1.
Szent Patrick napja volt. Ruházatomon az egyetlen zöld színfolt, egy kitűző, ezt hirdette: "Ha hozzám érsz, halott vagy." Múlt éjjel zöld blúzban kezdtem a melót, de egy fejetlen csirkének köszönhetően összevéreztem. Larry Kirkland, a halottkeltő-gyakornokom véletlenül elejtette a frissen levágott madárkát. A dög fejvesztve menekült, és miközben eljárta az ilyenkor szokásos haláltáncát, mindkettőnket bepermetezett a vérével. Végül elkaptam, de addigra a blúzom totálkáros lett.
Haza kellett rohannom átöltözni. Csak a kocsiban hagyott grafitszürke blézerem úszta meg szárazon az incidenst. A blézert újra visszavettem, immár fekete blúzom, fekete szoknyám, fekete harisnyám és fekete cipőm fölé. Bert, a főnököm, nem szereti, ha feketét hordunk a munkahelyen, de ő akarta, hogy reggel hétre visszaérjek az irodába egy szem alvás nélkül, úgyhogy túl fogja élni.
A bögre kávém fölé görnyedtem. Olyan feketén ittam, ahogy még épp le bírtam nyelni. Nem sokat segített. Rábámultam az íróasztalom lapján sorban szétterített, 20×25 cm-es, kinagyított fotókra. Az első képen buldózerrel feltúrt dombtető látszott. A megbolygatott földből egy csontváz keze nyúlt ki. A következő képen valaki óvatosan félresöpörte a földet, láthatóvá téve egy összetört koporsó darabjait, és a mellette heverő csontokat. Újabb holttest. Megint munkába állították a buldózert. Föltúrta a vörös talajt, és egy temetőre bukkant. A csontok szétszórt virágokként díszítették a földet.
Az egyik koponya néma sikolyra tátotta széthullott állkapcsát. Még mindig maradt rajta némi szőke haj. A hullát borító sötét színű, koszos anyag egy női ruha maradványa volt. A másik koponya mellett legalább három combcsontot vettem észre. Amennyiben a hullának nem három lába volt, ez azt jelentette, hogy óriási a rumli.
A képek a maguk undorító módján nagyon jól sikerültek. Az, hogy színesek voltak, megkönnyítette a holttestek megkülönböztetését, de a csillogó bevonat már egy kicsit sok volt. Úgy néztek ki, mintha divatfotóst alkalmaztak volna egy hullaházban. Valószínűleg létezett olyan New York-i kiállítóterem, ahol szívesen kiakasztották volna ezeket a vacakokat, sajtot és bort szervírozva melléjük, miközben a vendégek körbesétálnak, és azt mondogatják: "Erőteljes képek, nem gondolja? Igazán erőteljesek."
Igazán erőteljesek voltak, és szomorúak.
Csak képeket kaptam, semmi mást. Magyarázatot sem. Bert azt mondta, menjek be az irodájába, ha végignéztem őket. Akkor majd mindent megmagyaráz. Persze, ezt higgyem is el. A húsvéti nyuszi meg a kebelbarátom.
Összeszedtem a képeket, visszacsúsztattam őket a borítékba, megfogtam a kávésbögrémet, és elindultam kifelé.
A kinti íróasztal üres volt. Craig már hazament. Mary, a nappali műszakos titkárnőnk pedig csak nyolckor fog megérkezni. Volt egy kétórás szünet, amikor az irodában nem tartózkodott senki. Az, hogy Bert olyankor hív be, amikor kettőnkön kívül nincs itt senki, nagyon zavart. Minek kell így titkolózni?
Az ajtaja nyitva volt. Ő maga az íróasztala mögött ült, kávét ivott, és közben valami papírokkal babrált. Aztán fölpillantott, elmosolyodott, és intett, hogy jöjjek közelebb. A mosolya idegesített. Bert csak akkor volt kedves, ha akart tőlem valamit.
Ezerdolláros öltönye alatt fehér inget és fehér nyakkendőt viselt. Szürke szeme derűsen csillogott. Bert szeme olyan színű, mint a koszos ablaküveg, úgyhogy a csillogás igazi erőfeszítést igényelt. Hófehér haját frissen stuccoltatta. A katonás frizura olyan rövid volt, hogy láttam a fejbőrét is.
� Foglalj helyet, Anita.
Az asztalára löktem a borítékot, és leültem.
� Mit tervezel, Bert?
A főnököm még szélesebben mosolygott. Általában senkire nem vesztegette a mosolyát, a klienseken kívül. Rám egyáltalán nem szokta vesztegetni.
� Megnézted a képeket?
� Igen, na és?
� Föl tudnád őket támasztani haló porukból?
Összevont szemöldökkel pillantottam rá, és belekortyoltam a kávémba.
� Mennyi idősek?
� Nem tudod a képek alapján megállapítani?
� Ha személyesen látnám őket, meg tudnám neked mondani, de csak a képek alapján nem. Válaszolj a kérdésre.
� Körülbelül kétszáz évesek.
Csak bámultam rá.
� A legtöbb halottkeltő nem tudna egy ilyen öreg zombit megidézni emberáldozat nélkül.
� De te igen � mondta jelentőségteljesen Bert.
