5. fejezet

A kis szereplőgárda ezúttal is a Lockhart által kialakított próbateremben gyűlt össze. Ron épp dús kebleit… vagyis az azokat helyettesítő töméseket igazgatta ruhája alatt, Colin pedig áhítattal fényképezte eme nem mindennapi momentumot. Hermione fancsali képpel szemlélte az eseményeket, de közben szöget ütött fejében a különös gondolat, hogy valami nincs rendjén Ronnal. Na persze azon kívül, hogy változatlanul egyre több dajka-vonást vélt felfedezni rajta. A roxfortos diákok valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag megkülönböztetett figyelemmel tüntették ki a vörös takarító-tündér becses személyét. Először ott volt Luna, majd Montague, Hannah Abbott, Terry Boot, sőt még Ginny is. Hermione megborzongott a gondolatra. Valami nem stimmelt, hiszen a fent említett személyek mindössze rövid ideig tanúsítottak érdeklődést, ráadásul Ginny még le is tagadta az abszurd feltételezést, amikor Hermione kérdőre vonta.

- Meg vagy húzatva? Ron a bátyám!

- Jah, persze, persze – felelte erőtlenül Hermione, és továbbra sem tudta mire vélni a dolgot. Márpedig ez felettébb idegesítette.

Bosszús hangulatával azonban nem volt egyedül a teremben. Nem sokkal arrébb, Draco Malfoy állt karba font kézzel, és szőke szemöldökét rosszallóan összevonta.

Hm. Potter bámul. Miért bámul?

Valójában a legtöbb jelenlévő személy várakozásteljesen fürkészte, de ő ezt nem vette észre, mert csőlátása volt. Potter szemérmetlen pillantása azonban nem kerülte el a figyelmét, és az sem, hogy az említett már megint lánynak volt öltözve.

- Rómeó, odafáradnál végre Júliához? – harsogta Lockhart zengő bariton hangon, és kecses intésekkel adott nyomatékot szavainak. A málnaszín taláros rendező egy két méter magas pódiumon üldögélt, és onnan osztotta szeszélyesebbnél szeszélyesebb parancsait. A legutóbbi szerint a csókjelenet elpróbálása volt soron, és ez magyarázatot adott arra, miért is bámulta mindenki Dracót. Beleértve Harryt is, aki közben megindult Draco felé, maga sem tudta miért. Az előző éjszaka folyományaként vegyes érzelmek borzongatták megannyi problémától terhes szürkeállományát, melybe úgy beleivódott a szőke mardekáros délceg alakja, akár a vörösborfolt Ron kedvenc kötényébe, melyet aztán órákig súrolt a roxforti polipos tóban. Bár nem tudott napirendre térni ama nyugtalanító tény fölött, hogy Draco továbbra sem adta tanújelét annak, hogy emlékezne azokra a bizonyos találkákra, melyek oly sok fejtörést okoztak Harrynek, mégis úgy érezte, valami delejes erő viszi a másik felé, hogy végre megtörténjen a csókjelenet. Egyszeriben megszűnt körülöttük minden zaj, minden benyomás, és Ron ecetes vegytisztítószerének szaga is egy pár áporodott zokni aromájává tompult. És mikor már csak ők ketten voltak az univerzumban egyre közelebb és közelebb és közelebb egymáshoz…

- Állj!! Leállni emberek! – harsogta Lochart. – Valami hiányzik!

A terem újra megtelt zajokkal, szagokkal, és Blaise meg Lockhart se tolták már egymás felé a két szerelmest.

Az ifjú színészpalánták kérdőn néztek Lochartra, mire ő intett egyet a pálcájával, és…

nem történt semmi.

- De professzor, most mi… - kezdte volna valaki, a kérdést azonban csobogó víz hangja szakította félbe, és a terem lassan elkezdett átnedvesedni, a falak pedig áttetszővé lettek.

- Atlantisz!! – ujjongott fel a rendező, és csillogó szemmel figyelte a vízszint fokozatos emelkedését. – A Rómeó és Júlia a víz alatt játszódik, nem mondtam kis lurkók?

