Hogy mi mindent látott még? Olyan képeket, melyek aggasztották. Látta Buffy-t egy koporsóban, ahogy próbált kitörni… Willowt, fekete hajjal, fekete ruhában, erezett arccal, és a szeméből sütött a fájdalom. És látta Spike-ot… de mégsem ő volt az… MÁS volt… valahogy más… Talán ez mind összefügg? Furcsa lenne.

- Miben más?

Alex most vette csak észre, hogy az utolsó emlékfoszlányokat szavakba öntötte.

- Kettőt és könnyebbet! – de tovább erőltette az elméjét – Láncon voltál, vérző sebekkel… és ott volt az a nő… egy vámpír… kerek, arisztokratikus arca volt, hosszú barna haja… és fura tekintete, mintha…

- Őrült lenne?

A Látó bólintott. Spike tudta, hogy az a nő Drusilla lehetett. Tehát ismét találkozni fognak.

- A lényeg, hogy élned kell! És valami azt súgja, hogy be fogod teljesíteni a sorsodat.

- Ezt vegyem fenyegetésnek?

Most a démon vont vállat. Volt még egy kép, amit nem árult el a vámpírnak. Talán nem akarta idő előtt lelőni a poént: látta Buffy-t és Spike-ot csókolózni. Hevesen, szenvedéllyel… a levegő csak úgy vibrált körülöttük. Szerelmet érzett, valahol, mélyen elfojtva. Felmerült benne a kérdés, hogy ki fogják-e mondani valaha? És, ami meglepte, hogy a vámpír akkor még nem volt MÁS… érezte benne azt a megbújó vadállatot, amit nemrég a saját szemével is láthatott. Különös dolog a jövő…

***

A varázsdobozba érkezőket csengő jelezte. Buffy-n kívül szinte mindenki egy-egy könyvet bújt. Megoldásokat kerestek, egyelőre sikertelenül. A Vadász fel s alá járkálva gondolkodott, és reménykedett. Mikor a jövevények beléptek, ő megtorpant.

- Dawn?! – kérdezte aggódva.

- Minden rendben. Otthon alszik az ágyában, és Tara őrzi az álmát…

- Holnap első dolgom lesz, hogy megfojtsam… Hogy lehetett ilyen felelőtlen…

- Mert még gyerek! Mizújs az új főgonosszal? – váltott ügyesen témát Alex, mielőtt nagyot kellett volna hazudnia. Körbenézett – Hmm… takaros kis boltocska…

Ez az ő szájából felettébb különösen hangzott.

- Örülök, hogy tetszik… sok pénzt keresünk vele! – lépett elő Anya a pénztárgép mögül, és a szeme az ismeretlen nyakában levő függőre tévedt – Az ott achát?? – a szőke ex-démon nyelt egyet – És zafír???

Alex meglepetten bólintott.

- Az a lánc egy Látóé… mit műveltél vele?

Anya biztos volt benne, hogy egy szokatlanul erős démonnal áll szemben, aki képes volt megszerezni egy Látó legfőbb kincsét… Megijedt tőle.

- Semmit – hökkent meg a címzett – Bajod van velem, Szöszi?

- Kinek nincs… – szólt közbe Xander.

- Neked nem osztottam lapot, Harris – szúrta le Alex a kellemetlenkedőt, majd ismét Anyához fordult – Bökd ki, mi a gond!

- A Látók mind öregek… te nem vagy az!

- Stimm! Folytasd!

- A függőt… úgy tudom, csak közvetlenül a halála után lehet eltávolítani a testről… belehal, aki erőszakkal akarja leszedni…

- Így van.

- De ez nem jelenti azt, hogy nem lehet meggyilkolni a tulajdonosát… a Látók halandók… – Alex ismét bólintott – Szóval… fiatal vagy, erős, egy Látó ereklyéje lóg a nyakadban… Megölted?

- Nem.

- Jobb lenne, ha bővített mondatokban válaszolnál, különben holnap estig itt leszünk!

- Mr. Giles, már hiányoltam… hogy van a Tanács?

A Figyelő levette a szemüvegét, és törölgetni kezdte. Ez nála a zavar jele volt. Willow válaszolt helyette:

- Függetlenítettük magunkat, bizonyos okok miatt…

- Tehát nemcsak én nem bírom a…

- Felelj!!! – követelte Anya, kissé hisztérikusba hajló hangon.

- Te félsz tőlem? – Alex csak egy pillanatig érzett büszkeséget, de erőt vett magán – A pokolba is! Nem, nem öltem Látót! Az ereklyét örököltem! És azért vagyok ilyen fiatal, mert a drága jó anyám nem óhajtotta a képességet, nagyanyám pedig nem akarta, hogy kárba vesszen az adomány… Ennyi! Még valami?

- Ilyen fiatalon teljesedett ki az erőd??? De még túl kevés a tapasztalatod… Ez nagyon veszélyes! – Willow nagyot nézett – Hiszen nem vagy halhatatlan…

- Így van. De kösz, túlélem!

- Rátérhetünk végre arra, amiért végül is itt vagyunk… hmm… hajnali kettőkor?!

Giles az örök gyakorlatias.

