PETŐFI SÁNDOR (1823-1849)

Az apostol 

Petőfi élete és munkássága nemcsak könyvtárnyi szakirodalom kristály­üvege, hanem idestova egy évszázada a magyar elemi iskolák tananyaga is. Nem szeretnénk tehát itt nyájas olvasóinkat azzal megsérteni, hogy a biográfia és az irodalomtörténeti jellemzés főbb tudnivalóit visszhangoz­zuk. Csupán azért emlékeztetünk rá, hogy a költő újév napján született, hogy máris életrajzi párhuzamosságokat sejtessünk Szilveszter nevű hősé­vel. Halála időpontját is csak azért ismételjük, mert mostanság föléledt a poéta szibériai fogságának legendája, a hivatalos vélemény szerint Bem hadseregének kivételes őrnagya mégiscsak 1849. július 31-én esett el. És ha még valamit újfent illik elmondani, az a világirodalom históriájában is ritka erkölcsi makulátlanság, ahogy Petőfi magatartásában a közsze­replő és a magánember mindenkoron azonos volt egymással és önmagával. A költő zivatarosan rövid pályája alatt alkotott gazdag életműve jelen könyv szempontjából több munkát is kínált. Ha rigorózusan vesszük is az epikus költészet fogalmát, idetartozik a népmonda modorában született Szerelem átka, az allegorikus Tündérálom, a várromok tövében ihletődött Salgó meg a Szécsi Mária, a féltékenységi tragédiát őrző Szilaj Pista, a kifogyhatatlanul jókedvű Bolond Istók. No meg persze a tündérkedő János vitéz és a valódi vérbő vígeposz, A helység kalapá­csa. Az előzőek viszonylag rövid terjedelműek, lírai okosságuk és üdesé­gük néhány pillantással befogadható, az utóbbi két mű pedig oly mesésen fondorlatos, hogy örökre megőrizte gyermek-, majd ifjúkorunk lelke. Több fejtörést okozott viszont Az apostol mindnyájunknak, de már Petőfinek is, aki kiadatlanul hevertette el. A költő halála után negyedszá­zadig csak rövidebb-hosszabb mutatványok jelentek meg belőle, mígnem csonkítatlanul 1874-ben került ki a nyomdából. Az irodalomtörténet álltalában elvitatja Az apostol húsz kurta fejeze­tétől az eposzi minősítést, és elbeszélő költeménynek emlegeti. Az indokok közé tartozik, hogy a költőnek és hősének annyi önéletrajzi azonossága és lelki rokonsága volt, hogy olykor már alanyivá színezte az ábrázolásmód

kívánatos távolságtartását. Valóban: Petőfit világmegváltó el­képzeléseinek megcsúfolása és a szabadszállási követválasztáson ért kudarca oly közvetlenül inspirálta, hogy főszereplőjében ténylegesen önportrét rajzolt. Az irodalomtudomány a poétai vállalkozás vélt és valós hibáit, romantikus gyöngeségeit mentegetve, a kiérleletlenségbe, az alkotói nyugalom hiányába kapaszkodik magyarázatokért. Két­ségtelen: a mű megformálásához aligha lehetett összpontosító figyel­me a szerzőnek, hiszen 1848 nyarának végén, amikor papírra vetette jambikus lejtésű, rím nélküli, szabad szótagszámú sorait, Jellasics seregei épp közvetlenül fenyegették Pestet.

Az idő múlásával, a történelmi tapasztalás tanulságaival mégis egyre nagyobb szellemi horizontot nyitott meg Az apostol. A drasztikusan félbeszakított életpálya visszamenőlegesen is prog­ramjelentőségű alkotásává nemesült: Szilveszter irodalmunk első igazán cselekvő forradalmár hőse, akinek jellemfejlődése az ösztö­nösségtől a tudatosságig nyújtózkodik. Petőfi nemcsak kedves szép­íróitól, az angol Dickenstől, a francia Sue-től vett át mintaanyagot, nem csupán Táncsics életepizódjait hasznosította, hanem átgondolta és átlelkesítette kora európai forradalmainak és ideológiai olvasmá­nyainak tanulságait is.

Miként is fogalmazott Illyés Gyula erről a lázas poétai remek­lésről?