Mindenki döbbenten nézett össze, kivéve Ront, aki kötelességtudóan elkezdte felcsatolni az uszonyát, és keblén egy aprócska névtábla jelent meg: mer-maid.

Mikor már bokáig ért a víz, Lockhart ráripakodott a színészkezdeményekre:

- Mit álltok ott, mint a hínarak?? Hozzátok már a halakat!! Gyorsan, mielőtt a fejünk búbját is ellepi a víz.

- De tanár úr! Nem tudunk lélegezni a víz alatt! – aggodalmaskodott Montague.

Lockhart megütközve nézett rá, mintha legalábbis azzal vádolták volna meg, hogy nem természetes szőke.

- Jajj, ne különbözzenek össze a jó urak, inkább igyanak egy kis teát – vonszolta oda magát uszonyát csattogtatva Ron egy csokor tea filterrel Draco és Harry közelébe, akik körül felhevült testük melegétől bugyborékolt a víz.

- Na de most komolyan! – Egyre több aggodalmas szempár fordult Lockhart felé, mire ő megadóan sóhajtott.

- Jól van, nem bánom. Egyetek szart!

- Varangydudvára tetszik gondolni tanár úr?

- Igen, igen, azt az undorító váladékozó izét.

- Nem! – kelt ki magából Michael Corner, és toppantott egyet, ami nyomán fröcskölő víz terítette be Colin Creeveyt. A reneszánsz uszonyos Benvolio Pansy Parkinsont idéző csúnya arcot vágott.

- Vigyázzál Corner! - kezdett fenyegetőzni – Mert olyat kapsz, hogy a hal adja a másikat!

Azzal megcsattogtatta a markában szorongatott keszeget. Michael Corner sem volt rest azonban, és felkapott az immár derékig érő vízből egy compót, majd verekedni kezdtek. A többiek viszont Michael ellenszegülésén felbuzdulva vad sztrájkba fogtak, ám ez csak addig tartott, míg két ember el nem fehéredett, akár a hal, és el nem kezdett fulladozni, mert ekkor ijedtükben gyorsan bekapkodták az undi varangydudvákat mégiscsak.

- Jaj tanár úr! Már nem tudom halogatni, ki kell mennem a vécére!

- Ugyan, mégis mit képzelsz fiam? Biztosra veszem, hogy csak meg akarsz lógni! Nem most jöttem ám le a halvédőről! – mondta összehúzott szemmel Lockhart.

- De hát tényleg kell! Nem nagyon bírom ezt a csobogást.

- Jól van, nem bánom, menjél. Mondtam, hogy menj ki előtte, de úgy látszik az csak halra hányt borsó volt. Ha már kimész, akkor hozz egy kis halafelt, eléggé megéheztem a sok halászlé alapanyag között.

- Amúgy tudja valaki mi ez a kurvanagy kerek izé? – mutatott egy gyanúsan kurvanagy kerek izére Blaise. – Á, mindegy, hátha megeszi Pottert – tette hozzá rosszindulatúan.

- Ez? Ez fiam a kínai nagyhal. Berlini hal is volt csak az már lebomlott.

- Ej, mi a kő, a tudós professzor úrnak igen sok fia van mán itten. Hogy van ez? Csak nem hagyta szégyenben azokat a szegény asszonyokat? – sápítozott Ron.

- Weasley, ha nem kussolsz be, esküszöm behalazlak a szobába – fenyegetőzött Michael Corner, aki már nem bírta a feszültésget.

- Na! Ne bántsd Ront – kelt volna a dajka védelmére Colin, de a terem addigra már teljesen megtelt vízzel, ilyeténképpen elnyelte a harcos amazon hangját.

- Hát nem jösztök lázba attól, hogy mindannyian kishableányok és kishablegények lehettek? – sziporkázta Lockhart, a rendező zseni. - Na de most már beszéljük meg, hogyan tovább gyerekek, hiszen itt vagyunk négy hal között – bugyborékolta.