- Könyvtárosbácsinak igaza van… szóval beszéljünk a „Spiritus Rapax”-ról!

- Miről?

- Hát persze… – kapta fel a fejét a Figyelő – Ez még eszembe sem jutott… Willow, a „Lélek rejtelmei és harcai” könyveket, kérlek…

A boszorkány két intéssel magához hívta a polcokról a kérdéses könyveket, összesen hetet. Sorban mindet felütötte, föléjük helyezte a tenyereit, és koncentrált. A lapok hirtelen pörögni kezdtek, Willow pedig rövid időre transzba esett, de mihelyt az utolsó lap információi is a fejében voltak, magához tért. Ugyanezt megcsinálta a többi kötettel is. A rengeteg új adatba szinte beleszédült, kellett néhány perc, hogy rendszerezze újdonsült tudását.

- Rá vallanak a dolgok, melyek Sunnydale-ben történnek mostanság… – fejtegette Giles – Hipnotizált vámpírok, emberek, akikről nem tudják, miképp haltak meg. Hát persze… elrabolták a lelküket… lélek nélkül pedig… lényegében semmik! – Spike köhintett egyet, jelezve, hogy ő lélek nélkül is valami, de a Figyelő tovább folytatta – A Spiritus Rapaxról mindenki azt hitte, hogy csak egy mítosz…

- Mint Drakuláról? – kérdezte gúnyosan Alex.

Hát igen, a Lélekrabló története nem olyan híres-hírhedt, mint az előbb említett vérszívó Grófé. Willow végre elég erősnek és összeszedettnek érezte magát ahhoz, hogy tájékoztassa a többieket az olvasmányairól…

- Spiritus Rapax, vagyis Lélekrabló. Egy zsoldoskatona, lényegében bérgyilkos. Eredetileg vámpír, de egy mutációs folyamat, vagy átok során vált azzá, ami. Energiával táplálkozik, az étvágya feneketlen, nyomában betegségek, járványok, természeti katasztrófák járnak. Elszívja az életerőt. Csak a vámpírokat képes irányítani, a démonokat porrá zúzza… Mivel az ember energiája a lelkében összpontosul, ezért őket maradandó sérülések nélkül, ám annál fájdalmasabb módon küldi a túlvilágra. Mindig van gazdája, és csak az ő parancsait teljesíti!

Willow kinyitotta a szemét. Fáradt volt. Túl sok információ túl rövid idő alatt.

- Zsoldos… tehát elvégez minden piszkos munkát… de mi a fizetsége? Energia? – gondolkodott hangosan Buffy.

A boszorkány megrázta a fejét. Nem tudja. Még a könyvek is legendaként kezelik a szörny létezését.

- Ha a vámpírokat már az uralma alá vonta… lehet, hogy megtarthatja őket… – folytatta Giles.

- Szerintem, az emberekből töltődik fel… üres hassal nem lehet gyilkolászni! Alapszabály!

- Ez túl szemléletes volt, szívem! – fintorgott Xander.

Spike eközben közelről vizsgálgatott egy koponyát és egy vudu-szobrot. Mintha oda sem figyelne a beszélgetésre. Azért két hozzászólás között a csapat orra alá dörgölte:

- Sötétben tapogatóztok… halvány gőzötök sincs az egészről… valljátok be!

- Ha van valami ötleted, érdeklődve hallgatunk!

Giles a pultnak támaszkodott, egyik kezét csípőre tette.

- Ötletet akarsz, Rupert? Akkor beszélgess el a Látóval… mert ha jól emlékszem, a Lélekrabló gondolatát is ő vetette fel… pedig senki nem beszélt neki az új gonoszról… én biztosan nem!

Spike Alexre nézett, aki teljes nyugalommal ácsorgott az egyik polc előtt.

- Most azt hiszed, megfogtál? Nem William, csak szeretnél… – a lány sóhajtott egyet – A lényeg, hogy már találkoztam ennek a dögnek a rémségeivel, és nagyon nem tetszett. Tényleg nem véletlenül vagyok itt!

- Vajon ez engem miért nem lep meg…

Alex most válaszra sem méltatta a beszólást.

- Pontos útmutatást kaptam fentről. Az egyértelmű parancs: megvédeni a Kulcsot, bármi áron, és ha lehet elpusztítani a Lélekrablót. Mert ha Dawn tetemes mennyiségű energiája a Spiritus Rapax hatalmába kerül… hátborzongató még belegondolni is…

- Kinek dolgozik? Glory-nak? – merült fel a jogos kérdés Gilesban.

- Nos, ezzel kapcsolatban Willow… vagyis a könyvek ismeretei kissé elavultak… a mutáns, energiazabáló vámpírunk önálló, mióta az utolsó gazdája meghalt… vagyis megölték.

Alex kényelembe helyezte magát az egyik széken. Buffy szeme megvillant. Két kézzel az asztalra támaszkodott, épp a démonnal szemközt.

- Nem szeretek játszani – hangja nyugodtan csengett – Ha jót akarsz magadnak, akkor meséld el szépen az egészet, az elejétől, töviről hegyire… különösen a Dawnt érintő részt!!!

