Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Lélekrabló folytatás	Scarlett Feather	2008.03.01. 08:23
- Talán meg fogom menteni a világot? A vámpír viccnek szánta, el is vigyorodott, de Alex nagyon komoly képet vágott: - Nem vennék rá mérget, hogy nem… Tovább…

Lélekrabló	Scarlett Feather	2008.03.01. 08:08
Derült éjszaka volt. A növekvő Hold sápadt fénye beborította a sötét utcákat. A temető fái, általa még komorabb árnyékba burkolták a kriptákat, a gondozatlan sírköveken megjelenő mohák szinte feketének tetszettek. Csend volt. Halotti csend. Tovább…

A bosszú		2007.10.10. 09:46
A kora hajnal hatalmas köddel köszöntött Sunnydale-re. Az emberek még az orrukig is alig láttak. De a Vadász figyelme nem lankadhatott. A zombik csak jöttek és jöttek… Friss, finom agyat éreztek Buffy szőke haja, és Willow vörös üstöke alatt. Buffy félt, sőt, rettegett attól, hogy zombikkal találkozzon a városban. Kirázta tőle a hideg, hogy egyszer az édesanyja is az agyveleje után ácsingózzon… Szerencsére most sem abban a temetőben voltak. Már legalább egy órája csépelték egymást, de még mindig voltak. Néhányan kar, láb, egyéb testrészek nélkül, esetleg fél fejjel, de közeledtek. Buffy keményen szitkozódott, hiszen már mindene olyan… gusztustalan volt, és a szagát sem tette volna a kirakatba… - Willow! – kiáltotta teljesen kifulladva. - Nem bírunk velük, nagyon sokan vannak! – hangzott a temető másik szegletéből. Buffy már tudta, mit kellene tenni, de félt megtenni azt. Miközben gondolkodott két zombi alól kirúgta a lábát, egynek pedig leütötte a fejét. Végül határozott: - Willow, azt hiszem, te jössz! – közelebb ment a barátnőjéhez. - Biztos… biztos vagy benne… - Muszáj lesz!! Nincs kedvem zombi-vacsorává válni… Willow bólintott. Koncentrálni kezdett, és kimondta a varázsigét, mellyel visszaküldheti a zombikat a sírjaikba. Azok egytől-egyig visszatántorogtak abba az irányba, ahonnan jöttek. A Vadász fújt egyet, és barátnőjéhez fordult. - Menjünk haza, szörnyen nézünk ki! Willow nem mozdult, üresen bámult előre. Remegett. - Ugye ez nem azt jelenti, hogy… - Nem! – kiáltotta Buffy, azonnal megértette, miért olyan furcsa a lány – Az életünk volt a tét, nem fogsz visszaesni, hidd el!! Ez nem is volt igazi varázslat… Willow akkor hagyta abba a varázslást, amikor Tara elhagyta. Nehéz volt, sőt inkább szörnyű, de túlélte. Nem akart megint átesni a ló túlsó oldalára… mert valójában ez történt. Túlságosan pedáns és eminens volt, amikor pedig megízlelte a fekete mágiát, gőgösen úgy gondolta, hogy mindent tud, mindent irányít, és bármit megtehet… bárkivel. Ez majdnem Dawn életébe került, akkor eldöntötte, hogy tényleg vége! Hazaindultak. Ugyanebben az időben egy motoros érkezett a város határára. Egy Kawasakin ült, és sötét motoros ruhát viselt. A városhatárt jelző tábla előtt megállt, levette a bukósisakját. Hosszú, göndör, sötétbarna haja a vállára esett, de a nő arcát nem lehetett látni. A reflektor rávilágított a táblára, a nő mereven nézte azt, majd megszólalt: - Isten hozott Sunnydale-ben, drágám! Tovább…

Csendes Pusztító		2007.09.06. 18:08
Fred és Gunn estéje ismét nem sikerült átlagosra. A férfi és a lány moziból sétáltak hazafelé. Próbáltak elmélyedni a kapcsolatukról, és a nem túl békés szakításról szóló beszélgetésben, amikor egy fénytelenebb sikátorban társaságuk akadt… több mint egy tucatnyi vérszívó nem éppen kellemes társasága… Már későn vették észre, hogy bekerítették őket, és az összes menekülési útvonalat lezárták. Bár mindketten tapasztalt harcosok voltak, biztosak voltak benne, hogy ennyivel nem bírnak el. A vezérnek látszó, hórihorgas, hosszú szőke hajú vámpír, közelebb lépett… előbb kéjesen végigmérte a finom falatokat, majd eltorzította az arcát. - Nem hallottátok, hogy veszélyes a sötétben, fegyvertelenül járkálni… Az egyik vámpír rájuk támadt, de Gunn kitért előle, és beledöfött egy hirtelen előrántott karót. - Ki mondta, hogy fegyvertelen vagyok? – felelte határozottan. - Szóval ismersz bennünket… nagyszerű, akkor nem kell bemutatkoznunk! – a vezér intett a többieknek, hogy támadhatnak. Egy tucat vámpír, az mégiscsak egy tucat vámpír, akkor is, ha egy már porrá lett közülük… Az élőhalottak már veszélyesen közel jártak, amikor… valahonnan az égből, egy nő ugrott le közéjük. Hollófekete haja és világos arca volt. Azonnal felpattant, és egy rúgás-ütés kombinációval eltávolította a legközelebb merészkedő vérszívót… Vetett Gunnra és Fredre egy pillantást, majd egy apró mosolyt is küldött feléjük. Ez Frednek épp elég volt ahhoz, hogy alaposan szemügyre vegye őt. Az idegen ezután vészjóslóan a vámpírvezérnek szegezte a tekintetét. - Nocsak, még egy halacska került a hálónkba… – vigyorgott a vérszívó mit sem sejtve. A nő terpeszállásba helyezkedett és csípőre tette a kezét. Egyenesen a vezér szemébe nézett, majd felhúzta a szemöldökét. A vérszívó erőteljesen gondolkodni kezdett – talán ismernie kellene valahonnan? Aztán a nő arcára elnéző mosoly ült ki, még a fogai is kivillantak. A vámpírvezér pedig – Gunn és Fred legnagyobb megdöbbenésére – remegni kezdett a félelemtől, amikor rájött, hogy valójában kivel áll szemben… - A Csendes Pusztító… – rebegte alig hallhatóan. Az idegen nem szólt, csak biccentett. A vérszívó és csapata ekkor menekülni próbált, de a Pusztító hirtelen összecsapta a tenyerét, és így egy láthatatlan, áttörhetetlen, mágikus falat emelt a vámpírok köré. Milyen visszás, most ők kerültek csapdába… Fred és Gunn szótlanul figyeltek, nem akartak beleavatkozni, inkább kíváncsiak voltak, miként végződik a történet. A Pusztító még mindig vigyorgott. Látszott rajta, hogy ő már tudja, mi lesz a befejezés… a körbezárt vámpírok nemkülönben. Úgy rohangáltak fel és alá, mint a mérgezett patkányok, akik a vesztüket érzik… A nő magabiztos volt. Lehunyta a szemét, összeérintette a tenyereit a mellkasa előtt, és koncentrált… Lassan, fokozatosan emelkedni kezdett, majd körülbelül kétemeletnyi magasságban megállt. Szemei felpattantak, és ugyanekkor, mintha a felhők mögül egy keskeny sávban, előbújt volna a Nap… déli fény borította be a körülzárt területet. Fred és Gunn a szemük elé kapták a kezüket, nehogy megvakuljanak… de a fény alig egy pillanat múlva kialudt, a vámpírok pedig eltűntek a föld színéről… Mindketten ámulva figyelték a leereszkedő idegent, aki miután felegyenesedett, a fekete harcos szemébe nézett, rákacsintott, és elrohant az éjszakába. - Mibe, hogy egy szavunkat se fogják elhinni… – sóhajtott Gunn, és sietve a hotel felé indultak. *** Buffy alig látott valamit a sötétben. Az árnyak összeértek, a szél alig lengedezett, de mégis magával hozta az élőhalottak jellegzetes szagát. Bőrén érezte a nyirkos, hűvös éjszakát… egyedül volt. Szíve a torkában dobogott, azon kívül szinte nem is hallott mást… De ösztönei mégsem hagyták cserben, minden apró neszre felfigyelt. És mikor eléugrott egy vámpír, Buffy nem lepődött meg, azonnal ütött. A másik kezével pedig már lendítette is a karót, és a vérszívó porrá lett. Felnézett. Immáron három, inkább négy vámpír közeledett felé, és egyre többen lettek, nemsokára már egy tucatot számolt. Tudta, mi a teendője: megfordult, és futni kezdett… Mikor az épülethez ért, és visszanézett, már vagy két tucat vérszívó járt a nyomában. Feltépte a kilincset, és bement… tudta, hogy minden perc számít. Rohanó léptei visszhangzottak a tornaterem parkettáján. Már javában felfele kapaszkodott egy kötélen a megmenekülést jelentő nyitott tetőablak felé, mikor az első vámpír feltűnt az ajtónál. Nemsokára a társai is követték. Nem okozott nekik gondot felugrani, és követni a lányt felfelé. Az egyik elkapta Buffy bokáját, de neki sikerült őt lerúgnia magáról. Így tett a fél méterrel távolabbi kötélen próbálkozó vérszívóval is. Mikor végre felért a kötél tetejére, kipréselte magát az ablakon… ha kicsit nagyobb termetű lett volna, ezt nem tehette volna meg. Átugrott a szemközti fára, lemászott, és a bejárathoz sietett. Kulcsra zárta az ajtót. Kissé zavartan kezdett kotorászni a zsebében, de miután megtalálta, amit keresett, fellélegzett. Meggyújtotta a gyufát, és eldobta. A tűz szélsebesen végigfutott a benzincsíkon. Lángjának fénye megvilágította a Vadász kimerült arcát. Aztán egy hangot vélt hallani, nagyon messziről… először halkan, majd egyre erőteljesebben: Joycét, az anyjáét… - Az én lányom soha nem tenne ilyet! Nem, Buffy nem olyan… – ez visszhangzott percekig. De ő már teljesen máshol járt… egy fekete hajú nőt látott, aki a földön feküdt egy kard mellett. Arca és karja vérben úszott. Majd azt is észrevette, hogy a nő nagyon sápadt, és… hogy halott… Buffy ekkor felriadt az álomból, ami hirtelen valószínűtlenül valószerűnek tűnt. Aztán megint nagyon távolinak. Egy pillanat múlva az egész kezdett szétesni… másodpercekkel később már csak töredékekre emlékezett, azokra is csak halványan. Érezte, hogy fontos lenne, de képtelen volt felidézni a nemrég látottakat… Hajnalodott. Egy kocsi anyósülésén ébredt, és sikeresen elfeküdte a nyakát. A volánnál Wesley ült, és mereven figyelt előre. Csak egy pillanatra nézett Buffy-ra: - Jól aludtál? – kérdezte, bár látta, hogy a lány homloka gyöngyözik a verejtéktől. - Nem – felelte a Vadász tömören, majd feltápászkodott, hogy lásson is valamit a környékből. - Közeledünk. Kicsit több, mint egy óra, és ott vagyunk – jegyezte meg Wes. - Valahogy sejtettem… – a lány feje még mindig kóválygott, de így is érezte a város közelségét. Buffy mélyet sóhajtott, és az imént látott képekre próbált emlékezni. Mióta eljöttek Sunnydale-ből nem voltak hasonló, látomásszerű álmai. Nem is hiányoztak neki. Most pedig visszatérnek oda, ahol… igen, ahol nagyon sokminden történt. Vele, és másokkal is. Látni akarta… mégis tartott a találkozástól. A Pokol Szája mindig okozott neki egy-két kellemetlen meglepetést. De a Vadász remélte, hogy ezúttal megússza egy jelentéktelen, és következmények nélküli rémálommal… *** Angel a hotelt járta végig. Az épület szinte kongott az ürességtől. A vámpír belegondolt, hogy nemrég még mekkora nyüzsgés és felfordulás volt itt. És, ami fontosabb, itt volt Ő is. A Vadász. A pimasz kis szőkeség, aki sokadjára már, de ismét megmentette a világot a Gonosztól… Buffy és Wesley hajnalban visszatértek Sunnydale-be – már ami maradt belőle –, hogy körülnézzenek a Pokol Szája környékén. Hogy mi nézni-, és vizsgálnivaló van egy hatalmas kráteren, azt csak Wes tudta pontosan. Buffy, akinek minden mozdulata, rezdülése, mosolya elgyengítette, már most hiányzott neki… de hozzá kell szoknia az érzéshez, ha a szeretett nő Európába költözik. Mennyire szereti is Buffy-t… ahogy üt, ahogy a karót forgatja a kezében… amilyen bátor és vakmerő. Maga előtt látta a Vadász arcát… aki olyan mosolyt volt képes az arcára csalni, amilyet senki más… Lépései szinte visszhangzottak a kihalt folyosókon. Kicsit hiányolta a zűrzavart, a tömeget. Az újdonsült Vadászok alig másfél hete hagyták el az országot Giles és Kennedy vezetésével. Velük ment az idegesítő Andrew is, akiből, ha minden jól megy, nem Jedi lovag, hanem Figyelő lesz. Nem kevésbé macerás meló… Alig egy hete indult útnak Robin és Faith, hogy máshol keressenek „vadászterületet”. Az egykori renegát Vadászt még mindig körözi a rendőrség gyilkosságért, de Angel bízott benne, hogy Faith végre jó útra tér, és talán rendes élete lesz… Alig két napja indult el Xander Dawnnal, hogy a lány elbúcsúzhasson az édesapjától, mielőtt mind elköltöznek. Buffy nem akart velük menni, de tisztában volt vele, hogy húga még mindig kötődik az apjukhoz, ezért nem akadályozta meg az utazást. A kis Dawnból is micsoda céltudatos lány lett, épp olyan tüzes és önfejű, mint Buffy volt, ennyi idős korában… Lorne és Willow valami misztikus szeánszra voltak hivatalosak aznap este, Gunn és Fred pedig moziba mentek… Angel remélte, hogy a kapcsolatuk megint olyan lesz, mint egyszer régen volt… De a vámpír megtorpant az elmélkedésben. Cordelia egykori szobája előtt állt, és elég hosszasan elidőzött. Még mindig nem