozva meredt maga elé.

- Azt mondta, hogy rejtvénnyel lehetett rátalálni az utolsó emlékére. Mire utalt?

A fiú néhány másodpercig nem válaszolt.

- Dumbledore szerette a rejtélyeket – mosolyodott el végül merengve. – Még a halálával is csak új feladatok elé állít minket.

Hermione nem felelt. Némán kerülgette a nedves aljnövényzetet, várva, hogy a másik folytassa. Éppen megállapította magában, hogy az este közeledtét jelző, terjeszkedő félhomály külön segítségükre szolgál az észrevétlen mozgásban, mikor Harry megszólalt.

- Néhány éve volt egy hosszú beszélgetésünk. Még a millers dale-i eset után. Emlékszel?

A lány biccentett. Nem fogja egyhamar elfelejteni azt a rajtaütést, ahol egyszerre több mint száz halálfalót kaptak el és csuktak börtönbe. Ha alaposabban megerőltette az agyát, még arra is emlékezni vélt, hogy másnap Harry említette is a hajnalba nyúló diskurzust.

- Mindenféle szóba került. Azt hiszem, azon az estén közelebb kerültem hozzá, mint az azt megelőző tíz évben együttvéve. És most nem tanár-diák, vagy kollega kapcsolatról beszélek, hanem – úgy érzem – már-már barátomnak mertem volna nevezni utána. Persze, még így is csak a jéghegy csúcsát karcolgattuk, de rengeteget mesélt magáról. Tudtad, hogy régebben nős volt?

Hermione megtorpant egy pillanatra.

- Tényleg? Fogalmam sem volt róla.

Harry élvezte egy percig a helyzetet, hogy olyasmit tud, amit Hermione nem, aztán, mikor ismét megindultak, folytatta.

- Igaz, nem tartott sokáig a dolog. Még az évszázad elején történt, nem sokkal az első világháború után. Úgy emlékszem, azt mondta, egy éve voltak házasok, mikor a felesége beteg lett.

- Csak nem? – kapta szája elé a kezét a lány.

- De, sajnos. – Néhány pillanatig némán meneteltek, aztán Harry felsóhajtott. – De kicsit eltértem a tárgytól. Mint mondtam, sok mindent megtudtam róla, mesélt a gyerekkoráról, mikor még ő is a Roxfortba járt. Volt egy barátja, akivel az iskola befejezése után is közeli kapcsolatban maradt, s ha éppen nem tudtak személyesen találkozni, sűrűn váltottak levelet. Persze előfordult, hogy valamiféle titkos dologról akarták egymást értesíteni – Dumbledore a legújabb szerelmi pletykákat hozta fel példának, de kétlem, hogy ez lett volna az igazság –, ilyenkor egy különleges módszerrel kódolták a kényes tartalmat, amit még az iskolás éveik alatt fejlesztettek ki, hogy nyugodtan levelezhessen az unalmasabb órákon, a lebukás veszélye nélkül.

- Mi volt az? – hajolt közelebb mohón Hermione, mire Harry csaknem elnevette magát.

- Számok – felelte végül.

- Számok? – hökkent meg a lány. – De hiszen a muglik már réges-régen használnak számokat a betűk helyettesítésére, hogy kódoljanak valamit…

- Ők nem betűket helyettesítettek vele, és nem is állandó volt a kód. Tehát ami egyik nap „almá”-t jelentett, másnap lehetett „körte” is. Ráadásul egy szó nem egy szám volt, hanem három.

- Három? Hogy-hogy?

Harry elmosolyodott.

- Mindketten nagyon szerettek olvasni… - kezdte, de még mielőtt folytathatta volna Hermione türelmetlenül a szavába vágott.

- Ne térj el a tárgytól! Mi van a számokkal?

A fiú döbbenten fordult feléje. Habár  a lány arca csak egy gomolygó köd-jelenés volt, Harry így is ki tudta venni a szeméből sütő sóvárgást, és ez alkalommal valóban elnevette magát a látványtól.