� Igaz. Viszont egyetlen sírkövet sem láttam a képen. Tudjuk a nevüket?
� Miért, kéne tudnunk?
Megcsóváltam a fejem. Öt éve ő a főnök, ő alapította a céget, amikor még csak ketten voltak benne, Manny meg ő, de ennek ellenére szart se tudott a halottkeltésről.
� Hogy lehet az, hogy ennyi éve egy csapat halottkeltő körül forgolódsz, és mégis ilyen keveset tudsz a munkánkról?
A mosolya kissé megfakult, a csillogás kezdett eltűnni a szeméből.
� Mire kell a nevük?
� Név szerint kell őket előszólítani a sírból.
� Név nélkül nem lehet őket megidézni?
� Elméletileg nem � válaszoltam.
� De te képes vagy rá � vetette ellen. Nem tetszett a magabiztossága.
� Igen, én képes vagyok rá. Valószínűleg John is.
Bert megrázta a fejét:
� Ezek nem John Burke-öt akarják.
Felhajtottam a kávém maradékát.
� Kicsodák "ezek"?
� Beadle, Beadle, Stirling és Lowenstein.
� Egy ügyvédi iroda � tippeltem.
Bólintott.
� Elég a játékból, Bert. Csak mondd meg, mi az ábra.
� A Beadle, Beadle, Stirling és Lowenstein cég néhány ügyfele luxushotelt épít a hegyekben, Branson környékén. Egy kifejezetten exkluzív nyaralóhelyet. Egy olyan helyet, ahol a környéken házzal nem rendelkező gazdag countryénekesek elbújhatnak a nagy nyilvánosság elől. Milliók forognak kockán.
� És mi köze ehhez a régi temetőnek?
� Az építési terület tulajdonjoga vitatott volt, két család perelt érte. A bíróság a Kelly családnak ítélte oda, ők pedig óriási pénzt kaptak érte. Pedig a Bouvier család állítása szerint bizonyíthatóan övék volt a föld, mert rajta van az egyik családi sírhelyük. A családi temetőt viszont nem találták.
Aha.
� Hát, most megtalálták � következtettem.
� Csak egy régi temetőt találtak, de az nem feltétlenül a Bouvier család telke.
� Vagyis azt akarják, keltsem életre a hullákat, hogy megkérdezhessék tőlük, kicsodák.
� Pontosan.
Vállat vontam.
� Meg tudok idézni pár hullát azok közül, akik még a koporsójukban vannak. Majd tőlük megkérdezem, kicsodák. Mi lesz, ha a vezetéknevük Bouvier?
� A cégnek másodszorra is meg kell vásárolnia a földet. De szerintük csak néhány hulla Bouvier. Ezért azt szeretnék, ha az összes holttestet feltámasztanád.
Fölvontam a szemöldököm:
� Te viccelsz.
Bert megrázta a fejét, elégedettnek tűnt.
� Meg tudod csinálni?
� Fogalmam sincs. Mutasd a képeket még egyszer. � Letettem a kávésbögrémet az asztalra, és újra megnéztem a képeket. � Bert, ezt a temetőt teljesen szétcseszték. Hála a buldózereknek, egy tömegsír lett belőle. A csontok összekeveredtek. Csak egyetlen olyan esetről olvastam eddig, ahol tömegsírból idéztek meg egy zombit. De ott egy konkrét személyt támasztottak fel. Tudták a nevét. � Megcsóváltam a fejem. � Név nélkül valószínűleg nem lehet megcsinálni.
� Hajlandó volnál megpróbálni?
Szétterítettem a képeket az asztalon, és úgy bámultam őket. Az egyik koponya teteje felfordítva hevert, akár egy kehely. Mellette két ujjperc, amit némi szikkadt, valaha emberhez tartozó szövet tartott össze. Csontok, mindenütt csak csontok, de sehol egy név.
Meg tudnám csinálni? Őszintén szólva, gőzöm sincs. Meg akarom próbálni? Igen, meg.
� Hajlandó lennék megpróbálni.
� Csodás.
� De még ha meg is tudom csinálni, minden éjjel csak néhányat idézhetek meg, és az is hetekbe fog telni. John segítségével könnyebben menne.
� Ennyi késedelem milliókba fog kerülni nekik � figyelmeztetett Bert.
� Nincs más mód.
� Davidsonék egész családi sírkertjét feltámasztottad, még a dédpapát is. Pedig őt nem is kellett volna. Képes vagy egyszerre többet is megidézni.
Nemet intettem a fejemmel.
� Az csak véletlen volt. Villogni akartam. Azt akarták, hogy támasszak fel három családtagot. Úgy gondoltam, pénzt takaríthatok meg nekik, ha egy füst alatt elintézem mindet.
� Anita, tíz rokonukat élesztetted föl. Ők csak hármat kértek.
� És?
� Életre tudod kelteni egy éjszaka alatt az egész temetőt?
� Te meghibbantál � mondtam.
� Meg tudod csinálni?
