Buffy megkönnyebbülve állt a zuhany alatt. Túlélték az éjszakát, Willow már az ágyában pihen, Dawn pedig szintén mélyen alszik, és remélhetőleg szépeket álmodik. Törölközővel a testén ment le a konyhába egy pohár tejet inni. Nem is lepődött meg azon, hogy Spike-kal találkozott.
- Mit akarsz? – kérdezte a vámpírt, miközben kinyitotta a hűtőt.
- Régen találkoztunk. Tudni akartam, hogy mi újság…
- Komolyan? – Buffy kis híján félrenyelte a tejet. Visszarakta a dobozt a helyére – Ki gondolta volna?
- Még mindig nem érted, ugye?
- Dehogynem. Tényleg szükséged lenne egy barátnőre…
- Nem érted! – vonta le a következtetést Spike – Én szerelmes vagyok beléd… nemcsak a tested kell… Mellesleg… ne mondd, hogy nem élvezted… Láttam, amit láttam… Buffy kényszeredetten elnevette magát. Spike átfogta a derekát, magához húzta a lányt, és szúrósan a szemébe nézett. Buffy érezte, hogy gyengül, de tartani akarta magát, hiszen otthon volt. Willow és Dawn pedig az emeleten… Egyébként is, már nem lehet közöttük semmi, mert Ő NEM AKARJA, ÉS KÉSZ! ENNYI!
- Soha nem fogsz megérteni, Vadász. Igazam van?
- Három óra múlva dolgozni kell mennem, és hosszú estém volt… menj el! – terelte a szót a lány. Valójában, legbelül azt szerette volna, hogy a vámpír maradjon, hogy magához ölelje… de ezt sohasem vallotta volna be, még magának se, annál büszkébb volt… és annál jobban szégyellte a viszonyt, ami a vérszívóhoz kötötte. Spike rágyújtott egy cigire, és nemsokára kiviharzott a házból. Buffy pedig hullafáradtan dőlt be az ágyába. Nem tudta, hogy Spike egy fa alól figyeli az ablakát, próbált nem is gondolni a vámpírra, sem a vele töltött időkre. Azt akarta, hogy a viszonyuk a múlté legyen… mégsem tudta elfelejteni azokat az órákat. Spike-kal minden sokkal egyszerűbb volt… de nem! Buffy felejteni akart. Pár nap múlva délután kopogtattak Summersék ajtaján. Willow nyitott ajtót. Egy csinos lány állt előtte rövid szoknyában, virágos felsőben, magas sarkú szandálban, egy hatalmas mappával. Sötét haját szoros kontyba fogta.
- Jó napot! – köszönt – Buffy Summerst keresem! Willow betessékelte a lányt, magában megjegyezte, hogy elég jól néz ki, aztán kihívta barátnőjét a konyhából, ő maga pedig kint maradt.
- Üdv, Jaqueline Crowley vagyok. Szociális munkás. Mára beszéltek meg találkozót a…
- Igen. Természetesen. Foglalj helyet! Buffy nem követte el azt a hibát, hogy ismét elfelejti a találkozót. Nem, még egyszer nem teszi kockára, hogy elveszik tőle Dawnt.
- Hogyhogy nem Doris jött? – kérdezte, pedig pontosan tudta, mi történt.
- A főnököm szerint beszélgetett a kávésbögréjével és fura dolgokat hallott… hosszú szabadságra küldték, és Dawn ügyét én kaptam meg! – kezdte, és felrakta a szemüvegét – Először is tisztázzunk valamit: ne gondold, hogy csak azért, mert fiatal vagyok, nem értek a munkámhoz, és nem tudok kegyetlen lenni. Segíteni szeretnék, de a legfőbb szempontom, hogy Dawnnak jó legyen! – kinyitotta a mappát – De most beszéljünk az ügyről… Doris jegyzeteiben elég furcsa dolgokra bukkantam: biszexuális kapcsolatok, drogok, kétes hírű egyének az otthonodban… Jaqueline felvont szemöldökkel várta a választ. Buffy úgy döntött, elmondja az igazságot… már amennyit lehet belőle:
- Jelenleg nincs kapcsolatom. A munkatársad annakidején itt találta az egyik ismerősömet, akit a vőlegényemnek nézett. Már ez kész röhej… Bocsánat. Szóval a srác talpig bőrben jár – nos, ezek szerint nem tett rá túl jó benyomást… A húgomon és rajtam kívül az egyik barátnőm is nálunk lakik. A legjobb barátok vagyunk, gimis korunk óta… de pénzügyileg is jobb, hogy együtt lakunk – megosztjuk a költségeket. Amit pedig fűnek nézhetett, pusztán csak zsálya volt, nem élek kábítószerekkel…
- Rendben. Hihetőnek tűnik… a kollegina eszerint nem volt elég alapos…
- Én sem álltam a helyzet magaslatán… iszonyú zavarban voltam – Buffy bűnbánó arcot próbált vágni. Sikeresen. Jaqueline mindent lejegyzett, majd körbenézett a házban is. Nem izgatta a rendetlenség, úgy gondolta, az hozzátartozik egy családhoz. A pedáns rend sokkal gyanúsabb lenne.
- Akarsz még valamit mondani? – kérdezte, mikor már az ajtónál állt.
- Elhiheted, gondját tudom viselni a húgomnak. Egyébként, van állásom, és Dawnnak is jobb lett az átlaga, és kevesebbet hiányzott a suliból. Próbálok jobban figyelni rá, és többet vele lenni, de ez nem olyan egyszerű. Vannak, akik segítenek, de Édesanyánkat nem mindig tudom pótolni… Buffy hangja sokkal nyugodtabban csengett, minthogy ő maga gondolta.
- Értem. Alkalomadtán szeretnék beszélni Dawnnal is, csak akkor tudok tisztán látni, és a lehető legjobban dönteni… Remélem, ezt meg tudod érteni. Azt kell tennem, ami neki a legjobb! A héten gyertek be az irodámba, bármikor fogadlak benneteket.
- Oké! – válaszolta a Vadász, és egy halvány mosoly suhant át az arcán.
- Ne aggódj! – szólt vissza Jaqueline a küszöbről – Ha nem muszáj, nem szakítom el a gyerekeket a családjuktól. Minden rendben lesz!
- Akkor a héten látjuk egymást!
- Viszlát! Miután becsukta a szociális munkás mögött az ajtót, Buffy hatalmasat sóhajtott.
- Na, milyen volt? – tudakolta Willow, és megpróbált optimistának látszani.
- Jobb volt, mint Doris. Megértőnek látszott… akár még jóban is lehetnénk!
- És mit szólna a vámpírokhoz, meg a démonokhoz? – húzta a száját az ex-boszorkány.
- És a zombikhoz… – folytatta Buffy lemondóan. Ismét kopogtak. Azt hitték, Jaqueline felejtett el valamit. Willow felment a lépcsőn, Buffy pedig ajtót nyitott. Elkerekedett a szeme attól, akit látott, és a hideg futott végig a hátán. Jó pár pillanatig állhatott tátott szájjal, mire felfogta ki is áll előtte. Riley volt az, Riley Finn.
- Szervusz Buffy! – Riley próbált megnyerőnek látszani, de ennél a lánynál sosem tudta, mire számíthat.
- Mit akarsz? – kérdezte a lány lehető leghűvösebben. Eszébe jutott, hogy nemrég Spike-tól is ugyanezt kérdezte teljesen már körülmények közt… Aztán a fejébe bevillantak a Riley-val kapcsolatos emlékek. Az egész Iniciatíva, az Adam-ügy, az egyetem… és az a mód, ahogy a srác kilépett az életéből. Akkor úgy érezte, elvesztette egyik védőbástyáját… akkor Glory még csak egy távoli veszély volt, Joyce még itt volt közöttük, és ő még vadászhatott anélkül, hogy minimálbérért dolgozott volna a Dupla-Húsos Palota nevű gyorsbüfében. Ez a srác belegyalogolt a lelkébe azzal, hogy elment… és ahogy elment. Nem volt mellette, amikor az anyjuk meghalt, amikor Dawnt kellett megvédeni. Sem amikor meghalt, sem amikor feltámadt és szembesült mindennel… Jobb ötlet híján lekevert neki egy pofont, majd újból megkérdezte, immár dühösebben:
- Mit akarsz?
- Beszélnünk kell!
- Nincs miről!
- Ez munka, nem pedig magánügy! Bemehetek?
- Nem! – Buffy elállta az utat – Jó helyen vagy ott, ahol vagy! Beszélj!
- A héten péntek 13-a lesz, és a bolygók különleges együttállásban lesznek. A számítások szerint sikító szellemek várhatóak Sunnydale-be, egy hatalmas összejövetelre. A kormány engem küldött, mert ismerem a terepet. De kell a segítségetek, most az egész város veszélyben van…
- Kérdd szépen! – ironizált a Vadász.
- Buffy…
- Amúgy nem gond! – szólt közbe a lány félvállról – Mióta elmentél, elhárítottunk még egy apokalipszist… Már a kisujjunkban van!
- Rendben – adta meg magát az ügynök – Próbáljatok ellenátkokat keresni, és péntek este találkozunk… Riley nem mozdult.
- Még valami? – kérdezte Buffy, ugyanolyan lekezelően.
- Beszélnünk kell… kettőnkről… A lányban felment a pumpa egy perc alatt. Ismét lekevert egy nagyot.