- Várj, éppen azt akarom elmesélni. Szóval mindketten falták a könyveket, sokszor tartottak amolyan zártkörű könyvklub-szerű foglalkozást, ahol megbeszélték, az aktuális kötetet, hiszen általában ugyanazt olvasták. Vigyázz!

Hermione meglepetten nézett maga elé, és csak az utolsó pillanatban tudott egy hatalmas lépéssel átugrani egy méretes pocsolyát. Amint újra visszanyerte az egyensúlyát, máris kérdőn meredt Harryre, a folytatásra várva.

- A kód az egyszerűségében hordozta az erejét. Mindössze három szám, és megtudod az első szót. Újabb három, és megtudod a másodikat, és így tovább. Csakhogy addig nem fejthetted meg a kódot, amíg nem tudtad, hogy éppen mit olvas Dumbledore és a barátja, vagy mit olvastak legutóbb.

- Ezt nem értem – vonta össze a szemöldökét Hermione, aztán hirtelen az arca kisimult, majd kiült rá a felismerés. – Oldal, sor, szó.

- Csalódtam volna, ha nem jössz rá – biccentett elismerően Harry. – Így van. Az első szám az oldalt jelölte, a második a sort, míg a harmadik az adott szót, amit jelentett a számhármas. Miután ezt elmesélte nekem, megkért, hogy jól jegyezzem meg a módszert, hátha egyszer szükség lesz rá. – Itt tartott egy rövid szünetet és felsóhajtott. – Hát ma szükség is lett.

Hermione lehajtotta a fejét. Tudta, milyen nehéz erről beszélnie Harrynek, és felkészült rá, hogy hosszabb hallgatás következik, ennek ellenére a fiú viszonylag gyorsan folytatta. Az igazat megvallva még jól is esett neki, hogy végre kibeszélheti magából az elmúlt nap nyomasztó eseményeit.

- Azt már korábban tudatta McGalagonnyal, hogy a végakaratát az íróasztala fiókjában találhatja meg. Mikor kiderült, hogy Dumbledore…meghalt, McGalagony rögtön az irodába sietett, hiszen tudta, hogy a kirándulásunk fontos fordulópont lehet, és azt remélte, talál erről is valamiféle feljegyzést. Ehelyett csak egy emléket talált, benne egy titokzatos számsorral.

- Lekódolta a végrendeletet? Vagyis az emléket, amit láttunk? De azt hogyan?

- Nem, dehogy – rázta a fejét Harry. – Várd ki a végét! Szóval ott állt McGalagony egy rakás számmal, és fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen vele, így hát eljött hozzám.

- Miért pont hozzád? – értetlenkedett Hermione.

- Jó kérdés – vonta meg a vállát a fiú. – Azt hiszem, úgy gondolta, hogy mivel engem vitt az utolsó útjára, talán tudhatok valamit. Szerencséje volt, mert mikor említette a számokat, eszembe jutott ez a beszélgetés és a kód. Elmeséltem neki, amit Dumbledore-tól hallottam, de mikor említettem, hogy ezzel sajnos nem megyünk sokra, ha nem tudjuk a könyvet, amit kulcsnak használt, a szavamba vágott. Dumbledore ugyanis elárulta neki a kedvenc könyve címét, hasonló megkötésekkel, hogy McGalagony ne felejtkezzen el róla.

- Az élet apró örömei – suttogta Hermione maga elé megrökönyödve.

- Tessék?

- A könyv címe. Az élet apró örömei. Vagy nem?

Harry egy pillanatra megkövülten bámult rá, aztán elégedett mosoly terült szét az arcán.