„Az apostol - terjedelemben a János vitézzel vetekedő elbeszé­lő költemény - a költő eszméinek szótára. Hogy mit jelentenek mű­veiben ezek a szavak: boldogság, szabadság, isten, pap, lázadás, zsarnokság, király, arra ez a modern hősköltemény felel, amelyben az irodalomtörténet oly készségesen emelte ki, sőt túlozta a hibákat. Szilvesztert, ezt a dunai-tiszai Twist Olivért a társadalmi nyomor érleli forradalmárrá. A külváros sikátorainak szennye, aztán a la­kájkodás egy gazdag úrnál, ez világítja meg a társadalom szerkeze­tét. Szilveszter a nemzetért és a hazáért küzd, de a kastély ura és a falusi pap, a szabadság minden született és szakmai ellensége igen helyesen társadalmi forradalmárt lát benne. A hős így a királyban nem egy üres szólamot: az elnyomáson alapuló rendszer fejét, min­den visszaélés szentesítőjét veszi célba."

AZ APOSTOL (rövid összefoglalása idézetekkel)

Nyomorúságos padlásszobában - in medias res - kezdődik a történet. Halovány mécses világítja meg a penész cifrázta fala­kat, a zsibvásáron sem kelendő semmi bútorzatot. Kísértetsze­rű, szegény család sivár otthona ez. Boldogtalan csecsemő szí­vogatja anyjának száraz emlejét, az idősebb gyermek, istennek hála, alszik. A családapa egy fiatal férfi, homlokát ború redőzi.

E homlok egy egész könyv, amibe

A földnek minden gondja van beírva; E homlok egy kép, melyre milljom élet ínsége és fájdalma van lefestve.

A csöndet a kisfiú rimánkodása töri meg, egy falat ennivaló­ért könyörög, az éhség nem hagyja aludni. Szegény apa, kön­nyek között, a holnapra szánt száraz kenyérből ad a gyermek­nek, aki mohón eszik, míg álomba nem szenderül. A virrasztó férfi lelke messzi bolyong, millió és millió mérföldekre. Kivá­lasztottnak tudja magát, aki embertársaiért munkálkodhat. De ki is ez a férfiú, aki míg családja nélkülöz, a nagyvilágot kívánja boldogítani?

(Szilveszter élettörténete röviden – a felelő önálló kiegészítése az alábbiak alapján! Kötelező memoriter a „szőlőszem-allegória”. W. I.)

Kegyetlen, hideg téli éjszaka, asszonyalak surran az utcán. Tolvaj­léptekkel egy bérkocsihoz oson, belétesz valamit, s elillan. Egy szép kis gyermekecske, tudatosul ama hintóba szálló asszonyság és úr előtt. De a csecsemő sorsát a kocsisra bízzák, az meg egy szurtos külvárosi lebuj küszöbére lopja a fölösleges csomagot. Részeg vén­ember botlik bele, vállalja, „tisztesen" fölneveli.

Lopok számodra, míg tőlem telik, s ha a munkából végkép kivénülök, Számomra majd te lopsz. Ez így van, Így mossa egyik kéz a másikat.

Szilveszter, mert ezt a nevet kapja a baljós éjszaka után, a szomszédasszony ápolásával fölcseperedik. Alig négyévesen valóban kitanulja az öregúr mesterségét. Ügyesen cseni el a kofától a gyümölcsöt, a vak koldus kalapjából a krajcárt. De ahogy nevelőapja akasztófára kerül, a szomszédasszony rögtön az utcára penderíti a fiúcskát, a maga költségén már nem „hizlalja" tovább.

Az utcasarkon kuporgó gyereket egy vénasszony viszi haza magával. A konyhában az ócska pokrócon a kisfiú elfér testvé­riesen egy kutyussal. A banya sem ingyen tartja, helyette kol­dul, mert ő már nagyon elhízott.

Azt mondod majd, hogy árva vagy, Apád most halt meg, és anyád Honn fekszik éhen s betegen.

Én a távolban lesni foglak,

S vigyázok rád, azért te is vigyázz, Különben nem lesznek jó napjaid, Becsűletemre mondhatom.

A koldusszakmát is rendre kitanulja a gyermek, és hogy mind nagyobb szánalmat keltsen, alig kap enni valamit. Végül nincs is szükség, hogy megnyálazza szemét, úgyis gyakorta telik meg könnyeivel.

Két év múlik el így, amikor az egyik napon a kis kéregető mellett egy vén, mogorva úr áll meg. Hosszan nézi, vizsgálgatja: Aztán hiába kerepel rút szitkokkal a részeg öregasszony, magával viszi a fiúcskát: a nagyságos úrfinak szolgálatára. A szegény árvá­nak sok a szenvedése, az úrfi gaz kölyök, nincs olyan gonoszság, amelyet kis szolgáján el ne követne. Mégis tűr a gyermek, mert mihaszna gazdája mögött észrevétlenül tanulhat.