- Vedd úgy, hogy meghaltam! – ordította, és becsapta előtte az ajtót. Hátulról az ajtónak támaszkodott és kis híján zokogni kezdett. Willow jelent meg a lépcső tetején.
- Hallottad? – Buffy hangja elfúló volt.
- Minden szót… Összeölelkeztek, és felmentek a lépcsőn. Buffy holtfáradtnak érezte magát. Ólomlábakon járt, a fejét mintha egy kalapáccsal ütötték volna belülről… plusz ez az álmosság. De nem volt szabad elhagynia magát. Tisztában volt vele, hogy ha ő nem megy, akkor nincs, ki megvédje az ártatlanokat az éjszaka gyermekeitől… mégis, aznap este nem ment őrjáratra, képtelen volt. Riley megjelenése sokként hatott rá. Tizenhét órát aludt egyhuzamban. Willow ezalatt elment a Varázsdobozba, hogy beszéljen a többiekkel a fejleményekről, és kutatásokat végezzen a sikító szellemekkel kapcsolatban. Xander csak a fejét rázta Riley visszatértének hallatán. Anya pedig hangosan kifejezte azon véleményét, hogy „Buffy-nak annyi…” és hasonlók. Úgy vélték, Riley elvesztését Buffy nagyon megszenvedte – ő volt közel s távol az egyetlen értelmes, és arra érdemes pasi, akivel összeakadt a Vadász. Bár az is tény, hogy a lány miatt szakítottak. De ők Buffy barátai voltak, és kiálltak mellette, segítették… főleg a „kiszakítottatok-a-Mennyből” dolog óta… Aznap este Willow, Xander és Anya mentek őrjáratra. Mintha kicsit kijöttek volna a gyakorlatból. Elég későn értek ki a temetőbe, és akkor is egy balhé kellős közepébe. Nem tudták elképzelni, ki lehet itt, hiszen Buffy otthon aludt az ágyában.
- Szerintem az Iniciatíva lehet itt, Riley-val az élen… – suttogta Xander.
- Ne viccelj, ez egy nő! – Anya viszont korántsem suttogott. És tényleg, a köd lassan feljebb szállt. Egy feketébe öltözött nőt láttak harcolni, négy vagy öt vámpírral. Erősebb felépítésűnek tűnt, mint Buffy, de biztosan nem lehetett olyan erős, mint a Vadász. A karót, és az ökleit viszont remekül használta. Az utolsó vámpírt nem ölte meg, hanem ráült a hasára. Jól hallhatóan rákiáltott:
- Beszélj!!
- Nem ismerem őt… hidd már el! – felelte az, remegő hangon – Esküszöm, hogy elmondanám, ha tudnám, hol van… A nő csak annyit mondott rá, hogy rossz válasz, és beledöfte a karót. A vámpír porrá vált, a nő pedig térdre esett. Miközben feltápászkodott, erőteljesen szitkozódott. Majd a temető kerítéséhez ment, könnyedén átmászott rajta, és beleveszett az éjszakába.
- Tyűha! – füttyentett Xander – Lehetséges, hogy van itt egy másik Vadász?
- Kizárt, Vadászból csak egy van egy emberöltőben! – igazította helyre Willow.
- Pedig nagyon úgy nézett ki… mint egy Vadász – tette hozzá Anya.
- Bár itt van még Faith is… ő is Vadász, esetleg lehet, hogy…
- Kizárt! Faith sohasem fog visszajönni a Sunnydale-be, erre akár fogadást is kötnék! – Xander meggyőződéssel beszélt
– Hacsak meg nem unta az életét…
- De a nő keres valakit. Holnap beszélnünk kell Buffy-val! Willow jól gondolta. Az ismeretlen nő valóban keresett valakit. Már több éve keresett valakit, kutatott utána, hogy miután megtalálta, megölje. Ezt már elhatározta. Nem érdekelte, de úgy döntött, kettejük közül valamelyikük meghal. Egy ilyen ki-ki meccs miatt érkezett a Pokol Szájához.


*** Másnap délután Buffy már rendben volt. Úgy döntött, elviszi Dawnt a szociális munkáshoz. Még péntek 13-a előtt le akarta rendezni a húga elhelyezését, még a sikító szellemek, és Riley újbóli felbukkanása előtt. Bízott benne, hogy a próbaidőből véglegesítés lesz. Nem tudta miért, de bízott Jaqueline Crowley-ban, és azokban, amiket mondott. Mikor belépett az irodába, az úgy nézett ki, mintha bombatámadás érte volna. Kétszeri kopogás után sem jött válasz, ezért beléptek mindketten, és egy kicsit megszeppenve néztek körül. Nem tudták, hogy egyáltalán jó helyre jöttek-e.
- Jaqueline?! – próbálkozott Buffy. Ekkor egy hatalmas koppanást hallott az íróasztal alól, egy pillanattal később pedig feltűnt maga Jaqueline. A fejét alaposan beverhette, mert erőteljesen dörzsölte azt, a jobb karjával.
- Kopogtunk, de…
- Hagyjátok csak! Ha belemerülök a munkába, teljesen kikapcsolok a külvilág fele… – majd ránézett kislányra
– Biztosan te vagy Dawn, én Jaqueline Crowley vagyok, de szólítsatok csak Jackie-nek! Kezet fogtak. Dawn eleresztett egy kényszeredett mosolyt. Jaqueline felült a forgósszékébe, és odagurult az irattartóhoz, hogy kikeresse Dawn Summers aktáját.
- Kicsit kaotikusak az állapotok! – jegyezte meg a kislány.
- Igen, de azt mondják a zseni átlátja a rendetlenséget… Én is reménykedek egy magasabb IQ-ban! Még nem sikerült berendezkednem, de már egész jó úton haladok…
- Mi van az ügyünkkel? – tudakolta Buffy lényegre törően.
- Ezt majd csak azután tudom megmondani, hogy beszéltem a húgoddal… magunkra hagynál, légy szíves! Buffy megölelte a húgát, és mosolyt erőltetett az arcára. Miután kiért a folyósóra, szinte remegni kezdett. Ivott egy teát, de az sem nyugtatta meg. Fel s alá járkált, tördelte a kezét. Egyszer csak nyílt az ajtó, és kilépett rajta a húga és a döntőbíró.
- Örültem, hogy megismertelek! – mondta Jackie, és a kezét nyújtotta.
- Én is! Buffy megpróbált nem rárontani a „bíróra”, de már nagyon izgatott volt.
- Azt hiszem… – kezdte Jackie, de valaki közbelépett. Buffy elsápadt, amikor meglátta, hogy ki az. Doris volt az, a szociális munkás, aki előzőleg vitte Dawn ügyét. Az a látogatás élete egyik legrosszabb emléke volt… egy ötös skálán négy és felest kapott volna.
- Nocsak, nocsak… a Summers-lányok. Remélem, az ifjú kollegina jól kioktatta őket.
- Csak adtam egy-két jó tanácsot! – Jackie nem ismerte Dorist, de Buffy reakciójából észrevette, hogy itt valami nem stimmel.
- Ugye nem adta vissza a felügyeleti jogot a nővérnek?
- Miért ne tettem volna? Elbeszélgettem mindkét lánnyal, és nem láttam akadályát annak, hogy együtt maradjanak… A Summers-lányok arca felderült, és boldogan ölelték meg egymást. Jaqueline már tudta, hogy Doris áll előtte, és felkészült annak támadására.
- Teljesen elment az esze? Buffy Summers alkalmatlan egy gyerek felnevelésére, panaszt fogok tenni, megvétózom a döntését!
- Ez már az én ügyem! Nincs beleszólása a döntésbe… – riposztozott Jaqueline – Megjegyzem, körültekintőbben is végezhette volna a munkáját! Tudja mit, inkább menjen vissza, és beszélgessen el egy kicsit a bögréjével…
- Ne viccelődjön!
- Nem szoktam viccelni, komolyan mondtam! És nem ajánlom, hogy a Summers-akta közelébe menjen… még a végén az is… hm… megszólal… Dorisnak nem volt válasza. Dúlva-fúlva a főnök irodája fele ment. A lányok pedig nevetve néztek utána.
- Nem lesz bajod belőle? – kérdezte Dawn.
- Ugyan már! Ki venné komolyan… ne aggódjatok miattam! Most menjetek, azt hiszem, sürgősen rendet kellene raknom az irodámban… Elbúcsúztak. Jackie visszatartotta Buffy-t azzal, hogy megfogta karját. A füléhez hajolt, és belesúgta:
- Vigyázz rá, és légy rendes vele! Nem akarom megbánni, hogy így döntöttem…
- Nem fogod! Ígérem! Jaqueline mosolyogva nézte a nővéreket. Majd egy hatalmas sóhaj után becsukta maga mögött az irodája ajtaját, és nekilátott az akták rendszerezésének. Két órába telt, mire már csak az asztalon voltak iratok. Ekkor a főnöke nyitott be hozzá, és meglepődve vette tudomásul, hogy rend van. Csak azért jött, hogy megmondja, Jaqueline-nak nem kell foglalkoznia elődjével, sőt, Doris már megkapta a végkielégítését, és nem zavarja többé a légkört. Jaqueline-t megnyugtatta a dolog, ugyanakkor szerette volna látni Doris arcát, amikor közölték vele az elbocsátását. Miután a főnök elment, befejezte a pakolást. Az irathalom alján véletlenül megtalálta az édesapja fényképét, tekintetével jó néhány percig elidőzött rajta.