- Sejtettem, hogy nem csak McGalagony és én kaptuk meg a szükséges információkat a rejtvény megfejtéséhez – csettintett. – Ez akkor fordult meg először a fejemben, mikor a professzor a könyvtárszobába sietett a könyvért. Hiszen ha nem így lett volna, és… - itt tartott egy kis szünetet, aztán egy apró fejrázást követően folytatta. Kívülről olyan volt, mintha csak egy legyet próbált volna meg elzavarni, pedig valójában a sötét gondolatokat száműzte az elméjéből. – …én is meghaltam volna akkor, nem volna megoldás, így az emlék és a tartalma örökké elveszett volna. Bizonyára a kódról is tud még valaki. Talán Sirius, vagy Dracóék közül valaki… Ott a fák vége.

A patak partjától nem messze bukkantak elő az erdőből. Harry néhány pillanatig merengve figyelte a torony távoli sziluettjét. Valahogy olyan furcsának tűnt neki, de hogy mitől, azt nem tudta volna megmondani. Túl sötét volt. Végül egy gondolatbeli vállrándítást követően gyorsan körülnézett, aztán fejével intett Hermionénak, hogy indulhatnak.

A lány biccentett, de nem szólalt meg. Tudta, hogy itt a nyílt téren akár a legkisebb zaj is végzetes lehet, ha éppen vadásznak az emberre. Némán indultak meg a mogorván nyújtózkodó épület felé, s közben minden idegszáluk feszülten figyelte az apró, mozgó árnyakat a közelben.

A horizonton halvány derengés ömlött szét, aztán felkelt a kövér hold, és hideg, fehér fénnyel borította be a tájat. Harry tétován pillantott az égitestre. Habár még nem telt meg teljesen – ahhoz még jó pár napra szükség volt –, épp elég világosságot adott, hogy egy éles szemű halálfaló észrevegye a két mozgó délibábot a fűben. Némán balra mutatott, egy szénfekete sávra, ahol a torony kitakarta a holdfényt. Néhány pillanattal később már az árnyékban meneteltek tovább.

Ahogy egyre közelebb értek, Harry háta borsózni kezdett. Képtelen volt levenni a szemét a torony faláról, mely mintha behorpadt volna. Tudta, hogy ez képtelenség, mégis ez jutott az eszébe arról a kis bemélyedésről, ami nagyjából hat-hét méter magasban törte meg a fekete tömb alakját. Harry hitetlenkedve meredt az éjszakába. Eddig nem gondolta volna, hogy egy elszigetelt helyen, távol a városoktól, ahol nem szórnak fényt hatalmas reflektorok minden négyzetcentiméterre, ennyire sötét van. Bárhol máshol erőlködés nélkül láthatta volna a tornyot a maga valójában, legfeljebb egy kicsit szürkébben, de itt nem ez volt a helyzet.

Ahogy ezen elmélkedett, hirtelen megpillantott valamit a szeme sarkából. Arrafelé kapta a fejét, mire Hermione bizonytalanul megtorpant.

- Mi az? – súgta.

Harry nem felelt, ehelyett lassan, de határozottan megindult. Alig tíz méternyire hagyták el a torony árnyékát, mikor a fiú megállt, majd fél térdre ereszkedett. Felemelt valamit a fűből, és a tenyerére fektette. Hermionénak beletelt egy kis időbe, mire rájött, mit lát: egy olvadt szelencét. Ezért jött hát Harry haza Dumbledore zsupszkulcsával. Az övé használhatatlan lett.

Körülnézett. Valamivel arrébb sötét foltok pettyezték az acélszürke fűszálakat. A holdfény miatt feketének tűnt a morbid minta, de Hermione meg volt róla győződve, hogy nappali fénynél skarlátvörösen ragyogna. Megborzongott a gondolatra. Vajon melyikük vére lehet?

- Az enyém – szólt rekedten Harry, miután meglátta, mit néz a lány. Szórakozottan a mellkasához nyúlt, ahol nemrég még egy mély, vágott seb éktelenkedett, aztán körülnézett. – Nincs itt.

- Micsoda? – kérdezte halkan Hermione.

