Buffy Summers, a Vámpírvadász egyedül sétált a kietlen helyeken, miközben minden érzéke élesre állítva várta az esetleges támadást… Ami azonban ma este késlekedett. Már Sunnydale negyedik temetőjét járta végig, de eddig egyetlen vámpírral sem találkozott. Szörnyen unatkozott. Legszívesebben eldúdolt volna egy vámpír-csalogatót… ha ismert volna akár egyet is. De sajnos nem… Ekkor megreccsent egy ág a sövény mögött. A Vadász rögvest támadóállásba ugrott, érezte, ahogy az adrenalin kezd szétáramlani a testében. De szomorúan konstatálta, hogy a zaj egy sárga szempárhoz, az pedig egy doromboló, fekete szőrgombóchoz tartozik. Buffy mélyet sóhajtott, és tovább indult.

Fél órával később, a temető bejáratánál egy egész csapat vérszívóba botlott. Egymás közt halkan beszélgettek. Buffy nem hitte volna, hogy ilyesmi is előfordulhat. Mintha az összes potenciális mai áldozata összefogott volna, hogy végre a Vadász vérét vehessék… DE ABBÓL NEM ESZNEK… gondolta a lány, és a hatalmas túlerő ellenére – vagy épp azért – az ellenség közé vetette magát. Minden ütése, rúgása, könyöklése, fejelése más-más vámpírt talált el. A Vadász gyors fejszámolás után megállapította, hogy kilenc élőhalottal kell felvennie a harcot – a számok tükrében már nem is tűnt olyan jó ötletnek közéjük csapni. Bár Buffy sosem épp a logikus gondolkodásáról és döntéseiről volt híres…

Miután egyet karó által pokolra küldött, két másiknak sikerült őt lefogni, de a lány nagy lendületet vett, és a közeledő harmadikat állon rúgva megfordult a saját tengelye körül. Így pár pillanatra kiszabadult… és nem is vesztegette az időt, egy másodperc alatt mindkét vámpír szívét átdöfte a kezében szorongatott fadarabbal. Győzedelmes vigyor ült ki az arcára. De abban a pillanatban porladás hangját hallotta a háta mögül. Megfordult. Egy bőrdzsekis, fekete tüsihajú nő állt vele szemben:

- Szia Summers… beszállhatok?

Buffy ekkor egy kemény ütést érzett az állcsúcsán. Kissé megtántorodott ugyan, de hamar visszaütött. Majd egy újabb, porrá zúzott ellenfél után közölte:

- Légy a vendégem!

A fekete hajú lány megforgatta a kezében a kardnak látszó fegyvert, és rögtön levágta egy vámpír fejét, majd egy lendületes rúgás után egy másikét is. Eközben Buffy, mint két boxzsákot, püfölte a maradék két vérszívót. Majd, miután kiütötte az egyiket, felkínálta a másik harcosnak, aki megpördült, és mértani pontossággal választotta el a vámpír fejét a testétől… porból… porrá. Az utolsó vámpírt a Vadász intézte el karóval. Nem tagadta, fellélegzett a régi ismerős láttán…

- Alex.

- Buffy.

- Hasznos meglepetés…

- Sejtettem, hogy még mindig a késő esti testmozgás híve vagy… – vigyorgott a lány – Könnyebb elalszik tőle az… na, mindegy…

- Levágattad a hajad?

- Már jó ideje.

- És mégis hogy kerülsz ide… legalább három… inkább négy éve, hogy elmentél.

- Látogatóba jöttem… – felelte Alex, miközben visszacsúsztatta a kardot a hátán levő hüvelybe – Sok helyen jártam, szerte az országban… gondoltam, nem hagyom ki a Pokol Szája nyújtotta látványosságokat sem! Úgy látom, a hely cseppet sem vesztett a khm… szépségeiből…

- Vannak dolgok, amik nem változnak. Van hol aludnod? Nálunk van hely…

Alex arca elkomorult egy pillanatra. Odaballagott egy fa alá, és felvette a hátára a tengerészzsákját.

- Hallottam Édesanyádról, részvétem…

- Köszönöm. De honnan tudtad?

- Megvannak a forrásaim. Mellesleg van egy közös vámpírismerősünk L.A.-ben… emlékszel? Néha össze szoktunk futni… nagy ritkán…

- Szoktunk? Te Los Angelesben élsz? – lepődött meg Buffy – Nem Clevelandbe költöztetek?

- De igen… csakhogy Cleveland már egy nagyon régi történet… már mondtam, sok helyen jártam. De egy ideje az Angyalok Városában dekkolok.

- És a szüleid? És Nancy?

- Az ősök a nagy balhénk óta már nem néztek rám ugyanúgy… idegen lettem. A húgom volt a kapocs. És mikor ő meghalt… leléptem. Nem volt maradásom és, jobb ötlet híján, elhúztam nagyanyámhoz – Alex hangja közönyösnek hatott, de igazából kis híján elcsuklott.

- Nancy meghalt??? Hogyan, mi…

- Megölték. Harmincnyolc hónappal ezelőtt…

- Mi volt az? – Buffy rögtön vámpírra, démonra gyanakodott.

- Ember. Egy átkozott ember volt… – a lány még mindig küzdött a gombóccal a torkában – Már ha embernek lehet nevezni azt az állatot, aki…

- Elkapták?

- Sosem került elő – Alex nagyot fújt – Remélem, a te húgoddal minden oké!

- Idegesítő, tinédzser fruska…

- Az jó. Pont olyannak kell lennie!

Jó ideig csendben mentek egymás mellett. Buffy egyszerre arra lett figyelmes, hogy ismerőse a várost kémleli, szívja magába a jól ismert levegőt… régi érzések kerítik hatalmukba. Alex megint otthon volt. Hazatért.

Épp beléptek volna a Summers-házba, amikor Alex az ajtónál szó szerint visszapattant, majd miután vagy három métert repült, hatalmasat nyekkent a járdán. Lassan, a derekát dörzsölve feltápászkodott, és fájdalmasan megjegyezte:

- Azt hiszem, valamit elfelejtettél… Summers!

***

- Jaj, ne haragudj!!! Mióta elmentél erősebb védőbűbájt szórtunk a házra! – Buffy bocsánatkérőn intett – De te mindig bejöhetsz a házamba, Alex!