És amint szaporodtak évei, Azokkal szaporodtak isméreti,

Mint a szarvas szarván az ágak,

S ő büszke kezdett lenni rája,

 S ha a nagyságos úrfi

Bolondokat beszélt szokás szerint, Ő jobbitá magában,

S mosolyga a badar beszédeken.

A nevelő is többször azzal pirongatja meg az ifjú urat, hogy a szolgával mondatja fel a leckét.

Tizenhat esztendős, hogy Szilveszter öntudatra eszmél, és mikor gazdája egyszer ismét ütlegelni akarja, fellázadt önérzet­tel hagyja ott a házat. A város végén éri utol az úrfi nevelője, hogy egy egész évi jövedelmét adja neki - iskolára. Ez az első szeretet, amellyel a fiú találkozik, az első olyan ember, aki nem eltaszítja magától, hanem megöleli őt. És midőn végképp eltű­nik mögötte a város, végre szabadnak érzi magát, szépnek látja a természetet, hatalmasnak és jóságosnak az Istent.

A jámbor nevelő óhaját az ifjú nem hagyja teljesítetlenül.

Beáll az iskolába, tanul roppant szorgalmasan. Társai csodál­ják, de nem szeretik, sőt gúnyolják, támadják. Szilveszter már távolabbra tekint, magasabb céljai vannak. Arra gondol, arról beszél a fiúknak, hogy őérettük fáradozik. Kikacagják, és mind­inkább magára marad. Egyetlen barátja a senkitől sem zavart magány. Buzgón olvas, a világtörténetet forgatja, s töprenkedik rajta.

„A szőlőszem kicsiny gyümölcs,

Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.

A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,

S ha a kis szőlőszemnek egy nyár

Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,

Amíg megérik?

Ez belékerűl

Évezredek vagy tán évmilljomokba,

De bizonyára meg fog érni egykor,

És azután az emberek belőle

Világ végéig lakomázni fognak.

A szőlő a napsugaraktul érik;

Míg édes lett, hány napsugár

Lehelte rája élte melegét,

Hány százezer, hány milljom napsugár?...

A földet is sugárok érlelik, de

Ezek nem nap sugárai, hanem

Az embereknek lelkei.

Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de

Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;

Hogy kívánhatnók tehát, hogy

A föld hamar megérjék?...

Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,

Amely segíti a földet megérni. (...)"

Elhatároztatott: Szilveszter egyszerre mint kész lázadó és megváltó apostol áll előttünk.

A gyermek ifjúvá lett, s az ifjú férfivá. Az iskolásból meg jegyző. A példás erkölcsű, alapos tudású fiatalembernek sokfelé ajánlanak hivatalt: rangosat és jövedelmezőt. Ő azonban a szegény emberek falujába megy. Atyja, barátja, tanítója kíván lenni a népnek. Hallgatnak is rá az emberek, s egyre jobban, mint valaha papjukra. Az ifjú apostol nemcsak a kötelességeik­re, hanem a jogaikra is figyelmezteti a jobbágyokat. Buzgósága hamarosan kihívja maga ellen a kastély és a parókia haragját. A következő vasárnapon őróla szól a prédikáció, s a nép, amely tegnap még imádta, káromkodó fenyegetéssel utasítja ki a fia­talembert a faluból.

Egy pillanatra meg volt lelke törve,

Kétségbeejtő eszmék ültenek

Megnehezűlt fejére,

 Mint a holttestre a hollósereg.

„Ez hát a nép!" kiálta föl,

„Ez hát a nép, amelyet én imádok,

Amelyért élek s halni akarok!

Ilyen volt ezredév előtt...

De semmi, semmi, ezredév után

Majd nem lesz ilyen; még most gyermek ő, kit

El lehet könnyen bolondítani,

Majd meg fog érni, férfi lesz belőle,

,S épen mert gyermek, gyámolítni kell. (...)"

Egyetlen pártfogója marad csak Szilveszternek, a kastély kisasszonya. Tőle akar még elbúcsúzni, majd már menne is, de kezét görcsösen szorítja a leány, s egymásnak hűséget esküsz­nek.