- A holttest – felelte a fiú visszafogott hangon. – Nem mintha arra számítottam volna, hogy itt hagyták. Ahhoz ő túl…

Hirtelen elhallgatott, és hitetlenkedve előre nyújtotta a nyakát. Erősen hunyorított, mintha nem teljesen bízna a saját szemében. Hermione is arrafelé fordult, de csak akkor látta meg a döbbenet okát, mikor Harry elindult feléje.

A lábnyom hatalmas volt. Majdnem egy méter hosszú, és legalább harmincöt-negyven centiméter széles. Habár az öt centi mély nyom szélei – valószínűleg az eső miatt – beomlottak, a felázott talaj remekül konzerválta az óriás útját. Valamivel előrébb Harry megpillantotta a bal láb lenyomatát is. Elborzasztotta a csaknem négy méteres táv.

- Ott is van egy – súgta Hermione. Harry szórakozottan feléje nézett, de észrevette, hogy a lány nem ugyanazt a távolabbi nyomot figyeli, amit ő. Hermione egy körülbelül tíz méterrel hátrébb húzódó, hatalmas  lábnyomokkal tarkított ösvényt bámult. Ezek szerint legalább ketten voltak.

Ahogy Harry felegyenesedett, tekintete végigsöpört a tájon, és döbbenetében halkan felnyögött, amit Hermione rémült sóhaja kísért. Már látta, miért volt „behorpadva” a torony oldala. Egy nagyjából busz nagyságú lyuk ásított feléje az éles, fehér holdfényt visszaverő fal közepéről. Ezért voltak hát itt az óriások. Hogy lerombolják az épületet. Csakhogy nem bírtak vele, így mindössze alaposan helybenhagyták, hogy a többit az idő végezze el.

Mire a torony bejáratához értek, megbizonyosodtak, hogy legalább négy óriás volt a helyszínen, ha nem öt. Hermionét már attól is kirázta a hideg, ha csak arra gondolt, hogy egyszer csak megjelenik valahol öt óriás, nem hogy még elkezdjenek tombolni is.

- Elpusztult – rázta a fejét Hermione, miközben végignézett az égbenyúló falon. – Nincs itt semmi.

- Várj még! – legyintett Harry, és belépett az ajtón. Onnan, ahol állt, tisztán lehetett látni az égboltot. Pár csillag csalogatón pislogott rá. A hold ezüstös korongja felhágni készült a falra, felső karéja már elő is bukkant a méretes résben. Harry vetett egy pillantást a torony aljában lévő, kör alakú kis tisztásra, melynek plafonja a magasba nyúlt. Normál esetben ez az egyetlen szabad hely az épületben, de most borítva volt törmelékkel.

Néhány lépcsőfokot elég volt megmászni, Harry máris látta, hogy hiábavaló a próbálkozás. A lyuktól valamivel fentebb ugyanis egy másik, kisebb falszakasz zuhant a mélybe, amely magával vitte a lépcsősor nagy részét is. Pár fok még kitartóan nyújtózkodott a szakadék másik vége felé, de sosem érhetik el azt.

Harry megigézve meredt a semmibe vezető lépcsőre, és fejében ismét felhangzottak Lupin szavai. Nincs cél… Ez az út a szakadékba vezet. Igaza lett volna a férfinak? Ők lennének a kitartó lépcsőfokok, akik valami lehetetlenért küzdenek? Képtelen volt elhinni. Nem akarta elhinni. Annyi mindenen mentek már keresztül, az nem lehet, hogy a cél előtt ütközzenek akadályba. Mert Harry hitte, hogy az átlépés jelenti a választ, hogy már közel a cél. Hitt Dumbledore-ban, hitt magukban. Hitte, hogy ha elég erősen próbálkoznak, végül győzhetnek. Talán még a fokok is újra összeforrnak egyszer, ha máshogy nem, egy vadnövény indája által.

Gondolataiból Hermione szakította ki, aki halkan mögé lépett, és a vállára tette kezét. Harry megfordult, és a lány felé nézett. Alig tudta kivenni a sötétben a szinte áttetsző alakot.