Kinyitottam a szám, hogy nemet mondjak, aztán mégsem szóltam semmit. Egyszer már megidéztem egy egész temetőt. Ott nem mindegyik hulla volt kétszáz éves, viszont néhány jóval idősebb volt, majdnem háromszáz. És mindet megidéztem. Na persze, akkor két emberáldozat erejét lovagoltam meg. Hosszú történet, hogyan halt meg az a két ember a varázskörben. Önvédelemből tettem. De a mágia szempontjából ez lényegtelen volt. A halál az halál.
Képes volnék rá?
� Igazán nem tudom, Bert.
� Vagyis nem mondasz rá nemet � állapította meg ő. Élénk, várakozó kifejezés ült az arcán.
� Biztos egy zsák pénzt ajánlottak érte � tippeltem.
Bert elmosolyodott.
� Licitre megyünk.
� Mire megyünk?
� A cég a csomagot nekünk küldte el, a kaliforniai Feltámadás Vállalatnak, meg a New Orleans-i Élet Szikrájának.
� Az Élet Szikrájánál jobban szeretik, ha a francia nevüket használjuk � javítottam ki. Őszintén, az "Élan Vital" inkább egy szépségszalonhoz illett volna, nem egy halottkeltő céghez, de hát engem nem kérdezett senki. � És aztán mi lesz? Aki a legalacsonyabb árat ajánlja, az viszi el a melót?
� Ez volt a tervük � felelte Bert.
Mintha túlságosan meg lett volna elégedve saját magával.
� De? � kérdeztem türelmetlenül.
� Hadd ismételjem el neked � válaszolta. � "Talán három olyan halottkeltő van az országban, aki képes egy ilyen öreg zombit emberáldozat nélkül is megidézni." Te és John vagytok az első kettő. És még beleszámolhatjuk Phillipa Freestone-t is, a Feltámadástól.
� Valószínűleg � ismertem el.
� Oké. Phillipa tudna zombit idézni név nélkül?
� Erről semmilyen módon nem szerezhetek tudomást. John képes rá. Akkor talán Phillipa is.
� Képes volna akár ő, akár John bárkit megidézni a csonttömegből, a koporsókban lévők helyett?
Ezzel elhallgattatott.
� Nem tudom.
� Volna bármelyikünknek esélye arra, hogy az egész temetőt felélessze? � nézett rám rezzenéstelen tekintettel.
� Ezt most kurvára élvezed � állapítottam meg.
� Csak felelj a kérdésre, Anita.
� Azt tudom, hogy John nem bírná megcsinálni. Phillipa pedig szerintem nem olyan jó, mint John, úgyhogy nem, nem lennének képesek rá.
� Akkor emelem a licitet � mondta Bert.
Fölnevettem.
� Följebb vered az árat?
� Senki más nem bírja megcsinálni. Senki más, csak te. Ezek megpróbálták úgy kezelni az ügyet, mint bármilyen más építészeti problémát. De más árajánlatuk nem lesz, ugyebár?
� Valószínűleg nem � adtam neki igazat.
� Akkor lenyúlom még a gatyájukat is � jelentette ki mosolyogva.
Megcsóváltam a fejem.
� Te, pénzsóvár vén kecske.
� Tudod jól, hogy részesedést kapsz a díjból.
� Tudom.
Egymásra meredtünk.
� Mi van, ha megpróbálom, de mégsem sikerül mindet egy éjszaka alatt föléleszteni?
� Végső soron megidézed majdnem az összeset, ugye?
� Valószínűleg. � Fölálltam, és magamhoz vettem a kávésbögrémet. � De én a helyedben nem váltanám be a csekket, csak miután megcsináltam a melót. Most pedig megyek haza aludni.
� Az ügyfeleink ma reggelre várják az árajánlatot. Amennyiben elfogadják a feltételeinket, magánhelikoptert küldenek érted, és a helyszínre szállítanak.
� Helikopter?! Tudod, hogy gyűlölök repülni.
� Ezért a pénzért fogsz.
� Szuper.
� Készülj fel rá, hogy bármelyik pillanatban indulhatsz.
� Bert, túl messzire mész. � Torpantam meg az ajtóban. � Hadd vigyem magammal Larryt.
� Minek? Ha még John sem tudja megcsinálni, Larry biztosan nem képes rá.
Vállat vontam.
� Lehet, hogy nem, viszont léteznek olyan módszerek, amivel egyesíthetjük a hatalmunkat az idézés alatt. Ha egyedül nem bírom megcsinálni, talán a mi kis gyakornokunk adhat némi lendületet.
A főnököm ezen láthatóan elgondolkodott.
� Miért nem viszed Johnt? Ha vele állsz össze, biztosan sikerül.
� Csak akkor, ha önként ajánlja fel nekem az erejét. Szerinted hajlandó volna rá?
Bert megrázta a fejét.
� Megmondod neki, hogy nem kellett a kliensnek? Hogy őt ajánlottad az ügyfélnek, de az ügyfél név szerint engem akart?
� Nem � dörmögte Bert.
� Akkor ezért szervezted így, tanúk nélkül.
� A lényeg az időzítés, Anita.
� Persze, Bert, de azért mégsem akartál úgy szembenézni John Burke-kel, hogy van egy újabb kliens, aki engem akar, nem őt.
Bert az asztalon nyugvó, összekulcsolt mancsaira bámult. Amikor ismét fölemelte a tekintetét, komolyan nézett rám.