Ahogy a démon a Vadász szikrázó tekintetét érezte magán, megnyugodott. Buffy, ha a húgáról van szó, ölni is képes. Remek, épp úgy, ahogy azt előre eltervezte. A megérzései nem hagyták cserben.

- Hol is kezdjem… úgy másfél éve egy boszorkány a segítségemet kérte. Tartoztam neki, úgyhogy New Orleansba mentem…

Alex elmondta, hogy New York, Vegas, és Cleveland után a luisianai kikötővárosnak van a legkiterjedtebb misztikus, démoni alvilága. Az említett boszorkány erős volt, előkelő helyen állt a városi ranglétrán. De a szolgái, testőrei – vámpírok és emberek egyaránt, mivel démonokkal nem dolgozott – egyre nagyobb számban tűntek el nyom nélkül. Attól tartott, hogy valaki a hatalmát akarja… és nem szemtől szembeni küzdelemben próbálja majd elvenni. Hanem inkább bérgyilkost fogadott.

- A Spiritus Rapaxot… – vetette közbe Giles.

A Látó bólintott. Majd elismerte, hogy ő akkor hallott először a Lélekrablóról. A boszorkány tudott néhány dolgot, és ezekbe Alexet is beavatta. Nagyjából azokba a tényekbe, amelyeket már Buffy-ék is tudnak. De a banya azt is sejtette, hogy a szolgákon át a gyilkos rövidesen eljut hozzá. Tenni kellett valamit.

Úgy okoskodtak, hogyha megölik a megbízót, akkor a zsoldos és közte létrejött alku semmissé válik. Tehát ki kellett deríteni, hogy ki az a gyáva senki, aki hátba akarja támadni a banyát. Ez szinte lehetetlen, főleg misztikus körökben, és ilyen rövid idő alatt… kivéve, ha…

- Várj csak! – szólt közbe Willow – Csak nem mesterséges transzot indukáltatok???

- Hogy mit? – értetlenkedett a csapat kilencven százaléka.

- Ez egy erős koncentrációt és bizalmat igénylő állapot, melynek során az alany, vagy több alany, képes kilépni a saját testéből, és áthatolva a tér-idő korlátokon a világ fölé emelkedni. Persze csak képletesen. Szóval, így le tudják követni az eseményeket, visszafele, és kinyomozni az okokat. A dolog ugyanakkor nagyon veszélyes: rengeteg energiát igényel, pontos időzítést, tapasztalatot, gyakorlatot… különben bele lehet halni. Ehhez a mágia magasiskolája szükséges… – magyarázta a boszorkány.

- A banya nem volt akárki… és én sem ma kezdtem… ő a mágia, én az időkorlát… és már nyomon is voltunk!

- Szóval megcsináltátok? És?? – Willow teljesen felvillanyozódott.

- Ez engem is érdekel! – csatlakozott Giles.

Alex elmondta, azt leszámítva, hogy fogalma sem volt, hol van éppen, és hogy nem volt képes felkelni a földről vagy öt órán keresztül, minden viszonylag simán ment. És nem utolsósorban, sikerrel jártak… látták az alkukötést… nem sokkal napnyugta után volt, így láthatták a szörny átváltozását is.

- A mutáns vámpír éjjel tevékenykedik… nappal a szolgái vigyáznak rá, mert csak valamilyen kocsonyás anyagként létezik…

Buffy-n átfutott az undor.

- Ektoplazma – fogalmazta meg tudományosan Willow.

- Tehát éjjel szilárd… nappal folyik… és ha mázlink van, akkor sebezhető.

- Mint egy igazi vámpír! – következtetett Giles.

- És akkor lehet megölni! – pontosított a Vadász.

- Már csak az a kérdés, hogyan ölsz meg egy kocsonyás izét? – vetette fel Spike.

- És hogy találod meg fényes nappal? – toldotta Xander.

- És hogy jön a képbe Dawn? – fejezte be a sort Buffy.

Alex mély levegőt vett, és lassan fújta ki. Ez a dolog nem hagyta hidegen, nem volt benne vicc, vagy valami kis irónia. Csak a puszta tények: a New Orleans-i boszorkány tévedett. Megölték a gazdát, vagyis a megbízót. Egy rivális boszorkánymester volt. De a Lélekrabló nem állt le, folytatta, amit elkezdett, és úgy tűnt, nem fog leállni… beteljesíti szörnyű küldetését. A banya a Legfőbb Erőkhöz fordult segítségért. De nem kapott túl sokat. Kiderült, hogy a Spiritus Rapax több száz éves, és bár nem tudni ki hozta létre, tény, hogy az a valaki megteremtette az ellenszert is… vagyis mindjárt ötöt: A „Végzet Öt Kardját”, melyek közül már egy is elpusztítja a szörnyet, megfelelő segédanyaggal…

Tehát a boszorkány a Kardok nyomába küldte Alexet.

- Elkéstem… forró nyomon voltam, nagyon közel… amikor azt a hírt kaptam, hogy… a banya egész udvartartásával együtt odaveszett. Elvesztettük a háborút.