- Ugyan tanár úr, hisz a halnak is füle van – mutatott oda az akvárium üvegfalára Colin, amelyhez valóban egy fül tapadt. Hermione ugyanis kint rekedt, lévén hogy nem jutott neki varangydudva, viszont nem akarta elszalasztani az eseményeket. Lockhart azonban nem is figyelt rá, ugyanis az üvegben meglátta tükörképét, és először elérzékenyült a látványtól, majd észrevette, hogy a vízben milyen rakoncátlanul viselkednek máskor oly rendezetten göndörödő hajfürtjei.

- Nem lesz ez így jó! – jelentette ki fennhangon, és intett Justinnak, hogy tüntesse el a vizet.

Miután a próbaterem megszűnt akváriumnak lenni, telis-tele halakkal, még két ember kidőlt, mivel kopoltyújuk nem tudta felvenni a légköri oxigént. A többiek szerencsésen visszaalakultak.

- Rendben, térjünk vissza az eredeti történethez, és sorakoztassátok fel a kerti törpéket – adta ki az utasítást Lochart, miután megszárította átnedvesedett köntösét, és dobott magának egy puszit a tükörbe.

- Haltól halig, tanár úr?

- Elég a halas poénokból! A heringettét!

- Ponty maga beszél?

***

Harry bosszúsan csavargatta a vizet a pólójából, miközben Hermionéval, a nagyterembe tartottak, hogy megtöltsék üres gyomrukat egy kis manókoszttal. Ron még odakinn volt, mivel felajánlotta az elázott tanulóknak, hogy ő majd kiteregeti köpenyüket a birtokon.

- Elegem van Lockhart elvetélt ötleteiből – morgolódott Harry. – Először: Jaj gyermekeim, ez a reneszánsz olyan uncsi, inkább játszódjon az egész az ókori római birodalomban. Mondjuk Rómeó gladiátor lesz, és megküzd egy hegyi oroszlánnal, Júlia te meg cipelj egy amforát a fejeden. Aztán meg: Júliám te legyél első osztályú utas egy hajón, ami majd jéghegynek ütközik, és te beledobod Rómeót a tengerbe. Jajj, de mégsem, mert a tengeri párától begöndörödik a hajam. Nem is beszélve arról, hogy: Júlia te legyél kurtizán, és majd Rómeó egy gazdag üzletember, aki felkarol, és elmentek a Rodeo drive-ra vásárolni…

- Ugyan Harry, azért ezek közel sem olyan rosszak, mint amikor Lockhart kitalálta, hogy majd gyűrűvé változtat, amit Rómeónak el kell pusztítania. Vagy amikor jöttek a csillogó vámpírok, és neked Kristen Stewartnak kellett lenned, és azt mondta, hogy legyen végig nyitva a szád.

- És amikor Rómeó híres szimbólumkutató, Júlia nagyapját meg megölték a Louvre-ban? Vagy Rómeó legyél varázsló, akinek 1 éves korában megölték a szüleit, és egyedül te élted túl a halálos átkot, amely után csak egy vektor alakú sebhely maradt. Júlia te meg egy ázsiai származású kis iskolatársa leszel…

Harry olyan ijesztően jól imitálta Lockhart hangját, hogy Draco, aki épp akkor sietett el mellettük Blaise-zel, gúnyosan megjegyezte:

- Nahát Potter, végre büszkén viseled a másságot.

- Így van – tette hozzá rosszindulatúan a másik mardekáros, majd továbbálltak, miután Draco nedves tincseiből jókora adag vizet fröcskölt Harry arcába.