tudott beletörődni, hogy Cordy nincs többé. Sunnydale legelviselhetetlenebb lányából remek démonvadász lett, és egy csodálatos nő, aki Buffy óta először keltett benne gyengéd érzelmeket… Aztán itt volt még a Connor-ügy is. Connor, aki a fia, a saját vére volt… Egyáltalán… volt egy fia… aki azonban már csak az ő emlékezetében létezik… Rádöbbent, mennyire egyedül van… Röviddel később lefele ballagott a lépcsőn: - Ugye milyen felemelő érzés a magány? – Angel megfeledkezett Spike-ról – Se nő… se barátok… se senki, akit érdekelnél… hmm, és ez így lesz az idők végezetéig… Nagyon sajnállak! A hidrogénszőke vámpír az egyik oszlop mellett ült, egy üveg brandy társaságában. - Tartsd meg a sajnálatodat… nekem legalább vannak céljaim! – szúrt vissza Angel. - A világ megmentésére gondolsz? Örömmel tájékoztatlak, hogy a hős szerepe már foglalt… és nem Neked tartják fenn… - Bajnok vagyok, és szükség van rám, mert a Gonosz sosem alszik… bármikor egy véres csata közepén találhatom magam… bármikor… – Angel gondolatban már dörzsölte is a tenyerét – Egyébként, ha te vagy a „Világ Megmentője”, vagy mi, akkor, miért is ülsz szombat este itthon… egyedül… Csak nem vagy… hmm… magányos? - Nekem legalább nem kell attól félnem, hogy „egy pillanatnyi boldogság” miatt fenevaddá változom… Angelus! – vigyorgott Spike. - Mert már réges-rég az vagy… bárhogyis próbálod tagadni… jól ismerlek! - Valakit ez nemsokkal ezelőtt, nem érdekelt annyira, mint egyeseket… - Lehet… csakhogy, az a valaki, próbálja ezt a botlást mielőbb elfelejteni… én csak tudom… A hidrogénszőke felpattant, és majdnem nekiment Angelnek… Ellenszenvüket száz év távlatából sem tudták leküzdeni, de nem is akarták. Az sem lendítette jó irányba a viszonyukat, hogy ugyanazt a nőt szerették: Buffy Summerst, a Vámpírvadászt. Ugyanazt szerették, de igazából egyiküké sem volt, ezért tudták néha elviselni egymást – bizonyos fokig. Hogy mi mindenre képes két, lélekkel bíró, megsebzett vámpír? Valójában senki sem tudta… talán még ők sem… Ekkor, mint derült égből villámcsapás, Fred és Gunn rontott be a hotel bejáratán, kifulladva. Angel meglepődve nézett rájuk, Spike inkább leült, és meghúzta az üveget. - Előre bocsátom, hogy ez nem vicc… – kezdte Charles, és rögtön átadta a szót a lánynak. - Megtámadott bennünket egy csapat vámpír, egy idegen nő leszállt az égből, megmentette az életünket… – vázolta Fred – Merthogy a vérszívók… azt hiszem… - Azt hisszük… elporladtak – vette át ismét Gunn. - Azt hiszitek? – kérdezte egykedvűen Spike. - Nem láttunk semmit… túl nagy volt a fény… - Az éjszaka közepén? Már senki sem értett semmit. Gunn mély levegőt vett, és újra kezdte: - Jöttünk haza, és vagy egy tucat vámpír bekerített. Nálam pedig csak egy szál karó volt… Frednél is. Már épp meg akartak kóstolni, amikor megjelent az a nő… - A Csendes Pusztító… – vágott közbe Fred. - Igen, ő! Aztán felszállt a levegőbe, jött egy nagy fénysugár… és az összes vámpír eltűnt egy pillanat alatt… majd pedig ő is… - Azt mondtad: Csendes Pusztító? - Azt! Legalábbis a fővámpír annak nevezte, és látszólag rettegett tőle… El akart menekülni, csakhogy csapdába került a többivel együtt… és ezek szerint, rajtavesztettek mind! - Boszorkány? – gondolkodott hangosan Angel. - Nem biztos – rázta a fejét Fred, Gunn is csatlakozott – De ha az, akkor nagyon erős fajta… - És, milyen volt? - Hmm… hosszú, hollófekete haja, és hatalmas, barna szemei voltak, a tekintete szomorú, mégis pajkos volt… és rámkacsintott, mielőtt elment… – vigyorgott a fekete harcos. - Fájdalom! – folytatta Fred eltűnődve – Fájdalom volt a szemében – a vámpírokra nézett – Nem idős, de a korához képest öreg… és mindkét kézfején láttam egy-egy festett szimbólumot. - Ezt észre sem vettem! - Mert le sem bírtad venni a szemed az arcáról! – közölte a lány és jól oldalba vágta Gunnt. - És mit mondott? - Semmit! – Fred a recepcióspultnak támaszkodott, szemüvegét az orrára tette – Nem beszélt… de a puszta pillantásával képes volt rémületet kelteni… - Véres pokol! Meg kell ismernem ezt a csajt… bírom a félelmetes… - Nem biztos, hogy jól járnál! – vágott közbe a lány – Nem nagyon kedveli a vámpírokat! - Én viszont jól járnék… végre elküldene oda, ahová való vagy: a pokolba! – vélte Angel. - Visszavonom! – folytatta Spike, mintha nem húzta volna fel magát – Mutassuk be neki Homlok Kapitányt, hátha megszabadítja őt az evilági szenvedéstől, és akkor végre nekem is nyugtom lesz! Fred besurrant az irodába a könyvek és az Internet mellé, a mai napra már elege volt az izgalmakból. Ha nem érkezik meg Lorne és Willow, akkor a vámpírok biztosan folytatták volna a szokásos, szinte vérre menő szópárbajt. De a démon és a boszorkány belépésére lényegében síri csend volt a reakció. Amolyan vihar utáni… Lorne, a zöld színű, szarvakat viselő, több dimenziót, és Las Vegast is megjárt énekes démon régóta tagja volt a csapatnak. Rendkívüli jártassága a telepátiában, és a démonügyekben sokszor a hasznukra vált. Most piros öltönyt viselt, és egy fancsali vigyort követően a tárcájáért nyúlt, elővett belőle egy ötdollárost, és Willow kezébe nyomta. - Megint nyertél, drágám! – sóhajtott kedvesen, majd a vámpírokhoz fordult – Nem tudnátok egyszer végre nem veszekedni, amikor hazaérünk. Ez a kis boszi kifoszt az összes vagyonomból… - Ti fogadásokat köttök ránk? – kérdezte Angel szinte megrökönyödve. - Még szerencse, hogy kisebb oddsa van annak, hogy veszekedtek, mintha nem… Már rég adósságban úsznék, ha jobban bíznék a kompromisszum-készségetekben… Ki vele, mi történt? Spike rágyújtott egy cigarettára, és csak annyit mondott: - Csendes Pusztító… Lorne teljesen elképedt. - Találkoztatok vele, és még éltek? – csodálkozott. - Nem mi! A „majdnem-megint-szerelmespár”… – Spike átvette az irányítást – Akkor, kis boszi, menj be a fizikazsenihez, és segíts neki! Te meg Lorne, beszélj! Mit tudsz erről a… szóval róla? - Az egész démonvilág azt hiszi, hogy csak egy mítosz… sok pletyka kering a tetteiről, mert még senki sem látta szemtől szemben… - Mi láttuk! – vágott közbe Gunn. - Mert emberek vagytok! És merő véletlenségből kapcsolatban vagytok a démonvilággal… Helyesbítek, látták szemtől szemben… De az a démon, vagy vámpír, aki találkozott vele, már nem igazán tudott véresen lebilincselő történeteket mesélni róla… ha értitek, mire gondolok… - Ember? – kérdezett rá Angel. - Halvány fogalmam sincs – rázta meg a fejét a démon. Willow és Fred kis idő múlva kijöttek az irodából, kicsit gondterhelt arcot vágtak. Willow elmondta, hogy két különböző szimbólum volt az ismeretlen harcos kezén. Az egyik a harmadik szem, az elme hatalmát jelképezi. Tehát, az a nő lehet, hogy képes módosítani mások tudatát, valamint leblokkolni a sajátját a kíváncsi egyének elől… Ekkor mindenki sokatmondóan Lorne-ra nézett. A másik szimbólum pedig egy rendkívül egyszerű jel, az egyik legősibb, amit sámánok valaha használtak. Értelmezése az ősi Indiába vezethető vissza. Három, eltérő szimbólumot festettek a három főisten leghűbb követőire. Akkor, nem volt fontos, hogy mágikusak-e vagy sem. Ezek a bélyegek a főistenek tevékenységét jelképezték. A teremtést, a megtartást, a pusztítást… - És az idegen melyik jelet viseli? – kérdezte Lorne, bár tudni vélte a választ. - A nevében is benne van: a pusztításét… *** A Csendes Pusztító éjszaka még a várost járta, illetve a város tetőit. Mindig a magasból szemlélte az utcákat, mindig onnan ereszkedett le, hogy megvédje az ártatlanokat a sötétség gyermekeitől. Boszorkány volt, és harcos. Minden éjjel vadászott. Aznap, már egy tucat vérszívó égett el a kezétől… Amikor ismét egy éles sikításra lett figyelmes, az érzékei megint vámpírt, és rettegést jeleztek. Dolga végeztével az égre pillantott, és gyorsan leszállt egy csatornába… mert a felkelő Nap sugarai már csaknem megjelentek az Angyalok városában… Útja egy nem éppen jó hírű bárba vezetett, annak is a pincéjébe. A pince leghátsó falánál megállt egy percre, körülnézett, és átlépte kőtömböket. Egy folyosón találta magát, amit már jól ismert. Mikor megszólalt egy dörgő hang a semmiből, a nő azonnal térdre ereszkedett: - Valerie… Gyere be a cellámba! – hangzott a parancs. A Pusztító úgy tett. Miután belépett a helyiségbe, ismét letérdelt. - Mester… – nem beszélt, a gondolatai visszhangzottak a cella falain. - Sikerrel jártál? – szólt ismét a dörgő hang. - Még nem, Mester… Ekkor a nő előtt füstfelhő keletkezett, és teljes valójában megjelent előtte egy földöntúli lény. A skoráldémon, Dis, bronzszínű talárt viselt, kürt alakú szarvai az égbe meredtek. Arca emberi volt, mégis démoni kifejezés ült rajta. Bőre zöldes ráncaiból látszott, hogy sok száz éves lehet. A hosszú idő türelemre tanította. Valerie nem félt tőle, de szó nélkül teljesítette minden parancsát. - Én viszont, már tudom, hol vannak… éppen téged keresnek… - Engem? – visszhangzott a falon. - Megmentetted a barátaikat… és ezt ki kell használnunk… már kevés az időnk! - Úgy lesz, ahogy kívánod, Mester. Mikor az est leszáll, útnak indulok és elhozom Neked! - Valerie. Te vagy az egyik leghűségesebb katonám, tudom, hogy megbízhatok benned… Most pihenj! Este még sok dolgod lesz! Úgy történt minden, ahogy Dis eltervezte. Épphogy beköszöntött a Szellemek Órája, amikor a Csendes Pusztító vadászatra indult. Lassan közelítette meg a hotelt, előbb háromszor körbejárta, mielőtt a bejárathoz lépett volna. Nem látott, és nem is hallott mozgást. De ösztönei óvatosságra intették, hiszen olyan helyre készült besétálni, amit még nem ismert. Halkan beosont a lengőajtón, aztán csak az ütést látta, ami elől villámgyorsan kitért. Megragadta a támadó karját, átdobta annak testét a feje fölött, és lehajította a lépcsőre. Valerie a férfi – érezte, hogy az – nyakára tette a lábát, és épp a karját akarta kitörni, amikor valaki felkapcsolta a lámpát. A Csendes Pusztító meredten bámulni kezdte ellenfelét, akiben rögtön felismerte az általa megmentett férfit. Gunn volt az. Majd amikor felnézett, Freddel találta szemben magát… - Szia! – köszönt a lány kicsit zavartan – Elengednéd a barátomat?! Valerie magához tért. Levette Gunn torkáról a lábát, és felsegítette őt. - Köszönöm! – szólt az, és megmozgatta a vállát – Csendes Pusztító, ha nem tévedek… – Valerie bólintott – Hát, tényleg csendes… és nagyon gyors… Valerie fürkészőn nézett körbe, az volt az érzése, hogy már járt itt egyszer régen. Gunn elment jegelni a vállát, majd pedig őrjáratra indult. Fred megköszönte, hogy Val megmentette őket, elmondta, hogy misztikus ügyekkel foglalkoznak, beszélt egy boszorkányról, egy telepatikus démonról, aki gondolatolvasó… Vámpírokról viszont nem szólt… igazából nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Majd kissé felelőtlenül úgy döntött, míg a többiek elő nem kerülnek, körbevezeti az idegent a hotelban. Valerie örült neki. Egyrészt alaposabban körülszaglászhatott, másrészt Fred végre két másodpercnél hosszabb szüneteket is tartott a mondatok között… Nem sokkal később Val ösztönei veszélyt jeleztek. Összeráncolta a homlokát, szemei szinte szikrákat szórtak a dühtől. Lenézett a szalonba. A lengőajtón ekkor lépett be Spike és Lorne. - Méghogy balhé! – akadt ki a hidrogénszőke – Egyszerűbb egy tűt megtalálni a szénakazalban, mint ezt a „Miss Elégetem-a-vámpírokat-egy-varázsütéssel”-t! Fred megpróbálta leállítani Valerie-t, eredménytelenül. A Pusztító átvetette magát a korláton, és a szalon kövén ért földet. Felemelkedett, szemeit összehúzva nézett a jövevényekre. - Azt hiszem, a tű házhoz jött… – szólalt meg Lorne vészjóslóan – És, van egy kis gondunk… Valerie két kört írt le a karjával a teste előtt. Kezeiben vagy fél tucat éles fakaró jelent meg a semmiből. Ezeket egy mozdulattal a levegőbe emelte, és egyértelműen célba vette a vámpírt… - Örvendtem! – szólt gúnyosan, majd intésére a karók Spike szíve felé indultak. Nagyon gyorsan. De egy szempillantás alatt Willow termett a vámpír előtt. Teljes nyugalommal a teste elé emelte a tenyerét, mire a karók megálltak a levegőben, majd nagyot koppanva a földre estek. Willow leengedte a kezét, és mosolyogva a Csendes Pusztítóra nézett: - Én is! – felelte, és karjával egy söprő mozdulatot tett, melynek folytán Valerie háromméteres magasságban, nagy sebességgel a falnak ütközött, és összecsuklott. Kócos haja alól szemei még mindig haragot tükröztek. Egy hunyorintással erőteljesen a falhoz lökte a vörös boszorkányt. Majd miután feltápászkodott, már szemtől szemben állt a két nő. És úgy tűnt, „ki a jobb?”