A vendég visszafogott tempóban, és még kevesebb lelkesedéssel indult a ház felé. Nem szívesen kockáztatott volna meg még egy repülést… főleg szárnyak nélkül.

Buffy a nappaliban egész kis fogadóbizottsággal találta szemben magát. Xander és Willow a szekrény előtt álltak, Spike pedig a kanapén terpeszkedett. Lábát a dohányzóasztalon nyugtatta, de a Buffy megjelenésére rögtön levette. A Vadász Willow gondterhelt arcára nézett:

- Hol van Dawn? – kérdezte idegesen.

Mióta Glory színre lépett, a Vadász fél élete arra ment rá, hogy a húga miatt aggódott.

- A szobájában, semmi baja… – csitította Xander.

- Akkor meg mi történt?

- A vámpírok nyugtalanok – bökte ki Spike – Én is érzek valami nagyon furcsát… hasonlít a félelemre… ha nem ismerném magam… azt mondanám: legbelsőbb RETTEGÉS… amit a csontjaidban is érzel…

- Valami történik Sunnydale-ben – folytatta Willow – Gonosz jelenlétét érzem… és ez nem Glory… más… ami válogatás nélkül gázol át démonon, vámpíron. Giles és Anya már nyomoznak az ügyben, csak rád vártunk…

- Aha, szóval ezért nem találkoztam magányos vérszívókkal… ők is félnek. Annyira, hogy nagyobb csoportokba verődnek. Nagyszerű!

- De az is lehet, hogy egy bosszúálló jelent meg, vagy valami őrült, aki vámpírokra specializálódott… – vetette fel a boszorkány.

- Ki beszél itt őrültekről?

Alex jelent meg a nappali ajtajában. Arcán megkönnyebbült kifejezés ült, mivel sikerült bejutnia a házba, minden probléma nélkül. De ahogy a megdöbbent csoportra nézett, kajánul elvigyorodott. Buffy is jobban megnézhette a rég nem látott bajtársat. A lány ujjatlan garbót és farmert viselt a bőrdzseki alatt. Lábán túracipő volt, hátán egy marhabőrből készült kardhüvely lógott. Tüskés, fekete haját zselézte. Tengerészzsákja már valahol a bejárati ajtó mellett pihent.

Willow csupán meglepődött, Spike érdeklődve kapta fel a fejét, mivel nem ismerte a jövevényt. Xander viszont szabályosan elsápadt a dühtől:

- Hát EZ meg mit keres itt? – szegezte a kérdést a Vadásznak.

- Én is örülök, hogy látlak Harris… látom, még mindig egy kétbalkezes tuskó vagy… nem sokat változtál! – Alex tett előre két lépést.

- Ne gyere a közelembe!!! Nekem egy félőrült ne jöjjön a jó modorral… különösen TE ne!

- Különben mi lesz? Hagyod, hogy megint orrbavágjalak? – tett rá Alex még egy lapáttal.

Spike kárörvendően elmosolyodott. Willow viszont, megelőzendő a „vérontást”, közbelépett.

- Légy üdvözölve, Alex! Én örülök neked…

- Sosem tudtál jól hazudni… de azért értékelem a gesztust. Úgy hallottam, mostanság mágiával foglalatoskodsz…

- Igen. Boszorkány vagyok! – húzta ki magát büszkén Willow.

- Én meg Látó! Legyen döntetlen! – kacsintott Alex.

A vörös boszorkány nagyot nézett.

- Kiteljesedett az erőd? Hogyan?

- Mindennek megvan a maga ára… – a lány tekintete Spike-ra tévedt – Vámpír?

- Az egy hosszú történet… megmagyarázom! – szólt sietősen Buffy.

- Nem kell! Nem tartozol számadással! Ha neked jó, nekem is…

- Remek! Most már láttunk! Akkor akár el is mehetsz! – Xander próbálta visszatartani az utálatot a hangjából, kevés sikerrel.

- Látogatóba jöttem. Mellesleg nem sok démon mondhatja el magáról, hogy a Vadász házának vendége volt… és túlélte! Hagyd meg nekem ezt az élvezetet!

- Nem elég az a rengeteg zűr, amit itt okoztál? Még többet akarsz???

- Tudtommal segítettem egy nagyon gonosz vérszívót eltenni az útból… és megmentettem a nyomorult kis életedet, Harris…

- Most meg kéne köszönnöm?

- Ha befognád, már azt is szívesen venném!

Alex zöld szeme szikrázott, de a hangján semmilyen feszültség nem érződött. Higgadtnak tűnt, sőt, mintha élvezte volna, hogy Xander idegein táncol… De azért nem akarta túlfeszíteni a húrt. Ő csak egy vendég volt itt, „Tapló” Harris pedig Buffy egyik legjobb barátja. Nem azért jött haza, hogy egymásnak essenek és felemlegessék az összes régi sérelmet! Vannak fontosabb dolgok is.

- Oké. Vége a gyereknapnak! Megyek, kipakolok, és megnézem a kiscsajt. Ti csak ötleteljetek, bármiről legyen is szó! – azzal Buffy-ra kacsintott és sarkonfordult.

Alex magához vette a zsákját, és felfele indult a lépcsőn. Csak miután elhalt a lépéseinek zaja, szegezte a Vadász Xandernek a kérdést:

- Hát ez meg mi volt?

- Mintha nem tudnád! Alex Moore egy időzített bomba… egy őrült… egy démon… aki most épp a húgoddal csacsog!!!

- És? – Buffy-nak a szeme sem rebbent.

- Ez a bomba itt ketyeg a házadban… a Vadász házában… és bármikor felrobbanhat…

- És??? – ismételte a Vadász.

- Xander azt akarja mondani, hogy nem volt épp jó döntés Alexet felvenni a házad vendéglistájára… – szólalt meg Willow diplomatikusan.

- És szerinted?

- Alex démon… lehet, hogy csak félig-meddig, de akkor is egy nagyon-nagyon zűrös démon. Látó. Szerintem okkal jött haza. És akkor semmi jóra nem számíthatunk…

- Persze. Belerángat valami marha veszélyesbe, mi meg belehalunk! Egyszerű a képlet!