Harry nem értette. Azok után, amit Malfoyjal műveltek több ízben is, fura volt pont tőle hallani ezt a gúnyos megjegyzést. Hogy lehet, hogy a másik ennyire úgy tesz, mintha meg sem történtek volna azok az emlékezetes pillanatok? Igaz, hogy az érzéseikről sosem beszéltek, és valójában másról se, de ezt Harry nem is bánta, hiszen még magának is nehéz volt beismernie ellentmondásos vágyait. Illetve szükségleteit. De azt azért nem várta volna Malfoytól, hogy mindent letagadjon. Valami nem stimmelt. Minél többet gondolt rá, annál világosabbá vált, hogy talán nem is Draco az, akivel átélte a kis éjszakai kalandokat. Hiszen Draco mindig olyan sietősen felszívódott… talán…

- Harry figyelsz te rám egyáltalán? – szólt rá Hermione. – Épp azt mondtam, hogy Bimba professzor panaszkodott, hogy valaki megcsapolta a bumszalagbőr készletét. Itt valami bűzlik. És százfűlé főzet szaga van! Szerintem Ron…

Igen ez az!! Százfűlé főzet! – gondolta Harry. – Valaki felveszi Malfoy alakját százfűlé főzettel. De vajon ki lehet az? Bármennyire is büszke volt rá, hogy erre mind egyedül sikerült fényt derítenie, úgy érezte arra már nem fog rájönni, kinek állhat érdekébe, hogy titkos légyottokba vonja be, és az érzéseivel játsszék. Valakivel beszélnie kell. Valakivel, aki okosabb nála. És nem ítéli el. A mellette lépdelő okos tojás lányra sandított, aki még mindig hevesen gesztikulálva magyarázott valamiről, de Harrynek fogalma sem volt róla, hogy miről, hiszen saját problémáit sokkalta nagyobb volumenűnek tartotta.

- Öhm… Hermione – kedte Harry óvatosan, a lány pedig kérdőn ránézett. – Tudod, már múltkor is beszélni akartam veled egy bizonyos dologról.

- Mikor Harry? Milyen dologról?

- Hát, amikor Pitonnál voltál, és…

- Pitonnál? – lepődött meg Hermione. – Én nem jártam Pitonnál.

- De jártál. Amikor az alagsorban találkoztunk, azt mondtad, Pitontól jösz.

Harry visszaemlékezett ama bizonyos péntek estére, amikor ügyes bajos dolgai az alagsor felé vezérelték, azaz ott lebzselt annak reményében, hogy netalántán összefut egy Draco Malfoy nevű illetővel. Ekkor látta meg Hermionét a folyosón.

- Hermione várj! Hermione! Állj már meg!

Ám a lány rá sem hederített, csak akkor nézett hátra, mikor Harry már utolérte és megragadta a karját.

- Mi van? Mit akarsz? – kérdezte barátságtalanul.

- Hermione – lihegte Harry. – Beszélnem kell veled valamiről.

- Hermione? Ja igen persze, Hermione vagyok…

- Igen, tudom hogy Hermione vagy – intette le türelmetlenül a fiú. – Már egy csomó ideje beszélni akarok veled, hol a fenében voltál?

- Ja csak Pitonnál.

- Pitonnál? Mit kerestél te nála?

- Ja, ööö nem tudom. De most izé… mennem kell… öö… tanulni. Igen. Viszlát Potter.

- De várj! Malfoy… - ám a lány már addigra rég messze járt.

Harry arra eszmélt, hogy Hermione az arca előtt lengeti a karját.

- Harry! Harry!! Térj már magadhoz! Annyit álmodozol mostanában.

- Hát…

- Na mindegy, inkább bökd ki, mit akartál mondani!

- Igen, szóval… tudod van Malfoy. És vagyok én. És mi. És néha… hát úgy vagyunk. Tudod… mi.

- Hogy mi?

- Nem mi, mint te és én mi, hanem mi… Malfoy mi. – Harry egy kicsit összezavarodott. A nyelvtan sosem volt erőssége. – Hát na! Tudod, hogy van az. Tudod!

- Harry, az isten szerelmére! Fogalmazz már érthetően!

Harry zavarba ejtő mozdulatokat tett, hogy rávezesse Hermionét a dologra, a lány azonban továbbra is fél szemöldökét felvonva, furcsálkodó tekintettel meredt rá. Harry végül megelégelte a lány értetlenségét, és hangosan kifakadt:

- Szexelni szoktunk Malfoyjal!!