� John majdnem olyan jó, mint te, Anita. Nem akarom elveszíteni.
� Gondolod, hogy ha lesz még egy kliens, aki inkább engem kér fel, akkor kilép?
� Csorbát szenvedett a büszkesége � mondta Bert.
� Így is elég sok szorult beléje, marad mit csorbítani rajta � vágtam vissza.
Bert elmosolyodott.
� Ha piszkálod őt, az nem segít.
Vállat vontam. Szívesen mondtam volna, hogy ő kezdte, de hát így is volt. Megpróbáltunk járni egymással, viszont John nem bírta elviselni, hogy én az ő női verziója vagyok. Illetve nem is; azt nem bírta elviselni, hogy én az ő javított kiadása vagyok.
� Próbálj meg jól viselkedni, Anita. Larry még nem kész a bevetésre; nekünk Johnra van szükségünk.
� Én mindig jól viselkedek, Bert.
Felsóhajtott.
� Ha nem keresnél ennyi lóvét nekem, nem tűrném el így a szarságaidat.
� Dettó � feleltem.
Ez nagyjából össze is foglalta a kapcsolatunk lényegét. Üzlet felsőfokon. Nem csíptük egymást, de tudtunk együtt dolgozni. A vállalkozói szabadság szép példája.

2.
Délben fölhívott Bert, és közölte, hogy miénk a meló.
� Délután kettőre legyél az irodában, összecsomagolva, indulásra készen. Mr. Lionel Bayard fog elkísérni téged és Larryt.
� Ki az a Lionel Bayard?
� A Beadle, Beadle, Stirling és Lowenstein Ügyvédi Iroda egyik alkalmazottja. Nagyon szereti hallani a saját hangját. De ne csesztesd miatta.
� Ki, én?
� Anita, ne szívasd a kísérődet. Lehet, hogy háromezer dolláros öltönyben lesz, de akkor is ő a kísérőd.
� A beszólásaimat a cégtulajdonosoknak tartom fenn. Biztos, hogy Beadle, Beadle, Stirling és Lowenstein személyesen is meg fog jelenni valamikor a hétvége folyamán.
� A fejeseket se szívathatod � jelentette ki Bert.
� Ahogy parancsolod � válaszoltam abszolút nyájasan.
� Úgyis azt fogod csinálni, amit akarsz, mindegy, hogy miket beszélek, ugye?
� Nahát, Bert. És még mondja valaki, hogy a jó pap nem tanul holtig.
� Csak legyél itt kettőkor. Larryt már fölhívtam, itt fog várni.
� Ott leszek, Bert. Még el kell ugranom valahová, úgyhogy ne aggódjatok, ha kések pár percet.
� Ne késs.
� Ott leszek, amilyen hamar csak tudok � azzal letettem a kagylót, még mielőtt vitatkozhatott volna velem.
Le kellett zuhanyoznom, át kellett öltöznöm, aztán el kellett mennem a Seckman Általános- és Középiskolába. Richard Zeeman ott tanított biológiát. Holnapra randit beszéltünk meg. Egyszer régebben Richard már feleségül kért. A dolgot úgymond függőben hagytuk, mindenesetre többel tartoztam neki, minthogy üzenetet hagyjak a rögzítőjén, és azt mondjam: "Bocs, kicsim, randi lefújva. Nem leszek a városban." Az üzenet egyszerűbb megoldás lett volna, de gyávább is.
Egyetlen bőröndbe pakoltam. Négy napra tuti elég, sőt többre is. Ha plusz fehérneműt és jól variálható ruhákat csomagolsz, egy hétig élhetsz egyetlen kis kofferből.
Azért eltettem pár extra cuccot is. A kilenc milliméteres Firestart meg a nadrág alatt hordható táskáját. És annyi tartalék lőszert, amennyivel megtorpedózhattam volna egy csatahajót; és még két kést is, a csuklóra csatolható tokokkal együtt. Eredetileg négy késem volt. Mindegyiket kézzel készítették, külön az én szerény személyem számára. Kettőtől sajnos végleg búcsút kellett vennem. Már leadtam a rendelést, hogy készítsenek helyettük újakat, de a kézi kovácsolás sok időbe telik, főleg, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a lehető legnagyobb ezüsttartalma legyen az acélnak. Két kés és két stukker elég kellett hogy legyen egy hétvégi üzleti úthoz. A Browning Hi-Powert magamon fogom tartani.
A pakolás nem okozott gondot. Az viszont igen, hogy mit vegyek fel. Biztos azt akarják majd, hogy még ma éjjel idézzem meg a zombikat. A francba, lehet, hogy a helikopter egyenesen az építkezésre visz. Ami azt jelenti, hogy a koszban fogok mászkálni, csontok és szétvert koporsók között. Ez nem tűnt magassarkú cipős zónának. Viszont, ha a fejesek alkalmazottja is háromezer dolcsis öltönyt hord, tőlem is el fogják várni, hogy a szerepemnek megfelelően nézzek ki. Vagy úgy öltözök fel, mint egy profi � vagy vérbe és tollba hempergőzöm. Tényleg volt már olyan ügyfelem, aki azért csalódott bennem, mert nem pucéran, vérrel borítva jelentem meg. A csalódottságának több oka is lehetett. Szerintem soha nem volt olyan kliensem, aki ellenezte volna, ha a rituálénak megfelelően öltözöm, a farmer és az edzőcipő viszont nem igazán nyerte meg a bizalmukat. Ne kérdezd, miért.