A Látó még elmondta, hogy mióta nincs gazdája, a Lélekrabló szabadon portyázik. Legutóbb Texasban „tette tiszteletét”. Több száz mérföldes körzetben kiszagolja az energiatömböket… és felfigyelt Sunnydale-re.

- Merthogy a Kulcs egy óriási energiahalmaz, nemde?

- Jó ég!

- Véres pokol…

- De ne aggódj Summers… a Vadász háza egyelőre biztonságot nyújt, amíg Dawn bent van! Viszont… ki tudja, mi lesz holnap… Hogy válaszoljak a kérdésekre: kövesd a vámpírokat, ők elvezetnek hozzá, és napnyugtakor kell megölni, akkor a legsebezhetőbb, amikor átváltozik… akkor még gyenge… Átmentem a vizsgán?

Csend lett. Mindenki emésztette a hallottakat. Megoldást kellett találniuk, nagyon gyorsan… ki tudja, még mennyi idejük van. Anya tette fel a kezét… majd’ kiesett a pultból sietségében:

- A Kard!! Mi lett a Karddal?

- New Orleans felfordult… a szörny szabadon kószált… tudtam, hogy a Kard az egyetlen eszköz, ami megállíthatja… meg kellett találnom – Alex lassan a zsákjához lépett, kioldott a csomót, és óvatosan kiemelte a fegyvert – Vegasban akadtam rá…

A Kard gyönyörű volt. A nemes acél csillogott a lámpák és gyertyalángok kereszttüzében. A markolata elefántcsontból készült, középen egy átlátszó kő verte vissza a fényt. A Levegő-elem Kardja volt. Az ősi mesterek hittek az öt elem egységében, legyőzhetetlenségében. Túlvilági, áldott erővel ruházták fel a Kardokat, így tisztelegtek a természet előtt. A Földet smaragd, a Tüzet rubint, a Vizet zafír, a Fémet platina jelképezte. A Levegő drágaköve a gyémánt volt. Egy csodás, értékes, csiszolatlan gyémánt…

- Nem hiszem, hogy a Stardustban, vagy a Mirage-ban ilyesmiket árulnának…

- Hááát… nem is ott bukkantam rá… De az alvilág már egészen más… igazi misztikus feketepiac! Bármit megtalálhatsz, feltéve, ha bejutsz… és játszol… mondjuk démoni blackjacket…

- Az meg mi?

- Orosz rulett, vakmerő démonoknak – világosította fel a társaságot Spike, és vigyorogva Alexre sandított – Akinek a legkevesebb a pontja, kap egy golyót a fejébe… vagy nem… a tártól függ… és új kör kezdődik, míg csak egy marad… aki viszi az összes feltett cuccot!

A démon megköszörülte a torkát:

- Valami ütődött felrakta ezt a gyönyörűséget… úgyhogy beszálltam… egy pakli kártya, öt démon, és egy hatlövetű, négy golyóval… mázlim volt… – mondta, és megforgatta a kezében a Kardot.

Óvatosan végigsimította a pengéjét. Tükörfényes volt, a legszebb kidolgozású, amit valaha látott. Miután kigyönyörködte magát, két tenyerébe fogta a fegyvert, és átadta Buffy-nak.

- A Te kezedbe való!

A Vadász csodálattal vegyes érdeklődéssel vette át, és vizsgálta meg a Kardot. Tényleg álomszép volt. Valami ősi erő sugárzott belőle, amitől Buffy karján, hátán égnek meredtek a pihék. Nemhogy több száz… több ezer éves lehetett. Átérezte a hosszú évek, századok a súlyát… Maga előtt látta, ahogy kovácsolják, ahogy felruházzák a hatalmával… sosem tapasztalt, különös érzés volt…

- Már csak egy kérdés maradt: mi a segédanyag? – ragadta magához a szót Giles.

- A boszorkány csak annyit tudott meg, hogy hatalmas, tiszta, energiával, élettel teli… olyan ősi dolog, amit a Lélekrabló sosem ízlelt…

A csapat Willowra nézett, aki csak vállat vont. A könyvek erről sem írtak egy betűt sem.

- Vér!

Buffy szeme csukva volt, hangja pedig pokolian mélyről tört elő. A Kard még mindig a kezében volt, a markolatot díszítő drágakő fényesen izzott. Eddig észre sem vették…

- Remek, egy vámpír, aki sosem szívott vért… – kotyogott közbe Xander elfojtott hangon.

- Milyen vér? – lépett közelebb Alex.

A Vadász hangja ismét túlvilági volt… talán már nem is hozzá tartozott…

- A legerősebb emberé… és a legtisztább démoné… a vér megszilárdít… a Kard megöl…

- Ki a legerősebb ember? – kérdezett rá Willow.

- A Vadááááásssssssz…

Hirtelen megszűnt a kapcsolat. Buffy szemei felpattantak. Nem tudta, hol járt, mennyi ideig volt távol… hogy egyáltalán mi történt vele. De mintha a testén kívülre került volna…

- Mi történt? – szólt kóválygó fejjel.

- Helyzet van, Summers! – felelte Alex – Kell a véred!

A Vadász meghökkent.

- Mintahogy a tiéd is! – vetette közbe Giles, a Látónak címezve.

