Hajdan, a régi időkben élt egy tündér, Levendula Levente. Zrílianban látta meg a napvilágot, s délceg férfivá érett. Sok szájból hallani, hogy majdnem olyan magas volt, mint egy ember, nem is beszélve erejéről és eszéről, melyekkel egyszer még egy sárkányt is legyőzött. Erről essen most szó.
Ködös őszi reggelre ébredtek Zrílian lakói. Az eső apró cseppekben szitált. Levendula Levente épp vadászatra indult a falu többi vadászával. Fogták hát a vadászkopókat, s nekiindultak a nagy rengetegnek. Igazán nagy vadra vágytak. Napokig kóboroltak, mígnem elérték a Kopár Hegy lábait. Bátorságuk nem ismert határt, hát elindultak a hegyorom felé, ahol jól tudták, hogy egy sárkány lakik, Wormthrax, a Szívtelen. Az hírlett, hogy szívét egyszer megosztotta egy gonosz varázslóval, aki azt hazugsággal kicsalta tőle, s az óta ő is ugyanolyan gonosz lett. Pedig annak előtte nem volt az. Sőt, kedves volt a környéken lakó emberekkel és tündérekkel is, s megvédelmezte őket, ha gonosz lények támadtak rájuk. A tündérek Levendula Levente vezetésével folytatták hát útjukat a sárkány barlangja felé. A kopók kezdtek egyre nyugtalanabbak lenni, ahogy közeledtek.  Amikor már egészen közel jártak, nem lehetett bírni velük; mindegyik füllobogtatva elszaladt, amerre csak látott. Így hát a vadászok magukra maradtak. Elhatározták, hogy amikor Wormthrax odún kívül lesz, ők beosonnak, és ott várják meg, hogy lesből rátámadhassanak.
El is jött az este, s a tündérek nagy szárnysuhogásokra riadtak fel álmukból. Még látták a távozó sárkányt. Addig nézték, míg teljesen el nem tűnt szemük elől. Azután belopóztak a barlangba. Benn vaksötét volt, így alig láthattak valamit. Csak hallották, ahogy a sok arany és kincs megcsendül talpuk alatt. Kitapogattak egy nagy pajzsot, ami valaha egy óriásé lehetett a méretéből ítélve, s bebújtak alá mind az öten. Vagy egy órán keresztül üldögéltek ott a sötétben, meghúzva magukat, mígnem a hatalmas sárkány vissza nem tért. Rögtön világos lett az odúban, ugyanis Wormthrax teste izzott. (Egyesek szerint a sárkányok rendelkeznek egy olyan belső szervvel - kivéve a vízi-, a fagy- és mágikus sárkányok -, amely más élőlények egyikében sem található meg. Ez a szerv - a tündérek úgy nevezik lávatüdő - a levegőt, páratartalmát kivonja, s a port kivonja, ezeket összekeveri, majd felizzítja, így láva keletkezik benne, ami fokozatosan felmelegíti a levegőt. Így van az, hogyha egy sárkány kifúj egy bizonyos mennyiségű tüzet - lávatüdeje méretétől függően változik -, akkor, míg újból fel nem töltődik, képtelen lesz rá, tüdejéből csak gőz szökhet fel. - Cornelius Draconis, a híres sárkánykutató tündér feljegyzéseiből)
Az izzó sárkány csodálatos látványt nyújtott, a tündéreket el is kápráztatta. Wormthrax lehunyta a szemét, hogy teli gyomrát lenyugtassa egy kis pihenéssel. Csak Levendula Leventét nem kápráztatta el a lény gyönyörűsége. Előhúzta hát íját, s egy vesszőt helyezett a húrra. A vadászok annyira le voltak nyűgözve, hogy vissza akarták tartani társukat, de a sárkány időközben felébredt a nagy mozgolódásra.
- Ki merészelt betörni a barlangomba, s megzavarni a nyugalmamat! *Üvölti mély, zengő hangján, mely hosszas visszhangot ver.* - Mutasd meg magad!
Ekkor a bátor Levendula Levente előbújt a pajzs alól, s szembenézett végzetével.
- Miért merészeltél megzavarni? És ki vagy? *Szól a mennydörgő hang.*
- Levendula Levente vagyok, a tündér, és azért jöttem, hogy végezzek veled azért a sok galádságért, amit elkövettél az emberek, a tündérek, és minden más jó szándékú lény ellen! *A kis tündér vékony kiabálása szinte alig hallatszik Wormthrax dübörgő ordításához képest. Levendula elengedte a húron tartott vesszőt, s az egyenesen beleszúródott a szörnyeteg bal szemébe. A lény felordított fájdalmában, s egy óriási lángcsóvát engedett szabadjára. A tündérnek sikerült egy bravúros szaltóval arrébb ugrania a tűz elől. Ahonnan elmenekült, ott az aranyak egybeolvadtak a drágakövekkel, a fegyverekkel. Ekkor elővett egy újabb nyílvesszőt, s nem esett nehezére újból eltalálni a megzavarodott sárkány még ép szemét. Erre Wormthrax, a Szívtelen újabb lángcsóvát fújt ki óriási tüdejéből, de mivel nem látta támadóját, csak még egy nagy halom kincset olvasztott egybe. Levendula felmászott egy sziklakiszögellésre, és onnan rávetette magát a sárkány fejére, s belekapaszkodott hamuszín szarvába. Fél kézzel előhúzta kardját tokjából, s megkereste a szörny tarkóját, ahol nem olyan kemény pikkelyes a bőre. Az éles pengét belemélyesztette a húsba, majd elengedte a szarvat, a másik kezét is rákulcsolta a markolatra, s két kézzel tolta mélyebbre az acélt, míg végül el nem érte az agyat. Wormthrax még egy elkeseredett lánggolyót indított útjára, ami a falon szétrobbant. Az egész barlang belerázkódott a halálhörgésbe, ami elhagyta roppant száját. Levendula Leventének el kellett hagynia minél gyorsabban a sárkányt, ugyanis bőre egyre jobban izzani kezdett, s a hőség fullasztóvá vált. A tündérek szaporán kapkodták égő talpukat az olvadt kincseken. Az odúból kiérve tovább futottak, amíg csak bírták szusszal. Nemsokára hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Ők a távolból figyelték. Az egész barlang füstölgött, már ami a romok között ki tudott törni; ugyanis az egész odú beomlott, azonban egy kis résen át aranyérmék záporoztak a külvilágba, akár egy feltörő gejzír. Levendula vezetésével a tündérek rögtön odarohantak, s jól teleszedték zsebeiket. Kincsekkel megrakodva tértek haza Zrílianba. A nép őket ünnepelte hetekig tartó lakomával és mulatsággal, de főleg Levendula Leventét.
A rettegésben tartott népektől pedig megkapták a kitüntetéseket: Levendula a Sárkányölő címet, a többiek pedig a Bátor és Merész Kísérők címet tudhatták magukénak.
Ezzel a történet végére ért, de e legenda még sokáig élni fog, ha mi emlékezünk rá.