- Meg fogom találni, Apa! Megígértem, és az ígéretemet meg is tartom, esküszöm! Nem menekül előlem! Érzem már, hogy közel vagyok… Megint felszakadtak benne a sebek. Az apja öngyilkos lett, mert úgy gondolta, nem végezte jól a munkáját, hogy nagyot hibázott. Majd’ húsz évig harcolt a bűntudattal, mire az felülkerekedett. Pedig Bernard Crowley az egyik legjobb volt a szakmájában. A Tanács is megmondta. És a lánya ott volt, amikor leugrott arról az épületről New Yorkban, de nem volt képes eltántorítani… kamaszfejjel esélye sem volt rá. Jaqueline akkor bosszút esküdött, és pár évvel később el is indult, hogy véghez vigye a tervét… A lány megfordult a forgószékben, és kibámult az ablakon. Egy könnycsepp folyt végig az arcán, és megcsillant a beszűrődő napfényben. Jaqueline azonban erős volt, letörölte azt, és rögtön nekiugrott a következő ügyének. De már alig várta, hogy este vadászni mehessen. Nem volt Vadász, bár az apja megtanította minden trükkre, még kiskorában… Nikkit pótolta vele, de Jackie ezt soha nem vetette a szemére. De mégsem volt igazi Vadász. Az ereje sem érhet fel a Kiválasztottéval, noha a kemény edzések megtették a hatásukat. Bármikor megállta a helyét a démonokkal, vámpírokkal szemben, elvégre ennyi év alatt semmi komoly baja sem történt… Munka után tett egy rövidke sétát a városban. Úgy érezte, sokáig fog maradni. Van itt elég munka számára – első- és másodállásban is. Tekintve, hogy a Pokol Szájához költözött… Séta közben felfigyelt egy helyes kis boltra, az volt rá kiírva: VARÁZSDOBOZ. Mit jelenthet ez? Kíváncsi volt, így hát bement. Nem keresett semmit, csak fura érzése támadt…
- Segíthetünk? – kérdezte a pult mögül egy szőke lány.
- Azt hiszem, nem. De köszönöm! Egy fiú is állt a lány mellett a pultnál. Úgy tűnt, behatóan tanulmányoztak valamit, és közben vitatkoztak. Jackie először fel sem figyelt rájuk, csak amikor már úgy tűnt egymásnak esnek.
- Xander, te nem is figyelsz rám!! – akadt ki a csaj.
- Anya, nekem teljesen mindegy, milyen színűek lesznek a drapériák…
- Nem is érdekel a dolog! Pedig ez a mi esküvőnk lesz…
- De igen, érdekel. Csak nem-értek-hozzá! Jackie nem bírta ki, hogy bele ne szóljon:
- Szerintem válasszátok a krémszínűt! A rózsaszín túl csöpögős, a fehér pedig túl egyszerű… azt a másik hármat meg… szóval inkább ne… mit szóltok hozzá? – Jaqueline először Xanderre nézett, aki bólintott, majd Anyára, aki szintén.
– Remek, meg van oldva az ügy! Ezt a nyakláncot szeretném!
- Kösz a segítséget! Xander estig sem tudta volna eldönteni… – mondta Anya, miközben beütötte a pénztárgépbe az összeget
- Már mondtam, hogy nem-értek-hozzá… milyen nyelven mondjam még el?
- Mondjuk feoreül… de valamelyik balti is megtenné… – pislogott a lány, majd a vevőhöz fordult
– Új vagy a városban?
- Igen, csak nemrég jöttem!
- Gyere le holnap a Bronze-ba, jó buli lesz…
- Bronze?? – Jackie-nek ez név nem mondott semmit.
- Egy szórakozóhely! – válaszolta Xander
– Holnap este karaoke-party lesz, gyere le te is, élvezni fogod!
- Főleg, amikor Xander a „The lion sleeps tonight”-ot fogja bénázni… A srácot nem törte le menyasszonya piszkálódása. Biztos már hozzászokott, gondolta Jackie. Amúgy nem volt akadálya a dolognak, végülis, ki tudja, talán az ő embere is jár dorbézolni időnként… így jobban a közelébe tud férkőzni.
- Rendben. Megoldható.
- Remek. Jackie fizetett és kifele indult a boltból. Már az ajtót nyitotta, amikor utána szóltak:
- Várj!! – a lány megfordult – Még nem tudjuk, hogy hívnak…
- Jaqueline… izé, Jackie Crowley! Akkor holnap este! Jaqueline mosolyogva hagyta ott a Varázsdobozt. Már elég régen nem kapcsolódott ki. Úgy gondolta, végre itt van az ideje összekötni a hasznosat a kellemessel.


*** Már szürkület volt. Spike beugrott az egyik kedvenc démon-kocsmájába egy kis nullás vért inni. Jó pár napja csak tekergett a városban, még véletlenül sem találkozott Buffy-val, és ez zavarta. A pimasz szőkeség hiányzott neki. Nemcsak a lány minden egyes porcikája, hanem az értékes, szellemes lénye is. De amikor belépett az ajtón, leesett az álla, mert Riley-t látta meg a pultnál.
- Nocsak, nocsak, nocsak… Finn ügynök személyesen! Nem hittem volna, hogy valaha is még beléd botlom, itt Sunnydale-ben…
- Nem mondom, hogy én sem reméltem hasonlókat! – Riley kimért és közömbös volt.
- Mikor utoljára láttalak, épp egy kétes megbízhatóságú hölgy szívta ki a nyakad… Hogy kerülsz ide?
- Semmi közöd hozzá!
- Előttem, nem kell titkolóznod… előbb-utóbb úgyis megtudom… – próbálkozott a vámpír, és közben rendelt egy italt.
- Akkor sincs hozzá közöd!
- Aha, persze… SZIGORÚAN TITKOS! Véres pokol! Te semmit nem változtál… – majd hirtelen témát váltott
– Buffy tudja, hogy itt vagy? Riley most emelte csak Spike-ra a tekintetét, így a vámpír láthatta az egész arcát. A baloldalon már halványan bekékültek a Vadász ütéseinek nyomai. Spike kárörvendően elvigyorodott, közben pedig megnyugodott – még mindig a vetélytársat látta Riley-ban. Ő és Angel az egyetlenek, akik elvehetik tőle Buffy-t…
- Úgy látom igen! – jegyezte meg kaján vigyorral.
- Én meg úgy látom, hogy még mindig utána koslatsz… de soha nem fogod megkapni… Soha nem leszel méltó hozzá! Nem érdemled meg!!
- Te sem! – Spike hatásszünetet tartott
– A Vadász sokat változott mióta elmentél… Az anyja meghalt, a húga életveszélyben volt, aztán meghalt és feltámadt… te meg…
- Hogy… hogy micsoda?!
- Vagy úgy? Szóval nem tudtad? Akkor vedd úgy, hogy nem mondtam semmit! – Spike megitta az utolsó kortyot, és elindult kifele a kocsmából. Riley is fizetett, és utána rohant. Nem tudta, hogy csupán félrehallotta, vagy, hogy Spike csak magára akarta vonni a figyelmét, vagy tényleg megtörténtek azok a dolgok…
- Mit beszélsz? – kiáltotta utána.
- Én nem mondtam semmit… – Spike hátra sem nézve tárta szét karjait. Riley egy percet tétovázott, de aztán döntött: kiveri a vámpírból az igazságot. Utána futott, és rátette ellenfele vállára a kezét. Spike számított a támadásra, és bármennyire is fájt neki fizikailag – egyébként nagyonis jó érzés volt –, megütötte a kommandóst. Riley kicsit megtántorodott.
- Hagyj békén, kiscserkész! – Spike feje hasogatott
– Ha tudni akarsz bármit is, kérdezd a Vadászt! Neki van joga bármit is elmondani… Egy isten sem húzott ki belőlem semmit… és te sem fogsz! – azzal otthagyta az ismét támadásra készülő Riley-t. Riley nem tudta pontosan, mit akart ez jelenteni. Tudat alatt tetszett neki ez a viselkedés, csak az nem, akiből, vagy inkább, amiből jött. Ráadásul pont most tört rá Spike-ra a titkolózási roham… Sok minden kavargott a fejében, és úgy döntött, ismét elmegy Buffy-hoz. Vállalva ezzel az újabb pofonokat, amiket bizonyára kapni fog. Érezte, hogy még ennyi idő után sem közömbös a lány iránt. Pedig már van felesége… és szereti is őt. Buffy mégis különleges számára. És kizárt, hogy egy Spike-féle jobban ismerje a Vadászt nála… Mire végiggondolta a mondanivalóját, már Buffy-ék háza előtt állt. Mielőtt azonban kopogtatott volna, a Vadász kilépett az ajtón. Bizonyára őrjáratra indult, de abban a pillanatban lemerevedett, amint meglátta az exet.
- Még nincs sok információnk a sikító szellemekkel kapcsolatban – Buffy próbált úgy beszélni, hogy ne remegjen a hangja, de nem sikerült tökéletesen.
– De Willow dolgozik az ügyön! És…
- Részvétem az édesanyád miatt! – Riley valóban így érezte.
- Köszönöm. Honnan… persze, rengeteg infót tudtok összegyűjteni, ha akartok… A kommandós nem cáfolta ezt meg.
- Hogy van Dawn… még nem is láttam! – a pasi próbált csevegő hangot megütni.