- Nem tudom, észrevetted-e nagyfiú – szólalt meg hosszú idő után Spike –, hogy a csaj fél pillanat alatt eltörhette volna a nyakad, ha úgy tartotta volna kedve… Buffy meg sem mozdulhatott volna… DE nem tette… Nem ő a rosszfiú!

- Mondja a vámpír, akinek ha nem lenne chip a fejében, már rég vérengzést csapott volna köztünk! – szúrt oda Xander.

- Vagy csak egy marék por lenne… – fejezte be Willow.

- Elég! – rekesztette be a vitát Buffy – Most a Gonosz az első…

- Aki nem feltétlenül nem azonos Alexszel!

Buffy szúrós pillantást vetett Xanderre. De megrázta a fejét és Spike-ra parancsolt, hogy beszéljen.

A vámpír elmesélte, amit a démonkocsmákban, és egyéb alvilági helyeken hallott. Igaz, a legtöbb bár kiürült, mióta új idegen, démoni erő költözött Sunnydale-be. Emberek tűntek el az éjszaka közepén, és kerültek elő holtan. Démonok, vámpírok enyésztek el, váltak semmivé. Mintha minden lényből eltűnt volna a lényeg… emberből a lélek, démonból, vámpírból a túlvilági energia. A vérszívók után csak egy irányítható zombiszerű test maradt. A démonok egyszerűen megszűntek létezni… Spike elmondta, hogy embert még nem látott így, csak történeteket hallott – nem túl szépeket. Viszont találkozott egy üres vámpírral, aki se nem látott, se nem hallott, csak ment előre az útján, mint egy holdkóros.

- Szó szerint árkon-bokron! Láttam, hogy nekimegy egy oszlopnak… többször, egymás után, mire felfogta, hogy mi a gond! Elég bizarr volt! – fejezte be a vámpír a beszámolót.

- Merre mentek?

- Nyugatnak. Egyértelműen nyugatnak!

Ekkor rohanás zaja ütötte meg a fülüket. A lépcsőn Alex sietett lefele. Az utolsó négy lépcsőfokot átugorva, acélbetétes bakancsa hatalmasat csattant a padlón. Más volt, mint fél órával ezelőtt. Farmerét bőrnadrágra, garbóját ujjatlan, kivágottabb felsőre cserélte. S, bár bőrkabátja gallérja állt, még így is jól kivehető volt a fülcimpájáig élő pókháló-tetoválás. Nyakában egy fekete kövekkel kirakott lánc volt, egy égkék medállal kiegészítve. De a nappaliban ácsorgók figyelmét nem kerülte el, hogy Alex látszólag nagyon rémült. Lehunyta a szemét, és úgy bökte ki:

- Dawn nincs a szobájában, és az ablaka nyitva van…

- Mit csináltál vele?! – rontott neki Xander.

- Én spec semmit! – tért magához hirtelen a démon – De van odakinn néhány dolog, ami még csinálhat…

A lány gondterhelten Buffy-ra nézett. Pontosan ugyanarra gondoltak.

- Meg kell találnunk! – jelentette ki a Vadász.

- Majd én megkeresem! – ajánlkozott Alex – Ti csak törődjetek az új Gonosszal. A kiscsajt bízzátok ide!

Xander épp hozzászólt volna, de Willow rátaposott a lábfejére, így csendben maradt. Senki nem kérdezte meg, hogy Alex miféle új Gonoszra gondolt. Elkerülte a figyelmüket. Valószínűleg a túl sok információ és a különböző hatások miatt.

- Vele megyek! – közölte Spike – Elmondtam, amit tudtam. És bár nagyon élvezem, amikor egymásnak estek, egy idő után szörnyen unalmassá válik… Ne aggódjatok, meglesz a prücsök, mielőtt bármi is rátenné a mocskos mancsát!

- Remek! Dawn élete két szörnyeteg kezében van… ez a nap egyre jobb lesz!

- Rendben – egyezett bele Buffy, Xander megjegyzését teljesen figyelmen kívül hagyva – Mi a boltban leszünk… remélem, Giles talált valami használhatót…

- Nocsak… könyvtáros bácsi még életben van? Mondd csak, még mindig angol? – nevette el magát Alex – És még mindig furán beszél?

- Hja… szótár is kell hozzá…

Spike elindult, Alex pedig követte.

- Hé, vigyázz magadra! – szólt utána Buffy.

- Nocsak, Summers… csak nem hiányozna Neked egy zűrös démon? A végén még belehalok ebbe a szeretet-áradatba…

- De csak azután, hogy hazahoztad Dawnt… épségben!

- Igyekszem! – kacsintott Alex, és kilépett a sötétbe.

A démon rögtön a tinédzser szobájának ablaka felé vette az irányt, megzavarva ezzel a társául szegődött vámpírt. Alex összeszűkítette a szemeit, és úgy emelte a tekintetét a halványan megvilágított ablakra. Egy szellő ki-be táncoltatta a függönyt. A kilógó lepedő alig mozdult, csak egy volt belőle, és messze nem ért a földig. Körbenézett, volt egy-két farönk elszórtan a ház tövénél. A lány jól láthatóan elmosolyodott.

- Okos lány!

Közelebb ment, közvetlenül a lepedő vége alá, és a földet kezdte bámulni. Majd, mikor megtalálta, amit keresett, elégedetten karba tette a kezét, és a háznak dőlt.

- Mi az? – kérdezte Spike értetlenül – Mit látsz?

- Cipőnyomot… magas sarkú cipő nyomát…

- És?

- Valaki itt bulizni ment… teljes titokban… Lássuk csak, hová mehet egy tizennégy éves lány, péntek este egy ilyen porfészekben? Hm… megvan még a Bronze?

- Meg ám? Minden este tele van tinédzserekkel… – a vámpír köhintett egyet – Ezzel persze nem arra akarok célozni, hogy tinikkel keverednék, netalántán vadásznék rájuk… Nem! Ez csak egy egyszerű ténymegállapítás volt…

- Érzed a szagát? – kérdezte Alex, mintha nem is figyelt volna korábban.

Spike miután felfogta a kérdést, lehunyta a szemét, és beleszagolt a levegőbe. Hosszan, mélyeket lélegzett, majd rövid idő után bólintott. Dawn a Bronze irányába indult el. A szagát kicsit elnyomta azaz édes parfüm, amit magára fújt, de az irány azért tiszta.