- Tessék?!

- A Látók a legtisztább lelkű démonok, ez tény… vagy esetleg ismersz egy másikat a közelben?

A Figyelő ironizált, de Alex gyorsan lehűtötte:

- Öltem… gyilkos vagyok… az én lelkem már rég nem tiszta!

***

- Nem hiszem, hogy ez számítana… a Látók…

- Gőzöd sincs a Látókról, Summers! Lehet, hogy több halált láttak, mint mi itt mind együttvéve… de sosem mocskolták be a kezüket. Nem ontottak vért! Éppen ezért védettek… burokban léteznek… a legelvetemültebb szörny sem emelne rájuk kezet! Ezért élnek olyan sokáig…

Spike bólintott.

- Így van! Én találkoztam eggyel… és nem akartam elharapni a torkát, tetszett, amit mondott… de eddig azt hittem, saját döntés volt… – a démonra nézett és eszébe jutottak az est történései – De te…

- Én más vagyok! – Alex levette a kabátját, így a tetoválás mellett a sebhelyei is jól látszottak – A gyengébbek kedvéért: ezek vámpírmarások! És nem önszántamból engedtem közel ezeket a vérszívókat… – Gilesra nézett és megismételte – Az én lelkem nem tiszta!

A lány visszavette a kabátját és kiviharzott az ajtón. Mindenki erőteljesen a cipője orrát kezdte fixírozni. A vámpír szólalt meg először:

- Hagyjátok elmenni? Ti szerencsétlenek…

- Alex az egyetlen esélyünk – mondta nyugodtan Buffy – Ha nem válik be, akkor…

- Apokalipszis… világvége… a szokásos!

- Kit izgat a világ? Engem egyedül csak Dawn érdekel! Nem engedem, hogy baja essen!!

- De… – szólt közbe Xander.

- Semmi de! Tudom, mit gondolsz Alexről! Tudom, mit gondoltok ti mind… féltek… Én viszont bízom benne. Más esélyünk nincs! Ha tud, segíteni fog! Majd én meggyőzöm!

Buffy lezártnak tekintette a vitát, és a démon keresésére indult. Mielőbb meg kell találnia. Már hajnalodott. A Lélekrabló nemsokára átváltozik, és nappal nem árthat… legalábbis mind ebben reménykedtek. Sötétedésig van idejük, hogy tervet készítsenek. Napnyugatkor támadni fognak, támadniuk kell… mert lehet, hogy nem lesz rá több esélyük.

A Vadász egy játszótéren találta meg Alexet. Egy hintában ült, figyelte a hajnalt, ahogy a fény lassan utat tör magának a szürkületen keresztül. Ez volt a kedvenc napszaka. Buffy óvatosan melléült.

- Bízom benned! – jelentette ki – És a segítségedre van szükségem…

- Nem vagyok alkalmas a feladatra. Lehet, hogy nélkülem jobban jártok… nem vállalom a…

- Én igen! Enyém az összes felelősség! Kell a véred, Alex… mert más lehetőségünk nincs!

A démon keserűen elvigyorodott.

- Baromi nagy a baj, ha én vagyok az utolsó esélyetek… és ez már csak rosszabb lesz!

- Elég! Ez nem te vagy!

- Csak figyelj…

- Ha nem kockáztatunk, nem is győzhetünk, mert nem érdemeljük meg… ez te szoktad mondani, emlékszel?! Vadász vagyok… vér tapad a kezemhez… nem különbözünk!

- Öltél már embert? Szándékosan… bosszúból vagy élvezetből?

Buffy lassan nemet intett.

- Látod… mégis különbözünk…

Buffy nagyot fújt. Felállt, úgy, hogy szemben legyen Alexszel, és hirtelen bevitt egy jobb egyenest. Akkorát, hogy a Látó lefordult a hintáról, de mihelyt az első meglepetés elmúlt, felugrott és támadóállást vett fel. Vagyis inkább csak szeretett volna, mert a Vadász addigra már fellépett a hintára, és a lendületet kihasználva arcon rúgta a démont. Alex lent maradt, és nem moccant. Buffy közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye – nem akarta bántani, csak észhez téríteni. Abban a pillanatban elvesztette az egyensúlyát, mert az ájultnak hitt Látó kirúgta alóla a lábait. Rendesen beütötte a tarkóját, de a fájdalom ellenére feltápászkodott…

Egymásnak estek. Buffy rúgva támadott, a démon pedig kézzel próbált hárítani. Az egyik után maradt annyi ideje, hogy bevigyen egy jobbhorgot, és eltalálta a Vadász arccsontját. De továbbra is hátrálnia kellett, véletlenül nekiütközött egy fémkerítésnek. Ez egy tizedmásodpercre elvonta a figyelmét, így a szőke harcosnak volt ideje megpördülni, és állon rúgni őt. Alex ajka csúnyán felrepedt, vér szivárgott belőle. De úgy tűnt, a démont ez egy cseppet sem izgatja. Megragadta Buffy-t, és a vállainál fogva a hinta tartóállványának taszította - a Vadászból kiszaladt a szusz egy pillanatra, de Alex még nem fejezte be. Durván megragadta Buffy tarkóját, és beleverte a fejét az egyik függőleges állványba. Szerencsére csak fából volt. Ismételni azonban már nem tudott, mert ellenfele ösztönösen hátrarúgott, és épp a Látó térdét találta el. A démon megtántorodott…