- Jól. Mindkettőnket sokkolt Anyu halála… de megpróbálunk kitartani… erősek lenni, de szerencsére itt vannak a barátaink, ők segítettek talpra állni. Gondját viselték Dawn-nak is, amikor… – Buffy lehajtotta a fejét, és pár pillanat után folytatta
– Miért jöttél vissza Sunnydale-be?
- Nem hazudtam. Démonvadászatra jöttem, de Téged is látni akartalak…
- Riley…
- Hagyd, hogy végigmondjam! Nehezen tettem túl magam a kapcsolatunkon, nagyon szerettelek. Ha már nem lehetünk együtt, akkor legalább jó viszonyban legyünk.
- Még együtt lehetünk…
- Nem. Már foglalt vagyok – Riley lehúzta a kesztyűjét, gyűrűsujján karikagyűrű volt
– Ő is démonvadász és nagyon szeretem… de a szívem egy részét mindig fenn fogom tartani Neked… egy kis darab belőlem örökre Veled marad! És nem akarlak elveszteni, mint barátot. Ilyen béna szöveget is csak pasi tud kitalálni.
- Nagyszerű! Hm… nos… ne haragudj, de mennem kell! Őrjárat, meg ilyesmi. Tudod, hogy megy ez! – Buffy megforgatta a karót a kezében.
- Persze, menj csak! Majd találkozunk…
- Igen… Mindketten zavartan mosolyogtak, de Buffy-é nem volt igazán őszinte. Akárhogy is számolta, Riley volt az egyetlen normális pasi az életében. A szerelme Angellel, és a viszonya Spike-kal közel sem volt annak nevezhető, sőt! Őrjárata alkalmával összefutott két, igazán mogorva feorál-démonnal. Rögtön Giles jutott róluk eszébe, hiszen egyszer a Figyelője is azzá változott egy bűbáj miatt. Most már ő sincs itt, hogy segítsen neki… pedig néha nagy szüksége lenne rá. Az apját látta benne – az igaziról jó ideje már semmit sem tudott. A feorál-démonokat ezüsttel lehetett megölni, szerencsére annakidején Giles-ba nem azt döfött. A démonok kivégzése után bemászott a temető zárt kerítésén, mivel sikoltásokra lett figyelmes. Ez egyszer elkésett. A vámpírbanda már mindhárom lányból kiszívta az életet. Buffy ekkor vette észre, hogy legalább nyolcan vannak, ő pedig igencsak fáradt a démonokkal való küzdelem miatt. A vámpírok ráadásul észrevették, így oda a meglepetés ereje.
- Hello, bocs, hogy megzavartam a vacsorát… de a mai étlapon nem szerepel a friss emberi vér…
- Vadász! – mordult fel az egyik.
- Teli gyomorral nem egészséges megerőltető gyakorlatokat végezni… bár nektek már úgyis mindegy… A vámpírok támadtak. Buffy-nak pár pillanaton belül segítőtársa akadt, egy nő személyében. A Vadász nem figyelt a csuklyás harcosnőre, inkább azzal foglalkozott, hogy megvédje a nyakát az éles fogaktól. A másik nő sem figyelte Buffy-t, hanem hasonlóképpen próbálta szó szerint porrá zúzni az ellenséget. Egyszerre csak a másik hátát érezték a testükön. Mintha olvastak volna egymás gondolataiban, Buffy felemelte a másik lányt, az pedig futni kezdett körbe-körbe. Ezzel jó néhány vámpírt harcképtelenné rúgott pár pillanatra. Elővették a karókat, és így ötöt meg tudtak ölni. A maradék kettő pedig amint feltápászkodott, menekülni kezdett.
- Hé! Most kezdett jó lenni a buli! – kiáltott utánuk Buffy.
- Ma már a vámpírok sem a régiek… – sóhajtott a másik lány. Buffy-nak ismerősnek tetszett a hang. A másik lány pedig elkerekedett szemmel vette észre, hogy kivel áll szemben. Levetette a csuklyáját, kitűrte a haját az arcából.
- Jackie?! – Buffy-nak eszébe jutott, amit a barátai mondtak egy titokzatos „Vadászról”.
- Én vagyok! Te pedig, Buffy Summers, te vagy a Vadász, ha nem tévedek…
- Te jó ég! Honnan…
- Éreztem benned valamit, csak nem tudtam megmagyarázni… erős vagy, és úgy tűnik, te harcolsz meg a világ gonoszságával ebben az emberöltőben… így már minden világos!
- Jackie… te, hogyhogy…
- Már jó ideje démon- és vámpírvadász vagyok! – Buffy-nak szöget ütött a fejébe valami – És nagy megtiszteltetés, hogy találkozhatok a Vadásszal…
- Ismered Riley Finnt?
- Kicsodát? Nem hiszem… köze van talán a…
- Nem fontos! Honnan tudsz rólunk… és róluk? – mutatott a vámpírok után. Kimásztak a temető kerítésén, és elindultak az országút közepén.
- Az apám Figyelő volt.
- Tényleg. Tökjó! És ki mellett?
- Nikki Woodnak hívták a Vadászt, de ha nem baj, nem beszélnék róla… az a lényeg, hogy tudok mindent, amit kell. Apa megtanított mindenre. Csak az erőm véges, egy valódi Vadásszal ellentétben. De megpróbálok elmenni a végsőkig, ahogy ő is tette annakidején…
- Hogy kerülsz Sunnydale-be?
- Tizenéves éves korom óta keresek valakit… vagy inkább valamit… amit el kell pusztítanom! Ez az életcélom… és lehet, hogy épp a Boca del Infierno-nál fogom megtalálni…
- Mit tett?
- Tönkretette az életemet, akkor, amikor még el sem kezdődött! – Jackie nem volt hajlandó elmondani a célszemély kilétét. Buffy megértette, és nem faggatta tovább – de azért furdalta az oldalát a kíváncsiság.
- Ebben tökéletesen egyezik az életed a Vadászokéval. Mindannyiunk élete romokban van… már kezdek hozzászokni…
- A párkapcsolatokra gondolsz, igaz? – Buffy meglepődött
– Pszichológiát is tanultam valaha! – jegyezte meg Jackie szerényen.
- Igen – bólintott a Vadász.
- Régóta nincs senkid?
- Van… csak…
- Talán Riley Finn?
- Nem! Ő már a múlté… Jaqueline elvigyorodott.
- Ugyan! Némi féltékenységgel a hangodban rákérdeztél, hogy ismerem-e. Ezek után azt mondod, hogy semmi közöd hozzá?
- Már nincs… valaha volt… de ő elment… miattam… most máshoz tartozik, és ez…
- Fáj?
- Furcsa… és fáj. Ő volt az egyetlen normális pasi az életemben.
- Nem akarlak elkeseríteni, de még kísérteni fog egy ideig… kivéve, ha valaki a helyére lép! Buffy nem felelt. Úgy tűnt elmerül az emlékeiben. Pedig nem. Csak remélte, hogy az éj sötétje eltakarja a szégyent, ami az arcát égette. Nem beszélt. Ahhoz túlságosan zavarban volt, hogy elmondja: Riley helyét már betöltötték… mégpedig egy gonosz, minden hájjal megkent vámpír. Spike megtestesítette mindazt, amit gyűlölt, ami ellen harcolni esküdött, ami miatt felvállalta a küldetését… Mégis, Buffy újabban nála találta meg, amire szüksége volt ahhoz, hogy életnek nevezhesse azt a létállapotot, amibe visszacsöppent. Egy halottra volt szüksége ahhoz, hogy érezze: életben van. Ezt pedig szégyellte…
- Ki az új pasi? – törte meg Jackie a csendet. A Vadász attól tartott, a lány belelát a gondolataiba, és ettől csak még jobban elvörösödött. Pedig Jackie csak az arcáról olvasott…
- A hallgatás beleegyezés… tehát van új pasi…
- Nem a pasim!!! – szögezte le Buffy hevesen, majd egy kis szünet után, higgadtabban folytatta
– Csak kihasználom… Mindig ott volt, amikor segítség, megértés kellett. Egyszerű volt vele lenni, mert tudta, ki vagyok, hogy mit érzek. Kihasználtam, hogy szerelmes belém… még most is azt teszem…
- A Vadászok gyakran tartanak attól, hogy nem tudnak szeretni… vagy…
- Kötődni úgy, mint az átlagember… akinek nincs a vállán a teher, hogy meg kell mentenie az ártatlanokat… akár minden egyes éjszaka…
- Én önszántamból vállaltam!
- De akkor sem tudhatod, milyen Vadásznak lenni, amíg nem vagy az… nem éled át. Egy Vadász életében a…
- A küldetés az első! Tudom. És nem fér bele egy kapcsolat… mert az „engem-senki-nem-érthet-meg” sztoriba a férfiak is beletartoznak… Talán neki sikerült?
- Ugyan… – legyintett Buffy
– Ő maga a sötétség… gerinctelen, pénzsóvár… gonosz… mégis vonz, mint a mágnes… Jackie megtorpant.
- Na álljunk csak meg!! A fickó segítőkész, megértő, nem mellesleg szeret… ugyanakkor egy mocsok szemét is… ráadásul a Gonosz oldalán áll?
- Én sem értem… megváltozott… régebben még meg is ölt volna, most meg… Tudom, eldolgozna rajtam egy pszichológus, mi?
- Nem! – rázta meg a fejét a másik harcos – Egyszerű a képlet: belezúgtál, és ezt utálod!