Alex nyugtázta a dolgot, és elindult. Spike szó nélkül követte. Figyelni kezdte a lányt. Furcsa érzései voltak vele kapcsolatban… valami miatt kirázta tőle a hideg… és ez érdekes volt. Alex hangja, egész teste nyugodt, kiegyensúlyozott volt. Szavai mégis néha ostorként csattantak. De igazán a szemei voltak beszédesek. Spike tüzet látott bennük, és talán vakmerőséget… bár a Látóknál ez a tulajdonság valami egészen más értelmet nyer. Ők többnyire ismerik a jövőt, vagy legalábbis egy részét, és azért, vagy pont annak ellenére is megtesznek valamit, hogy látták, mi következik. Ez valamikor bátorságot, valamikor ostobaságot jelent… a kettőt pedig néha csak egy hajszál választja el egymástól – vagy éppen annyi sem.

Ő maga is találkozott egyszer egy Látóval, aki azt mondta neki: egy Vadász lesz a végzete… Nem ölte meg. Csupán azért, mert tetszett neki a jövendölés… De abban a Látóban életet érzett… Alexet mintha a halál kísérné… Ezt leginkább a szaga erősítette meg: olyan volt, mint egy emberbőrbe zárt vadállat, aki menekül. Nem félelemből… inkább keserűségből, önkínzásból… Ez az! Tele van önváddal, bűntudattal… és ezt elszámítva csak ösztönei vannak. Ezt Spike félelmetesnek… mindemellett nagyon izgalmasnak találta!

Megszaporázta a lépteit, és felzárkózott a lány mellé. Az utcai lámpák derengő fényénél észrevett valamit rajta, de hirtelen azt hitte, csak a képzelete játszik vele. Hosszú ideig hallgattak, végül a vámpír törte meg a csendet:

- Miért gyűlölöd „baromi-vicces-vagyok-Xandert”?

- Nem gyűlölöm… még csak nem is utálom… ő viszont engem igen! És ezt nagyon nehezen tűröm…

- Mivel dühítetted így fel?

Alex felnevetett.

- Soroljam?? Lássuk csak… megszülettem… lélegzem… nem jártam vele… megmentettem az életét… ja, és persze valamiféle démon volnék… nagyjából ennyi, de a lista még bővülhet!

Spike erre felvilágosította útitársát, hogy Xander jelenlegi barátnője egy ex-bosszúálló-démon, és legalább kilencszáz éves.

- Remek – füttyentett Alex – Akkor, ha démoni mivoltomat kihúzzuk… felkerülhet a dobogósok közé az őrültségi faktor…

- Nem látszol dilisnek?

- Kösz! Ezt bóknak veszem. De tettem már olyasmit, amivel kiérdemeltem ezt a jelzőt… nem utasítom el. Rengeteg hülyeséget csináltam, és nem mindre vagyok büszke. Viszont, sosem tagadtam le, vagy bántam meg semmit… vállaltam a felelősséget a tetteimért. De szerencsére az erény szobrát nem rólam mintázták… különben be kéne tartanom a szabályokat.

- A rosszfiúk nem a szabályok szerint játszanak…

- Senki sem azok szerint játszik… a Vadászt kivéve… ha olyan lennék, mint Buffy, már évekkel ezelőtt kinyírtak volna.

- Nem látod előre a halálod? – Spike valóban megdöbbent.

- Nem. Azt mondják, megérezzük a közelségét… de nem látjuk, hogy mikor, hogyan… stb.

- Szívás!

- Szerintem nem… én nem akarom tudni… épp elég, hogy néha más emberekét tudom…

- Ez is egy szempont – a vámpír témát váltott, volt, ami jobban érdekelte – Mi volt az az ügy, azzal a nagyon gonosz vérszívóval?

Alex nem hökkent meg a kérdésen. Számított rá, hogy egy vámpírt érdekel, hogyan harapott fűbe egy másik… Ebben, nem sokban különböznek az emberektől.

- Hogyan intéztétek el? – sürgette Spike.

- Hogyan??? Szerencsével…

És a démon elmesélte tinédzser éveinek egyik legmerészebb vállalkozását…

A Mester, miután a Lakoma kudarcba fulladt, elvesztette az erejét. De nem örökre. Bár jó ideig nem lehetett volna lehetősége arra, hogy kiszabaduljon börtönéből, úgy tűnt, mégis talált magának egy kellően erős hívet. Olyat, aki az előzőnél erősebbnek, hatalmasabbnak bizonyult. Kane alig hetven éve volt vámpír, de vérengző múltjának köszönhetően, rövid idő alatt olyan hírnévre tett szert élőhalott körökben, hogy a Mester úgy döntött, ő lesz a következő a Véna. De már sokkal körültekintőbbnek kellett lenniük, mint előzőleg. A Vámpírvadász, akit korábban lebecsültek, erősebb, jobb volt, mint gondolták, elég jó ahhoz, hogy végérvényesen kiűzze a Mestert ebből a világból.

Nem követhettek el hibát. Az végzetes lehetett volna. Teljes titokban szervezkedtek, gyűjtötték az erőt, a híveket.

Alex pedig látott egy álmot. Valószerűbbet, élesebbet, maradandóbbat, hosszabbat, mint addig bármikor. Biztos volt benne, hogy a jövőt látja. Vámpírok tömegét a város utcáin, haldokló embereket, és vért… Akkor kereste meg Buffyt. Persze, nem hittek neki. Csak akkor kezdtek kételkedni, amikor véletlenül nem tudott bemenni a Summers-házba… Mindenki ledöbbent, Alex is, de nagyon. Giles úgy döntött, megvizsgálja és teszteli a lányt.

- Akkor derült ki, hogy démon vagyok… és képes vagyok a jövőbe látni. Mindenkire a frászt hoztam… Vicces volt. És bizarr. Addig azt hittem, szimpla ember vagyok, néhány profetikus álommal… Aztán kiderült, hogy mégsem…

Alex elég jól ráijesztett a Tanácsra, és a csapatra is. Egyrészt azzal, hogy létezik, éppen Sunnydale-ben, a Vadász közvetlen közelében, és ők erről nem tudtak. Másrészt azzal, amit látott… egy újabb Lakomát. Amikor kiderült, hogy a következő teliholdkor valószínűleg ismét elszabadul a pokol, sürgősen ki kellett találni valamit. Az ellenség nem fogja elkövetni ugyanazt a hibát…

- Úgy, mint?