Bepakolhatnám az overallomat is, azt majd rávehetem arra, ami épp rajtam van. Igen, ez az ötlet tetszett. Veronica Sims � Ronnie, a legjobb barátnőm � rábeszélt a múltkor, hogy vegyek meg egy divatos tengerészkék miniszoknyát. Elég rövid volt, kicsit zavarba is jöttem tőle, de ez a szoknya befért az overall alá. Akkor sem gyűrődött össze, ha vámpírkarózáshoz vagy gyilkossági helyszíneléshez viseltem. Csak le kellett vennem az overallt, és már mehettem is az irodába, vagy este bulizni. Annyira el voltam ragadtatva tőle, hogy vettem még két ugyanilyen szoknyát más színben is.
Az egyik vörös volt, a másik püspöklila. Feketét még nem találtam. Legalábbis olyat nem, ami elég hosszú lett volna ahhoz, hogy hajlandó legyek fölvenni. Bár elismerem, miniszoknyában magasabbnak látszom. Még a lábam is hosszabbnak tűnik benne. És ez már valami, ha az ember lánya csak egy méter hatvan. A lila szoknya nem sok ruhámhoz ment, úgyhogy a vörös mellett döntöttem.
Találtam hozzá egy rövid ujjú blúzt is, pontosan ugyanolyan vöröset. Vörös, de bíbor árnyalatú, hideg, kemény szín, ami remekül ment a sápadt bőrömhöz, fekete hajamhoz, és sötétbarna szememhez. A vállszíjas fegyvertáska, benne a 9 mm-es Browning Hi-Powerrel nagyon drámaian festett a blúzon. A pisztolytáskát a szorosan derekamra csatolt fekete övbe bújtattam. Az egészre egy felgyűrt ujjú fekete zakót vettem, hogy elrejtsem a fegyvert. Megperdültem a hálószobatükör előtt. A szoknya sajnos nem volt sokkal hosszabb, mint a zakó, viszont a stukkert nem lehetett észrevenni. Legalábbis nem túl könnyen. Hacsak nem a méretre varratott cuccok mellett döntesz, nehéz elrejteni egy pisztolyt, főleg az elegáns női ruhákban.
Épp csak annyi sminket tettem föl, hogy feldobjam a vörös ruhák egyhangúságát. Mellesleg, arra készültem, hogy több napra elbúcsúzom Richardtól. Egy kis smink nem árt. Smink alatt szemhéjfestéket, arcpírt és rúzst értek, semmi mást. Egy televíziós interjú kivételével, amire Bert beszélt rá, soha nem volt rajtam alapozó.
A kötelező harisnyanadrágtól és a fekete magassarkú cipőtől eltekintve, ami minden szoknyához jár, kényelmesen éreztem magam. Amíg eszembe nem jut, hogy derékból lehajoljak, biztonságban voltam.
Az összes ékszer, amit viseltem, a blúzom alá dugott ezüstkereszt volt meg a karórám. Az elegánsabb órám eltört, és egyszerűen sose jutottam el addig, hogy megcsináltassam. A jelenlegi órám egy fekete, műanyag, vízhatlan férfióra volt, ami nem illett a vékony csuklómra. Viszont ha megnyomtam rajta egy gombot, világított a sötétben. Mutatta a dátumot, és stopper is volt rajta. Még nem találtam olyan női órát, ami ezt mind tudja.
Nem kellett lemondanom a holnapi futást Ronnie-val. Ő is elutazott a városból egy ügy miatt. Egy magándetektív sose pihen.
Bedobtam a bőröndöt a dzsipbe, és egy órakor már úton is voltam Richard iskolája felé. El fogok késni az irodából. Na bumm. Vagy megvárnak, vagy nem. Nem hasad meg a szívem, ha ki kell hagynom a helikopteres utazást. A repülőgépeket is utáltam, a helikoptertől viszont� összefostam magam félelmemben.
Egészen addig nem féltem a repüléstől, amíg egyszer a gépem pár ezer métert nem zuhant másodpercek alatt. A stewardess felkenődött a plafonra, tetőtől talpig kávéval borítva. Az utasok visítottak és imádkoztak. Az öreg hölgy, aki mellettem ült, elkezdte németül kántálni a Miatyánkot. Annyira félt, hogy az arcán folytak a könnyek. Felé nyújtottam a kezem. Megragadta. Tudtam, hogy meg fogok halni, és semmit se tehettem ellene. De akkor már úgy halunk meg, hogy egymás kezébe kapaszkodunk. És miközben meghalunk, elborítanak a könnyek és a fohászok. Aztán a gép hirtelen egyenesbe billent, és megint biztonságban voltunk. Azóta nem nagyon bízom a légi közlekedésben.
