2. fejezet - Az átverés

Harry nem hitt a füleinek. MIT mondott az imént Malfoy? A barátja?

Nem hinném, gondolta Harry, és már szóra nyitotta volna a száját, Draco azonban folytatta.

- Látod apa, ezért nem mondhattam el, kivel vagyok, mert ő Harry Potter! Gondolom, megérted, de legalábbis most már láthatod, miért nem vehetem el Pansyt. Szerelmes vagyok a Kis Túlélőbe!

Harry majdnem hangosan felnevetett. Ez egy roppant érdekes helyzet volt. Azt tudta, hogy Draco meleg – ezt mindenki tudta – és nem hibáztatta Dracót, hogy nem akarja elvenni Pansyt. De azért mégis, hogy Harry Potter és Draco Malfoy – járnak? Az elképzelés egyszerűen nevetséges volt. Vajon Draco komolyan gondolta, hogy ő majd bele fog menni ebbe az őrült komédiába?

Aztán elkapta Draco tekintetét. A nagy, szürke szemeit, melyek kétségbeesetten könyörögtek segítségért.

Harry sóhajtott, és rájött, hogy ő most TÉNYLEG bele fog menni ebbe az őrült komédiába, mert ott volt ez a megmentési kényszere, hogy mindig segítsen mások nyomorán, és amúgy is griffendéles volt.

- Igaz ez Potter? – szakította félbe Harry gondolatait Lucius Malfoy hangja, ami barátságosnak tűnt ugyan, de mikor Harry felnézett a férfire, tekintete gyilkos pillantással találkozott. Harry összehúzta a szemét, és már majdnem mondott valami csúnyát, mikor mókás dologra lett figyelmes:

Luciust rendkívül dühítette a gondolat, hogy Harry Potter az egyetlen fiacskájával randizgat.

Dühítette, bosszantotta, és totálisan felhúzta a dolog. Ami azt jelentette, hogy Harry hódolhatott egyik kedvenc szórakozásának: bosszanthatta Lucius Malfoyt.

Ezért rögtön taktikát váltott.
- Már miért ne lenne igaz, Mr. Malfoy? – dorombolta Harry, és egy ragyogó mosollyal ajándékozta meg Luciust. Kezét birtoklóan Draco dereka köré fonta, és közelebb húzta magához a szőkét. – A fia és én mélyen, és szenvedélyesen szeretjük egymást.

Harry hallotta, hogy Draco megkönnyebbülten fellélegez, amiért ő hajlandó belemenni a játszmába. Harry mosolya erre egészen gonosszá vált. Dracónak elképzelése sincs róla, mennyire fogja ő ezt élvezni.

Harry határozottan beszélt továbbra is Luciushoz, karjával még mindig Draco körül.
- Amint látja, Draco az év elején felkeresett, és mindent bevallott – hogy őrülten szeret, mióta először meglátott Madam Malkin talárszabászatában, de soha nem gondolta volna, hogy majd viszonzom az érzéseit, hogyan sóvárgott utánam annak ellenére, hogy tudta, a családja nem fogadná el, ha egy griffendélessel randizna, és hogy minden csúnya ellenséges tettével csak a figyelmemet próbálta felkelteni. Komolyan, annyira őszinte volt, és olyan édes. Hogy ne bocsátottam volna meg minden korábbiért, és estem volna őrülten belé?

Harry elhallgatott, hogy kiélvezze szavai hatását. Lucius nem igazán vette jó néven, hogy úgy jellemezte ördögi örökösét, hogy édes, és határozottan nem tetszett neki az ötlet, hogy a fia Harry Potterbe szerelmes.

- Draco? – fordult kérdőn Lucius a fiához, az arca pedig tömény dühöt tükrözött.
Draco egy gyors pillantást vetett Harryre, majd megerősítette a történetet.
- Igen apa, én… öhm… akartam őt. Tényleg, én, Draco Malfoy akartam… - Draco megköszörülte a torkát. - …Harry Pottert. És ahogy látod, meg is kaptam. Szerencsés vagyok.

- Ó Draco szívem, ne játszd meg magad – korholta Harry Dracót továbbra is gyilkos szorításban tartva a derekát. – Mr. Malfoy, a fia annyira romantikus. Mindig virágot hoz nekem, titkos üzeneteket küldözget, feljön a szobámba a Griffendél tor…

- Potter, pofa be! – sziszegte Draco. Lucius határozottan úgy nézett ki, mint aki mindjárt ölni fog. Draco vett egy mély lélegzetet. – Apa, tudom, hogy nehéz elhinni, de Pot – úgy értem Harry – tényleg… boldoggá tesz. Vele akarok lenni.