- Nem becsülik le a Vadászt… hanem nagyonis számításba veszik. Oda a meglepetés ereje… Szóval más megoldás kellett. Nem gondoltam volna, hogy ehhez épp tiszteletemet kell tennem egy biológia órán…

- Hogy jön ide a biológia?

- Aznap a tanár mondott valamit a vérmérgezésről… és akkor bekattant: Vámpír – Vér – Mérgezés… már csak valami ütős szert kellett összehoznunk. Még szerencse, hogy volt a körünkben egy okkult tudós, meg egy biokémiai zseni…

Giles és Willow tudásának nagy haszna volt. Bár némi utánaolvasással szinte bárki összehozhatta volna az oldatot. Nem kellett hozzá más, mint megfelelő mennyiségű, nagy koncentrátumú fokhagymakivonat, és némi amfetamin-származék. Mindezt egy kevés hőkezelés után feloldani. De nem közönséges vízben, hanem szentelt vízben. Az összetétele, viselkedése ugyanolyan, mint a sima desztillált víznek… csakhogy a vámpírokra talán egy kicsit veszélyesebb… A csapat remélte, hogy a többi dologgal kombinálva sokkal veszélyesebb lesz. Annyira, hogy megfelelő időre kiüti a Vénát…

- Már csak el kellett érni, hogy Kane véráramába jusson az oldat…

- Nem tűnik egyszerűnek.

- Nem. De itt jövök én a képbe, mint a „bevállalós őrült”…

Alex úgy gondolta, az ő ötlete, ő is fogja végigcsinálni. Démon volt – bár ez igazi fizikai többletet akkor nem jelentett. De nem hagyhatta, hogy valaki ártatlanul belehaljon az ő vakmerő ötletébe. Talán csak a Vadász lett volna elég erős, hogy két lábon, hosszútávon elbírja a dózist. Viszont Lakoma idején Buffy-ra szükség volt… egészségesen, nem pedig belőve! Nem kockáztathatták meg még az ideiglenes elvesztését sem. A többiek pedig amúgy sem óhajtottak vámpírvacsorákká válni… szóval, maradt Alex. A démon a Véna útjába állt, és felkínálta neki a nyakát. Gyorsan kellett cselekedni, mert a dózis akkora volt, ami nem engedte, hogy Alex sokáig a tudatánál maradjon… a cél az volt, hogy a vámpír – aki már lakmározott aznap este, és rengeteg erőt gyűjtött – ráharapjon a csalira… és igyon…

- Ééés?

- Hát… Élek nem? A többiek is. Sunnydale nem vámpírfészek… legalábbis nem úgy, ahogy a Mester szerette volna… Szóval: egy strigula nekünk!

Már látták a Bronze épületét. Nem is volt előtte sor. Igaz, elég késő volt. Aki akart, már régen benn tombolt…

- Jaj ne… popzene… – szívta a fogát Alex – Gondoltam, hogy nem sokat változott a hely, de hogy ennyire…

- A vámpírok szeretik. Rengeteg tizenéves, zsenge, finom fruska…

- Mint Dawn.

Spike vállat vont. No comment. Kezdték körbepásztázni a szórakozóhelyet, végül a bárpultnál állapodtak meg.

- Látod őt?

A vérszívó megrázta a fejét.

- De érzem a szagát…

Alex inkább nem kérdezte meg, hogyan tudja megkülönböztetni Dawnét a többi ezertől, inkább figyelmi kezdte a tapasztalt ragadozó mozdulatait.

- Ott! – Spike látszólag találomra bökött a tömegre.

De jobban megnézve… tényleg ott volt. A démon elvigyorodott.

- És nincs is egyedül…

Dawn Summers a tömeg közepén lassúzott egy sötétkékpólós, barna hajú fiúval, aki alig fél fejjel volt magasabb nála. Alex összefonta karjait, és a bárpultnak dőlt. Száz évesnek érezte magát… ilyen régen volt, hogy ő is valami hasonlót művelt. Ilyen régen volt ártatlan. Hm… azok a régi szép idők. Visszakívánkozott abba az időbe, amikor még volt családja, amikor fogalma sem volt az éjszaka teremtményeiről… amikor még nem váltak valóra a legvéresebb álmai… Igen. Dawnhoz képest tényleg száz éves volt… mélyet sóhajtott.

Spike lopva a démonra nézett, megérintette a vállát. Alex visszatért az időutazásból, megint a Bronze zajos forgatagában volt. Pislogott egyet, majd kemény hangon kijelentette:

- A srác nem vámpír… – mélyen belenézett Spike sötét szemeibe – És én ugyan szét nem szedem őket!

A szőke megint vállat vont.

- Időnk, mint a tenger. És legalább szem előtt va… – de elharapta a mondatot – Véres pokol! Mi vagyok én, erkölcscsősz? Pedig aztán…

- Te sem vagy morálisan a csúcson… Stimm! – a démon kibújt a kabátjából és intett a pultosnak – Egy Bloody Mary-t! Hogy lehet ezt a zenét józan fejjel kibírni?!

- Mutatna egy személyi igazolványt?

Alex először nem is vette, hogy hozzá beszélnek. Mikor pedig rájött, szabályosan szemberöhögte a férfit. Jó ég, még tényleg nem múlt el huszonegy… hihetetlen…

- Nincs nálam… nem hordom magammal… sosem kérték…

- Jogosítvány is megfelel – folytatta a pultos közömbösen.

- Nincs jogsim…

- Nem tudsz vezetni? – lepődött meg Spike.

- Dehogynem! – vigyorgott vissza Alex a vámpírra – Csak papírom nincs róla… – majd ismét a pultoshoz fordult – Nos, rajtad áll, hiszel-e nekem…

Ekkor a színpadon felvisítottak. Vagyis inkább csak a démon fülének tűnt úgy, mert rögtön a hang irányába kapta a fejét. De csak egy újabb popszám kezdődött, egy sivító hangú énekes vezérletével. Hurrá! Mikor visszafordult, a pultos már nem volt sehol.

- Hát ez???