St. Louisban normális esetben nincs tavasz. Tél van, aztán két napig enyhe az idő, aztán jön a nyári kánikula. Az idén korán érkezett a tavasz, és még mindig tartott. A levegő puhán simogatta a bőrömet. A szélben zöldülő növények illata érződött, a tél csak rossz álomnak tűnt. Az út fölé két oldalról behajoltak a júdásfák virágai. Az apró, lila bimbók itt-ott levendulaszínű ködfoltokat alkottak a fák között. Az ágakon még nem voltak levelek, de már látszott rajtuk egy leheletnyi zöld. Mintha valaki fogott volna egy óriási ecsetet, hogy mindent átszínezzen. Ha az ember egyenesen a fákra nézett, feketék voltak és kopárak. De ha csak rájuk pillantott a szeme sarkából, nem konkrétan valamelyik fára, hanem az összesre, akkor ott volt az a leheletnyi zöld.
A 270-es déli autópálya a lehető legjobb, elég gyorsan célhoz visz, és hamar vége van. A Tesson Ferry Roadnál hajtottam le róla. Ez az utca tele van üzletsorokkal és gyorséttermekkel, sőt van itt egy kórház is. Aztán, ha elhagyjuk a kereskedelmi szektort, jönnek az új bérházak, olyan sűrűn, hogy szinte összeérnek. Itt még vannak fák és némi zöld gyep, de már nem sokáig.
A régi 21-es országútra egy dombtetőnél kell lefordulni, miután elhagytuk a Meramec folyót. Itt főleg házak sorakoznak, valamint néhány benzinkút, a helyi vízmű, és jobb oldalt egy nagy földgázmező. Ahol a dombok a végtelenbe nyúlnak.
Az első lámpánál balra fordultam, egy kis bevásárlóközpont mellett. A keskeny, kanyargós út házak és erdők között kígyózik tovább. A kertekből sárga nárcisz villan elő. Aztán az út egy völgybe bukik alá, és a meredek lejtő alján stoptábla áll. Majd az út sietve egy újabb dombra kapaszkodik föl, ahol egy T-alakú elágazás található. Ott balra kell fordulni, és már majdnem meg is érkeztünk.
Az egyszintes iskola egy lapos, széles, dombokkal körülvett völgy alján fekszik. Indianában nőttem föl, a prérin, és régebben hegynek hívtam volna ezeket a dombokat. Az iskola alsó tagozata külön épületben van, de elég közel ahhoz, hogy közös legyen a játszóterük. Már ha a felsőbb évfolyamoknál van olyan, hogy szünet. Alsó tagozatos koromban úgy tűnt, csak szünet van. Mire felsős lettem, úgy éreztem, pont az nincs. A világ változik.
Az épület mellett parkoltam, olyan közel a bejárathoz, amennyire csak tudtam. Most voltam másodszorra Richard iskolájában, és most jártam itt először tanítási napon. Azelőtt csak beszaladtunk valami papírokért, amit bent felejtett. Akkor nem voltak itt a diákok, most meg ahogy bementem a főkapun, máris óriási tömegben találtam magam. Épp vége lett egy órájuknak, és párolgó testek tódultak egyik osztályteremből a másikba.
Azonnal ráébredtem, hogy itt mindenki vagy akkora, mint én, vagy magasabb nálam. Klausztrofóbiás érzésem támadt attól, ahogy a könyveit cipelő, hátizsákos tömeg ide-oda lökdösött. Biztos, hogy van a pokolnak egy olyan bugyra, ahol mindig tizenéves vagy, és mindig felső tagozatos maradsz. Nyilván ez az egyik legalsó bugyor.
A tömeggel együtt Richard terme felé sodródtam. Elismerem, vigasszal töltött el a tény, hogy jobban voltam öltözve, mint a tinilányok többsége. Ez piszkosul kicsinyes dolog, de felső tagozatban még egy cseppet húsos kislány voltam. Mikor szívatásról van szó, a cseppet húsos kislány és a dagadt állat között nincs is akkora különbség. Aztán elkezdtem nőni, és azóta sem híztam meg. Így igaz; voltam én ennél kisebb is, én voltam a legkisebb gyerek a suliban, éveken át.
Félrehúzódtam az ajtóban, hagytam, hadd mászkáljanak ki-be a gyerekek. Richard éppen egy szöveggyűjteményben mutogatott valamit egy kiscsajnak. A lány szőke volt, és flanelinget viselt a kelleténél három számmal nagyobb ruhája fölött. Fekete kommandós bakancsra emlékeztető lábbelit hordott, a bakancs szárára gyűrt vastag fehér zoknival. Az egész cucc nagyon modern volt. A kiscsaj arcán a rajongás viszont ősrégi. Ragyogott és lelkesedett, pusztán azért, mert Mr. Zeeman személyesen segített neki valamiben.
El kellett ismernem, Richard megér annyit, hogy belezúgjanak. Sűrű barna haját lófarokba kötötte, ami azt a csalóka látszatot keltette, mintha nagyon rövid lenne. Az arccsontja magas és telt, az álla erőteljes, de van rajta egy gödröcske, ami meglágyítja és már-már túl tökéletessé teszi a vonásait. A tekintete szilárd, a szeme barna, a szempillája sűrű; sok férfinak van ilyen, és sok nő szeretne magának hasonlót. Az élénksárga ingben napbarnított bőre még sötétebbnek látszott. A nyakkendője színe mély, erőteljes zöld volt, illett a nadrágjához. A zakója a tanári szék háttámlájára akasztva lógott. Ahogy a könyvet fogta, a bicepsze megfeszült az ing alatt.