- Nem!!!! – tiltakozott a Vadász
– Ez nem szerelem, csak puszta fizikai… vágy! Semmi más! – Buffy próbálta ezt saját magával is elfogadtatni, kevés sikerrel. Jaqueline elnevette magát. Igencsak szórakoztatónak találta ezt az élénk elutasítást… tudta, honnan fúj a szél. Talán jobban, mint a szőke lány maga. Érdeklődve várta a folytatást, de Buffy nem szólalt meg. Úgy érezte, így is sokat mondott. Az alkalmi pszichológusnak újra kezdeményeznie kellett.
- Tévedsz! – állította határozottan
– És ezt te is jól tudod… és rettegsz… tőle, magadtól, a világtól, a Vadász mivoltodtól… Buffy megrázta a fejét, de Jackie még nem fejezte be.
- Te vagy a Vadász! Tudnod kell irányítani a saját életedet… ha az szétesik, a küldetésnek is annyi! Ha a Vadász nem ura önmagának, ha nem ismeri, tisztázza le az érzéseit… akkor hogyan nyerhetne csatát a Gonosz ellen? Megmondom én: SEHOGY! Mert belehal!
- Tudom. De ez bonyolult!
- Ki mondta, hogy az élet egyszerű? Buffy halkan zihált. Gyorsan szedte a levegőt, mielőbb ki akarta bökni a legfőbb bonyolító tényezőt, de nem ment egyszerűen… márpedig muszáj, ha nem akar egy újabb hegyi beszédet hallani…
- Vámpír!
- Hogy?! – Jackie-ben megállt az ütő.
- Jól hallottad. Vámpír. Már több, mint száz éves. A Vadász nagyot fújt. A másik lány viszont még levegőt venni is elfelejtett. Csak akkor szólalt meg, amikor már biztos volt benne, hogy nem fog ordítani.
- Ezt fejtsd ki bővebben…
- Vámpír. Öreg. Az ellenségem volt, most meg vele alszom… ennyi… Ezt nevezte Buffy bővebb kifejtésnek. Jackie kővé dermedt, nem volt biztos benne, hogy jól értette-e, amit hallani vélt.
- És szerelmes… beléd… egy vámpír? – még saját maga számára is hihetetlenül hangzott a kérdés. A Vadász bólintott.
- Nem ő lenne az első… igaz, az első pasimnak volt lelke… neki nincs!
- Egy vámpírnak vannak érzései? Ez új… nem gondoltam, hogy az éhségen, a bosszúvágyon, a kegyetlenségen… az ösztönön kívül is van bennük valami… Ráadásul épp egy Vadásszal… Ez bizarr!
- Vonzom a sötétséget…
- Egy frászt, ez hülyeség! – rázta a fejét Jackie
– És az elmondásodból ítélve, te sem vagy közömbös…
- De…
- Hadd’ fejezzem be! Nézd, én egy kívülálló vagyok, semmi közöm a dologhoz, nem ismerem a résztvevőket. Én legszívesebben karóvégre tűzném, mint a többi átkozott vérszívót… csakhogy én nem vagyok te! Csak te tudhatod, hogy képes vagy-e szeretni egy élőhalottat… és, hogy megéri-e neked! Én tudom, mit tennék, hát te?? – Buffy nemet intett
– Pedig kéne… minél előbb… mielőtt döntéshelyzetbe kerülnél miatta… Buffy nem válaszolt. Megállt és körbenézett, megérzett valamit, vagy inkább valakit. Jackie figyelmét elkerülte, de Buffy egy hosszú pillantást váltott Spike-kal, aki nem messze tőlük álldogált – szokása szerint egy fa mögött. A Vadász kis híján elnevette magát, de Jackie csak egy mosolyt látott az arcán.
- Gondolkozom rajta, megígérem!
- Remélem is! Nem örülnék neki, ha hiába koptattam volna a számat! Holnap folytatom a kutatást… ki tudja, lehet, hogy belebotlom az emberembe.
- Úgy legyen! – mosolygott Buffy sejtelmesen, ő maga valami teljesen másra gondolt. Jaqueline aznap este elégedettem bújt ágyba. Most már biztosra vette, hogy a kezében lesz az, akit keres. A Vadász személye erre a garancia…


*** Másnap este, egy kivételesen nehéz nap után Jackie-nek már semmi kedve nem volt kimozdulni. Egyedül csak az ígérete miatt próbálta levakarni magáról az egész nap porát, mosolyt erőltetni az arcára, valamint bulizó-kedvet teremteni. Segített az a tudat is, hogy esetleg találkozhat az emberével… Az egyik szomszéd lánytól sikerült megtudnia, hogyan jut el a Bronze-ba, este kilencre oda is ért. Xanderék már egy asztalnál ültek.
- Szép jó estét, fiatalok! – köszönt oda nekik.
- Á, Jackie, már vártunk… szabad egy táncra? Xander tényleg elemében volt, bár lehet, hogy csak ki akarta élvezni a legényélet utolsó időszakát… Anya nem igazán értette a dolgot, de ezt is egy emberi lököttségként fogta fel. Szerette Xandert, már alig várta, hogy a felesége legyen. Nemsokára Buffy is feltűnt az asztalnál Willow társaságában.
- Hol van Xander? – kérdezték.
- Ott táncol Jackie-vel… – Anya a parkett fele mutatott.
- Nocsak, már megint egymásba botlunk… – a többiek furán néztek rá
– Ő az a nő, akiről azt mondtátok, úgy harcol, mint egy Vadász! Tegnap este találkoztunk…
- De hát, ő az a szociális munkás, aki…
- Ja, ő adta vissza nekem Dawnt!
- Miről van szó? – a kislány tűnt fel az asztalnál.
- Itt van Jackie! – mondták szinte egyszerre. Dawn nagyon szimpatikusnak találta Jaqueline-t, megértő volt vele, és a kislányt nagylányként kezelte. A tinédzsereknél ez általában bejön. De a szociális munkás tényleg megkedvelte a két nővért, és személyes ügyként kezelte Dawn elhelyezését. Nemsokára a táncoló párok mind visszatértek az asztalaikhoz. A ceremóniamester, Valentine, aki IQ szempontjából leginkább Harmony nevű ex-barátnőjére hajazott, megnyitotta a karaoke-estet, és az első jelentkezőt kérte fel a színpadra. Senki sem lepődött meg azon, hogy Xander volt az.
- Á, Alexander Harris! – szólt kicsit lesajnálóan, de a srácot ez nem zavarta. A banda többi tagja pedig hangos buzdításba kezdett, ami átragadt a többi jelenlevőre is. Jackie rendelt el kör italt, kezdődhetett a buli. A következő vállalkozó Anya lett, aki még sohasem próbálta ezt a műfajt, de látván, hogy vőlegénye mennyire élvezi, nem maradhatott ki belőle. Willow elment Dawnnal a bárpulthoz, Xander pedig a színpad előtt ragadt. Buffy és Jackie így kettesben maradt, a Vadász kezdeményezte a beszélgetést.
- Gondolkodtam azon, amit mondtál…
- Reméltem – nyugtázta Jackie, és kortyolt egyet a söréből.
- Már szakítottam vele egyszer… mégis mindenütt őt keresem, mindenhol belé botlom… néha még hiányzik is. De képtelen lennék elmondani a barátaimnak…
- Miért kellene elmondanod nekik? Először tisztázd, hogy te mit akarsz, utána ráérsz azon aggódni, hogy mit szólnak hozzá mások… Ha tényleg szeretnek, elfogadják, bárhogy is dönts! – Jackie rágyújtott egy cigire
– A Te életedről van szó, Tiéd a döntés! A szociális munkást ezután egy srác megpróbálta táncba hívni, de Jackie a cigarettára hivatkozva nemet intett. Buffy kérdésére csak ennyit válaszolt:
- Nem pasizom, hanem figyelek!
- Tudod egyáltalán, hogy néz ki? Jackie bólintott. Persze, az apja leírásából pontosan tudja. Ő maga még sohasem látta, de biztosan tudta, felismerné… minden gyűlölete rá összpontosult, kizárt dolognak tartotta, hogy tévedne. Nemsokára Anya és Xander visszatért kéz a kézben, Buffy pedig úgy döntött, körbenéz. Felült egy bárszékre, és rendelt magának egy italt. Spike pillanatokon belül ott volt mellette, szokásától eltérően nem szólt egy szót sem, csak nézte a lányt, miközben mosolygott. Buffy jó pár percig nem emelte rá a tekintetét.
- Mit akarsz?
- Csak tudni akartam, mennyire fáj a szíved a G. I. Joe-d után?
- Nem fáj utána a szívem! – tagadta Buffy
– Riley már a múlté… Különben is, nős, és azt hiszem, szereti a feleségét!
- Ez Neked nem jelenthet akadályt… – vigyorgott a vámpír.
- Undorító vagy!
- Csak őszinte, Vadász! Mi lenne, ha végre Te is őszinte lennél magadhoz? A vámpír közelebb húzódott. Buffy zavartan körbenézett, végül a tekintetük találkozott. Spike éjkék szeme szinte megbabonázta a lányt, érezte a testén átfutó borzongást, a térdei remegtek, a keze jéghideggé vált. Lehunyta a szemét.