- Szerintem, észrevette a pókhálót a nyakadon… ráhoztad a frászt…

- Remek. És ki fog kiszolgálni?

- A helyedben én nem aggódnék…

Spike persze nem a teljes igazságot mondta el. A pultos nemcsak a tetoválás hatására döntött úgy, hogy inkább nem akadékoskodik. A vámpír először Alex könyökhajlatát vette észre. Kék volt, és a kék folt közepén egy sötétebb pont… tűszúrásnyom. Aztán, amikor a lány elfordult, meglátta a nyakán az ugyanolyan foltot, két sötétkék ponttal… bár a legtöbbet eltakarta a tetoválás. Ami viszont még hatásosabbá tette az összhatást: két behegedt seb a kulcscsonton. Alig látszottak, de ha jó megfigyelő az ember… vagy a vérszívó, rögtön kiszúrja. Spike azt is tudta, mik azok… vámpírmarás nyomai.

Abban a pillanatban értette meg teljes egészében a történetet… azokat a részleteket, amelyeket a lány nem mondott ki. Alex beadta magának a szérumot, és hagyta, hogy a Véna a vérét vegye… és túlélte… két másik durva támadással együtt. És rájött, hogy „vicces-Xander” nem gyűlöli őt. Egyszerűen fél tőle… retteg… Egy jövőbelátó démon némi őrültséggel, vakmerőséggel és halálvággyal, nem éppen vonzó egy ember számára… de egy vámpírnak?

Rendelt egy whiskyt, fél szemét Dawnon tartva figyelte tovább a mellette immár Bloody Maryt kortyolgató démont.

- Kérdezz bármit… de kérlek, ne analizálj! – súgta bele a zajba a lány, de Spike jól hallotta.

- Honnan veszed, hogy analizállak?

- Anno három pszichológus próbált megfejteni… egy hónap alatt mind feladta… Tudom, mikor figyelnek. Szóval, ki vele!

- Mi történt azután, hogy megharapott? Mit… éreztél?

Alex csak rövid ideig gondolkodott.

- Először repültem… bár a felszállást már jóval a harapás előtt megkezdtem… végül is már egy ideje a véremben volt a cucc… aztán… megértettem őt!

- Értetted?

- Láttam, ki ő, a gondolatait, a félelmeit… az egész életét, mindent tudtam róla. Azt is, hogy gyerekkorában rettegett a sötétben… Lehet, hogy ő is látott mindent belőlem, de ez nem érdekelt. A következő pillanatban bekómáltunk… a többiek legalábbis ezt mondták. Az én következő képem a filmszakadás után egy kórházi ágy… – ivott egy hosszú kortyot – és Angel.

Spike felhorkant a név hallatán.

- Angel… – visszhangozta kedvetlenül, majd egy hajtásra megitta a maradék whiskyjét.

Mikor a zenekar ismét egy karakteres popszámba kezdett, Alexnél tele lett a pohár. Elég. Ennyit a gyereknapról…

- Tűnjünk innen! – szólt, és Dawn irányába indult – Hozom a kiscsajt! – közölte hátra sem nézve.

Keresztülvágta magát a tiniktől hemzsegő tömegen, majd mikor a turbékoló párocskához ért, megkocogtatta Dawn vállát.

- Nincs késő a csokiturmixhoz, kisasszony?

A kislánynak elkerekedtek a szemei.

- Hé, Alex… – örült, majd eszébe jutott, hogy hol is vannak – Te… te mit keresel itt?! – hebegte.

- Jobban örültél volna, ha a nővéred jön helyettem?

- Buffy tudja? – a meglepettség félelembe csapott át.

- Csak azt, hogy eltűntél… azt még nem, hogy épp a Bronze-ban csókcsatázol egy sráccal…

Alex jelentőségteljesen a fiúra nézett.

- Martin vagyok – mondta ő – Dawn és én csak…

- Pontosan tudom, mit csináltatok. Nem kell a sóder! – vigyorodott el a démon, majd megveregette a srác hátát. Mintha áramütés érte volna, komolyra fordította a szót – De most irány haza!

Alex sarkonfordult, és meg sem állt a bárpultig. Már rajta volt a kabátja, amikor Dawn utolérte. A kislány egyértelmű célja a meggyőzés volt. Ő még nem akart menni. Spike feltűnése kicsit megdöbbentette, de miután felocsúdott, rögtön könyörögni kezdett.

- Légyszi… hadd’ maradjunk még… csak fél órát… te is voltál fiatal…

A démon elnevette magát.

- Még mindig az vagyok… De nincs vita, kiscsaj, haza kell menned! – majd halkabbra vette – Fontos neked a srác?

- Igen! – felelte Dawn reménykedve, csillogó szemmel.

- Akkor sürgősen küldd őt is haza… különben holnap reggelre halott lesz…

- Mi?

- Kamuztam neked valaha is? – a kislány nemet intett – Akkor tedd, amit mondtam, kérlek!

Alex a lehető legkomolyabb arckifejezést erőltette az arcára. Ritkán volt ilyen kemény, de a drámai helyzetek általában kihozták belőle. A halál lehetősége óvatosságra, alaposságra intette. Nem volt itt az ideje a viccnek, vagy a lazaságnak. Dawn mélyet sóhajtott, megfordult, és beleveszett a tömegbe.

- Pokolian jól hazudsz! Még én sem éreztem meg… – jegyezte meg Spike.

- Nem hazudtam! – felelte a démon révetegen.

A vámpír hunyorított egyet, de annyiban hagyta. Alex azonban mindvégig türelmetlenül toporgott, míg várta Dawn visszaérkezését. Mielőbb biztonságban akarta őt tudni. Belegondolt, mit látott, amikor megérintette a fiút… Martin szétroncsolt nyakkal feküdt a sáros füvön. Két vámpír intézte el, mielőtt a nap első sugaraitól menekülve visszahúzódtak volna a fészkükbe. A lány remélte, hogy helyesen cselekedett, mikor hazaküldte őt… hogy kivételesen jól végződik valami, amibe belekezdett.

Ismét megborzongott.

Dawn állt előtte. Semmi sem volt képes lemosni a csalódottságot az arcáról, bár ennek ellenére próbált közömbös lenni. Hazafele úton nem bírta tovább, és rákérdezett:

- Miért tetted ezt?

Minden szava keserű volt.