A gyerekek többsége már a helyén ült, a folyosón majdnem csönd volt. Richard becsukta a könyvet, és visszaadta a lánynak. A kislány elmosolyodott, aztán az ajtóhoz sietett, már így is elkésett a következő órájáról. Ahogy elrohant mellettem, rám pillantott, azon töprengve, mit keresek én itt.
Ezzel nem volt egyedül. Jó pár diák vizslatott a helyéről. Beléptem az osztályba.
Richard elmosolyodott, ami tetőtől talpig átmelegített. Ez a mosoly mentette meg attól, hogy túl jóképű legyen. Nem azért, remek mosoly volt. Elmehetett volna fogpasztareklámnak. De kisfiús volt, nyílt és barátságos. Richardban nem volt ravaszság, nem forgatott mély értelmű, sötét terveket a fejében. Ő volt a világ legnagyobb kiscserkésze. Ezt sugározta a mosolya.
Oda akartam menni hozzá, hogy átölelhessen. Rettenetesen szerettem volna a nyakkendőjénél fogva kivezetni a teremből. Meg akartam érinteni a mellkasát a sárga ing alatt. Olyan erős volt a késztetés, hogy mindkét kezemet a zakóm zsebébe kellett dugnom. Ne sokkoljuk a diákokat. Richard néha ilyen hatással van rám. Oké, a legtöbbször ilyen hatással van rám, ha éppen nem szőrös, vagy nem a vért nyalogatja az ujjairól. Richard ugyanis vérfarkas. Említettem már? A suliban senki sem tudja. Ha megtudnák, kirúgnák. Az emberek nem szeretik, ha a drága csemetéiket egy vérfarkas tanítja a világ dolgaira. Törvényellenes dolog egy betegség miatt diszkriminálni valakit, de azért mindenki ezt csinálja. Miért pont az oktatási rendszerben lenne másképp?
Megérintette az arcomat, de csak az ujja hegyével. A tenyerébe hajtottam az arcom, az ajkam a bőréhez ért. Ennyit arról, hogy a lazát adjam a gyerekek előtt. Néhányan be is nyögték, hogy "húúúú", mások idétlenül vihogtak.
� Mindjárt visszajövök, gyerekek.
Még több huhogás, még hangosabb röhögés.
� Hajrá, Mr. Zeeman! � kiáltotta el magát az egyik.
Richard kitessékelt az ajtón, úgyhogy kimentem, zsebre tett kézzel. Normális esetben azt mondtam volna, hogy nem fogom leégetni magam egy rakás nyolcadikos kölyök előtt, de az utóbbi időben nem voltam egészen megbízható ezen a téren.
Richard kissé arrébb vitt az osztályától, ki az elhagyatott folyosóra. Nekidőlt a szekrénysornak, és lebámult rám. A kisfiús mosoly eltűnt. Beleborzongtam a barna szempár pillantásába. Végighúztam a kezem a nyakkendőjén, rásimítva a mellkasára.
� Megcsókolhatlak? Vagy azzal megbotránkoztatnánk a gyerekeket?
Nem néztem rá, miközben megkérdeztem. Nem akartam, hogy lássa a tekintetemben a leplezetlen vágyat. Épp eléggé zavarba ejtett az is, hogy tudtam, megérzi rajtam. Egy vérfarkas elől nem lehet elrejteni a kéjvágyat. Megérzi a szagát.
� Vállalom a veszélyt � Richard hangja lágy volt, mély, és olyan forró, hogy összerándult tőle a gyomrom.
Éreztem, ahogy fölém hajol. Felé fordítottam az arcom. Az ajka nagyon puha volt. Nekidőltem a testének, mindkét tenyeremmel a mellkasának támaszkodtam. Aztán a kezem lecsúsztattam a derekára, végigsimítva az ing szövetén. Szerettem volna kihúzni az inget a nadrágjából, és végigsimítani a meztelen bőrét a kezemmel. De inkább eltoltam magamtól, levegő után kapkodva.
Az én ötletem volt, hogy ne szeretkezzünk, amíg össze nem házasodunk. Az én ötletem volt, de kurva nehéz volt betartani. Minél többször randiztunk, annál nehezebb.
� Jézus, Richard. � Megcsóváltam a fejem. � Ez a felállás egyre rosszabb, nem?
Richard mosolya egyáltalán nem volt kisfiúhoz vagy cserkészhez méltó.
� Igen, egyre rosszabb.
Elpirultam.
� Nem úgy értettem!
� Tudom, hogy értetted � válaszolta gyengéden, így már nem bántott az incselkedése.
Az arcom még mindig lángolt a szégyentől, de a hangom ismét határozott volt.
� Egy üzleti ügy miatt el kell utaznom a városból.
� Zombi-, vámpír-, vagy bűnügy?
� Zombi.
� Az jó.
� Miért jó? � bámultam rá.
� Mert ha rendőrségi ügyben mész, vagy vámpírt karózni, akkor jobban aggódom. Tudod.