- Már Te is a sötétség gyermeke vagy, Vadász! – suttogta a vérszívó, ajkaik kis híján összeértek, de Buffy magához tért. Felugrott, és visszasietett barátaihoz. Jaqueline látta rajta, hogy valami történt, de jobbnak látta nem megkérdezni ott és akkor. Eközben a színpadon egy szörnyű hangú tinisztár-utánzat egy Britney-számot próbált elénekelni. Nulla sikerrel. Az egész Bronze összeráncolt homlokkal, és befogott fülekkel hallgatta. A következő lány szintén egy popszámot énekelt, jóval hallgathatóbban… csak a mozgása hagyott jó sok kívánnivalót maga után. Még jó pár, nem igazán színpadra termett ember következett. A hangulat azonban remek volt, mindenki jól érezte magát. A karaoke csak jó mulatság, nem tehetségkutató. Jackie gondolt egyet, és magához ragadta a mikrofont. Felállt, és a színpad fele indult. Mikor a többiek észrevették, hangos buzdításba kezdtek. A lány odament a ceremóniamesterhez, és a fülébe súgta a szám címét. Valentine pedig bejelentette:
- Most Jackie következik egy balladával, címe: My choise! Amikor megszólalt a dobgitár, mindenki tapsolni kezdett, hogy bátorítsa a lányt. De Buffy úgy érezte, hogy Jackie őt bámulja, hogy hozzá próbál szólni… Az első versszak után ez már nyilvánvalóvá vált számára. Anya és Xander összeölelkezve figyeltek, a Vadász pedig hosszú mozdulatlanság után felállt, és lassan elindult. A két lány tekintete összeforrt. Értették egymást. Jackie szívet szaggatóan énekelt. Mikor elérte azt, amit akart, már Anyát, Xandert, a többieket nézte… és béke szállt a helyiségre. Buffy Spike-kal volt. Nem szólt egy szót sem, csak cselekedett. Ez egyszer úgy tűnt, a szíve diadalmaskodott az esze felett… de nem tudott dönteni. Lehet, hogy csak nem akart. Másfél óra múlva Jackie a felső szintről figyelte a hömpölygő tömeget. Furcsa érzése volt, de nem tudta megmagyarázni. Érezte, hogy itt van az a valaki, aki miatt idejött, de nem látta sehol. A pulzusa már a felső határokat súrolta, gyorsan vette a levegőt… kis híján elájult. Szemeivel vadul pásztázta végig a tömeget… nem látta, még mindig nem látta! Megfordult, és felül is körülnézett. Semmi. Visszatért a korláthoz. A karaoke-est nemrég fejeződött be, már egy DJ keverte a zenét. Ismét végignézte a táncolókat. És akkor, meglátta ŐT!!! Azonnal tudta, hogy ő az. Láthatóan kifele igyekezett a Bronze-ból, elég sietősen. Épp olyan volt, amilyennek az apja feljegyzéseiben olvasta. Semmit sem változott huszonöt év alatt. Jaqueline karnyújtásra került célja megvalósításától… tényleg a Pokol Szájához kellett jönnie ahhoz, hogy megtalálja. Rohanni kezdett a szinten, majd lefele a lépcsőn, és megpróbálta magát minél előbb átvágni a tömegen. Nem nagyon sikerült neki. Ő még a táncolók közt volt, amikor az embere kilépett a Bronze-ból. Amint kikeveredett, kirontott az ajtón az utcára. Nem látta sehol. Kétségbeesetten nézett körül, elindult a legközelebbi sikátor fele, de már az is üres volt… Még legalább fél órán keresztül kereste, hiába! Elvesztette… Visszament az újdonsült ismerősökhöz, akik látták rajta a zaklatottságot. Jackie mélyen Buffy szemébe nézett, és lihegve közölte:
- Megtaláltam!! *** Jackie másnap teljesen ki volt készülve. A találkozás erősebben hatott rá, mint gondolta volna. Úgy döntött, aznap este kimarad a vadászatból, majd péntek este, kipihenten, ismét harcba száll. Munka közben sem volt ott, csak az előző este járt a fejében… Délután Buffy látogatta meg. Elmondta, hogy péntek este sikító szellemek tartanak bulit a városban, és minden segítségre szüksége lenne. Jackie-ére is.
- Rendben, ott leszek! – szólt a szociális munkás bágyadtan.
- Willow-ék találtak egy erős igézetet az elpusztításukra, úgyhogy valószínűleg nem lesz nehéz dolgunk… de azért jobb óvatosnak lenni…
- Persze… A Vadász ferdén nézett a lányra.
- Ja, és várható egy-két szexre éhes árnydémon is, akik elé oda akarunk vetni csalinak… biztos jó falat lennél nekik…
- Aha, szerintem is… Micsoda?! Jaj, ne haragudj… csak a tegnap estén gondolkodtam…
- Észrevettem! De ne aggódj, ha végeztünk a sikítókkal, segíteni fogok Neked!
- Kösz Buffy, de ezt egyedül kell elintéznem! Vagy ő, vagy én…
- Ne legyél önfejű!
- Nem vagyok! – kontrázott Jackie
– De nem hagyom, hogy más tegye meg helyettem… Megmondtam. Ez az én ügyem, elég régóta készülök rá! Minden percét ki akarom élvezni!
- És ha belehalsz? A szociális munkás révetegen nézett fel:
- Azt is… Buffy nem folytatta, látta, hogy Jackie hajthatatlan. Úgy döntött, inkább a mostani feladatára koncentrál. Jaqueline viszont egész nap az ablakon bámult ki. Amikor nem azt tette, akkor édesapja fényképét nézegette. Érezte, hogy közel van, mégis milyen távol… Már csak türelmesnek, és gyorsnak kell lennie… ahogy egy valódi Vadászhoz illik!


*** Péntek délutánra a Vadász és társai már megszerezték a szelleműzéshez szükséges amulettet, és mágikus hozzávalókat. Szürkületre Riley és társai is feltűntek a kérdéses temető körül, állig felfegyverkezve. Tara, Willow nem mágikus segítségével elvégezte az előkészületeket. Buffy és Xander feszülten figyelte őket. Jaqueline még nem volt sehol. A Vadász nem tudta, hogy egyáltalán itt lesz-e… Lement a nap. A korai sötétség ismét elborította Sunnydale-t. Nemsokára feljött a Hold. Eljött péntek 13-a éjszakája. De az olvasmányok alapján tudták, hogy a szellemek órájáig várniuk kell. Addigra mind összegyűlnek, és akkor több legyet üthetnek egy csapásra… pontosabban, remélhetőleg az összes legyet, így megakadályozva a város pusztulását. Buffy és Riley szinte nem is szóltak egymáshoz. A pillantásuk sem akadt össze, társalgásuk is csupán a feladatuk megbeszélésére korlátozódott. A Vadász már tudta, hogy nem érez iránta semmit, felszabadult volt, és vadászatra kész. Jaqueline sem unatkozott. Készült a végső összecsapásra. Szépen felöltözött, mintha ez lenne az utolsó éjszakája. Érezte magában az erőt, az energiát. Nem fog kegyelmezni… ő… vagyis az sem kegyelmezett annakidején senkinek… Tizenegy óra volt, amikor elindult, hogy találkozzon Buffy-ékkal. A temető kapuja előtt furcsa érzése támadt. Megérezte a vámpír jelenlétét. A szíve a torkába ugrott. Benézett a temető kapuján. Azonnal észrevette a készülődő csapatot, de úgy döntött, ő nem kell ide. Inkább elindult arra, amerre az érzés vitte. A karja remegett. Most vette igazán észre, hogy ő nem Vadász. Egy Vadász nem érezne így, Buffy nem érezne így… A templom harangja elütötte az éjfélt. Beköszöntött a szellemek órája. A „szellemirtók” fedezékbe vonultak, és várták, hogy a „vadak” besétáljanak a mágikus csapdába. Lassan, de biztosan érkeztek is. Buffy-ék pedig vártak… Jackie eközben a temető fala mellett lépkedett. Már szinte semmit sem hallott szíve hangos dobogásán kívül, a keze remegett. Nem félt, csak ideges volt, túltengett benne az adrenalin. Egy hatalmas fa alá ért, amikor meglátta a vámpírt a temető másik kapuja előtt. Úgy tűnt, élénken figyeli a bent készülődő eseményeket. A bosszúálló egy fa mögé rejtőzött, hátát a törzsének támasztotta. Hatalmasakat fújt, remélte, hogy nem veszi észre senki és semmi. Amikor úgy érezte, felkészült, kibújt rejtekéből, és nekikönyökölt a fának.
- Nem is tudtam, hogy érdekelnek a szelleműzések… A vérszívó meglepődve fordult felé, kettőt lépett előre, így láthatóvá vált az arca. A hidrogénszőke vámpír vigyorogva kérdezte meg:
- Ismerjük egymást, szépségem?
- Spike, ha nem tévedek… alias Véres William… látod, én ismerlek… – egyre közeledett a vámpírhoz.
- Viszont udvariatlanság nem bemutatkozni! – Spike még kettőt lépett a lány felé.
- Hogy ki vagyok? Nos, hadd frissítsem fel a memóriádat… – Jackie egy hatalmas jobb horoggal kiütötte a vámpírt, majd folytatta
– Hetvenes évek vége, New York… dereng már valami?
- Te akkor még nem is éltél…
- Valóban. Ismerős az a név: Bernard Crowley? Spike elgondolkodva tápászkodott fel.