-at akarnak játszani. Mindkettejük kezéből villám csapott ki, melyek a szalon közepén, szikrázó fényben találkoztak. Sokáig nem bírtak egymással… Fred Valerie-hez közelített, látszólag valami közlendője volt: - Nem mondtam volna, hogy két jó vámpír is tagja a csapatnak… Valerie hirtelen kiesett a koncentrációból, mivel a jót és a vámpírt egy lapon említették, és így Willow villáma eltalálta. Vagy tíz métert repült tőle. Miután magához tért, felhúzta a szemöldökét. - Éppen időben, Fred! – mondta Lorne megkönnyebbülve. - Igen, végül is csak majdnem nyírtak ki bennünket… – toldotta Spike. Végszóra Angel is megérkezett. Valerie elgondolkodott, hosszasan bámulta őt, majd kíváncsian fordult a zöld démonhoz… mivel a hallgatást éppen Lorne kérdése törte meg: - Te vagy a Csendes Pusztító? - Az attól függ, ki kérdezi… a barátaim Valerie-nek szólítanak, a többiek pedig… – a nő észrevette, hogy Lorne megpróbál beférkőzni a tudatába – légy szíves, hagyd békén a fejem… hmm… szóval, te vagy az agyturkász kornyikáló démon, akit Fred említett… - Végre valaki, aki ki meri mondani… bírom a csajt! – vágott közbe Spike. Lorne elnézően kacagott. - Én nem ezeket a szavakat használnám, de lényegében: igen… Te tudsz beszélni? - Nem vagyok néma, csak nem szeretek fecsegni! – tekintete Fredre tévedt – Oké. Essünk túl rajta… Azt csiripelték a madarak, hogy találkozni akartok velem. De vámpírokról nem volt szó… - Oh, ők nem igazi vámpírok! Vagyis vámpírok, csak van lelkük, és nem gyilkolnak… vagyis gyilkolnak, de csak a rosszakat! – magyarázta Fred zavartan. Valerie megkövülten nézett a lányra, rájött, hogy ha nem akarja túlbonyolítani az életét, akkor előbb kérdezzen, csak aztán öljön. Valahogy mindig felcseréli ezeket az apró részleteket… - És mindjárt kettő… ez ragályos? – próbálta palástolni meglepődöttségét. - Hé, azt a lélek-dolgot én kezdtem el! – szólt Angel. - De már el is vesztetted egyszer… vagy kétszer! – ellenkezett Spike. - Szent Mennykőcsapás, el ne kezdjétek újra! Olyanok vagytok, mint két kamaszgyerek… – kiáltott rájuk Willow, aztán eltöprengett – Nem mintha tudnám, milyenek a mai kamaszok… lehet, hogy igazán rendesek és aranyosak… vagy tűzrevaló pokolfajzatok… - Hagyjuk most a filozófiát! Térj a tárgyra, boszorkány! – kérte Valerie erélyesen. Willow felvázolta, hogy bizonyosságot akarnak szerezni arról, hogy egy újabb apokalipszis közeleg, vagy épp csak egy képzett démonvadász tisztogatja a várost. - Mivel újabban megsokszorozódtak a paranormális amnéziák a városban. Rengeteg telefont kaptunk. Igaz, sokan csak pár órára nem tudnak visszaemlékezni, de ez akkor is különös! Ráadásul kevesebb a hulla, és a vadászok úgy vették észre, hogy csökkent a vámpírok száma is… - Múltkor akkora pangás volt a Vérbankban… – Valerie-n és Angelen kívül mindenki kérdően nézett Spike-ra – Emberek, az egy kocsma… és még ti hívatjátok magatokat profiknak… hmm… – felnevetett – Szóval, ha az egyik legfelkapottabb vámpírkocsmában péntek este, alig fél tucat vérszívó lopja az estét, akkor valaki holtbiztos beleköpött a levesükbe… - És miből gondoltátok, hogy én vagyok a hunyó? - Javíts ki, ha tévednénk! – lépett előre Angel. Percekig néztek egymás szemébe, mintha így beszélgettek volna. Végül Valerie kibökte: - Nem tévedtek. Volt némi részem a dolgokban. De ez nem jelenti azt, hogy nincs küszöbön a világvége… megint. Én mindenesetre nem tudok róla… – még mindig Angelt nézte – Most megyek, van egy fontos ügyem, amit ideje lesz lezárni! Angel bólintott, a nő fürgén elsuhant mellette. - Legközelebb vigyázz, nehogy egy lélekkel bíró vámpírt próbálj porrá zúzni! – tette hozzá, mielőtt Valerie kilépett volna az ajtón – Ez csak egy jó tanács… - Talán megfogadom! – és a Csendes Pusztító eltűnt a szemük elől. Angel Lorne-ra nézett, aki közölte, hogy Valerie remekül blokkolja a tudatát. Biztos volt benne, hogy képes a telepátiára, és amnéziát is tud okozni. Ő maga, alig talált kiskapukat, csak néhány kósza érzést csípett el a titokzatos nőből. Erőt, elhivatottságot, fájdalmat, és mérhetetlen dühöt… - Egyértelmű! Gyűlöli a vámpírokat! – vélte Fred. - Akkor halottak lennénk… lélek ide, vagy oda… Valami magasabb erő van a háttérben… – gondolkodott hangosan Angel. - Csak nem azt akarja Homlok Kapitány ezzel mondani, hogy viszlát nyugalom, és üdv a következő apokalipszisnek? – kérdezte Spike félvállról Willowt, aki bólintott – Valahogy sejtettem, hogy ma nem volt érdemes felkelni… – vonta le a konzekvenciát cinikusan. Ekkor Gunn lépett be az ajtón, minden szem rá szegeződött: - Lemaradtam valamiről? - Még nem – sóhajtott Spike – A világvégéről nagyon nehéz lemaradni… A két vámpír összenézett, és miután mindketten bólintottak, Spike kisietett a fekete éjszakába. *** Spike a szaglása után ment. Míg a többiek beszéltek, ő figyelte a nőt, a szemét, a gesztusait. Bizonyos értelemben Valerie is egy Vadász volt, ő pedig ismeri a Vadászokat – kívül-belül. Kettőt megölt, a harmadiknak harcolt az oldalán, a negyedikbe beleszeretett. Valerie-t vadócnak tartotta. Érzett benne valamit, valami különlegeset, amitől a férfi elveszti a fejét, amitől az ellenség leteszi a fegyvert, amitől meghalnának érte. Talán neki is tetszett egy kicsit… ezt nem is tagadta. De mégsem annyira, hogy a hatása alá kerüljön. Már más idők járnak, Spike a jó oldalon harcol… Valerie szándékaiban azonban már nem volt ennyire biztos… - Végre egy kis izgalom! – kommentálta, mikor meglátta a sztriptízbárt, ahova a nő bement. Követte őt. A bárban sötét volt, de mivel a vámpírok így is látnak, ez nem zavarta. Úgy tűnt, a tulajnak nincs problémája a forgalommal. Szép lányokból sem volt hiány, csupa vámpírnak való, finom falat. Volt is egy-kettő a helyiségben. A hidrogénszőke körülnézett, a bárpult végén észrevette Valerie-t, aki egy pohár whisky társaságában figyelte a műsort. Kérdezés nélkül leült mellé, és rendelt magának egy italt. - Nocsak, mára felfüggesztetted a vadászatot? – vetette oda neki csípősen. - Nem rontom az üzletet! A vérszívó vendég is vendég… – Valerie rá sem nézett, úgy felelt – Majd ha fizettek, és elhúztak innen… - Jó stratégia. Majdnem mindig beválik… de mit keresel itt? - Valamiből meg kell élni… még senki sem rohant oda hozzám, hogy hálából fizessen, mert megmentettem az életét… - Talán, nem kéne kitörölni a memóriájukat! - Attól, hogy begolyóznak, nekem egy fikarcnyival sem lesz jobb… mit akarsz? - Utálom a titkokat. És te titkolózol… ergo: meséld csak el, mit tudsz a legújabb, világellenes összeesküvésről! Tudom, hogy tudsz valamit, és hadd’ ne legyek erőszakos… Valerie harsányan felnevetett: - Mintha lenne bármi esélyed is ellenem! Okosnak hiszitek magatokat ugye, de halvány fogalmatok sincs… – a nő látszólag elgondolkodott – Szóval, látni akarod a titkot? Rendben. Gyere velem! De én figyelmeztettelek… Valerie intett a vámpírnak, hogy kövesse. Levezette Spike-ot a pincébe, és az átjárónak háttal megállította. Komoly arcot vágott a kijelentéséhez: - Sajnálom, nagyon-nagyon fogsz utálni ezért… Mielőtt a vámpír reagálhatott volna, a fal mögül kilépett két démon, akik némi elektromosság segítségével ártalmatlanná tették. Elájult, később egy halvány fénnyel megvilágított cellában ébredt. Le volt láncolva és nem tudott mozdulni. Az egyetlen pislákoló villanykörtén kívül semmi sem volt a helyiségben. Nem volt túl meleg, de még nem is fázott. Csak egy cigi hiányzott neki, de nagyon. Nemsokára társasága is akadt… még nem látta az arcát, de a szagáról már megismerte… - Valerie… - Örülök, hogy felébredtél… - Éreztem, hogy valami nem stimmel… a többieket átvághattad, de engem nem! Val kilépett a fényre, és Spike látta, hogy a nő szája nem mozog beszéd közben. - Mégis sikerült… Sajnálom… de nem mondhatod, hogy nem szóltam előre… - Oké, beszélj, mit akarsz tőlem… megtévesztések királynője? - Te vagy az egyik lélekkel bíró vámpír… a Mesternek a lelkedre van szüksége, hogy világuralomra törhessen… tehát, el kellett, hogy hozzalak neki! - Tudtam, hogy Angelnek kellett volna eljönnie helyettem… Most épp a hotelban ülnék egy üveg brandy-vel, és örülnék, hogy végre eltakarodik az életemből… Spike szavaiból áradt a cinizmus, mindennél jobban gyűlölte, ha csőbe húzták. - Sajnálom, ha felborítottam a szánalmas kis programodat… - Csak még egy dolog… ki is vagy te valójában?! Valerie-nek nem volt sem kedve, sem ideje a válaszon gondolkodni, mivel egy szürke füstfelhő Dis közeledtét jelezte. A lány térdre ereszkedett, és úgy várta a skoráldémont. Az meg is érkezett teljes ünnepi pompájában, aranyköntösben, rubinköves karddal. - Eljött az idő, Valerie… - Igen, Mester! Val nem emelte Disre a tekintetét. Aki viszont megfogta az állát, és kényszerítette a nőt, hogy felfele tekintsen. Belenézett szemébe, és azon keresztül a fejébe is. Ott szolgálatkészséget és harciasságot látott. Ez megnyugtatta. Miközben átadta a kardját, fennkölten szólt Valerie-hez: - A transzformáció során pár pillanatra elgyengülök… te fogsz vigyázni az életemre, és a kardomra… bízom benned! Az életem mostantól a te kezedben van… Ne okozz csalódást! Spike reménytelennek látta helyzetét. Nem akarta feladni, ahhoz túlságosan is makacs volt. Szabadulni próbált, de a szokottnál is hatalmasabb erővel kellett szembenéznie. Biztos volt benne, hogy ez a transzformáció nem lesz egy kéjutazás, bele is halhat… megint… És ez nem volt ínyére. Dis vért locsolt a vámpír mellkasára, aztán latin szövegeket kezdett mormolni. - Hé, ez volt a kedvenc pólóm… rocksztárt öltem érte! – ráncolta a homlokát Spike. De senki sem figyelt rá. Valerie pár méterrel arrébb térdelt, kezét a kardon nyugtatta, szemét a földre szegezte. Koncentrált. Dis még mindig latinul halandzsázott. Aztán, mintha köd képződött volna a cellában, villámok cikáztak a démon körül. Majd hirtelen, fénysugár tört utat magának a szürkületen át, a Mester elhallgatott, a vámpír pedig ordítani kezdett a fájdalomtól. Elkezdődött a folyamat. Valerie lassan felállt, végigsimította a kard pengéjét. Erősen megfogta a markolatát, és meglendítette… Dis feje egy pillanattal később porba hullott, a transzformáció megszakadt. A démonból pedig csupán az aranyköntös maradt hátra… - Fő az időzítés! – mondta a Pusztító diadalmasan, immár a saját hangján. A közben magához tért Spike-hoz lépett, és leoldozta a láncokról. - Mi tartott ennyi ideig?! – kérdezte a vámpír szemrehányóan, majd rájött, hogy semmit sem ért. Aztán eszébe jutott, amit Willow és Lorne nemrég az elme hatalmáról, és Valerie-ről mondott. - Nem hitted volna, hogy még egy démont is át tudok verni, mi? – szólt a nő, mialatt a kardot az aranyköntösbe tekerte – El kell tűnnünk, túl forró a talaj! Segítsd kinyitni a zárka ajtaját! - És hová tűnt a misztikus energiád? - Azt kívül felejtettem… *** Willow és Fred kínait rendeltek, miközben várakoztak. Kicsit később Angel is csatlakozott hozzájuk. Fred kezdett aggódni amiatt, hogy Spike még sehol sincs, pedig már esteledett. De a vámpír közölte, hogy nem kell félteni a hidrogénszőkét. - És mi van, ha Valerie elkapta, és porrá… - Nem fogok érte könnyeket hullatni, ha erre gondolsz… – a többiek erre bosszúsan néztek Angelre – Jó, jó! Ha egy órán belül nem jön vissza, akkor megkeressük! Angelnek azonban a következő percben, már messze nem Spike járt az eszében. Ragyogó mosoly jelent meg az arcán, mert a bejáraton Buffy és Wesley lépett be, bár kissé elcsigázottan. - Milyen volt a kráter? – kérdezte kis iróniával. - Nagy… el sem hittem, amíg újra nem láttam… – felelte Buffy, és fáradtan a kanapéra zuhant – Az egykori otthonom egy lyuk… egy kietlen, száraz, hatalmas lyuk… - De legalább a Pokol Szája bezárult egy időre! Nem valószínű, hogy mostanában gondot okozna onnan bármi is… Teljesen lecsökkent a mágnesessége – tette hozzá Wesley – A többiek? - Gunn és Lorne egy ügy nyomában járnak, Spike-nak kora hajnal óta nyoma veszett… és van egy olyan gyanúnk, hogy valami nagy és misztikus, megint az emberiség feletti uralomra tör, vagy csak szimplán el akarja pusztítani a világot! – sorolta Willow szárazon. - Hurrá! – kiáltott Buffy gúnyosan – Nem is tudom, mire volt szükségem az utóbbi pár… Ekkor hatalmas robajjal kitárult a pinceajtó, és Spike rontott be rajta. Miközben kifújta magát, a köntösbe csavart kardot egy asztalra tette. - Micsoda díszes fogadóbizottság! – élcelődött – De nem kellett volna aggódnotok, nem hagytam ott a fogam, csak majdnem… hmm… Örülök, hogy itt vagy, Vadász… hiányoztál! - Jól vagy? Nyúzottnak látszol… – Buffy felállt, közelebb lépett Spike-hoz, és megsimogatta a vámpír véres horzsolásokkal teli arcát. Spike a lány apró, mégis rendkívül erős kezére tette a sajátját. Szeme gyengédséget sugallt. - Kutya bajom, csak kicsit zűrös estém volt! – vigyorodott el. Élvezte a figyelmet, amivel a Vadász most nem Angelt tüntette ki, hanem őt. És azt is, hogy ennek hála, a másik vámpír arca szinte elvörösödött az irigységtől… - Hol van a Csendes Pusztító? – kérdezte Fred, megzavarva a közjátékot. - Csendes mi? – fordult felé a Vadász meglepetten. - Szóval kiderítettétek a rejtélyes amnéziák és vámpírtizedelések hátterét… – konstatálta Wesley. - Aha… – bólintott Willow, és megint Spike-ra nézett – Tehát, hol van? - Mindjárt jön, a csatornában irtja a patkányokat… a nagyobbakat… És ne vesszetek össze vele, mert tényleg félelmetes a csaj! És pókerarca van! – vázolta a vámpír. Elmesélte, hogy mi történt, igaz, néhol egy kicsit kiszínezte a részleteket. Eközben le sem vette a szemét a Vadászról. Mintha csak ő létezett volna az egész világon. Egyszerűen szerette nézni… Majd miután sikeresen visszatért a valóságba, szóba hozta a démont is, aki igencsak felkeltette Wesley érdeklődését. Bővebb leírást kért tőle, és ketten rövid eszmecserét folytattak. Wes furcsállta, hogy ilyen „egyszerűen” végezni tudtak egy ilyen hatalmasnak tűnő démonnal, és azt is, hogy ez eddig semmilyen következménnyel nem járt sem Spike-ra, sem a Pusztítóra nézve. - Azt hiszem, megvan a legújabb apokalipszis elhárítása… – kezdte Buffy bizakodva – Akkor, még a következő előtt elmennék zuhanyozni, hajat mosni, és esetleg pihenhetnénk is egy kicsit! - Milyen ez a Csendes Pusztító? – tudakolta Wesley. Buffy megállt a lépcsőnél, és visszafordult. - Boszorkány, harcos, dögös – ragadta meg a lényeget Willow – És ezek szerint, megmentette a világot… szóval még hős is! Ha belegondolok, hogy majdnem megöltem… – sóhajtott. - Megölted?! - Igen, mert meg akarta ölni Spike-ot! - Meg akarta ölni Spike-ot?! - Kár, hogy akkor nem fogtalak vissza, most kevesebb gondunk lenne! – szólt Angel otrombán. - Ezzel a szöveggel csak a saját gyávaságodat akarod rejtegetni, nincs igazam, bajnokok gyöngye? – kiáltott vissza Spike epésen – Valerie-nek egy lélekkel bíró vámpír kellett, és ezt te is jól tudtad… azt is, hogy belehalhatok! Tudtad, és szó nélkül utána küldtél, te szemét! A hidrogénszőke dühösen közelített Angel felé, közvetlenül előtte megállt, úgy folytatta: - Ha férfi vagy, legalább a kihívást fogadd el! – és Spike ütött. Angel sem volt rest, rögtön válaszolt egy jobb horoggal. A vámpírok összeverekedtek. - Hé, hagyjátok abba! Ez nem a múlt század! Vagy az azelőtti… mindegy! Fejezzétek be! – próbálta Buffy szétszedni őket, de sikertelenül. Willow nem kért az újabb drámai felvonásból, inkább Wesley-vel együtt időben visszavonult az irodába kutatni. A Vadász továbbra sem tudott Angel és Spike közé állni. Egy idő után fel is adta a dolgot. Inkább hagyta, hogy levezessék a feszültséget. A két vámpír saját magát, és a berendezést sem kímélte… törtek-zúztak mindenféle visszakozás nélkül. Percek múlva egy villám csapott közéjük, amitől szétrebbentek. A pincelejárat közelében Valerie állt, és meglehetősen mérges volt: - Elég volt! – hangja szinte süvített a levegőben – Spike, ha gondod van, velem kötekedj! Az én ötletem volt, hogy te legyél a csali! Azért, mert Angel ismert engem, és ha Dis belenézett volna a fejébe, rájött volna, hogy csapdát állítottam… és mindketten halottak lennénk! - Látod, te agyatlan! - Nem Angel! – folytatta Val a kiosztást – Elmondhattad volna neki az egyességünket… legalább fél órája… te meg inkább provokálod… olyanok vagytok, mint két nagyra nőtt gyerek! De ideje lenne felnőni, mert legközelebb valaki feldobja a talpát miattatok! Síri csend ereszkedett a hotelra. Buffy tátott szájjal követte az eseményeket, miközben rajta tartotta a szemét mindhárom félen. Leginkább a Csendes Pusztítón, aki őt teljesen figyelmen kívül hagyta. Ismerős volt, de csak miután megszólalt, lett biztos benne, hogy valóban találkoztak már. - Hé, mi nem ismerjük egymást valahonnan? – kérdezett rá. Valerie csak most nézett végig a Vadászon, jó volt az arcmemóriája. Kis híján felnevetett. - Nicsak… a flúgos szőke a Hemery-ből… hát te még életben vagy? - Amint látod. Ismersz engem? Te is a Hemery-be jártál? - Oda. Végzős voltam, amikor te voltál olyan szíves, és megszabadítottál bennünket a tornatermünktől… na nem mintha később nagyon hiányzott volna! Buffy fejében ekkor előjöttek a tegnapi rémálom egyes képei. Nem az összes, de amit látott, abba szabályosan beleszédült. Majd ezek hirtelen keveredni kezdtek a valódi emlékekkel. Érezte, amit akkor: tanácstalanságot, fájdalmat, szégyent… - Az a terem… az a terem tele volt vámpírokkal, és… – kezdett védekezni kábultan. - Tudom. Szöszi, én már akkor vadásztam, amikor neked még csak a rémálmaidban léteztek vámpírok, szellemek, és háromszarvú, páncélos démonok. És az a tűzgyújtás… nevetséges! - Tizenötéves voltam, te mit tettél volna a helyemben? - Bezárom őket… és várom, hogy felkeljen a Nap… egyszerű, és füstmentes… - Persze… egyszerű… – Buffy teljesen ütődöttnek érezte magát. Eltűnődött. Ez a nő kíméletlenül vágta a szemébe azt, amit ma már ő is nagyon jól tudott: akkor, ott, rossz döntést hozott… De nem volt jó újra hallani… főleg így, ilyen körülmények között. Aztán végre rájött, honnan is olyan ismerős ez a boszorkány… - Sötét Banya… ugye így csúfolt Katie James és Cindy Caroll? - Bizony. Ha tudták volna, hogy van valami a dologban, biztos nem húznak velem újat! Azóta békaként tengetik az életüket… vagy hernyóként? Már nem is emlékszem… – Valerie nem bírta tovább, és elnevette magát, de Angel egyetlen zord pillantására befejezte – Bocs! De ziccer volt… Buffy nem hagyta ennyiben a dolgot, még mindig a szörnyű emlékek hatása alatt volt, és a Csendes Pusztító most még egyet rúgott az önbizalmába. A világ szinte megszűnt körülötte. Valerie idegesítő cinizmusa és önelégültsége miatt teljesen elvesztette a hidegvérét… - Fogalmad sincs rólam! – vágott vissza sértődötten – Én vagyok a Vadász! Igen, követtem el hibákat, ezt sosem tagadtam… Nem vagyok tökéletes! – próbált magabiztosnak tűnni – De életben vagyok! A barátaim élnek, a Föld még mindig a helyén van… És nekem részem volt benne… - Jó ég, mindjárt hozom a Becsületrendet! – ironizált Val, de már ő sem volt nyugodt. - Lányok, ezt hagyjátok abba! – Angel és Spike most átkerült a másik oldalra. - Pofa be! – ordított vissza egyszerre mindkét nő. - Sajnálom, hogy Neked ez az egész csak ennyit jelent: elismerést, bizonyítást – folytatta Buffy – Nekem küldetésem van… Kiválasztott vagyok! Nem én kértem, de elfogadtam, és beletörődtem! Valerie erre, ha lehet, még jobban felhúzta magát: - Nem tudsz te semmit! Sokan vannak, akik csendben teszik a dolgukat, ugyanúgy harcolnak, szeretnek, és ha kell, meghalnak másokért… és nincs szükségük kitüntetésre! Gőzöd sincs az okaimról, az életemről, arról, hogy ki vagyok valójában! De ideje leszállni a magas lóról, Vadász… Mert nagyjából egy hajszál választ el attól, hogy az légy, ami én vagyok!!! Val minden mozdulatából düh sugárzott, a szeme láthatóan elsötétült. Az asztalhoz lépett, kézbevette Dis kardját, és kiviharzott az ajtón. Buffy lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Senki sem szólt. Az óráknak tűnő hallgatást egy villámcsapás, és az azt követő azonnali mennydörgés zavarta meg. Nem volt evilági, és nagyon közelinek tűnt. Mindenki kifutott a hotel elé. Kint, sűrű köd ereszkedett le, alig láttak valamit az apró villámokon, szikrákon kívül. Valerie alakját is csak néhány perc után tudták pontosan kivenni… Val pár centivel a föld felett lebegett, szeme csukva volt, kinyújtott karjában feszesen tartotta a kardot. Majd aranyszínű fény kezdte megvilágítani a fegyvert, Valt először mintha áramütés érte volna, aztán szinte felemelték a csillogó fotonok. Egy hosszú áramütés következett, mikoris a haja lobogni kezdett… és hollófeketéből lassan bebarnult, vörös, szőke, majd pedig fehér lett. Valerie orrából és csuklóiból vér kezdett csörgedezni… haja ismét fokozatosan besötétedett. Az újabb vakító villámláskor pedig az egész megszűnt, már semmi sem volt ott, sem köd, sem aranyszínű fények, sem villámok… a kard mellett Valerie-t látták a földön feküdni… eszméletlenül… Buffy fejében ekkor összeállt a kép. Már mindenre emlékezett. Az álom végén pontosan azt látta, amit most… Egy sápadt nőt egy karddal… vagyis, igazából… egy… halott… nőt egy karddal. Bűntudata volt. Legbelül úgy érezte, hogy megelőzhette volna az egészet. A felelősség teljes súlya ránehezedett a vállára, bár ezt rajta kívül senki nem tudta… talán ezért volt sokkal nehezebb. Angel felkapta Valerie-t és bevitte a szalonba. Ekkor előjött Wesley, Freddel a nyomában. Miután a férfi belekezdett az ismertetésbe, hogy a skoráldémon minden száz évben egyszer jön el, csak akkor vették észre, mi is történt… - És mi van a karddal, tehetünk valamit? – tudakolta Buffy kétségbeesetten. - Nincs pulzusa! – szólt Willow, keze remegett az idegességtől. - Beszélj!! – utasította Angel West. Wesley mélyet sóhajtott. Kinyitotta a könyvet, és megpróbálta pontosan fordítani a szöveget: - Mikor a Hold teli, feláldoz egy magasabb rendű lényt, aki különleges… és akkor ő fog uralkodni… uralkodása sötét időket hoz el… mit önként átadott kardjával lehet derékba törni, úgy, hogy a fejét vesszük… – ez megtörtént – A fegyvert meg kell semmisíteni, különben… hmm… míg fogyni nem kezd, visszatér. De nem érinthetik, mert akkor pokoli kínok közt lelnek nyugtalanságot az Alvilágban… a hóhér kezében az Erők döntenek arról, hogyan tovább… a lelkébe néznek, és ha érdemes, élni fog… ha nem, szelleme örökké a két világ közt bolyong egymagában… - Ő érdemes az életre… – tűrt ki a nő arcából egy tincset Angel. *** Már fél órája nem történt semmi, Valerie teste mozdulatlanul feküdt. Az orrából kifolyt két vérpatak megalvadt, csakúgy, mint a csuklóján. Fred egy nedves ruhával gyengéden letörölte a nő arcát, majd Angel karba vette Valt, és felvitte az egyik szobába. Wesley hosszúra nyúlt elmélkedés után, egy másik vastag könyvvel a kezében jött vissza a többiek közé. - A Csendes Pusztító pár dolgot kifelejtett a számításból. A kardot ott kell megsemmisíteni, ahol megölték a démont. Háromrét kell törni, és egyfajta ciánfőzettel elszórni egy igézetet… - Lehet, hogy most épp oda indult, csak közbejött a… következmény… – vélte Spike. - Azt írja ez a kódex, hogy a démon lelke csak így pusztulhat el végleg… Alig huszonnégy óra van hátra, míg a Hold fogyni kezd, és nem tudom, mi lesz utána… De a démon követői biztosan mindent megtesznek, hogy meggátolják a Mesterük végső megsemmisülését… - Akkor majd én visszamegyek! – jelentette be a Vadász, aki kötelességének érezte megoldani az ügyet, és ha lehetséges, megmenteni Valerie életét – Mi kell hozzá? - A kard, a főzet, az igézet, és nagyon sok szerencse! Igen. Csakhogy a kard érintése halált okoz, a főzetet el kell készíteni, a