- És nem vagytok összeházasodva? Az úr szemében bűnben éltek Harry. Tudtam, hogy erényövet kellett volna venni neked karácsonyra!

- Jaj Ron, fogd már be! – intette le Hermione az épp legjobb pillanatban hozzájuk csapódó dajkák gyöngyét. – Na de Harry? Miről beszélsz? Hogy érted, hogy szexelsz Malfoyjal?

- Csst! Halkabban Hermione! – Harry idegesen körbesandított, hogy meggyőződjön róla, nem hallhatja őket senki. Szerencséjére már mindenki a nagyteremben vacsorázott. Hermione bocsánatkérő tekintettel suttogó hangra váltott.

- Na de mégis hogy történt ez Harry?

- Nem tudom, egyszer csak megtörtént. Én részeg voltam, ő meg szőke… tudod, hogy van az.

- Nem baj gyermekem. Az egyszeri botlás még megbocsátható – osztotta meg népi bölcsességét Ron.

- Hát igazából már háromszor csináltuk – vakargatta Harry az állcsúcsán burjánzó képzeletbeli borostát.

- A purgatórium tüze tisztítsa meg lelkedet eme szennytől! – csattant fel erre Ron dévajul. Hermione csak lemondóan intett egyet.

- Végül is, mindig gyanítottam, hogy meleg vagy Harry – kommentálta aztán.

- Én nem vagyok meleg! – jelentette ki gyorsan Harry. – Szerintem valaki százfűlé főzettel felveszi Malfoy alakját. Ha pedig az illető lány, akkor pont nem vagyok meleg – bizonygatta, és büszkén kidüllesztette a mellét. – Ugye?

- Nem tudom Harry… szerintem még akkor is…

- Csak segíts kideríteni, hogy ki az a lány! – csattant fel Harry.

- Az is lehet, hogy mégiscsak fiú az illető - jegyezte meg Hermione rosszindulatúan. – Vagy nincs itt szó semmiféle százfűlé főzetről, hanem te tényleg Malfoyjal hálsz.

Harry erre annyira megütközve nézett a lányra, mintha annak polipkarok nőttek volna ki a füléből.

- Igen furcsát álmodtam a minap – kezdett bele Ron, akit nyilvánvalóan cseppet sem érdekelt Harry lelki tusája. – Diák voltam egy varázslókastélyban, és mikor épp a cipőfűzőmet kötöttem egy lépcsőfordulóban, odajött hozzám egy pók.

• Szia Ron! – köszöntött.

• Hát te meg ki vagy? – kérdem én.

• Én vagyok a dajkapók. Nem dumálunk? – így a pók.

• De nekem arachnofóbiám van – feleltem.

• Jah, akkor megcsíplek.

És megcsípett. Hát ezt álmodtam. Micsoda abszurdum.

Harry és Hermione gyanakvóan összenéztek, majd a lány jól homlokon csapta magát.

***

Elérkezett a Szerelmesek napja, s Piton nagy műgonddal igazgatta nyakkendőjét a tükörben, mikor kopogtattak a szobája ajtaján.

- Szabad – szólt ki, mire belépett Lockhart, rózsaszín tógában. – Kész vagy már, Perselus? Esküszöm, tovább készülődsz, mint én, pedig én direkt ötkor felkeltem, hogy kicsípjem magam neked.

(Este hat óra volt)

- Egy perc, drágám – felelt a fess férfiú, miközben haját zselézte. – Na, kész is, mehetünk.

Odalépett Lockharthoz, hosszan megcsókolta, majd egymással karöltve elindultak megtekinteni Gilderoy mester darabját.

Perselus Piton úgy ült fel az ágyában mintha egy rézfúvós zenekar kezdett volna rá közvetlenül a füle mellett. Teste csupa izzadtság volt, nem jutott levegőhöz, de ami még ennél is rosszabb volt, hogy élénken élt benne az álom minden egyes részlete, amihez hasonló borzalmat még soha, de soha nem álmodott. A zselé, Lockhart, a csók… a csók.

- De hát én homofób vagyok! – tört fel belőle a kétségbeesett állati üvöltés.