- A Vadász Figyelője…
- Pontosabban annak a Vadásznak a Figyelője, akit Te öltél meg!! – teljesen váratlanul ismét ütött
– Miért nem ütsz vissza… azért jöttem, hogy megküzdjünk… jobban mondva, inkább, hogy megöljelek!
- Miért? Nem tettem ellened semmit… – próbálkozott Spike, mivel képtelen volt egy emberi lényt fizikailag bántalmazni a chip miatt.
- Te megölted a Vadászt… – Jackie mozgásával követte Spike-ot
– Az apám ebbe beleőrült… nem tudta megemészteni, úgy érezte, Ő rontotta el az egészet, hogy Ő az oka! És öngyilkos lett a szemem láttára. Szóval… közvetve… TE ÖLTED MEG!! Te voltál az utolsó ügye… úgy döntöttem, befejezem, hogy lezárom végre azt az átkozott aktát! Spike felállt, és támadóállást vett fel. Eközben a temetőből már hallani lehetett a szellemek hangjait. Úgy tűnt a mágikus csapda bevált, és el tudják tüntetni az egész bagázst. De Jaqueline csak a vámpírt figyelte… szemei szinte vérben forogtak.
- Gyerünk! Küzdj úgy, ahogy egy valódi angolhoz illik…
- Mindent tudsz rólam, igaz…
- Több, mint egy évtizede ismerlek. Az összes anyagot olvastam, amit rólad valaha is lejegyeztek, a fejemben van az egész történeted… Jaqueline támadt, Spike pedig, bármekkora fájdalmat is okozott neki, megelőzte, és ütött. A lány legalább tíz métert repült, és hatalmasat nyekkent, amikor földet ért. A vámpír pedig hatalmasat ordított a fejébe nyilalló fájdalomtól.
- Csak ennyire vagy képes? – Jackie vérző szájjal is csak nevetett
– Hová tűnt a sötétség híres harcosa… csak nem juhászodott meg? – hergelte őt, és magát is. A lány ismét támadásba lendült, de a vérszívó ügyesen kitért előle. Ezzel csak még jobban felbőszítve a bosszúállót. Jaqueline hatalmasakat fújt, farkasszemet nézett Spike-kal, és újra rárontott, úgy, hogy sikerült földre tepernie. Már csak karót kellett döfnie a szívébe, és porrá válik, nem marad semmi nyoma… és akkor, Bernard Crowley végre békében nyugodhat… De mielőtt sikerült volna megtennie, amire már régóta vágyott, Spike hirtelen lerúgta őt magáról. Amikor pedig ismét egymásnak eshettek volna, Buffy jelent meg a temető kapujában, egyelőre kísérők nélkül. A Vadász nem értette, mi folyik itt.
- Mi történt? Mit műveltek itt? Jackie szólalt meg először:
- Buffy, Ő AZ! A Vadásznak leesett az álla, alig bírt megszólalni:
- Jackie, Ő AZ! Miután a két lány kölcsönösen sokkolta egymást, jó pár percig senki sem szólalt meg. Akkor is Spike volt az:
- Most mi van? Jaqueline elnevette magát. Teli torokból nevetett, közben hátrafele lépkedett, tekintetét az égre emelte. És csak nevetett, nem vidámságból, hanem elkeseredettségből, alig bírta abbahagyni. Már a könnye is kicsordult, mire képes volt felfogni, amit hallott.
- Mi ilyen vicces? – Spike még mindig nem tudta, mi történt.
- Te Atyaúristen! – Jackie még mindig nevetett
– Ezt nem hiszem el! Most csak tréfálsz velem, ugye Buffy? Mondd, hogy csak hülyéskedsz!
- Nem. Tényleg Ő AZ! – a Vadász közömbösen felelt.
- Elmondanátok, miről van szó?! – vágott közbe a vámpír.
- Neked nem osztottam lapot! – kiáltott rá teljes dühből Jackie.
- Egyébként is veszíteni szokott a macskapókerben… – tette hozzá Buffy.
- Nekem már lehetne egy egész farmom, ha nem ajándékoztam volna el őket… – folytatta Jackie, mintha délutáni teázgatás közben beszélgetnének – Buffy, ugye nem…
- Nem szoktam ilyen ügyekben viccelni… Jackie hatalmasat sóhajtott, és háttal fordult nekik.
- Akkor is meg fogom ölni, ha a te majdnempasid… – mondta a lány alig érthetően, majd egy pillanattal később megfordult, és egy hosszúkás, nehéz, tölgyből készült kést hajított el, egyenesen Spike mellkasa felé. A vámpír nem vette észre, de Buffy igen, és körülbelül tíz centire a becsapódástól, elkapta a fegyvert. Spike-ban akkor tudatosult, hogy kis híján porrá lett.
- Véres Pokol! Ekkor egy halk sikítást lehetett hallani a temető felől. A többiek még mindig a szellemekkel viaskodtak, és Buffy-nak is ott kellett volna lennie, hogy a hatalmával erősítse a kört. Csakhogy furcsa zajokra lett figyelmes a temető bejáratánál, és kiment megnézni, mi történt. És tessék… bár itt se lenne… vagy inkább mégse, végül is a vámpír nem tud harcolni emberi lénnyel. Egyenlőtlen lenne a küzdelem. De ez miért is érdekli?
- Nem fogsz vele harcolni… – jelentette ki.
- Dehogynem! Megmondtam, vagy ő, vagy én… több éve nincs nyugtom, ennél még a halál is jobb, de még jobb megölni azt, aki az egészet okozta… Jackie ismét Spike-nak rontott, de a Vadász közéjük állt, és megállította a lányt. Majd közölte, hogy Spike nem tud harcolni, mert egy chip van a fejében, ami nem engedi.
- Én pedig a húsvéti nyúl vagyok! – akadt ki Jackie.
- Nekem elhiheted…
- Elhinni. Én sem hiszem el, hogy én adtam Neked tanácsot, hogy mitévő légy Vele… – harsogta, miközben vadul gesztikulált
– Ez undorító! Istennek baromi furcsa humora van…
- Tanácsot, velem kapcsolatban? Nocsak, Vadász! Mit nem hallok!
- Fogd be Spike, ez nem a megfelelő pillanat! – vetette oda a vámpírnak Buffy
– Kössünk alkut Jackie! Ha engem legyőzöl, megölheted, ha nem, abbahagyod a háborúzást… Mit szólsz!
- Ha legyőzlek, megölöm, ha nem, akkor neked kell engem…
- Nem öllek meg! Nem ölök embert!!
- Muszáj lesz, ha nem akarod, hogy a hidrogénszőke egy karóban végezze… egy névre szóló karóban… amíg én élek, addig nem lehet nyugta!
- Amíg pedig én élek, nem…
- Hé, beleszólhatok én is, az én életem! Hmm, azt mondtad, névre szóló karó?
- Te már több, mint száz éve halott vagy, úgyhogy fogd be! – dörögte Jackie, majd Buffy-hoz fordult
– Áll az alku, Vadász? Buffy gondolkodott, nem volt jobb ötlete. Felpillantott, és mélyen a lány szemébe nézve válaszolt:
- Áll! A két lány egymásnak rontott. Spike valahol élvezte, hogy két nő érte küzd, ráadásul az egyik éppen Buffy. De mégis idegesítette az a tudat, hogy ez a lány nagyon erős. Csak a bosszú élteti, az pedig – tapasztalatból tudja – a legjobb táplálék… Buffy nem akarta bántani Jackie-t, átérezte, amit a lány érez, habár teljesen nem tudta felfogni. Halálosan komolyan gondolja, hogy megöli ezt a vámpírt. És ő, a Vámpírvadász, ezt meg akarja akadályozni? Már saját maga sem értette saját magát… De most nem Spike-ra kell koncentrálnia, sőt, vigyáznia kell, nehogy ő maga harapjon fűbe. Miután bekapott három erőteljes rúgást, végképp úgy gondolta, ideje lezárni az ügyet. Egy erőteljes ökölcsapás-sorozat után Jackie háton csúszott végig a füvön. Amikor felállt, kerülgetni kezdték egymást, és végig a másik szemébe néztek.
- Még választhatsz, Buffy… add ki nekem a vámpírt!
- Nem vitatkozom! – válaszolta a Vadász közömbösen.
- Így is jó! – Jaqueline szeme villámokat szórt. A bosszúálló ismét támadásba lendült, cigánykerék, és két kézen átfordulás után közvetlenül Buffy előtt állt meg. Bokszolni kezdett, de az ütéseit a Vadász keményen hárította. Ahogy a támadó gyorsult, úgy erősödött a védekezés is. A párbajt Jackie unta meg előbb, és egy jól helyezett rúgással hátrálásra kényszerítette Buffy-t, aki véletlenül megcsúszott, és elesett. Jackie azonnal rávetette magát, és vagy tíz percig a földön birkóztak. Spike-nak igazából fogalma sem volt, mit kellene tennie. Gyűlölte a helyzetet: csak állni, és várni. Ha Buffy-t legyőzik, ő is porrá lesz… de inkább az a tudat idegesítette, hogy ezt némán kell tűrnie. Bárcsak ne lenne ott az az átkozott chip, bárcsak ez a lány ne lenne ember… akkor megküzdene vele… és nem kegyelmezne! Tényleg nem kegyelmezne! Viszont elgondolkodtatta az is, hogy tudta, a Vadász soha nem adja fel… ha kell, az utolsó csepp véréig is harcol. Vajon ezt megtenné, megteszi… érte, akit állítólag megvet? Talán mégsem gyűlöli annyira? És Ő meg hagyja, hogy a szeretett nő meghaljon érte? Valamit tennie kellett… Úgy tűnt, a bosszúálló kerekedik felül, Buffy figyelme egy pillanatra lankadt, és Jackie hathatós segítségével, a feje gyors sebességgel találkozott egy fa törzsével. Majd alkarja szorításába fogta a Vadász torkát. Buffy képtelen volt lehámozni magáról a lányt, rúgott, ütött, de egyszer csak eszméletét vesztette. Spike eddig a falhoz támaszkodott, de most, amikor látta, ahogy az elernyedt Vadászt Jackie óvatosan lefekteti, megint támadóállást vett fel. Jaqueline megigazította a ruháját, és a vámpíroz fordult:
- Most te jössz… sajnos nem tudom úgy csinálni, hogy lassú, és fájdalmas legyen… de azért mindent megteszek! A lány elővette a karóját, melybe már hat évvel ezelőtt belevéste Spike nevét.