- Az életed megmentésére gondolsz? Vagy a pasidéra?

- Megmenteni? Kitől?

- Lássuk csak… először is egy újabb főgonosztól, aki a lelkekre utazik… aztán két vámpírtól, akik szétszedték volna a fiúkád nyakát, épp napfelkelte előtt… Mintha nem tudnád, hogy a Pokol Szájánál élsz, Dawn!

- Befejezted?

- Nem. Itt van még Buffy, aki halálra aggódja magát miattad… ő aztán ismeri az éjszaka veszélyeit… és nem beszél a…

- Ő is mindig kint mászkál egész éjjel, és egyedül!

- Mert ő A Vadász, és…

- Ismerem a mesét, és már nagyon unom…

- De ez nem változtat a helyzeten! – a démon rövid szünetet tartott – Mellesleg elég bátor dolog tőled, hogy itt vagy.

- Igen? – mosolyodott el Dawn, mintha dicséretet kapott volna. Pedig Alex csak ironizált.

- Ja. Késő éjszaka. A mindenféle gonosszal teli Sunnydale-ben, kereszt, szenteltvíz, gázspray, karó és egyéb fegyver nélkül. Nulla harci gyakorlattal, zéró misztikus plusz erővel… ráadásul magas sarkú cipőben. Ez igazán…

- Ostoba! – vetette közbe Spike, és rágyújtott egy cigire.

- Akár… – felelte a démon – Nem te lennél az első fiatal lány, akit elkapnak… A Boca del Infierno a szörnyek egyik kedvenc helye… vámpírok, démonok, zombik, szellemek… – majd keserűen felhorkant – és persze itt van még az EMBER nevű állat. Néha jobban kell tőlük tartani, mint az éjszaka teremtményeitől…

- Várj, ez fel kell írnom valahova! – gúnyolódott a szőke vámpír, de Alex figyelmen kívül hagyta.

- Van rosszabb is, mintha egyszerűen megölnek! Hidd el! – fejezte be a gondolatot – Szóval… Tudod, mi a különbözteti meg az ostobát a bátortól?

- Egy hajszál? – fújta ki a füstöt Spike.

- Elég, elég, elég… felfogtam… hülye voltam!

Dawn visszakozott, de Alex tovább ütötte a vasat:

- Az ostoba nem látja, mi van körülötte… lövése sincs a veszélyről. Ő az, aki először meghal, ha harcra kerül a sor. A bátor ismeri a helyzetet, és felkészül… felfegyverkezik, és…

- Ki ne hagyd a listáról a vakmerőt! Tudod, prücsök, ő az, aki tudja, mi van idekinn, mégis puszta kézzel vág neki, és nem érdeklik a következmények…

- Olyan, mint te!! – mutatott a démonra Dawn.

- Nem hiszem, hogy én bármelyik kategóriába is beletart…

- Vigyázz!

Spike kiáltása szakította félbe. Alex rögtön reagált, és a már egy ideje a kezében szorongatott karót a jobb oldalánál erőteljesen hátradöfte. Egy vámpír porrá vált. Majd megpördült, visszakézből lekevert egyet a másik vérszívónak, és szíven szúrta az éles fadarabbal. Az is elporladt. A harc még fél percig sem tartott. A démon fújt egyet.

- Ez meg mi volt? – Spike mintha egy felgyorsított mozit látott volna. Minden eszelősen gyorsan történt… még el sem kezdődött, de máris vége volt.

- Női megérzés! – kacsintott Alex, majd Dawnhoz fordult – Mondtam… engem ugyan nem kategorizálhatsz be! Most pedig irány haza… nincs kedvem egy újabb temetéshez!

A kislány szó nélkül beleegyezett. Bár neki is feltűnt, hogy a különc harcos mintha pontosan tudta volna, mi fog következni, és milyen sorrendben… Ő nem tudta, hogy Alex Látó. Spike igen. De őt is meglepték a történtek.

***

A Summers-házban Tara várta őket. Átadta Buffy üzenetét, miszerint kövessék őket a varázsboltba, miután visszajöttek. Tara vállalta a bébiszitter szerepét, hiszen a háborúskodás sosem tartozott a kedvenc időtöltései közé. A harc nem az erőssége. Megegyeztek, hogy Dawn éjszakai kalandjáról hallgatni fognak. Jobb a békesség.

Alex felrohant a vendégszobába, és egy textilzsákkal tért vissza. Majd a vámpírral együtt ismét belevetették magukat az éjszakába. Titokban remélte, hogy nem kell újabb köröket futnia „tapló-Harris” ügyében, hogy a srác hajlandó lesz félretenni a kétségeit… és persze minden mást is vele kapcsolatban. Elvégre a Gonosz ellen össze kell fogni… Ez nyilvánvaló!

- Tehát… ki volt az a fiatal lány, akivel az egyszerű gyilkosságnál sokkal rosszabb történt? – szólt bele a csendbe Spike.

- Egész jó pszichológus lenne belőled… – válaszolta elismerően a démon.

- Csak figyelek a részletekre – hárított a vámpír – Szóval?

- A húgom – már a szó is késként hatolt Alex szívébe, de folytatta… ki akarta mondani – Megóvtam démonoktól, kísértetektől… és a te fajtádtól is. De közben elfelejtettem, hogy az emberek is tudnak gonoszak lenni… gonoszabbak és kegyetlenebbek, mint bármi más…

- Tudod ki tette? – a lány bólintott – És?

- Soha nem kapták el a zsaruk…

Alex hangja kongott az ürességtől, mégis, mikor a szemébe nézett, a vámpírnak olyan érzése támadt, hogy csillognak. Mintha tudnának valamit, ami megnyugtatná a démon egész lényét. Sejtelmes volt, a higgadtság mellett mélyreásott harag motoszkált benne. De nem féktelen düh volt… már nem… hanem olyan, amit már kielégítettek… csak épp ettől a puszta ténytől az érzés még nem szűnik meg létezni…

- Elmondod egyszer, mit műveltél vele?

- Talán a halálom óráján meggyónom… egy hasonszőrűnek… talán épp Neked, William…

Alex furcsán ejtette ki a rég elfeledett keresztnevet, miközben figyelte a vérszívó minden apró rezdülését. Csak egy pillanatra, de Spike jelét adta a találatnak. Touché.