Mindketten úgy fújtattak, mint egy-egy gőzmozdony. Szemtől szemben voltak, a térdüket fogták, és próbáltak minél több levegőhöz jutni. Buffy homlokán egy horzsolás éktelenkedett, az orrából vér szivárgott…

Szinte egyszerre támadtak megint. Ütöttek. Felváltva… kétszer, háromszor… negyedszerre már csak a levegőt találták el. Aztán Alex nekirontott a Vadásznak, és földre vitte. Szabadfogásban birkóztak úgy tíz percen keresztül, míg végül mindketten elfáradtak. Zihálva feküdtek egymás mellett a füvön.

- Döntetlen? – hörögte Buffy.

Alex csak bólintani tudott, mert a szája tele volt vérrel. Nagy nehezen az oldalára fordult, és kiköpte.

- Holnapra tele leszünk kék-zöld foltokkal…

- Ha lesz holnap – tette hozzá a Vadász.

Mikor visszatértek a boltba, Xander és Anya már elmentek. Gilest és Willowt azonban még mindig könyvek közt találták. Remélték, hogy találnak még valamit, ami segít, de vállalkozásuk egyelőre sikertelen maradt. Spike a pulton ült, a popcornt evett, amit egy kevés whisky-vel öblített le. És persze idegesítően viselkedett, amivel igencsak hátráltatta a kutatókat.

A két lány egymást támogatta be az ajtón, de Alex rosszabbul volt a lába miatt – Buffy telibe találta a térdkalácsát. Mindkettejük arca vértől, ruhájuk föld és fű maradványaitól volt mocskos. A képük a horzsolások és duzzanatok miatt domborzati térképnek is elment volna.

- Úgy látom, jó buli volt ma este! – jegyezte meg a vámpír.

- Hányan voltak? – érdeklődött Willow.

Buffy és Alex egymásra néztek… majd egy pillanattal később kitört belőlük a nevetés… mindenük fájt bele… de egy jóízű röhögés bármire gyógyír lehet. Főleg, ha számba veszik azt a lehetőséget, hogy nemsokára meghalhatnak.

***

Sunnydale-ben szokatlanul korán sötétedik. Már késő délután szürkület van, ha éppen borult az ég, még inkább. Mint most - nem véletlenül. Itt van a Pokol Szája, a démonok és vámpírok kedvenc játszótere… csakhogy jelen van a Vadász is, az egyetlen lány, aki arra hivatott, hogy megküzdjön a sötét erőkkel, hogy gátat vessen sokasodásuknak. Buffy Summers aznap a vérét készült adni a sikerért. Csakúgy, mint Alex Moore, a messziről hazatalált démon. Bár ő közel sem volt olyan biztos a dolgában. De beleegyezett – talán Dawn miatt. Tudta, milyen elveszteni egy testvért úgy, hogy semmit sem tehet érte. Ő most tehet, és fog is. Remélte, hogy minden rendben lesz.

- Biztos vagy? – kérdezte a démon, mielőtt elindultak volna.

- Igen. Vakon bízom benned! – jelentette ki a Vadász.

Alex fújt egyet.

- Csak ezt ne mondtad volna…

Ha eddig nem lett volna ideges, most már tényleg az lenne. A csapat Sunnydale központjában találkozott. Sietniük kellett, a borult ég miatt nem lehetett pontosan tudni, mikor megy le a nap. De az idő sürgetett.

- Vámpírok? – kérdezte Buffy.

Spike és Xander szinte szinkronban rázták a fejüket. Giles is arról tájékoztatott, hogy az utcán nem találkozott furcsán viselkedő vérszívókkal. Minthogy Alex és Buffy sem. Mindannyian más irányból érkeztek, de valaki hiányzott… Willow futva közeledett – nyugatról.

- Kettőt is találtam… a hegyoldal felé mentek… gyertek utánam! – zihálta a boszorkány.

Követték. Mivel már szürkült, mindenki rohant. Majdnem a hegy lábánál jártak, amikor meglátták a vámpírokat. Nemcsak kettő volt, legalább fél tucat. Buffy Spike-ra nézett, aki kikérte magának a gyanúsítást:

- Nincs bajom, és NEM érzek hívást! – szögezte le.

Óvatosan, ám a lehető leggyorsabban elindultak felfelé a lejtőn, miközben le sem vették a szemüket az előttük támolygó vérszívókról. Fel, csak fel. Buffy érezte, hogy közel vannak. Vagy a Kard érezte? Egyik ősi erő a másikat? Lehetséges. A Vadász karján vigyázzba álltak a pihék. Aztán Buffy hirtelen megtorpant, mert éles sikítás hasította ketté a levegőt.

- Ti is hallottátok?

De senki nem hallott semmit. Lépett kettőt. Újabb velőtrázó sikoly, női hang. Buffy lehunyta a szemét. Csak a lágy szellőt érezte. Nem állhatta meg, körülnézett, és vissza a társaira. Akkor látta meg. A sort sereghajtóként záró Spike és Alex összegörnyedve támaszkodtak egy-egy sziklának.