- Már rég nem vagyok olyan… mint… nem ölök embert! Csak démont!
- Aha… – Jackie kis híján elnevette magát
– De hány ember élete szárad a lelkeden… akikkel a legnagyobb kéjes örömmel végeztél? Nem lenne ember, aki megszámolhatná… – közelebb sétált, fél arcát megvilágította a Hold
– Tényleg nem vagy az, aki valaha voltál! SZÁNALMAS VAGY!
- Te pedig abbahagyhatnád végre ezt a monológot! Gyerünk, végezzünk gyorsan, ne szövegelj!
- Ahogy óhajtod… – Jackie hunyorított egyet, de mielőtt még egyet léphetett volna előre, Buffy hátulról rátámadt
– Mindig elfelejtem, hogy a Vadásznak különleges ereje van! – sziszegte összeszorított fogai között. Ezután körülbelül negyed órán keresztül püfölték még egymást. Jackie éppen a falhoz szorította Buffy-t, közvetlenül Spike mellett, amikor Willow-ék léptek ki a kapun. A történtekről beszélgettek, és elég rendesen ledöbbentek azon, ahogy a lányokat találták. Spike elvigyorodott, és rágyújtott.
- Ne, előttük ne! – suttogta Buffy úgy, hogy Jackie-n kívül maximum csak a vámpír hallotta.
- Rendben – egyezett bele a lány.
- Mi folyik itt? – kérdezte Willow.
- Semmi érdekes. Na, elbántatok azokkal a szellemekkel?
- Persze! – mosolygott az ex-boszorka
– Csak egyetlenegynek sikerült elszöknie. Most szétváltunk, hogy megkeressük… még mindig veszélyes lehet…
- Aha… Willow érezte a feszültséget, de úgy döntött, nem avatkozik a két lány ügyébe. Ekkor valami furcsa történt. Bár szélcsend volt, Jackie haja lobogni kezdett, a szeme pedig világítani. Teljes lényét egyfajta bűvkör övezte. Ez csak egy dolgot jelenthetett: megszállta valami. A fény percek múlva kialudt, Jackie barna haja visszahullott a vállára. És úgy tűnt, a lány megint önmaga. De a körülötte levők tévedtek, mikor kinyitotta a szemét, jelentőségteljesen Spike-ra nézett, és ez mindent elárult…
- Harcolj! – követelte a vámpírtól túlvilági hangon. Spike már tudta, hogy szabad a pálya. Eldobta a cigarettáját, eltorzította az arcát, és még mielőtt Buffy közbeléphetett volna, támadt. Már egyenlő súlycsoportban voltak, de nem bírtak egymással. Egyszer csak Spike kerekedett felül, és átdobta a lányt a kerítésen, be a temetőbe… Ő maga először felugrott a kőkerítésre, majd Jackie után vetette magát. A többiek a kapun keresztül gyorsan követték őket… Buffy nem hagyta, hogy beleavatkozzanak. Tara már készült a varázsige kimondására, erőteljesen koncentrált. Amint a szellem kilép a testből, el kell pusztítania. Jackie már kis híján győzedelmeskedett, de egy óvatlan mozdulat után a vámpír akkorát ütött, hogy a lány elesett. Egy rövid földharc után Spike eldobta a teljesen kimerült lányt, aki olyan szerencsétlenül esett, hogy beverte a fejét egy hatalmas kőbe. Abban a pillanatban kiszállt belőle a démon, Jackie pedig elvesztette az eszméletét. Spike visszarendezte az arcát, és letörölte az orrából csordogáló vért. Tara és Willow a szellem után indultak, és pár perc múlva sikeresen megsemmisítették. Eközben Buffy odarohant Jackie-hez, Spike is indult volna, de a Vadász rákiáltott, hogy maradjon ott, ahol van. Mikor a kezébe vette a lány fejét, akkor vette csak észre a vértócsát.
- Te jó ég! Jackie… Ó, Istenem! A bosszúálló csak pár pillanat múlva tért magához. Sápadtabb volt, mint egy kétszáz éves vámpír.
- Buffy…
- Ne beszélj! Jackie zavart volt. Az előző húsz perc teljes sötétségbe borult a fejében.
- Buffy… megöltem… ugye megöltem? A Vadász először nem tudta mit mondjon, de aztán rájött, hogy Jackie haldoklik.
- Igen, megölted…
- Hogy… hogyan? A Buffy agyában levő fogaskerekek csikorogni kezdtek. Gyorsan ki kellett találnia valamit, valami hihetőt.
- Hmm… egy széttört fakereszttel… szíven szúrtad… Jackie nevetni kezdett. Hangosan és felszabadultan, de aztán hirtelen abbahagyta.
- Remek – suttogta
– Legalább előttem ér a… – ordítani kezdett, amennyire a torkán kifért
– POKOLBA! – majd ismét halkabbra vette
– Már ezért megérte! Jackie tekintete üvegessé vált, a semmibe meredt. Meghalt. Boldogan ment el, mert teljesítette a küldetését. Bár ez nem volt igaz, ő úgy gondolta, igen. Megbosszulta az apját, így az, végre békében nyugodhat, és ő, Jaqueline Crowley, végre megpihenhet… talán. Buffy felállt. Elszörnyedve nézte véres kezeit, majd a halott lányra pillantott. Nem is gondolta volna, hogy képes valaki ennyire… ennyire… még magának sem tudta megfogalmazni, mit is érez. Jackie ilyen kevés idő alatt, nagyon sok mindent tanított neki, beférkőzött a szívébe… de már nincs többé… ezt el kell fogadnia. Megfordult és elindult a temető kapuja fele.
- Buffy! – a Vadász megállt
– Sajnálom… Spike igazat mondott. A lány nem válaszolt, de nem is ment tovább. A vámpír közelebb lépett.
- Nem kell, hogy sajnáld! – Buffy szeme homályos volt, de nem sírt.
- Mit mondott velem kapcsolatban?
- Nem tudta, ki vagy…
- Mit mondott?! – erőszakoskodott a vámpír. A Vadász nem nézett hátra.
- Azt mondta, nem vagyok közömbös… azt mondta, Vadász vagyok, és tudnom kell irányítani az életemet… tudnom kell, mit akarok… mielőtt döntéshelyzetbe kerülnék… különben…
- Döntés? Miről? Buffy keserűen felnevetett.
- Nem tettem meg. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan kell… Nem igazán figyelt a vámpírra, csak a halott lányt látta maga előtt. A halál nem gyakran van rá ilyen hatással. Majd a hidrogénszőke szemébe nézett:
- Te kellettél neki… és most halott! – a hangjából némi szemrehányás tükröződött – Miattad halott… és miattam…
- Ha ő nem, akkor én! Buffy nem felelt. Csak a pillantása árulta el, hogy fogalma sincs, melyik lett volna jobb. Ha Jackie hal meg, vagy ha Spike válik porrá. Vadászként egyértelműen a vámpír halálát választotta volna, tudta, hogy rászolgált arra a karóra. De emberként, nőként, nem tudott dönteni. És ez megrémítette. Ha lettek volna prioritásai… ha okosabb lett volna… Csupa ha, és ha… Az önsajnálat és az önvád gyorsan, feltartóztathatatlanul kúszott fel a gerince mentén… Spike a Vadász mellé lépett.
- Megmentetted az életemet… Kiálltál mellettem, Buffy! Nem akartad, hogy megöljön.
- Ez nem jelent semmit! – kiáltotta ellentmondást nem tűrve a lány – Gyilkos vagyok… Elsietett. A vámpír nem tartotta vissza.
- Menj csak, menekülj megint… Vadász! – Spike ismét rágyújtott, és üresen bámult a lány után
– Előbb-utóbb rájössz, mi kell Neked, hogy hova tartozol… Buffy kizárta a világot. Céltalanul bolyongott a városban, miközben mentségeket keresett, magyarázatokat. De nem nagyon talált… Vajon Jackie megjelenésével, és halálával miért váltak a dolgok megint ilyen bonyolulttá? Már épp kezdett felszállni a köd, ami a visszatérés után övezte… De nem! Megint ott van, ahonnan elindult! Vagyis sehol… Spike viszont érezte, ezek után több keresnivalója van a Vadásznál, mint eddig bármikor… Buffy ismét nála fog kikötni, ebben biztos volt! És ő tárt karokkal fogja várni… csak idő, és türelem kérdése…

Scarlett Feather