- Tudod… mindigis rossz voltam… Szörnyűségeket tettem, családokat irtottam ki… De ez vagyok én… egy vámpír, romlott, sötét múlttal – Spike vigyorogva ejtette ki az össze szót, büszke volt magára.

- Hmm… és mondd csak, ezt a rosszfiús dolgot, hogyan egyezteted össze a Vadász iránti rajongásoddal?

A vámpír elkapta a lány karját, és megrántotta.

- Honnan veszed ezt? – sziszegett rá.

- Elfelejtetted? Látó vagyok – felelte Alex higgadtan, és kitört a szorításból – Mellesleg nem tagadtad le!

Még egy vigyort is megengedett magának, ami nem túl bölcs dolog egy dühbe gurult vérszívóval szemben. Spike két kézzel ragadta meg, közvetlenül a vállai alatt… a démon mozdulni sem tudott, satuba fogta két, túlvilági erővel felvértezett kar. És a vámpír támadni készült.

- Te nem vagy ember… egy démont bármikor eltehetek az útból – suttogta. Kék szeme egyre sötétebb színekben kezdett játszani, tekintete mélyen a lányéba fúródott.

- Komolyan megölnél egy olyan dolog miatt, amit még a vak is lát?

Alex hangja semmi félelmet, vagy kezdődő pánikot nem tükrözött. Nem akart sikítani, legfeljebb csak kartávolságon kívül kerülni. Spike nem érzett rajta semmit. Sem az általában bizsergető rettegést, menekülési vágyat, sem semmilyen idegességet. A vadászösztöne cserbenhagyta volna? Vagy csak a démon nyugodt ennyire? Látta a lány nyaki ereit, ahogy pumpálják a vért… figyelte a szívdobogását. Milyen régen nem mélyesztette bele senkibe sem a fogait amiatt az átkozott chip miatt… és most itt a lehetőség… minden izmát áthatotta a lüktetés, már a nyelvén érezte a kellemes, fémes ízt… És ha démoné? Kit érdekel! Már képtelen volt visszatartani az ösztöneit. A vámpír egy ragadozó… ha rácsok mögé zárják, csak még jobban megvadul… és a chip börtön volt, ahonnan nincs kiút… vagy talán mégis…

Épp mielőtt támadásba lendült volna, Alex megremegett. De nem a félelemtől, azt megérezte volna… Egyszerre kitágultak a lány pupillái és merev lett a tekintete. Fél pillanattal később pedig eszméletlenül zuhant össze. A teste elnehezült. A zsák, amit addig a kezében fogott, halk csörrenéssel ért földet…

Spike pislogott egyet. Az ösztön helyét megint a józanész vette át – már ha egy vámpír esetében létezik ilyesmi. Alex kicsúszott a kezei közül. Már egy ideje a földön feküdt, amikor a teste görcsös rángásba kezdett, csak hosszú óráknak tűnő percekkel később hagyta abba. A vámpír dühe már rég elszállt, igazából fogalma sem volt, hogy mi történt, vagy mit tehetne. Tátott szájjal bámulta a démont, aki úgy festett, mint aki alszik… vagy épp… meghalt. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy Buffy ezért biztosan pokolra fogja küldeni…

Alex olyan hirtelen tért magához, mint ahogy elájult. Nehezen szedte a levegőt, mintha eddig víz alatt lett volna. Próbálta rendezni a lélegzetét, de a szíve kis híján kiugrott a torkán. Hányingere volt, és szédült. Csak harmadik nekifutásra sikerült felállnia. Ellazította az izmait, szemeivel pedig próbált fókuszálni.

- Spike? – kérdezte bizonytalanul.

- Ez meg mi volt?

- Csak nem aggódtál?? – nevette el magát a lány, de a vidámság azonnal köhögésbe csapott át – Bár, a helyedben én aggódtam volna…

- Mi történt? – tagolta Spike, jól érthetően.

- Látomás… – hangzott a válasz rekedt hangon.

- Mindig ilyen? – Alex nemet intett – Akkor?

- Vámpír létedre sokat kérdezel! – jegyezte meg a lány suttogva, majd megköszörülte a torkát, és folytatta – Eddig csak egyszer ájultam el… amúgy olyan, mint egy szúnyogcsípés… apró kis semmiség…

- Hát ez nem épp… Mit láttál?

- Kihez értem utoljára?

- Hozzám… épp… szóval, ki akartalak nyírni…

- Mintha szégyellnéd!

Spike vállat vont. Alex lehunyta a szemét. A légzése, szívdobogása rendeződött… lassan kezdett összeállni a kép. Ájulás előtt és után…

- De tévedsz! – démoni hang szakadt fel a lány torkából – Nem öltél volna meg.

- Csak tudom, hogy…

- Biztos vagyok benne, hogy én öltelek volna meg téged! – Alex bólogatni kezdett – Naná… ezért kaptam a látomást… mielőtt olyat teszek, ami megmásíthatatlan.

- Köhög a bolha!

- Te viszont csak krákogsz, Véres William… nem ismersz úgy, ahogy hiszed. Mi több, magadat sem!

- Nem vagy Vadász!

- És ezért mindennap hálát adok!! – jelentette ki a démon, és sokatmondóan Spike szemébe nézett – A látomás rólad szólt…

A vámpír fújt egyet.

- Beszélj!

Alex leült egy kávézó lépcsőjére, próbálta összeszedni a gondolatait. De minden a szokottnál ködösebb és vészjóslóbb volt. Valamikor a nem túl távoli jövőben csúnya dolgok fognak történni. És ennek Spike fontos eleme lesz. Azonban még maga a Látó sem ismeri, sem a részleteket, sem a történet végét… azt sem, hogy jó, vagy rossz lesz-e. Az egész annyira homályos. Ilyet nem látott mostanság… sőt… soha…

- Szóval meghalok?

- Már láttam halált, baleseteket, gyilkosságokat… de ez nem olyan volt. Különben is, már rég halott vagy!

- Ne húzz fel…

A démon elvigyorodott.

- Kérlek, ne adj rá okot, hogy megöljelek…

Spike megrázta a fejét, végül félvállról megkérdezte:

- Mi a diagnózis, doki?

- Légy erős… szerintem, valakinek odafönn nagy tervei vannak veled…