- Mi történik? – suttogta a Vadász.

A démon a fejét rázta.

- Nem bírok továbbmenni… rettenetesen fáj…

Spike ráemelte a tekintetét Buffy-ra. Eleredt az orra vére.

- Nem megy… – nyögte.

- Nemsokára lemegy a nap! – hívta fel rá a figyelmet Giles.

Alex nagy nehezen két lábra küzdötte fel magát. De elég ingatagon állt, csípőjét a sziklának támasztotta.

- Buffy, a Kardot! – parancsolta, kigombolta a kabátja mandzsettáját, és könyékig feltűrte a ruha ujját.

A Vadász révetegen közelebb ment, és átadta a fegyvert. Alex látása kitisztult, ahogy hozzáért a Kardhoz. Egy pillanatig figyelte a fények játékát a pengén, majd ráhelyezte az alkarjára. Gyorsan ejtette a sebet, alig szisszent fel. Kiserkent a vére, és vékony, piros csíkban folyt a földre. Markolattal előre visszanyújtotta a csodás fegyvert.

- Siess, kevés az idő! – szólt remegő hangon.

Buffy újult erővel indult fel az emelkedőn, a csapattal a nyomában. A démon és a vámpír hátra maradt. Ők már nem tehettek semmit. A Vadászé volt ismét a végső ütközet. A legtisztább démonvérrel a Kardon, erőltetett menetben haladt, lassan elhagyva társait. Majd rohanni kezdett… már nem volt sok ideje hátra…

***

A barlang hűvös volt és nyirkos. Valahol a közelben víz folydogált benne, mert Buffy hallotta a csobogást. De lehet, hogy sokkal messzebb volt, csak a Kard által szélesebbre tárt érzékei mondatták ezt vele. Energiát érzett a levegőben… sokat, és töményet. Majdhogynem fullasztót.

Ide már nem hatolt be a természetes fény, a félhomálynál sokkal hűvösebb volt. Tudta, merre kell mennie. A Kard vezette volna? A Végzet Kardja vitte sorsa legújabb kihívása felé? Ki tudja… Véletlenül nekiütközött egy kiszögellésnek, fájdalmasan masszírozta meg a bal vállát. A karja zsibbadt, dzsekije ujját meleg folyadék áztatta át. Még a bejáratnál a saját vérét vette, így a Kardon már mindkettejük tiszta, élettel teli energiája megtalálható volt. Pusztán már csak épp a Spiritus Rapaxba kellett döfnie, és boldogan élhetnek tovább… egy ideig…

Egy hasadékban lobogó fényt látott. Vajon elkésett már? Nem! Biztos volt benne, hogy azt tudná. A tűz nyomába eredt. A falak hamarosan szárazzá váltak, a csobogás is elhalt. De nem volt csend. Motoszkálás hangjai törték meg. Izgatott várakozásnak tűnt. Buffy leosont a négy sziklalépcsőn és a falhoz tapadva próbált körülnézni.

Nem tudta, hogy igazán mire számított. Egy oltárra, trónra, sátánista jelképekre, vér… vagyis inkább energiaáldozatokra… de csak egy csapat vámpírt látott, akik a több emelet magas teremben ücsörögtek. Térdeltek, és mind egyfelé néztek. Buffy is így tett. És meglátott valamit: egy koporsót, fedél nélkül. Onnan nézve, ahol ő állt, nem volt benne semmi. De tudta, hogy ott kell lennie a Lélekrablónak. Csakhogy ő hogyan fogja megközelíteni feltűnés nélkül… Legalább húsz vérszívó szeme láttára kellett megölnie a Mesterüket.

Lágy szellőt érzett az arcán… pár pillanat és lemegy a nap. Lopakodni kezdett a fal mentén, a lehető legtávolabb a vámpíroktól. De azok semmitől sem zavartatták magukat. Mintha ott sem lettek volna: csukott szemmel térdeltek. Nem voltak otthon. De ez mindjárt megváltozik, ahogy a bábmester felébred. Buffy rohanni kezdett. Senki sem vette észre, senki sem akadályozta meg. A koporsó fölé hajolt, és látott valamit… Egy alakot, aki lassan, ám módszeresen körvonalazódik. Még egyszer körbejáratta a szemét a termen. Semmi nem mozdult. Két marokra fogta a Kardot. Alex vére már ráalvadt… az övé is majdnem.