� Ja, tudom � bólintottam. Álltunk a folyosón, és csak néztük egymást. Ha a dolgok máshogy alakulnak, most jegyesek lennénk, és talán már az esküvőt tervezgetnénk. És ezt az egész szexuális feszültséget feloldhattuk volna. Ha olyan a helyzet�
� Az a helyzet, hogy el fogok késni. Mennem kell.
� Jean-Claude-tól is személyesen búcsúzol el? � Richard arcáról semmit nem lehetett leolvasni, ahogy ezt kérdezte, a tekintetéből viszont annál inkább.
� Nappal van. Jean-Claude a koporsójában fekszik.
� Aha � mondta ő.
� Erre a hétvégére nem szerveztem vele semmilyen randit, úgyhogy nem tartozom neki magyarázattal. Ezt akartad hallani?
� Valami ilyesmit � hangzott a válasz. Arrébb lépett a szekrényektől, úgyhogy majdnem összeért a testünk. Lehajolt, hogy búcsúzóul megcsókoljon. A folyosón vihogás visszhangzott.
Megfordultunk. Richard diákjai az osztály ajtajában álltak, és rajtunk legeltették a szemüket. Remek.
Richard elmosolyodott. Fölemelte a hangját, hogy a gyerekek jól hallják.
� Befelé, kis bestiák!
A tanulók füttykoncerttel válaszoltak, egy alacsony, sötét hajú lány pedig nagyon csúnya pillantást lövellt felém. Azt hiszem, rengeteg lány volt belezúgva Mr. Zeemanba.
� A bennszülöttek háborognak. Vissza kell mennem.
Bólintottam.
� Remélem, hétfőre megjövök.
� Akkor a jövő hétvégén elmegyünk kirándulni.
� Ezen a hétvégén kitértem Jean-Claude elől. Azt nem lehet, hogy két hétig egyhuzamban ne találkozzam vele.
Richard arcát elsötétítette a harag.
� Nappal kirándulás, este randi a vámpírral. Milyen sportszerű.
� Nekem legalább annyira nem tetszik, mint neked � tiltakoztam.
� Bárcsak elhinném.
� Richard!
Sóhajtott egyet. A harag mintha elpárolgott volna belőle. Sose értettem, hogy csinálja. Az egyik pillanatban dühöngött, a másik pillanatban már nyugodt volt. Mindkét érzelem hitelesnek tűnt. Ha engem egyszer felmérgesítenek, akkor úgy maradok. Talán jellemhiba?
� Ne haragudj, Anita. Nem mintha a hátam mögött randizgatnál vele.
� Soha nem csinálnék semmit a hátad mögött, te is tudod.
Richard hátrapillantott a tanterem felé.
� Tudom � bólintott. � Mennem kell, mielőtt még felgyújtják az osztályt.
Elindult a folyosón, és vissza se nézett.
Majdnem utánaszóltam, de végül hagytam, hadd menjen. A hangulat szertefoszlott. Semmi nem annyira hervasztó, mint ha tudod, hogy a barátnőd mással is jár. Fordított helyzetben én ezt nem tűrtem volna el. Vagyis kettős mércével mértem, de ezt idáig mind a hárman túléltük. Már ha Jean-Claude esetében ez volt rá a megfelelő szó.
A francba, leírhatatlanul bonyolult a magánéletem. Elindultam a folyosón kifelé. Richard tantermének az ajtaja előtt is el kellett mennem. Magassarkú cipőm hangosan kopogott. Nem is kíséreltem meg, hogy egy utolsó pillantást vessek rá. Akkor csak még rosszabbul éreztem volna magam, hogy itt hagyom őt.
Nem az én ötletem volt, hogy randizzak a Város Urával. Jean-Claude két választási lehetőséget adott nekem: vagy mind a kettejükkel randizom, vagy megöli Richardot. Akkor a randizás jó ötletnek tűnt. Most, öt hét elteltével, már nem voltam ebben olyan biztos.
Az én erkölcsi megfontolásaim miatt nem teljesült be a szerelmünk Richarddal. Beteljesülés; micsoda eufemizmus. De Jean-Claude világosan megmondta, hogy ha valamit megteszek Richardnak, azt neki is meg kell tennem. Jean-Claude udvarolni próbált nekem. Ha Richard hozzám nyúlhatott, de ő nem, az nem volt fair. Azt hiszem, volt igazság abban, amit mondott. De a gondolat, hogy vámpírral szeretkezzem, bármilyen magasrendű eszménél többet segített az önmegtartóztatásban.
Nem járhattam mind a kettejükkel a végtelenségig. Már így is úgy éreztem, hogy belehalok a nemi görcsbe. Persze el is költözhetnék. Richard talán még hagyná is. Nem tetszene neki, de elengedne. Viszont Jean-Claude, ő soha nem engedne el. Kérdés: akarom, hogy elengedjen? A válasz: naná. Csak úgy kellett kiszabadulni, nehogy bárki beledögöljön, ez volt az igazi kunszt.
Igen, ez volt a hatvannégyezer dolláros kérdés. A bökkenő ott volt, hogy nem tudtam rá a választ. Előbb vagy utóbb pedig találnunk kellett egyet. Az az "utóbb" pedig egyre közeledett.