szerencse pedig… - A főzet kész! – kiáltotta Willow, miközben lefele jött a lépcsőn – Én egy gondolattal előrébb jártam, mint Wes. A kardot pedig csavard bele a köntösbe… Spike sem került le az Alvilágba, mert azon keresztül ért hozzá… lényeg, hogy közvetlenül ne érintsd! - Oké! Mi kell még? - Valaki, aki ismeri a terepet, és tud fedezni! Úgyhogy veled megyek… – közölte Spike. - Én is megyek! Elszórom az igézetet, ti pedig szétveritek a démon seregét… egyedül nem sikerülne sokáig feltartóztatnod őket… – szólt Fred eltökélten, és egy kardot dobott oda Buffy-nak. A Vadász beleegyezett. Mikor Angel visszaérkezett a szalonba, a többiek kérdésére csak rázta a fejét. Nincs változás. Amíg Spike, Buffy és Fred próbálják végleg elpusztítani a démont, addig ő, Willow segítségével megkísérli Valerie feltámasztását. A boszorkány értetlenkedve nézett rá, de miután a csapat elindult, a vámpír Willow fülébe súgta: - Van valami, amit még senkinek sem mondtam el… és Valerie megölne, ha tudná, hogy mégis megteszem… *** Buffy, bár holtfáradt volt, mégis kitágított érzékekkel, és – remélte – elegendő energiával indult a csatába. Furcsállta, hogy a társai nem szólnak egy szót sem. Aztán észrevette, hogy Fred a feladatára készül, a vámpír pedig ugyanúgy figyeli a környéket, mint ő. Spike már találkozott a démon követőivel, tudta, hová kell menni, mit kell keresni. Ez régi, kissé elfeledett emlékeket ébresztett a Vadászban… Mégis, amikor egy sztriptízbárhoz értek, igencsak meglepődött… Egyenesen a pincébe mentek, ahol Spike megkereste az átjárót. Fredet hátrébb parancsolta, mivel emlékezett a trükkre, amivel fogságba ejtették. Nem tévedett. Az átjáró túloldalán három felfegyverzett démon várta őket fogadóbizottságként. Dárdáik vége elektromosságtól szikrázott. A vámpír az egyiket villámgyorsan kiiktatta egy fejszével, Buffy addig a másik kettővel foglalatoskodott. A második nemsokára elvesztette a fejét, de a harmadik nem adta olcsón a bőrét. A Vadásznak végül sikerült kettévágnia a dárdát, majd egy elmés szúrással szíven döfte ellenfelét. - Így jár az, aki rossz… Reszkessetek démonok, megjött a Vadász! – jegyezte meg zárásként. Buffy szólt Frednek, hogy átjöhet, Spike pedig mutatta az utat a cella felé, ahol Valerie megölte Dist. Bementek, Fred előkészítette a főzetet, a vámpír pedig az ajtónál maradt őrködni. A Vadász, miután megtette a megfelelő óvintézkedéseket, megkísérelte eltörni a kardot. De még a legnagyobb erőkifejtéssel sem sikerült akár egy apró karcolást, repedést is ejtenie a fegyveren. - Nem megy… nem törik! – kiáltotta, miközben Spike is közölte: egy hadsereg közeledik a folyosón, és nem valószínű, hogy segíteni jöttek. Buffy kinézett a cellából, szemei elkerekedtek, amikor meglátta a hatalmas démontömeget. - Nincs elég erőm… – panaszolta kicsit elkeseredetten, bár inkább csak fáradt volt. Spike-nak eszébe jutott valami… még maga is meglepődött rajta. Valerie azt mondta nemrég, hogy a misztikus erejét kint felejtette. Talán van benne valami. A Vadász ereje is lehet ahhoz hasonló… De vajon egy vámpíré, egy lélekkel bíró vámpíré? Azonnal döntött. Buffy-ra nézett: - Tartsd fel őket, a kardot bízd rám! – és már cselekedett is. Buffy bólintott, fújt egyet, megforgatta a kezében a két kardot, és az Alvilágba küldte az élen járó démont. A második elől taktikusan kitért, majd kardja markolatának segítségével azt is az előző után taszította. A harmadikat szíven döfte, a negyediknek levágta a fejét. És ez így ment tovább, de a kimerültség miatt egyre nehezebben… Eközben Spike sem tétlenkedett. Erőt gyűjtött, és egy percen belül sikerült letörnie egy darabot a kardból. A második darab viszont sehogysem akart leválni. A vámpír gondolt egyet, biztos kézzel megfogta a köntösön keresztül a markolatot, és nagy lendülettel falhoz csapta a fegyvert. Miután egy arasznyi részt sikerült letörnie belőle, rögtön Buffy segítségére sietett a folyosón. Fred a fele főzettel körbelocsolta a maradványokat, a másik felét pedig a halomra öntötte, aztán suttogva, majd egyre hangosabban kántálni kezdett. A kard darabjai füstölni kezdtek, a folyosón küzdő démoni sokaság azonban jó ideig nem gyengült… Ugyanekkor valaki más is kántált, más okból, más helyen. A félhomályban alig lehetett látni valamit. Csupán egy gyertya fénye világította meg az ágyon fekvő élettelen testet, melyre egy boszorkánycsillagot festettek – vérrel. A nő arca sápadt volt, halottian fehér… Aztán, a varázslat hatására hirtelen egy fényspirál keletkezett a szobában, kíséretében erős forgószél támadt. Mikor a tölcsér csúcsa a halott szívéhez ért, egyszerre az egész megszűnt. A következő pillanatban Valerie szemei felpattantak, mintha a legsötétebb, leglidércesebb rémálomból ébredt volna… felült. - Szomjas vagyok… – lihegte. Willow felállt az ágy mellől, és hátrahúzódott. A sötétből Angel lépett elő egy bögrével, amit Val remegő kezébe adott. A nő kis híján húzóra megitta annak egész tartalmát. Fél percen belül teljesen magához tért, és elgondolkodott. Vádlón nézett Angel szemébe. - Tudja! – szólt a vámpír nyugodtan – És nem mondja el senkinek… - Hagyjatok magamra… – Valerie nyelt egyet, az éjjeli lámpa mellé tette a bögrét, melynek száján megcsillant egy apró vércsepp. *** A szalonban a nemrég visszatért Lorne és Gunn hallgatta Wesley beszámolóját, mikor Angel és Willow lejöttek. A boszorkány elmondta, hogy Val feléledt, csak egy kicsit egyedül akar lenni. - És, hogy ment az ügy? – kérdezte a vámpír az újonnan érkezőket. - Áh… csak rágcsálóirtás volt démonéknál… kitettük a sok kis undorító szőrös parazita szűrét… rutineljárás! Engem inkább az érdekelne, hogy pontosan mi is történt itt… – felelte Lorne. - És az, hogy miért engedted el Fredet! – heveskedett Gunn. - Mert bízom a tudásában, és ő is ugyanúgy teljes jogú tagja a csapatnak! – zárta rövidre Angel. Hajnali szürkület volt, körülbelül két óra múlva felkel a Nap. De Buffy-ékról még nem volt semmi hír. Mindenki próbálta valamivel elfoglalni magát, amíg várakozni kellett. Valerie-nek színét sem látták, még azután sem, mikor a csapat visszaérkezett. A Vadász és Fred közösen támogatta Spike-ot, aki úgy tűnt súlyosan megsérült. Vagy fél méteres rézsútos vágás volt az oldalán. Buffy-n csak kisebb véraláfutások, és sebek jelezték, hogy harcból érkezett. Egyedül Frednek maradt annyi ereje, hogy elmondja, sikerrel jártak, a világ ismét megmenekült… - Kerítsétek elő Willow-t, vagy akár Valerie-t! Ez nem egy egyszerű démonütötte seb, az meg se kottyanna Spike-nak… Ide egy nagyon erős boszorkány kell, egy nagyon erős főzettel… – mondta Wesley, miután megvizsgálta a vámpírt. - Megyek Willow-ért! Fred, a tied Val! Gunn, te menj ki őrködni! – adta ki a parancsot Angel. Mindenki sietve a dolgára indult. Spike az eszmélet és a delírium határán táncolt, oldalából még mindig ömlött a vér, a homloka verejtékben úszott. Buffy mellette ült, és miközben jegelte a vámpír tarkóját, elmesélte Wesley-nek, mi is történt pontosan. Nehéz csata állt mögöttük… - Spike, ne aludj el… mindjárt itt a segítség! Beszélj hozzám… - Mit mondjak, Vadász? Azt, hogy szeretlek? Véres pokol… mennyi démon egy rakáson… hja, majdnem megint belementem egy öngyilkosságba… Átkozott lélek! Csak… a baj van vele… A vámpír szemhéjai teljesen elnehezültek, régóta nem érezte magát ilyen fáradtnak… Óráknak tűnő várakozás után Willow rohanva érkezett, kezében három üvegcsével, melyek tartalmát rövid méricskélés után összekeverte. Miközben a sebre öntötte a füstölő, fekete főzetet, varázsigéket mormolt – minden erejét bevetette. Spike a felénél magához tért. Remegett a fájdalomtól, de „élt”. Csendben figyelte, ahogy a seb fokozatosan bezáródik, és csak egy heg marad utána… - Rendbe jössz! – nyugtázta a boszorkány, a Vadász is megkönnyebbülten rámosolygott. Angel egy szót sem szólt, de ő is hasonlóképpen érzett. Nem mintha szerette volna Spike-ot, vagy aggódott volna érte… de tudta, hogy Buffy számára fontos az a vámpír. És úgy látta, a Vadász megnyugodott, ezért ő is fellélegzett… Aztán észrevette Fredet a lépcsőnél ácsorogni… - Fred? – kérdezett rá. - Valerie… eltűnt. Csak a nyitott ablak maradt utána… – suttogta a lány. Csak Willow és Angel nem csodálkozott a dolgon. *** Angel a hotel kertjében ült. Ugyanolyan egyedül volt, mint napokkal azelőtt. Mindenkinek volt valami programja arra az estére, Buffy és Spike pedig a pincében edzettek, amihez ő nem szándékozott asszisztálni. A hidrogénszőke vámpír már majdnem felgyógyult, bár a mozgása, és az erőnléte még nem volt teljesen rendben. Angel elégedetten nézett fel a már félig elfogyott Holdra. Ismét elmúlt egy veszély… Oldalra sandított. Valerie állt vele szemben, teljes életnagyságban. - Csak nem öregszel? Ilyen régen találkoztunk volna? – ironizált a nő a letargiára utalva. - Én? Soha… örülök, hogy látlak! – a vámpír megölelte a Valt. - Én is. Remekül berendezkedtél ebbe a hotelba… ha tudtam volna, hol talállak, már előbb… - Az eredmény ugyanaz! Mindenki túlélte, a Gonosznak annyi… nem kell ide magyarázat! - Oké! Csak meg akartam köszönni, hogy újra megmentetted az életemet… vagy a halálomat… még mindig bajban vagyok ezekkel a dolgokkal… Sajnálom, hogy búcsú nélkül léptem le! - Nagyobb baj lett volna, ha egyedül mész megváltani a világot. Buffy majdnem odaveszett… és Spike is! Te sem bírtál volna el annyi démonnal, még akkor sem, ha te vagy a Csendes Pusztító… - Na, megint a Vadásznál lyukadtunk ki! Mit szólsz, milyen kicsi a világ… néha én is elcsodálkozom rajta… Pedig engem már elég régóta nehéz meglepni! Idegesítő egy némber ez a Buffy… de illik hozzád! Mondd csak, miért nem mész el vele Európába? Angel bevallotta: már sokszor megfordult a fejében. De eszébe jutott az is, hogy miért hagyta ott annakidején Sunnydale-t. Szereti Buffy-t, de ha egymás mellett élnének, nem bírná elviselni, hogy nem lehet teljesen az övé… és mindannyian tudják, hogy ez pontosan mivel is járna. - Szóval inkább a magány és az önsajnálat, mint a „Világ Rombadöntője” cím… Valahol megértelek… – Val kényszeredetten elvigyorodott – De ez nem élet! Csak… csak vegetáció… - Ezért neveznek minket élőhalottaknak… két világ közt tengődünk, miközben semmit sem változunk… De ahhoz képest… felnőttél! És rettegett híresség lettél… alig ismertem rád! - Pedig ez még mindig én vagyok, hidd el! Csak… - Csak vágysz arra, hogy egyszer végre belehalj! Észrevettem. - Egyszer mind pokolra jutunk Angel! Előbb vagy utóbb. Csak idő kérdése – Val rákacsintott – Megyek, már várnak! – majd visszafordult – Ha „Miss Samponreklám” engedi, nézz le néha a Hollywood Mass-be… szívesen látlak… a szépszemű vérszívóval együtt! - Ez kölcsönös! Lenne köztünk helye egy ilyen szívós boszorkánynak… Ígérem, felnövök! Valerie felnevetett: - Talán meggondolom… – és megint beleveszett a holdfényes éjszakába. Angel üresen nézett utána, majd maga elé bámult, és közömbösen megszólalt: - Régen megkínozták, majd megölték azokat, akik hallgatóztak… - A Hollywood Mass nem a démonkocsmák legalja, ahová élő ember állig fegyverben megy be… és úgy is, csak ha nagyon unja az életét? Az összes csapos minimum vámpír… - Bizony! – helyeselt Angel – Valld be, hogy az egyik kedvenc helyed volt húsz évvel ezelőtt! Spike kilépett fedezékéből. Még nem tudta biztosan, hogy jól hallott-e mindent, és, hogy jól értette-e azt, amit hallott… Hosszú csend következett. De hamar összerakta a mozaikokat, és rájött az igazságra: Valerie szintén vámpír. - Miért titkoltad el? – ez a kérdés foglalkoztatta leginkább. - Megígértem… egyébként pedig… mert megölt volna! - Annál inkább! – ironizált a hidrogénszőke, de ezúttal nem talált játszótársra, úgyhogy komolyra vette a figurát – Mi történt vele? - Az, ami Buffy-val… – sóhajtott Angel – De nem volt akkora szerencséje. Megbűnhődött azért, mert egy vámpírt szeretett. Kis híján belehalt. Puszta véletlen, hogy rátaláltam abban a koszos csatornában… és, hogy lelke van… talán nekem is részem volt benne… Spike bólintott, félszavakból is megértette a lényeget. - Ezt akár a javadra is írhatjuk…– jegyezte meg higgadtan, némi elismeréssel a hangjában. - Azt mondod… – csodálkozott Angel, és biztos volt benne, hogy Spike megtartja Valerie titkát. Ekkor Buffy lépett ki a kertbe. - Csak nem találtatok valamit, amiben egyetértetek! – szólalt meg csengő, vidám hangon. Meglepődött, de valahol nagyonis örült. A többiekhez hasonlóan neki is elege volt az állandó vitákból, civódásokból. Úgy vélte, előbb-utóbb valaki tényleg bele fog halni, ha a két vámpír így folytatja… Valerie-nek, sok más mellett, ebben is igazat adott. De soha nem vallotta volna be. Minthogy azt sem, hogy szüksége van némi nyugalomra, pihenésre a rengeteg apokalipszis után, és a nagyszabású utazás, az új feladatok előtt. Aztán belegondolt, hogy az élete sohasem lesz nyugodt, eseménytelen, vagy unalmas. Az már nem az ő élete lenne… Scarlett Feather