Lucius próbálta kitalálni, vajon igazat mond-e a fia.

- Rendben van Draco, ha tényleg szerelmes vagy Potterbe, akkor nem kell elvenned Miss Parkinsont. – Draco megkönnyebbülten sóhajtott. – DE – és ekkor Dracón ismét úrrá lett a jeges rémület. – Nem vagyok teljes mértékben meggyőzve róla, hogy az igazat mondod, szóval kössünk egyességet. Ha te és Potter még év végén is együtt vagytok, akkor eltekintek a házasságtól. Viszont neked és Potternek fel kell vállalnotok a kapcsolatotokat az egész iskola előtt – hiszen most, hogy tudom, már nincs értelme tovább titokban tartani, ugye?

- Gondolom, nem – állapította meg Draco.

Lucius folytatta.
- És így arról is tudni fogok, ha szakítotok. És biztosra veheted, ha szakítasz Potterrel, semmi nem ment meg a házasságtól, és ez végleges. Megértetted?

Draco vett egy mély lélegzetet, és még egyszer utoljára könyörgő szemeit Harryre szegezte. Harry a szemét forgatva bólintott. Draco abban a pillanatban meg tudta volna csókolni. Bármi jobb volt, mint összeházasodni Pansyvel. Draco ismét az apjára nézett.

- Megértettem. – A hang, amely mindaddig monotonul kántálta a fejében, hogy bassza meg, bassza meg, bassza meg… elhalkulni látszott. Draco el se hitte, hogy megúszta az egész házassági mizériát. Persze az elkövetkezendő hónapban úgy kell tennie, mintha Potterrel járna, de összehasonlítva azt egy életre szóló házassággal, nem tűnt olyan nagy dolognak.

- És te Potter megértetted? – kérdezte Lucius gúnyosan. – Harrynek a szeme se rebbent.
- Ó, sosem szakítanék Dracóval. Ahhoz ő túl jó az ágyban.

Ezekre a szavakra mind Lucius, mind Draco egy-egy Malfoy-féle gyilkos pillantással ajándékozta meg Harryt. Egy normál ember már egy darab Malfoy-féle gyilkos pillantástól is fülét farkát behúzva menekült volna, de szerencsére Harry Pottert sose lehetett igazán a „normál emberek” közé sorolni.

- Akkor bemehetnénk a Nagyterembe? Majd meghalok, hogy mindenkinek elmondhassam a hírt – szólt vidáman Harry, és magával húzta Dracót, ahogy kiment a szobából. Lucius átkozódva követte őket.

Harry és Draco kéz a kézben indultak a Nagyterem felé, Lucius pedig hallótávolságon kívül követte őket. Kihasználva az alkalmat, Draco odahajolt Harryhez, és a fülébe súgta.

- Nézd Potter, értékelem, hogy segítesz, de muszáj így megalázni?
Harry nevetségesen nagy, ártatlan szemekkel meredt Dracóra.
- Nem értem, hogy miről beszélsz Malfoy.
- Pontosan tudod, mi a faszról beszélek – sziszegte Draco.
- Malfoy, vigyázz a szádra! – Harry nem tudott visszafojtani egy vigyort. Draco gyilkos pillantást vetett rá, és folytatta.

- Ne találj ki több nevetséges dolgot rólam. Az apám meg fog ölni.
Harry tovább vigyorgott.
- Ó, annyira megijedtem. Reszketek – jegyezte meg gúnyosan.

Draco dühösen nézett Harryre, de közben titokban (bár a világért sem ismerte volna el) egy kicsit le volt nyűgözve. Harry tényleg nem félt az apjától, és ezt a legtöbb emberről nem lehetett elmondani.

Talán bátrabb, mint hittem, gondolta Draco, de aztán gyorsan száműzte fejéből ezt a gondolatot, és figyelmét ismét a tulajdonképpeni problémára összpontosította.

- Potter, ha jót akarsz magadnak, akkor most rögtön befejezed a kínos helyzetbe hozásomat, oké? – Draco próbált olyan fenyegetőnek hangzani, amennyire csak tudott.

Harry hitetlenkedve nézett rá.
- Oké Malfoy, először is, egyáltalán nem vagy abban a helyzetben, hogy itt fenyegetőzz. Neked van szükséged az én segítségemre, és nem fordítva. És másodszor – folytatta Harry, és szemében gonosz fény csillant, ami Dracót átkozottul idegessé tette –, ez a helyzet közel sem volt kínos, ahhoz képest, ami még csak most jön.

Azzal besétáltak a Nagyterembe, egymás kezét fogva, Draco pedig nagyon, nagyon félt.

előző        vélemény       történet főlapja        következő