A gyémánt izzani kezdett, erős fénnyel töltötte be a helyiséget. Azzal a fajtával, ami a legsötétebb járatokba is utat talál. A Vadász a „JÓ” jelenlétét érezte a kezei közt, ami az egész testét is átjárta. A fegyver hegyét az alak mellkasa fölé helyezte. Már majdnem kész volt… csak még pár pillanat kell… és Buffy minden erejét beleadta. Érezte, ahogy a Kard átüti a koporsó alját, és beleáll a sziklába. Lenézett… és szemközt találta magát a mutáns vámpír vöröses tekintetével. Üveges volt, nem mozdult, nem élt…

A drágakő még mindig fényárba vonta a barlangot. A lány először szellőt érezte, majd a légmozgás hirtelen viharos erejűvé változott. Buffy látta, ahogy a vámpírok magukhoz térnek, szépen sorban… Nála csak egy karó volt, a Kardról le kellett mondania, biztos, ami biztos alapon. És a túlerő ez esetben tényleg az volt. Úgy érezte, innen nem kerül ki élve…

Nekihátrált a falnak. A szélvihar erősödött, de a vámpírok is felfigyeltek rá – megérezték a vér szagát – és felé indultak. De ez egyik hirtelen felsikoltott, olyan túlvilágot idéző módon, hogy Buffy a csontjaiban érezte a mellékzöngéit… Nemsokára a többi vámpír is rákezdett. A szél szerteszét vitte a darabjaikat, míg csak por nem lett mindből. A légmozgás elcsitult. Csend lett. A Vadász a háttérben hallotta a víz csobogását. Vége van…

És akkor megmozdult a föld. Szikla gördült le valahonnan a magasból a terem közepére. Buffy úgy gondolta, ideje távozni, annál is inkább, mert a következő kőtömb már háromszor akkora volt. Remegő köveken rohant kifelé… a sötétben, szinte vakon ugyanolyan gyorsasággal igyekezett előre. Ezúttal kikerülte azt a kiszögellést, amibe nemrég beleütközött. Hamarosan már a nyelvén érezte a friss levegő ízét. A rengés fokozódott, egyik faltól a másikig lökve a lányt, durva véraláfutások keletkeztek a kezén.

De időben kiért. Míg újra tanult lélegezni, a barlang bejárata bezáródott mögötte. Kész, ennyi! Ha minden igaz, egy szörnnyel kevesebb…

***

A Vadász lassan botorkált lefele a néhol igencsak meredek lejtőn. A karót még mindig a kezében szorongatta, egyszerűen még nem fogta fel, amit látott. A vörös szemű vámpír félelmetes volt. Szerencse, hogy nem kellett vele szemtől szemben megharcolni. Buffy érezte a lény erejét, olyasmi volt, amilyet még sosem tapasztalt.

Jóval maga mögött hagyta társait, végül ott találkozott velük, ahol annakidején Spike és Alex megálltak. Mennyi idő telt el azóta? Alig egy óra, talán annyi sem. Buffy mégis rengetegnek érezte… De a démont nem látta sehol, és a kérdéseire sem kapott kielégítő választ. Spike-ra nézett. A vámpír sokkal jobb bőrben volt, mintahogy itt hagyta… már, ha egy élőhalottról lehet ilyesmit állítani. Még ő sem tudta, hol lehet a Látó. Valamit azonban sejtett a Vadász. De csak mikor visszaértek a varázsbolthoz, nyert igazolást az elmélete…

Az ajtón egy cetlit találtak, amire macskakaparás-szerű betűkkel írtak: „Szép volt Buffy! Ismét győztél, én pedig ismét leléptem. Üdvözlöm a kiscsajt! Ha zűr van, L.A.-ben megtalálsz! Tartsd nyitva a szemed, és a szíved! A.”

Szóval elment… megint. Már útban van Los Angeles felé.

- Hogy ez az őrült némber milyen idegesítő! – szitkozódott Xander, de mintha egy halvány mosoly ott bujkált volna a szája szegletében.

Ám ha ez így is volt, azonnal le is hervadt. Anya lépett ki a boltból, és azt mondta:

- Alex azt tanácsolta, hogy hagyjalak el, mert bántani fogsz… ő mégiscsak Látó, úgyhogy… gondolkozni fogok rajta!

- Őrült némber! – ismételte már jóval dühösebb hangon a srác.

- Az – értett egyet Buffy, de ő inkább mosolygott – De nem akarom tudni, mi lett volna, ha nem jön haza…

- A történelemben, nincs ha… Dawn jól van, a szörny kimúlt, és Rupert nem untat senkit az értelmetlen, unalmas frázisaival… Ennyi nem elég? – szólt közbe Spike.

- Bár vannak fenntartásaim Alexa Moore-ral kapcsolatban, most jó szolgálatot tett, ez tény! – állapította meg Giles, meg sem hallva az előző kijelentést.

- Szerintetek tudta, hogy sikerülni fog? – kérdezte Willow.

Mindenki jelentőségteljesen Xanderre nézett.

- Mi az? Meg sem szólaltam!

- De azt akartad mondani, hogy igen, tudta… mindent előre tudott, és kisakkozott… és Téged ettől kiráz a hideg! – nevetett Anya.

- Éééés?

Buffy megköszörülte a torkát:

- Ha a Látó a te oldaladon áll, ne keress hibákat és magyarázatot… egyszerűen csak örülj neki!

A Vadász leszakította a cetlit az ajtóról, és megnézte a fonákját: „Parás Harrisnek: Ne félj tőlem! Most épp nem én voltam a rosszfiú… de nem tagadom meg önmagam! Teszem, amit kell, mint mindig!”

Xander nyelt egyet. Rajta kívül mindenki viccesnek találta az üzenetet.