Bűnbocsánat		2007.09.04. 22:21
Okádék egy napnak indult ez is, mint már annyi nap. Három hónap telt el, de még mindig nem találtam a helyem. Már jócskán dél múlott mire beestem az irodába, a fejem szaggatott a tegnapi egy üveg whisky miatt. Az irodámra már nagyon ráfért volna valami takarítás, habár egyszerűbb lett volna eldobni egy szál gyufát. A mosdóba támolyogtam, szerencsémre a túloldali fal megfogott de, de azért volt érkezésem lefejelni a tükröt. Nagy nehezen egyenesbe tornáztam magamat, és már a szememet is sikerült kinyitni. Belebambultam a tükörbe, nem kellett volna. A tükörből egy a húszas évei vége felé járó férfi bámult vissza rám. Valamikor még talán azt is mondták volna rá hogy jóképű, ezt megerősíteni látszott a tengerzöld szempár és szinte már angyali arcvonások és a rövidre vágott világosbarna haj. Most viszont a szemek beesettek voltak, az angyali arc pedig alig látszott ki a borostától. Az egykor elegáns zakó szinte gyűrötten lógott a tükörben látszó rémalakon. Pár percig szúrósan néztem a képmásom szemébe majd elfintorodtam. -Szarul nézel ki Jimmy.- Mormogtam magam elé. Kinyitottam a tükrös ajtót és Aszpirin után kutakodtam, nulla eredménnyel. Fojtottan káromkodtam majd visszavonszoltam magamat az irodába. Szinte úgy estem be a székembe, szórakozottan felvettem az asztalról a névtáblámat és forgatni kezdtem a kezemben. James Morgan Wolfram&Hart hirdetett engem a táblácska. Már lassan öt éve vezettem a Wolfram&Hart Sunnydale-i fókját. Los Angelesben úgy mondanák hogy már öt éve élek száműzetésben, de szinte örültem amikor iderendeltek. Az életemet a nővéremnek köszönhettem, aki lelkifurdalás nélkül gázolt át mindenkin a feljebb jutás reményében. Szerintem nem történt semmi komoly, egyszerűen a jól megérdemelt vesztőhelyre jutattam a védencemet. Sok mindent bevett a gyomrom, de a kisdedek feláldozását már nem tudtam megemészteni. A cég alapító tagjainak nem tetszett a hozzáállásom, de ahelyett hogy hullazsákban végeztem volna iderendeltek Sunnydalebe. A helyi démonokra és vámpírokra bízva a piszkos munkát, nagy mákomra szinte egyszerre érkeztem az új vadásszal. Sunnydale alvilágának hirtelen jobb dolga is akadt annál hogy egy rossz útra tévedt Wolfram&Hart-os ügyvédecskével szórakozzon. Volt időm felépíteni az ügyféli körömet, hála egy szőke gimis lánynak. A nagyon gázos eseteket nem vállaltam, bosszútól nem kellett tartanom hiszen a vadász hamar elintézte az agresszív ügyfeleket. Volt rá példa hogy pár lefizethető démonon keresztül én tudattam a vadásszal a nagyon rosszfiúk tartózkodási helyét, és ez jól volt így. Semmi kedvem nem volt hozzá hogy egy méltatlankodó vámpír belőlem csócsáljon. A Los Angelesi irodából érkeztek persze utasítások, vegyem fel a kapcsolatot a mesterrel, de mivel féltem a sötétben és rühelltem a patkányokat és a csatornaszagot, nagyon ódzkodtam ettől a találkozótól. Így hát egy vámpírjával üzentem neki hogy találkozzunk fent a holdfényben vagy a napfényben, tök mindegy. Erre az a turcsi orrú vérszopó megfenyegetett, azért mert szórakoztam vele az én véremből fog először inni. Na, hát ez a kapcsolatfelvétel nem sikerült, a kiplasztikázott jelentést elküldtem Los Angelesbe, többet ezzel sem zaklattak. De ez nem volt elég, Angelust is nekem kellett volna a Wolfram&Harthoz csalogatni, na ja. Természetesen alig vártam hogy találkozzak azzal a véres kezű pszihopata mászkáló hullával. Könnyen megtudtam a címét, küldettem neki egy felszólítást hogy haladéktalanul jelentkezzen a Wolfram&Hart Los Angelesi irodájában. A postást azért sajnáltam, nem tudtam hogy Angelus mennyit röhöghetett a levélen, én két napig könnyesre röhögtem magamat. Az átfordult vadász átállítása viszont könnyű lett volna, de Wilkins előbb rácsapott. Ó, majd elfelejtettem, a polgármestert viszont halálra ítélte a cég. Az alapító partnereknek nem tetszett Wilkins apokalipszise. A Wilkinshez átállt vadászt is rám sózták. Mi vagyok én? Talán egy elcseszett vérengző ninja? Elég annyi hogy Wilkins adatai közé csempésztem azt a különben be nem jelentett lakást ahol a renegát vadász volt elszállásolva. Bíztam a kis vörös hajú boszorkányban. Az évzárón pedig gyerekjáték volt pár fiatalkorú démonvadászt a végzősök közé ültetni. Nagyon látványosra sikeredett a végzősök nyílzápora, a lángszóró nagyon elnyerte a tetszésemet, de azért hasznosak voltak az én embereim is. Egy közeli háztetőről néztem végig az egészet, közben tömtem magamba a popcornt, de amikor átváltozott a polgármester, félrenyeltem és végig hörögtem-köhögtem az előadást. Az Initiative még a Wolfram&Hartot is meglepte, a kormány eddig elvolt az ufókkal a francnak sem hiányoztak. Természetesen új parancs érkezett, beépülés. Beiratkoztam az egyetemre, délelőtt tanulás, délután a folyamatban lévő ügyek. Mindig úgy tudtam helyezkedni hogy a vadász és a boszorkány közelében ülhessek, jó pár infót kikotyogtak, a cég elégedett volt. Egyszer még a figyelő otthonába is sikerült betörnöm és sok mindent megtudtam Adamröl, a partnerek határozott utasítása: állítsd meg. Szóval megint összekevertek egy martini vedelő James Bondal. Azt elfelejtettem említeni hogy a figyelőhöz való betöréskor elhelyeztem itt-ott pár poloskát, persze abból a kíváncsi fajtából. Így szinte azonnal értesültem arról hogy milyen varázslatot akarnak létrehozni Adam ellen. Megidézni az ősvadász lényegét bla-bla. Ide nem volt elég az elszánás, így gyorsan megfűztem egy sámánt a Wolram&Hartnál hogy egy kicsit segítsen be a mágiába. Sikerült a varázslat mindenki happy, de jó amerikainak lenni. Közben közel kerültem a vadászhoz és a kis csapatához, a jelentéseimben egyre többször szólítottam a nevén: Buffy. Volt pár rázósabb ügy, nekem is és a vadásznak is, aztán megjelent a fenevad. A cég szinte bepánikolt, nem volt nekik elég Angel keresztes háborúja, most még ez is. Mondani sem kell hogy a fenevad nem tartozott a cég kis kedvenceihez. És kire osztották a fenevad elpusztítását? Mentem volna inkább Montanába! Nézegettem volna a hegyeket meg a fenyőket, vagy mit’tom én. Még hogy a nap völgye! Frászkarikát! Beletúrtam a fiókomba és elégedett mosollyal emeltem ki belőle kedvenc barátomat jack Danielst. Soha nem fogom elfelejteni azt az éjszakát, hiába vedelek fel egy egész whisky gyárat. Hátradőltem a székemben és azt tettem amit már három hónapja, minden istenverte napon tettem. Visszaemlékeztem. Viszonylag jó nap volt, a nap folyamán csak két halálos fenyegetést kaptam. Sunnydale démonjai úgy látszik megéreztek valamit és kétségbeejtő módon hanyagolták szerény személyemet. Már esteledett, a vadászról és társairól már egy egész napja nem hallottam. A délután folyamán azért tiszteletemet tettem a „varázs dobozba”, elhelyeztem pár poloskát és egy miniatűr kamerát. A pulton találtam egy kis üvegben gumicukrot, de amikor elkezdett egészen durva módon pattogni a számba, kiköptem és fröcsögve anyáztam azt az elvetemültet aki kitalál ilyen baromságot. Estére már biztos voltam abban hogy a fogaim megnyerték a körmérkőzést és ott maradnak ahol vannak. Közben befutott a vadász csapata, ahogy hallottam a vadászt szinte vegetatív állapotban vonszolták haza. Még csak ez hiányzott, reméltem ahogy a boszi meg tudja oldani a dolgot, a cégnél gyanakodnának ha minden csip-csup dologgal odatelefonálgatnék, még azt gondolnák hogy honvágyam van. Szerencsére a kis vörös megoldotta ezt a problémát, a vadász visszatért közénk. Elnyílt szájjal hallgattam az okfejtéseket a kapuról és a kulcsról, nem tudom mi szállt meg de hátravonultam a mosdóba, megnyomtam az egyik csempét és egy titkos ajtó felfedte a Wolfram&Hart ügyvédeinek kevésbé nyilvános öltözetét és felszerelését. Ezt látva Rambo kéjeseket sikkangatott volna, éjszakai öltözet és az élet agresszív kioltására alkalmas eszközök garmadája. Nagy nehezen belebújtam a fekete göncbe, cowbolyos lazasággal pisztolytáskát kötöttem az oldalamra és vigyorogva emeltem ki titkos rejtekéből a glock-17-es automata pisztolyt, leizzadtam mire normálisan rá tudtam csavarni a hangtompítót, bezzeg a sok kőagyú akcióhős egy mozdulattal a helyére tudja csavarni. Elégedetten mustráltam a művemet majd elszánt „James Bondos” pofát vágtam és a tükörre szegeztem a pisztolyt. - Most kinyírlak te kis ge..!- Valahogyan a nagy hangtompító csavarás közben véletlenül kibiztosíthattam a pisztolyt, mert megugrott a kezemben. Egy halk pukkanás és a tükör darabokra törött. Ijedten bámultam a golyó ütötte kisszekrényt, gyorsan bebiztosítottam a fegyvert. - Te jószagú! Még jó hogy nem lőttem el a golyóimat!- Még mindig holtsápadtan elraktam a pisztolyt és elővettem a kis raktárból a hadseregnél rendszeresített mesterlövész puskát. Felpakoltam magamat elegendő lőszerrel, és tovább hallgattam az élő adást a varázs boltból. Még jobban leizzadtam amikor megtudtam hogy az agyzsibbasztott Tarától várták hogy elvezesse őket a foglyul ejtett Dawnhoz. Felkaptam a cókmókomat és már rohantam is a bolt felé, később azért az agyamba villant hogy mit fognak kezdeni a rendőrök egy őrült módjára loholó erősen felfegyverzett manussal, de megúsztam a találkozást. Nagy szerencsémre Tara pont felém vezette a társaságot, gyorsan behúzódtam egy sötétebb sikátorba és megvártam amíg elhaladnak mellettem. Tisztességes távolból követtem a csapatot, és amikor már nyilvánvaló volt hogy hova tartanak, elindultam a magasabb házak felé hogy jó rálátásom legyen az eseményekre. Hamar megtaláltam álmaim háztetejét, külön öröm volt hogy tűzlépcső is volt hozzá. A tetőre érve szinte már profi módon a puskára is hangtompítót csavartam, na ja a tárgyalóteremben jobban elememben érzem magamat. Lehasaltam és a fegyver távcsövébe bámulva figyeltem az események alakulását. Elismerően füttyentettem amikor Willow mágiája visszafordítja a fenevad átkos képességét, a kis vörös nem volt tudatában hogy egy leprás van a háta mögött és éppen tőrt emel rá. Én viszont penge voltam az események átlátásában, gyorsan csőre rántottam a puskát és meghúztam a ravaszt. Nem ugrott akkorát mint a pisztoly, de a hatása jobb volt. A leprás lehanyatlott, Willow semmit sem vett észre az egészből. Láttam ahogy Tara magához tér, egy gonddal kevesebb. Új eseményt kerestem a távcsővel, a fenevad ekkor csapta le a robot Buffy fejét. Vigyorogva néztem ahogy Buffy a troll kalapáccsal formára veri a ribancot. A pálmát azonban Xander vasgolyója vitte el. A fenevad csépelése kezdett egyhangú lenni, így másfelé fordítottam a távcsövet. Doc éppen kikötözte Dawnt, a rohadék fedezékben volt, nem akartam megkockáztatni hogy csak a kiscsaj agyvelejét kenjem csak az arcára, franc a végén még elérzékenyülök. Szerencsére Willow is észrevette ezt, és Tarával nagy egyetértésben szó szerint tisztára söpörték az utat Spike előtt. Az elmebajnokok által felhúzott tákolmányon azonban még nyüzsögtek a fenevad leprás démonjai, Spike azt gondolhatta talán hogy Willow és Tara mágiája öli le az előtte felbukkanó démonokat. Meglepődött volna ha megtudta volna hogy a Wolfram&Hart üdvöskéje rendezet agyaggalamb lövészetet körülötte. A végére egészen belejöttem az orvlövészkedésbe, már direkt a nagy gusztustalan bibircsókokra mentem a fejeken. A vámpír felért, gondolatban alaposan vállon veregettem magamat. A sárga fejű viszont határozottan elrontotta a kedvemet, amikor élesben előadta a sirály szárnyalását. A különbség csak annyi volt hogy a sirály fent maradt volna a levegőben, a vámpír arca azonban szoros ismertséget kötött a betonnal, a hülye lúzer még denevérré sem tudott átváltozni. Buffy már eközben úton volt a rozoga pokoli torony teteje felé, fenevad kipipálva, ováció és vastaps. Doc eközben megvágta Dawnt, reméltem hogy Buffy meg tudja menteni a helyzetet. Doc is majdnem megtanult repülni, kár hogy olyan közel volt a föld. Szar dolog a gravitáció. Láttam a lassan megnyíló kaput. - Kurva élet!