"A SZERETET Nap,
amely bevilágítja lelkünk egyik felét.
A BARÁTSÁG Hold,
amely ragyogóvá teszi lelkünk másik felét.
Nap és Hold mindannyiunk számára fénylik,
hogy lelkünket felemelje,
gondolatainkat csillagmagasságokig röpítse."
Tatiosz
|
"Minden ember,
minden apró mozzanat
életedbe úgy került,
hogy magad vontad oda.
Az pedig, hogy most
mit kezdesz velük, rajtad áll."
(Richard Bach)
|
|
|
|
A Napkirály Hyacinthe Rigaud festményén |
XIV. Lajos asztalánál Versailles-ban
A Napkirály magányos lakomái
XIV. Lajos nemcsak a legnagyobb, de a legmagányosabb ínyence is volt birodalmának. Minden délben belépett a versailles-i palota étkezőtermébe, leült a kis négyszögletű asztal mellé, a szaténszalvéta csücskét begyűrte a mellénye kivágásába, és várta az ételt. Körülötte nyüzsgött a pohárnok és az étekfogó, előtte tolongtak az udvaroncok, birodalmának legnagyobb emberei. Áhitattal figyelték, hogy uruk elégedett-e.
A Napkirály nyilvános étkezései fényűzésének és hatalmának legjelentősebb látványosságai közé tartoztak, és még inkább kihangsúlyozták a király különbözőségét a többi embertől. XIV. Lajos sohasem lépett halandó emberként a „színpadra”, akár a reggeli öltözködésről, akár annak a bizonyos helynek a megközelítéséről volt szó, ahová még ő, a király is gyalog járt. Mindig a barokk király szerepében lépett fel. Ő volt az állam megtestesítője. A magányos uralkodói étkezés előadásakor XIV. Lajos semmit sem bízott a véletlenre, minden szigorú forgatókönyv szerint zajlott. A királyi ház életét szabályozó rendeletek 26. pontja hajszálpontosan megszabta, hogyan tálaljanak. A királyi gárda két tagjának kellett vállhoz támasztott fegyverrel elől masírozni. Mögöttük haladt a terem ajtónállója, az udvarmester következett, majd a szolgálatra rendelt nemes. Őket követte a konyhai személyzet serege. A katonai kíséret adta a menet szertartásos fényét, de azt is hivatott megakadályozni, hogy a király ételeit útközben ellopják vagy megmérgezzék. A konyha ugyanis csaknem fél kilométerre volt az ebédlőtől. Amint Lajos helyet foglalt, odanyújtották neki az asztalkendőt. Ez a kitüntető jog bátyját, Fülöpöt illette meg. Illatos párnák között nyújtotta át a szalvétát egy ezüst hajócskában, együtt a sótartóval és egy kis késsel. Ezután bejött az udvarmester, meghajolt a hajócska előtt, majd a szolgálatra rendelt nemes az első tálat az asztalra helyezte. A Napkirály nem nyújtott fényes látványt étkezés közben. Annak ellenére, hogy a villa már a XVII. század közepe óta az asztal tartozéka volt, ő régi szokás szerint kézzel és késsel evett. Emellett hiányos fogsora miatt nem tudott rágni, így csak nyeldekelte a falatokat. 1658 óta még nehezebben ment neki az evés egy operáció miatt. Az orvos az összes bal felső fogát kihúzta, s az állkapcsa is eltört és részben el kellett távolítani. Ennek következményeként – a sebek gyógyulása után – az italok egy része elfolyt az orra felé. Mialatt a király evett, a legnagyobb feszültség uralkodott a teremben. Lajos bármely kis gesztusa a kegy fokmérője volt az udvaroncok számára. Így különleges megtiszteltetésnek számított, ha a király valakit megszólított, vagy arra kért, hogy foglaljon helyet az odakészített kis székecskén. A legnagyobb megtiszteltetés azonban az volt, ha a király valakit arra szólított fel, hogy foglaljon helyet az asztalnál. Mialatt XIV. Lajos harcoltatta a nemességet a kegyeiért, teljesen ellenőrzése alatt tartotta őket. Nem sokkal korábban, 1648-ban ugyanis nemesi felkelés tört ki látszólag az adók csökkentése miatt. Valójában, persze, a hatalom birtoklása volt a tét. XIV. Lajos uralmát csak 1652-ben tudta visszaállítani, azonban szilárd elhatározása volt, hogy az úgynevezett Fronde napjainak sohasem szabad visszatérnie. Többé nem lázadhatott fel ellene a nemesség. A számítása bevált, az ancien régime végéig a nyilvános királyi étkezés a leghatásosabb eszköz volt a francia király mindenhatóságának kinyilvánítására, s a nemesség alávetettségének bizonyítására.
Babics Anna (A Damals nyomán) |
|
|
Tamás István
Angyaltánc
Rongyos felhők hátán, lóbálom a lábam,
alattam zöldruhát ölt magára a völgy.
Angyaltáncot járok a napsugarával,
Istenem, de csodálatos fentről a föld.
Tündéres
|
Tamás István
Táncoló angyalok
Mikor már fáj minden,
s ölembe hajtja le fejét az ég!
Indulnék, de még nem lehet,
úgy érzem, mindenből elég!
Mikor másként dobban szívem,
testem elhagyja a lélek,
rohanok végig a tejúton,
táncoló angyalokhoz érek.
Ők vidáman dalolva, ölelve
visznek isten Göncölszekerén,
csillagok közt a felhők hátán,
ahol rám ragyog, ezer csillagfény!
|
|
|