- Mennünk kéne – mondta halkan a lány. – Nem láttunk semmi nyomot, ami arra utalna, hogy még most is halálfalók lennének a környéken, de nem zárhatjuk ki teljesen.

Harry biccentett, majd vetett egy utolsó pillantást a lépcsőre, aztán megfordult, és a kijárat felé indult. Hermione már kilépett a boltíves kapun, mikor Harry hirtelen megtorpant. A lány kissé türelmetlenül ment vissza hozzá.

- Mi az? Találtál valamit?

- Nem tudom – felelte elgondolkodva a fiú, majd előre nyúlt, és végigsimította belülről a bejárat szegélyét. – Mondd meg te!

Hermione Harry helyére lépett. Azonnal észrevette, amit a fiú, nem is értette, hogy neki miért nem szúrt szemet. A bejárat nagyjából harminc centi vastag falának közepén függőleges bevágás volt látható. Ha kívülről nézte az ember, könnyedén átfuthatott rajta a tekintete, annyira beleolvadt a környezetébe, s Hermione úgy gondolta, hogy belülről sem olyan egyszerű észrevenni – legalábbis normál esetben. Most azonban koránt sem volt normálisnak nevezhető a helyzet, hiszen az ajtóval szemben hatalmas lyuk tátongott a torony falán, melyen keresztül akadálytalanul szórta szertelen fényét a hold, amitől szinte izzani látszottak a mélyedésbe vésett, majd fehérre pingált rúnák.

- Felismered? – kérdezte izgatottan Harry. A lány hosszan fürkészte az írásjeleket, majd komótosan megrázta a fejét.

- Még sosem láttam ilyet. Valamiféle védvonal lehet… Talán pajzs… De ez csak egy tipp.

- Kár – felelte a fiú csalódottan, aztán előre nyúlt, és végigsimította a bejárat falát. – Egész végig húzódik – mondta, majd hozzátette – még a padlón is.

- Igen – szólt Hermione szórakozottan, mint aki ezzel már rég tisztában van. – De csak ez a szakasz ismétlődik végig, nézd! Ez nem ritka, sok romon vagy régi épületek falában találtak már addig idegen rúnákat.

Harry próbálta figyelemmel kísérni Hermione rövid, rögtönzött rúnaismeret óráját, de nagyjából a második mondatnál reménytelenül elvesztette a fonalat. Mindenesetre megvárta, míg a lány befejezi, s csak utána kérdezett rá arra, amit eddig is sejtett.

- Ezek szerint nem tudod megfejteni?

- Majd meglátjuk – vonta meg a vállát Hermione, majd a zsebébe nyúlt, és egy kis jegyzetfüzetet meg egy ceruzát húzott elő belőle. A rúnákra pillantott, aztán másolni kezdte őket.

- Te mindig hordasz magadnál papírt és írószert? – kérdezte hitetlenkedve Harry.

- Hátha szükség lesz rá – felelte elpirulva a lány, mire Harry a nyomasztó hely ellenére is majdnem felnevetett.

Mikor végzett, Hermione eltette a füzetét, majd gyorsan körbepillantott, hogy nem siklottak-e át még valami felett. Mikor úgy találta, nem, Harry felé fordult.

- Nos? Indulhatunk?

- Igen – sóhajtotta a fiú. – Nem is tudom, miért akartam ide visszajönni, mit reméltem…

- Vissza kellett ide jönnöd – mondta Hermione megértően, s mikor látta, hogy Harry arcán keserű mosoly terül szét, megütögette a zsebét. – És különben is, lehet, hogy valami fontosra bukkantunk.

Harry biccentett, aztán vetett egy utolsó pillantást a lépcső felé.

- Azért remélem, Ronék több sikerrel járnak – motyogta szinte csak magának.

Pár másodperccel később dehoppanáltak.

<< Előző fejezet  ||  << A történet kezdőlapjára >>  ||  Következő fejezet >>