- Szakadt ki belőlem a káromkodás, a mobilom után kutakodtam a mellényem zsebeiben, a fülemhez emeltem közben a távcsőben tovább vizslattam az eseményeket. - Én vagyok az. Mi történik ha kinyílik a kapu?- Egy mély morgó hang válaszolt. - Olyat teszel mint atom villanás esetén, szépen végignézed mert mást már úgysem fogsz látni.- A Wolfram&Hart sámánja humoránál volt, én viszont egyre kevésbé voltam adomázgató kedvemben. - Hogy lehet megállítani? - Vérrel -Vagyis? -Fingom nincs, sámán vagyok nem filozófus.- A kapuból ekkor repült elő a sárkány. - Majd megoldom, mennem kell.- Letettem a mobilt és a vadászra koncentráltam. Buffy Dawnal beszélgetett, nem könnyű téma lehetett mert a kislány arcáról csak úgy patakzottak a könnyek. - Mi a francot mondasz neki?- Mormoltam magam elé. Amikor Buffy megfordult már nekem is leesett. -Ó ne! A jó életbe nem!- Néztem ahogy a torony vége felé rohan. Villámgyorsan felhúztam a puskát és megcéloztam a rohanó vadász lábát, nem tudtam megtenni. A látásom elhomályosult kipislogtam a könnyeket és tétlenül néztem ahogy a vadász beleveti magát a kapuba. A kapu hirtelen megszűnt Buffy pedig lezuhant. Soha nem sírtam, kemény legénynek is tartottam ez miatt magamat, de ott megtört bennem valami. Már lassan öt éve ismertem ezt a lányt, igaz ez az ismertség nagyon egyoldalú volt. Az utolsó időszakban már vele mosolyogtam és vele szomorkodtam. És most a szemem láttára mentette meg a világot úgy hogy megölte közben magát. A könnyeim között még láttam ahogy a barátai hittelenkedve közelítik meg a testét, ott is nagyon hamar eltört a mécses. A vámpír összecsuklott és erősen rázkódó vállakkal sírt, Giles a testhez vánszorgott, térdre zuhant előtte. Magához ölelte Buffyt és zokogni kezdett. Willow átölelte Tarát és szívszaggatóan sírni kezdett. Xander egy darabig tanácstalanul álldogált, sokszor láttam ilyet. Sokkot kapott, amikor Anya átölelte akkor szakadt csak fel benne, térdre zuhant arcát a tenyerébe temette. A fájdalommal és a gyásszal telt üvöltést én is hallottam. Vártam kicsit amíg megnyugodtam kissé és remegő lábakkal másztam le a tűzlétráról. A temetés napján még a californiai időjárás is gyászolt, fekete fellegek lepték el a kék eget és úgy esett mintha dézsából öntötték volna, a temetésen én is részt akartam venni. Természetesen a megfelelő távolságból. Az eső elleni egyetlen védelmem egy fekete ballonkabát volt, egy közeli szomorúfűz alá húzódtam, ez még a hangulatomhoz is illett. A szertartást száz méterre tartották az én fámtól, nem nagyon lepődtem meg a résztvevők kis számán. Akire számítottam az eljött, Angel Dawn mellett állt a lány belekarolt és hozzábújt. Nemcsak én figyeltem távolról a szertartást, egy távolabbi fa alatt Spike álldogált. Az ítéletidő lehetőséget adott a két vámpírnak hogy elbúcsúzzanak. Biztos voltam benne hogy Angel tudatában van Spike jelenlétének, de nem csinált semmi ostobaságot és ez Spikera is igaz volt. A koporsót lassan leeresztették a mélybe, ismét csak elszorult a torkom. Dawn lehajolt és földet szórt a koporsóra, a többiek követték a példáját. Angel egy szál fekete rózsát dobott a koporsóra. A gyászhuszárok ezután megkezdték a koporsó betemetését. Elővettem a mobilomat, végigzongoráztam a billentyűzeten és a fülemhez emeltem a ketyerét. Két csöngés után felvették. - Sunnydale temetke..- Gyorsan a szavába vágtam. - Wolfram&Hart, Mr. Morgan. - Miben segíthetek uram? - A Summers temetés számláját küldje a Sunnydale fiókunk címére. - És írjak valamit a.. - Semmit. - Értettem uram, küldjük a számlát.- Bontottam a vonalat. Közben vége lett a szertartásnak a pap és a gyászhuszárok távoztak. A kis csapat még ott maradt és csendben lehajtott fejjel álltak a sír körül. Legelőször Giles mormolt valamit a többieknek és elindult a temető kijárata felé. Xander és Anya utána siettek átkarolták két oldalról és hárman folytatták az utat. Dawn átölelte Angelt, Willow és Tara megvárták amíg elbúcsúznak egymástól majd féltve közrefogták Dawnt és elindultak a kijárat felé. Angel némán nézett utánuk amíg el nem tűntek az esőben. Ezután a sírkőhöz lépett és végigsimított rajta. Láttam hogy reszketnek a vállai, Angel távozott utoljára a sírtól. Spike várt még egy kicsit és a sírhoz sétált. Hosszú ideig nézte a sírkőt, majd térdre esett és vadul elkezdte csépelni a földet. Amint kieresztette a fáradt gőzt a sarkára ült és szótlanul bámulta a sírkövet. Bő fél óra után felállt, majd ő is távozott. Úgy éreztem most már én jövök, a soromat is kivártam. Odasétáltam a sírhoz, kis ideig tanácstalanul ácsorogtam. - Nos, hát itt vagyok. Tudom ez neked semmi vigaszt nem nyújt, hát én is így lennék vele. Azért megpróbáltam megmenteni az életed, a tárgyaló teremben jobb vagyok. Tudom hogy miben mesterkednek a barátaid, a robotot akarják a helyedre állítani. Falazok nekik amíg tudok, ne érts félre nem lettem az igazság bajnoka, de ennyivel tartozom.- Megfordultam és a kijárat felé vettem az irányt. A kicsit sem kellemes merengésemből a telefon csörgése szakított ki, a kagyló felé nyúltam a fülemhez emeltem és udvariasan beleszóltam. - Mi van?- a vonal túloldalán lévő hallgatott majd megszólalt - James, te vagy az?- A szabad kezemmel megdörzsöltem a halántékomat, közben az asztalra könyököltem. -Lilah, hiányoztál nővérkém.- Lilah nevetett. - Rosszul hazudsz Jimmy. - Azon gondolkodom hogy miért hív engem a Wolfram&Hart különleges osztályának az alelnöke. - Testvéri szeretet?- Hátradőltem a székemben, és a plafont kezdtem el vizslatni. - És még én hazudok. Elgépeltem az utolsó jelentésemet? - Azt mondtad hogy a vadász él és virul ugye? -Nem szeretem magamat ismételni, de ja valami hasonlót mondtam. Mert? - egy motoros démon banda tart Sunnydalebe abban a tudatban hogy a vadász halott és hogy egy robotot állítottak a helyére. - Az informátorod túl sok Star Trek-et néz. A démoni pokol angyalokat pedig hatalmas meglepetés fogja érni. Akár vissza is rendelhetnéd őket. - Nincs közöm a dologhoz, de aggódom miattad, most komolyan. A hangod alapján nem merek következtetni a kinézetedre. - Jól vagyok. - A telefonon keresztül érzem a whisky szagot!- Elfintorodtam, ilyenkor nagyon hasonlított anyámra, anyja lánya. - Mennem kell, puszi!- Gyorsan bontottam a vonalat, kb eddig tudtam leplezni a nagy világfájdalmat a hangomban. Lilah hamar rájött volna hogy valami tényleg nagyon nincs rendben. Nem vagyunk oda túlságosan egymásért, de nagyon pipa tud lenni ha valaki molesztálja az öcsikéjét. Gyerekkori berögződés, vagy franc se tudja, ügyvéd vagyok nem agyturkász. Elnyúltam a székemben és megpróbáltam gondolkodni, ha a démonok elkezdenek garázdálkodni Sunnydalebe akkor a partnerek idegesítő kérdéseket fognak feltenni. Beugrott egy kártékony szikra, ami azt sugallta hogy lehetőleg maradjak józan és ugyanmár, ellenőrizzem le a fegyvereimet. Nem tetszett az ötlet, de inkább ez mint a partnerek eszelős dühe. Gyáva egy alak vagyok, de ha bátor lennék akkor inkább dél-Amerikában lennék bozótharcos, annyi kokót tömhetnék az orromba amennyit nem szégyelnék. De a hülye gyerek mit csinált? Karriert az ördögi ügyvédeknél. Rohadtul hasogatott a fejem, köcsög másnaposság. Visszatértem a mosdóba, és hideg vízzel próbáltam megoldani a fejfájásomat, a fejfájás maradt de így kimosott szemmel észrevettem az algopyrines dobozt. Gyorsan bekaptam vagy hármat, csak reméltem hogy ennyi nem csinál ki. A gyógybogyó segített, már nem akart leesni a fejem és már nem volt késztetésem az agresszív falkaparásra sem. Elhatároztam hogy kicsit leülök, és felkészítem magamat az előttem álló feladatra. Naná hogy bealudtam, fogalmam sem volt hogy mennyi ideig bámultam a szemhéjam belsejét de a bejárat fölé szerelt csengő csilingelésére tértem magamhoz. Csoda történt! Tiszta volt a fejem, az agyam tök penge, még arra is emlékeztem hogy mi történt velem lefekvés előtt. A bejárati ajtóban egy szőke nő állt, láthatólag sokadik hónapos terhesen. Természetesen egyből felismertem, de hála ég az arcom eléggé zsibbadt még, így nem tudtam meglepetten rettegő képet vágni. Az ajtómban a Wolfram&Hart halva született ötlete, Darla állt. - A szülészet három sarokra innen a kórházban van, arról ismeri meg hogy az épületre egy bazi nagy vörös kereszt van festve.- Hihetetlen, de a hangom sem remegett, tisztára mint egy vasmacsó. Darla elmosolyodott - Tudom hogy hova jöttem, de te úgy látszik nem ismersz.- Próbáltam adni a helyi kemény gyereket, közben azért elgondolkodtam. Miért nem mentem állatgondozónak a Jurrasic parkba? - Kitalálom, te vagy Csipkerózsika de az aljadék herceg ahelyett hogy fecuppantott volna az álmodból inkább felcsinált, hát nem hibáztatom.- Láthatólag meglepte hogy nem csinálom össze magamat a félelemtől - Darla vagyok, remélem ismerős a nevem. És te segíteni fogsz nekem!- Színpadiasan felsóhajtottam és az asztalom előtt elhelyezkedő székre mutattam. - Ülj le, mielőtt ide babázol nekem.- A vámpír arcán különféle érzelmek suhantak át, ezt látva egy agyturkász kéjesen sikongatott volna. - Tudod, hasonlítasz valakire. De ő udvarias te meg nem. - Ha szép szavakat akarsz hallani, menj templomba! Na, mi a problémád?- Darla a hasára mutatott. - Nem látsz a szemedtől? Ez lehetetlen! Mitől lehetséges mégis?- Hátradőltem a székemben. - Ó istenkém! Nem hiszem el hogy még erről nem hallottál! Tudod, amikor a papa madár és a mama madár..- Darla arca démoni alakot öltött - Még egy gúnyolódás és megöllek! - Ó tehát életben akartál hagyni? - Mondhatni. - Miért nem ezzel kezdted?- Előkaptam egy üres papírlapot és ráfirkantottam egy nevet és egy címet, és Darlahoz csúsztattam. - Dél-Amerikai sámán, a papíron van a pontos neve, és hogy melyik Banán Köztársaságban élvezi a demokráciát.- Darla elmosolyodott. - Nagyon megkedveltem Lindseyt, de te is aranyos vagy.- Csörgött a telefon felvettem közben azért válaszoltam. - Nagyon aranyos vagyok, ezer év múlva tuti velem fogják ijesztgetni a sok hülye kölyköt. Arra van az ajtó.- Darla mosolya tovább szélesedett, majd kacsintott egyet felkelt a székből és kisétált az ajtón. Mélyet sóhajtottam, na ezt is megúsztam. Beleszóltam a kagylóba. -Wolfram&Hart, Sunnyndale. James Morgan ügyvezető..- Nem szeretem ha félbeszakítanak de most félbeszakítottak. - Szevasz Jimmy!- Nagyon ismerős volt a hang, megboldogult ifjú éveimet idézte. -Üdv Pocak, régen hallottam a szuszogásodat!- Pocak, alias George Langley. Anno együtt végeztünk a jogon, és egyszerre léptünk be a Wolfram&Hart ügyvédi irodába. Ő mondjuk Oxfordban kezdett én pedig a Harvardon, elvileg figyelőnek szánták. De az én Pocak haverom soha nem tudott parancsolni a szájának, és miután egy hevesebb szóváltás után elküldte a tanács egyik tagját az anyjával együtt egy melegebb éghajlatra a figyelő karrierje itt be is fellegzett. Pedig nagyon penge a manus, de a tanácsban az elmondása szerint többségben vannak a begyöpösödött vén barmok. Végül a Harvardon kötött ki a jogi karon. És kinek lett a szoba társa? A kellemes emlékekből Pocak szuszogása ragadott ki. - Hé Jimmy fiú! Azt hallom itt a Grizly medvéktől hogy szokás szerint nyakig vagy a szarban, de most egy adaggal be is nyeltél belőle. - Kézben tartom az ügyeimet.