Maga sem tudja, miért, az ifjú a fővárosnak veszi útját, hol lopott, koldult és szolgált egykoron. Külvárosi padlásszobájá­nak ajtaján egyszer csak kopogtatnak: a kisasszony jött utána a kastélyból. És bár pap nem esketi őket össze, együtt maradnak mint férj és feleség. Boldogságban telnek napjaik, míg fel nem ébred hősünkben a hivatástudat.

Dolgozni kezd: írni. Remekművet alkot, akárcsak Rousseau. De hát a cenzúra - figyelmezteti a szerkesztő.

Az a pokol cséplője, mely alá

Kévéinket kell tartanunk, s ez

Az igazságot, a magot

Kicsépeli belőle, aztán

Az üres szalmát visszadobja,

S ezen rágódik a közönség.

Próbálja megfogadni a tanácsokat Szilveszter, de mikor újra­írja művét, azt veszi észre, hogy még szabadabb, még keserűbb, mint először. Nem hajlandó megtagadni elveit, inkább „befalaz­za” gondolatait, és mások munkáit másolgatja nagy keservesen. Így telnek az évek, és már négyen vannak ott fönn a kis padlásszobában.

(Itt folytatódik az in medias res.)

Egyenként ébred a család, a férj, az anya, a kisfiú. Csak a csecsemő nem: éhen halt. Sír, zokog, üvölt az asszony, ringatja a csöppnyi halottat, altatót is dúdol neki. A férfi néma fájda­lommal áll fölöttük. Hogy eltemethessék a kisdedet, Szilveszter a jegygyűrűjét adja el, de az árát az utolsó garasig keményfa koporsóra, selyem szemfedőre, sírkőre költi, átallván belőle akár csak egy falás kenyeret is venni magának.

Az ifjú apostol agyában nem halnak el a szabadság gondola­tai. Újraélednek, mihelyt egy titkos nyomdát fedez fel. Ezrével terjed gyorsan az országban lázító könyve. A törvény szerint: vallást és királyt sért. Lakásuk előtt az utcán fogják el a forra­dalmárt a poroszlók. Hiába kéri, rimánkodik, hogy elbúcsúz­hassék családjától, durván elhurcolják. Ordít, mint a vadállat, átkokat fröcsköl.

„Átok reátok és királyotokra,

Kinek nevében az erényt

A mészárszékre viszitek!

Átok reád, bitang, lator király,

Ki istennek tartod magad,

S ördög vagy, a hazugság ördöge!...

Ki bízta rád a milliókat?

Farkasra a nyájat ki bízta?

Kezed vörös, mint bíborod,

Arcod sápadt, mint koronád,

 Szived fekete, mint a gyász,

Mely műveid után huzódik,

Miként az esti hosszu árnyék. (...)"

Szilveszter lázálmok közt ébred a börtönben. Ismét dühöng, jajgat, sír, míg kifárad... Újabb és újabb rémséges álmok kísér­tik. Átkozódik, ordít és reszket, mígnem megadja magát mártír­sorsának.

Egyetlenegy hosszú, végtelen éjnek tűnik az a tíz esztendő, amit a lázadó a börtönben tölt. Szakálla megnő, haja fehér, mint a galamb. Kihal a szenvedély szívéből, nem szitkozódik többé. Egyszer csak madárka száll a börtönablak párkányzatá­ra, s a rabnak azt súgja a sejtelem, hogy szabadul. És valóban csikordul a zárka kulcsa.

Mint anyjának tejét a gyermek,

Olyan mohón, oly édesen

Szivá a szabad levegőt,

S minden lehellet egy-egy kínos évet

Emelt le bágyadt lelkiről,

Míg ez könnyűnek érezé magát,

Mint a pillangó, s szerteröpködött

A természetnek új virányin

S szivének régi szép emlékein.

Szilveszter ahhoz a házhoz megy, amelynek padlásszobájá­ban egykor laktak. Megtudja, felesége szíve megrepedt, de hasztalan keresi szegény asszony sírját a temetőben... Fiából sem tudni, mi lett.

És mit tapasztal Szilveszter maga körül az országban? Nem­zete még mélyebben van meggörbülve, mint annak előtte. Nem marad más lehetősége, mint az elkeseredett és kilátástalan végső támadás a király ellen. A „szolgacsorda" torokszakadtáig éljenez, miközben az ősz férfi elsüti fegyverét. A király sértetle­nül megmenekül, Szilveszter néhány nap múlva a vérpadon végzi.

A fölkelt új, hős nemzedék a dicsőség templomában őrzi emlékét.