- Beszélgetés közben a szabad kezemmel a neten szörföltem és éppen a Varázsdoboz rendszerébe törtem be, már sokadszor. - Ugyan már haver! Azt megértem hogy engem a világ másik végére raktak a nagy pofám miatt, de te direkt lecsúsztál Los Angelesről. Nekem még nálad is jobb helyem van!- Sértődötten felhörrentem. - Ugyan Cartman! Miröl beszélsz? Hol is vagy? Á Igen, Alaszkában! Annak is a legeldugottabb helyén! Egy kezemen össze tudnám számolni a népességet ott. Van kettő grizly medve, kettő rénszarvas és három homokos eszkimó! Cseszd meg, oda még a télapó sem jár! - Irigykedj csak nyugodtan. Mert ugye Sunnydale az álom hely? Elcseszett egy város az!- Barátságos beszélgetésünk közben sikerült betörnöm a Varázsdoboz rendszerébe, és egy igen érdekes dolgot találtam ott. - George baba, mire jó Osiris urnája? - Ne nevezz George babának, tudod hogy rühellem. Osiris? Lássuk csak, hülye Billy elmegy egy sámánhoz és panaszkodik hogy az örege alkoholmérgezést szenvedett és kiszenvedett. De ő vissza akarja hozni a tatát, a sámán bólogat és ad neki egy varázskönyvet. Hülye Billy éjjel kimegy a temetőbe, felolvassa feltámasztó versikét a feltámadó tata pedig megeszi az agyát. - És mi a tanulság? -Ez az érme egyik oldala a másik pedig Osiris urnája. Aki ezt használja az nem szarral dobálózik, tudja hogy mit akar, tudja hogy képes rá. És baromi elszánt, mert ha félresikerül a varázslat, akkor pápá. Jimmy, egytől tízes skáláig mekkora a balhé ott? - Tizenegyes. - Rohadt élet! Mégis igaz? A vadász halott, te meg fedezted! - Halkabban üvöltözz zsíragy, a végén még meg hallja valaki. - Ezt még te sem tudod megúszni, a nővéred szája nagyon fog habzani ha ezt megtudja. - Tőlem nem tudja meg. - Tőlem se, hiszen mi most nem is beszélgetünk. - Haver vagy Pocak, de most mennem kell mert nagyon forró lett a talaj. Majd még dumcsizunk. - Vigyázz a seggedre, hülye szuperhős utánzat.- Alaszka bontotta a vonalat. Letettem a telefont, az asztalra könyököltem és masszírozni kezdtem a halántékomat. Rohadt jó napom van, és még koránt sincs vége! Erős kísértést éreztem, hogy a sárga földig leigyam magamat, de nem vitt rá a lélek. Ehelyett nagy nehezen felálltam, és nagypapás csoszogással a rejtett fegyverszoba irányába vezényeltem magamat. Félúton azért rájöttem hogy ehhez a melóhoz nem egy csotrogány kell hanem egy gyapjas fejű Rambo, így határozott léptekre váltottam, sőt a fegyverszoba előtt még lenyomtam pár fekvőtámaszt hogy bebizonyítsam hogy kemény csávó vagyok. Megkezdtem a beöltözést, még a fekete kevlar sisakot is a fejembe nyomtam. A hangtompítókkal most nem vacakoltam, ez most olyan Charles Bronsonos bosszúvágyas téma lesz, fölösleges a finomkodás. Elszánt arccal rögzítettem a kommandós mellényen pár kézigránátot, és próbáltam elhessegetni azt a gondolatot hogy mi lesz ha a nagy fight közben az egyikből kiesik a biztosítószeg. A pisztolyomat a hónaljtokomba csúsztattam, és mivel két hónaljam is van, ezért két hónaljtok és két pisztoly dukált. Felszíjaztam a combomra egy késtokot is késsel együtt. Ki tudja, hátha? Ezután a kezembe vettem a tengerészgyalogságnál rendszeresített M4 gépkarabélyt, pár tartalék tárat süllyesztettem a ruházatom zsebeibe, reménykedve, ha kell akkor megtalálom őket. Csak azért is a tükörbe néztem. Egy marcona SWAT kommandós bámult vissza rám, igaz kicsit be voltak esve a szemei, és remegett az egész csávó, ami ugye keményen tördelte a nimbuszt, de hát el kell valahol kezdeni. Ekkor hallottam meg kintről a motor zúgást, és betörő kirakatok hangját. Ryaen közlegényesen a sisakomhoz ütögettem egy tárat és becsúsztattam a gépkarabélyba, jó helyre ment mert kattanást hallottam. Felhúztam a puskát, kibiztosítottam és mert rohadt szar lövész vagyok ezért az automata módra állítottam a fegyvert. Magabiztosan léptem ki az utcára, a démonok már gyújtogattak, nem egy kocsi lángolt. Két harci lázban égő motoros természetesen az én irodámat szemelte ki és már az irodám felé döngettek a motorokkal, az egyik agyzsibbadt kezében egy lángoló molotov koktélt láttam. Villámgyorsan a vállamhoz emeltem a gépkarabélyt és meghúztam a ravaszt, azt hittem hogy szét fogja zúzni a tus a vállamat, de alig mozdult meg a fegyver a kezemben, csak a skulót köpte a motoros démonok felé. Az egyik golyó szétkapta a molotov koktélt a démon kezében, a begyulladt alkohol a démonra fröccsent az pedig felüvöltött, elrántotta a kormányt és nem kis sebességgel csapódott az egyik hirdetőoszlopnak, a másik sem úszta meg a tűzhalált, a záporozó golyók közül pár belecsapódott az üzemanyagtartályba és az egész tartály a démon arcába robbant. Győzelemittasan felüvöltöttem. - Na ki a kemény csávó köcsögök! Itt van a vértahó tengerészgyalogos, fussatok a rücskös bőrötökért!!- A két szarul járt kaszkadőr mögötti motorosok úgy döntöttek hogy jobb nekik máshol, gumit füstölgetve hátraarcot vágtak és betont szaggatva távolodtak. Célra emeltem a puskát és artikulálatlanul üvöltve addig húztam a ravaszt amíg volt töltény a tárban, egy motoros adta be a kulcsot, de az nagyon. Új divatirányzatot indítottam a hátul rojtos bőrkabátok terén. Viszonylag gyorsan tárat cseréltem, tudtam hogy egy tengerészgyalogos törzsőrmester mit mondana a gyorsaságomra, tuti végigdicsérné a vérvonalamat egészen a ős korszakig. Rohanni kezdtem az egyik sikátor felé, közben hangosan zsörtölődtem. - Rohadt élet! Hármat szedtem le és elfogyott egy tár skuló!- Ekkor láttam meg a temetőből felcsapó sötétrózsaszín oszlopot. Megálltam, álkapcsom a betonon csattant. - Ó baszd meg!- Rohanni kezdtem a temető felé. Egy kereszteződésből hangosan röhögő démonok léptek elém. Hamar megváltozott az arckifejezésük. A rohanásom zajából másvalakire számítottak. Csípőből tüzeltem, és még le sem lassítottam közben. A démonok, lehettek vagy heten. Hörögve, haldokolva fogtak padlót. Egy kivételével, a rohadék akkor lépett ki amikor már kilőttem az összes golyót. Túl közel volt már egy tárcseréhez, megpördítettem a puskát és erősen megragadtam a csövét. Még kesztyűn keresztül is égette a forró cső a tenyeremet. Felüvöltöttem, és ahogy elrohantam a démon mellett, izomból fejbe csaptam a puskatussal. A bőrszereléses démon nekivágódott a sikátor falának és lassan elkezdett róla lecsordogálni. A puskámnak is befellegzett, a kezemben kissé elgörbült a csöve, bosszankodva elhajítottam a hatástalanított gyilkoló masinát és tovább sprinteltem. Párszor meg kellett állnom és kifújnom magamat, még egy ilyen tápos manust nem hordott a hátán a föld. A sikátorok közt rohanva tanúja voltam a robot vadász brutális kivégzésének, inkább harcban esem el minthogy élve kerüljek a kezeik közé. Gondoltam rá hogy cowboyosan felrikkantok, és a két pisztollyal eszelős mészárlást rendezek a téren összegyűlt démonok között, de meggondoltam magamat amikor megláttam a vezér kezében a forgó pisztolyt. Nem vagyok golyóálló, cowboyos kiálltás stornó. Így bátor jellememből adódóan berohantam az első sikátorba, úgymond taktikai visszavonulást hajtottam végre. A sikátorom Sunnydale egyik főútjára vezetett. Természetesen nem értem el gond nélkül, a főútról motorosok fordultak be a sikátorba. Hangos kurjongatással jelezték hogy megláttak, és már döngettek is felém ezerrel. Nem tudom hogy bukkant fel mellettem a robot, talán egy keresztirányú sikátorból. Csak egy pillantást vetettem rá. -Mi van? Összeraktad magad? Egy női McGayver, na zörögj el innen.- A robot nagy szemeket meresztve bámult rám, hát ez tuti kék halál. Nem volt időm foglalkozni robottal, a közeledő motorosokra néztem, holt nyugodtan álltam a sikátor közepén, majd a hónaljtokokhoz kaptam és villámgyorsan elővarázsoltam a két pisztolyt, a fegyverek dörögtek. A robot felsikoltott, két tenyerét a fülére szorította és a sikátor falához tántorodott. A motorosok, eközben aktív roncsderbyt rendeztek a sikátorba. Az egyik kilyuggatott mellkassal elesett a motorjával, két másik pedig átesett rajta. Felpattanni már nem nagyon tudtak, pár 9mm-es golyó a földön marasztalta őket. A két pisztoly szinte egyszerre ürült ki, mérgesen füstölögtek a kezemben. A robotra néztem és gúnyosan elvigyorodtam. - Vége a műsornak Artu Detu, nyugodtan fel…- Elakadt a szavam, észrevettem a kezeit. Durván fel voltak horzsolva és véreztek. - Mi a..?- A szemeibe néztem, rettegést láttam a zöld szemekben amit hamarosan valami más váltott fel. Csak ezután vettem szemügyre a ruháját, fekete szoknya és fekete felső rész, fekete topánnal. Önkéntelenül hátráltam két lépést. - Ezek megőrültek, ezek megcsinálták.- Motyogtam magam elé. Közben felállt, láttam ahogy felveszi a pusztakezes harcosokra jellemző felállást, de nem tudtam reagálni rá. A rúgás azért kibillentett vegetatív állapotomból. Nekicsattantam a sikátor falának, a sisak tompította nagyjából az ütközés erejét, de így is csillagokat láttam. Simán elvágódtam a földön, próbáltam feltápászkodni, éreztem hogy egy fogam nagyon meglazult, vért köptem a sikátor mocskos kövére, a fogam is kiesett. Erőlködve próbáltam legalább négykézlábra állni, közben próbáltam szemmel tartani a vadászt. Fölöttem állt, a tekintetében mintha zavartságot láttam volna, elkezdett hátrálni. -Ne! Várj!- A vadász megfordult és elrohant.- Összeszorított fogakkal próbáltam felállni, de elhomályosodott a világ a szemeim előtt és ájultan koppant a fejem a kövezeten. Nem tudom meddig voltam kiütve, de még bőven éjszaka volt. Nagy nehezen függőlegesbe tornáztam magamat. - Pedig volt esélyem.- Nyögtem magamnak biztatásul. - Simán lefejeltem volna kétszer a térdét, és késsz is lett volna.- Elővettem a pisztolyokhoz való pót tárakat és örömmel vettem észre hogy a póttárak egy másik fajta pisztolyhoz valók. - Rohadj meg!- Kiszédelegtem a főútra, egy csapat motoros húzott el mellettem, érdekes módon kifelé tartottak a városból. - Hurrá nyertünk, csak ne zsibbadna ennyire a pofám!- Erősen jobbra húzó fejjel tértem vissza az irodámba. Ilyen érzés bajnoknak lenni? Bekaphatják. Eltelt pár hét, a Los Angelesi iroda nagyon hallgatott és ez nem volt túl jó jel. Szép kora őszi reggel volt, vagyis californiasan, dög meleg volt, amikor megérkeztem a motorommal az irodámhoz, minden cuccom fel volt rögzítve már Harley bajtársra. Az irodánál még megálltam pár cuccért, megálltam az iroda közepén és körülnéztem. Titkolni próbáltam, de nem sikerült. Tényleg hiányozni fog ez a hely. Elmosolyodtam és kiléptem az utcára. Ott állt a motorom mellett és a Harley jelet nézegette. - Ez igazi?- Odamentem a motorhoz és felpakoltam a maradék cuccomat. - Made in Taiwan, naná hogy igazi.- Nekitámaszkodott a motornak és végigmért. Érdeklődve rá néztem. - Ne zavartasd magadat, nyugodtan pancsolj be még egyet, ha már a sikátorban félbehagytad.- Buffy elmosolyodott. - Nem tudtam hogy a Wolfram&Hart-nak itt is van irodája. Mióta? - Öt éve.- Kicsit elképedt - Öt év és nem is találkoztunk.- Valami volt a szemében, a legrafkósabb ügyvéd vagyok ebben az államban, tudok olvasni a szemekben. - Mióta tudod?- Megvonta a vállát. - Pár hónapja. - Aranyom, pár hónapja halott voltál. Na persze, túlvilág ahol látják a halandókat. Valami ilyesmi mi?- Ellökte magát a motortól - Valami olyasmi. - Sejtettem.- Felültem a motorra. A mellkasa előtt összefonta a karjait - De azt nem tudom hogy miért.- Elmerengtem, közben felhúztam a sisakomat, majd ránéztem. - Bűnbocsánatért. Valamit meg kell tenni, nem számít hogy mekkora őrültség, csak az számít hogy helyes amit csinálunk. - Köszönöm.- Kérdően néztem rá. - Ugyan mit? Hiszen mi soha nem találkoztunk.- Kedvesen elmosolyodott. - James Morgan, a gonosz ügyvédje. Furcsa fickó vagy.- Elvigyorodtam. - Inkább még csak furcsácska. - És most hova mész? - Dél felé visz a motor. - Los Angeles? De ott.. - Mindenhol fognak keresni, de ott nem.- Kacsintottam majd lecsaptam a sisak plexijét, bepöccentettem a motort és sebességbe kapcsolva már döngettem is elfelé. A visszapillantó tükörben még láttam ahogy utánam néz és integet. Kényelmesen elhelyezkedtem a motoron. Felgyorsítottam. Los Angeles, készülj mert visszatérek. Registry

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk