Nyitóoldal Novella Fórum Vendégkönyv Más írásaim e-mail

Egy következő alkalommal a karácsonyi ajándékokra, vagy nyaralásra - már nem emlékszem - felvett személyi kölcsönt vettem magamhoz, míg feleségem dolgozott és szépen eljátszottam egy délután alatt. A dolog annyira természetes volt már, hogy amikor megjött a munkából és az összeget keresve kérdőre vont, egyszerűen, minden indulat nélkül közöltem a tényt: Eljátszottam. Ekkor betelt a pohár. Tulajdonképpen veszekedés nélkül, de határozottan megegyeztünk, hogy elhagyom a családomat, és akkor létesítünk ismét életközösséget, ha emberré válok. Elköltöztem tehát a bánya munkásszállójára, és a hétköznapokat ott töltöttem a jó bányász szaktársakkal, alkoholban ázva, és a leépülés végleges útjára lépve. A hétvégeket - megbeszélésünknek megfelelően - otthon, kislányommal töltöttem. Ilyenkor igyekezetem józan életűnek tűnni, és azt a látszatot kelteni, hogy a megjavulás útjára léptem. Ennek fő bizonyítéka az általam büszkén mutogatott takarékkönyv volt, amibe fizetésnapon betetettem a fizetésemet. Persze hamar ki is vettem az egészet és elfogyott, mint azelőtt is minden pénz. A rokonaim nagyon haragudtak rám. A sógornőm egyenesen életem kioltásával fenyegetőzött. Anyósom nem kívánt látni. Nem volt ez csodálnivaló dolog. Tulajdonképpen igazuk volt. Disznóság volt, amit tettem. Hiába bizonygattam, hogy mindent azért tettem, mert jobb életet akartam a gyerekemnek biztosítani. Az életem gyümölcsei nyilvánvalók voltak. Egy szombaton, amikor hazalátogattam, feleségem azt mondta - kimondva ezzel legnagyobb vágyamat -, hogy költözzek haza. A következő hétfőn a műszakból nem a szállóra, hanem a busszal a családomhoz indultam. A ház üres volt, hiszen Olgi az oviban, feleségem a munkahelyén volt még. Kopogtattak, és anyósom nyitotta rám az ajtót. Ottlétemen meglepődött, majd nemtetszését kifejezve veszekedni kezdett velem. Számon kérte rajtam, hogy ismét a családom körében akarok élni, és azzal fenyegetőzött, hogy rám gyújtja a házat, a ruháimat kidobálja az utcára. Ma már értem indulatát. Akkor attól tartott, hogy nem fog semmi sem változni, és én tovább űzöm azt, amit addig tettem. Nem lehetett akkor senkinek sem megmagyarázni, hogy mi ez az egész, főként, mert én sem értettem. Nem értettem, és bosszantott, hogy miért nem tudom a reggelente magamnak tett ígéreteimet sem betartani. Miért kell minden nap a félkarú előtt találni magamat, holott szentül megfogadom mindig, hogy többé nem teszem. Mindenképpen változtatni, változni akartam. Eljött a nap, amikor be kellett látnom, hogy egyenesen a temetőt céloztam meg ezzel az életvitellel, ezért otthagytam a bányát. Ajánlottak egy munkát, amiből a városban sokan nagyon jól éltek. Riasztókkal kellett ügynökölni. Beálltam. Sikerült a fortélyokat hamar elsajátítanom, hamarosan önállóan jártam üzleteket kötni. Két hónapja voltam a cégnél, a munka kezdett igazán jól menni, amikor a cég vezetői egy hatalmas lehetőséggel álltak elő. Valami érdekes és igazán követhetetlen - így utólag pedig teljesen logikátlan - módon mindannyiunkat új kocsihoz juttattak. Ehhez csak az aláírásunkat, kezességvállalásunkat és egy rendkívüli hitel felvételét várták el tőlünk. Feleségemnek nem tetszett az ügy. Nem értettem, hogy miért. Fizetnem nem kell, új autót kapok. Mi ebben a rossz? Nem tetszett neki. Azóta rájöttem, hogy ő az én barométerem. Előtte és azóta is előfordult többször, hogy tiltakozott egy-egy tervem ellen. Nem hallgattam rá és mindig, menetrendszerűen befürödtem. Ezért ma már minden lépésem előtt tanácskozom vele, és ha kellemetlen is, még ha a legszenzációsabbnak hitt ötletemre mondja is azt, hogy nem jó, elfogadom, és elállok ezektől. Viszont amire azt mondja, hogy jó ötlet, meg kell csinálni, azt gőzerővel elkezdem, és nem is kell csalódnom. Egy hónap múlva elkezdődött a balhé. Az okosan kieszelt pénzügyi terv összeomlott. A fő láncszem,egy befektetéseket kezelő cég eltűnt tőkével és az ígért havi harminc százalék kamattal együt. A kocsit vissza kellett adni. A saját cégem több százezret követelt tőlem autóhasználat ürügyén. Csöbörből vödörbe kerültem. Végre lenne lehetőségem a munkámmal biztosítani a családom megélhetését, erre most,csak azért, mert elhittem néhány ember álmodozásáról, hogy az igaz lehet, ismét több százezer forintot követelnek rajtam. Hát ennek már sosem lesz vége? Soha nem fogok tudni olyan helyzetbe kerülni, amiben nyugodtan, békében lehet dolgozni, élni, boldogulni? Örs vezér tere, végállomás. Kérjük kedves utasainkat, hogy megállás után szíveskedjenek elhagyni a vonatot, és erre figyelmeztessék utastársaikat is! Belegondolok, hogyan nézne rám az a személy, akihez odafordulnék, és így szólnék: Figyelmeztetem, hogy megállás után el fogom hagyni a vonatot. Leszállunk. Nagylányom várakozóan vizsgálgatja a kijáratot, hátha ott állnak az ellenőrök és megmutathatja nekik a bérletét. Most nincs ellenőrzés. Tamarának pisilni kell. Keresünk gyorsan egy WC-t. A kicsi is felébred, és sírásával eléri, hogy édesanyja felvegye a kocsiból. A következő pillanatban huncut mosollyal néz körül a forgatagban. Van mit tenni három gyerekkel. Előkerül a középső. Kézen kell ragadni, mert táncol, mint a kiscsikó. Egészségesen, erősen, nevetve szaladnának nővérével mindenen keresztül, ha nem figyelnénk rájuk. Tavasszal már nem volt lehetőségem dolgozni. Anyósom adott húszezer forintot, hogy vegyek meszet, cementet, és az udvarunkon felhalmozott bontott téglából építsek egy melléképületet, disznóólt. Nekiálltam és egyedül építgettem. Tulajdonképpen segítség volt ez, mert ezalatt nem törtem a fejemet a fölém tornyosuló problémákon. A disznóól elkészült. Ismét elfoglaltság nélkül maradtam. Egy este végiggondoltam a dolgaimat és rádöbbentem, hogy az én munkaviszonyomat az előző munkahelyem még nem szüntette meg, sőt még mindig nálam voltak a hivatalos papírok, számlatömbök, minden. A dolgot megbeszéltem feleségemmel, s másnap egy autókereskedőnél, az utolsó forintjainkon bérbe vettem egy kocsit egy hétre. Olcsón adták, és csak egynapi díjat kértek előlegként. Összeszedtem a cuccaimat és útnak eredtem. Egy hetes távollétem alatt sikerült annyi üzletet kötnöm, hogy ki tudtam fizetni a kocsi díját, és a héten volt végig üzemanyagom. Nem akartam a cégemet felkeresni, mert ezek állandóan azzal a képtelenséggel traktáltak, hogy én tartozom nekik. Egy munkatárssal elküldtem a megrendeléseket és a számlákat. A felvett foglalók az én jutalékom értékével éppen megegyeztek, tehát pénzzel elszámolnom nem kellett. A következő hetem is sikeres volt, és a rákövetkező is. Érdekes, hogy ekkor már nem érdekelt a játék. Igaz, nem is volt miből érdekeljen. Nem söröztem, nem piáztam, csak nagyon szerettem volna megoldani a gondjaimat.   Kezdett már hasznot termelni az újra elkezdett munka. Több helyen nagy üzletek ígéretével vártak vissza napokon belül. A bérautót viszont nem tudtam a következő hétfőn megszerezni, mert valaki a hétvégére elvitte, és nem hozta vissza. Másik kocsi nem volt. Várnom kellett. Másnap szintén elmentem az autókereskedésbe, de autó még mindig nem volt. Hazamentem és szomorkodtam. Most, hogy jó útra akarok lépni, nem tudom megtenni, mert minden ellenem esküdött. Életem jelzőlámpája zölden világított minden rossz dolog előtt. A zebra túloldalán pirosan világít a lámpa. Emberek tömegei mégis a túloldal felé tartanak, és onnan is árad a tömeg errefelé. Lányaimat vissza kell rántani, mert a sokasággal együtt mennének át az úton. Felhívom a figyelmüket a tilos jelzésre. Értetlenkedve kérdezik, hogy akkor a sok bácsi és néni miért megy át? Csak annyit tudok felelni nekik, hogy a mi szempontunkból az, hogy ők átmennek vagy sem egyáltalán nem érdekes. A mi életünk védelmében, mi nem megyünk át a piroson. A busz egy perc múlva indul. Jó ez a járat. Nem áll meg sehol, egyenesen Rákoskeresztúrra hajt. Szép ez az új buszvégállomás is. A megálló tábla alatt digitális kijelző jelzi, hogy mikor indul a busz. Az lesz csak az érdekes, ha most is a megadott indulási időben indulunk, mert busz még nem áll itt. Annál több utazni vágyó ember. Egyre nagyobb a tömeg. Leányaim a le- felszálló repülőket nézegetik. Legalább egy repülő leszállhatna, mennénk azzal. Végre jön egy kocsi. Leányaim ügyesek, gyorsak. Felugranak, és helyet biztosítanak az egész családnak, babakocsistól. Minden talpalatnyi hely elkel, tömeg van. Egyedül voltam. Bérautó nincs. Kilátás nincs. A lehetőségeim végére értem. Sírni tudtam volna. Kavarogtak a fejemben a gondolatok: hiába minden! Körülbelül kétmillió forint az adóságunk, amit hamarosan keresni fognak rajtunk. Nem tudom ezt soha előkeríteni. Nem volt semmi ötletem. Nem volt semmi pénzem. Nem volt tanácsadóm. Voltak haragosaim, kölcsönzőim, sajnálkozó rokonaim. Eltelt a nap a gondok között. Este a fürdőkádban eszembe jutott, hogy voltak, akik beszéltek nekem arról, hogy van Isten. Nem a templomiak voltak. Mások, akik őszintén beszéltek egy olyan istenről, aki változást hozott az életükbe. Hát nekem most változásra van szükségem. Nagy változásra. Ki kellene kerülnöm ebből a csapdából. De hol vannak most ezek az emberek? Hogyan lehetne beszélni velük? Akkor nem érdekelt a dumájuk, mert erősnek hittem magamat arra, hogy magam irányítsam az életemet. Gondoltam egyet: Ha tényleg van Isten, kapcsolatba kell tudnom lépni vele, közvetítők nélkül. Felnéztem a plafonra, mert ott fönt sejtettem azt a láthatatlan személyt, akit meg akartam szólítani, és így szóltam: Ha tényleg van ott fönt valaki, akkor most mutasd meg magadat, és segíts nekem, mert én már nem tudok kitalálni semmit! A dolgot lerendezettnek véltem, igaz, túl sok reményt nem fűztem hozzá. Másnap ismét elmentem a bérautó ügyében, de nem jártam sikerrel. Autó nem volt ,és nem is bíztattak azzal, hogy azon a napon lesz. Semmi dolgom nem volt ott tovább, mégis ott álltam kerek egy órán át, amíg egy autónak mindkét első lengéscsillapítóját kicserélték. Miután végeztek a szerelők, megfordultam és ballagtam hazafelé. Félúton járhattam, amikor nagy lendülettel megállt mellettem egy autó, a jobboldali ajtó kivágódott, és a baloldalról áthajolva vidáman köszönt rám a kocsi vezetője, régen látott barátom, akinek annak idején a tehénkörmölő brigádjába beálltam. Hívott, hogy ha van időm, menjek el hozzájuk  egy kávéra. Volt időm. Imre megfőzte a kávét és örömmel tette elém a csészét, közben faggatott, hogy megy a sorom. Elmondtam a szomorú helyzetet, hogy várnak a nagy üzletek, de nem tudok elmenni, nincs autó. Barátom akkor éppen fagylaltárusítással foglalkozott. Az elkészített finomságot az autó mögé kapcsolt utánfutón egy jéggel telt pultba tette, és végigjárva a környékbeli falvakat, kolompnyi csengőjét vidáman rázva árulta a hideg csemegét felnőttnek, gyereknek. Annak a hétnek az időjárása nem kedvezett az üzletnek, hideg volt és folyton csöpörgött, de legalábbis lógott az eső lába. Szeptember eleje volt, az időjósok sem ígértek jobb időt. A szezonnak vége, ha tetszik, ha nem, valami elfoglaltságot, munkát találnom kell jövő tavaszig - gondolkodott hangosan az egykori tehénpedikűrös, és elmondta, hogy néhány munkatársamtól már érdeklődött, hogy hogyan megy ez a meló, és ha már ilyen szépen összejöttünk, és fagyizni sem lehet, eljönne velem, és megnézné a dolgot. Megörültem nagyon, és hívtam, jöjjön nyugodtan. Összeszedte a holmiját, felhívta a feleségét a munkahelyén és elmondta, hogy velem jön erre a három napra. Mialatt készülődött, beszélgettünk a múltról meg mindenről. Feltűnt, hogy szépen, választékosan beszél, sőt rám-rám szólt, hogy ne káromkodjak. Miért beszélsz ilyen ocsmány módon? - kérdezte. Csodálkoztam. A tehénistállóban ő sem válogatott a kifejezések között. Biztosan az otthonukban nem beszélnek csúnyán - gondoltam, hiszen otthon én is visszafogom a számat, de most nincs itt rajtunk kívül senki. Végül beültünk Imre kocsijába és elindultunk hozzánk, hogy én is magamhoz vegyem személyes holmijaimat, és a munkához szükséges iratokat. Feleségem nagyon megrémült, amikor megtudta, hogy mire készülünk. Eszébe jutottak a régi idők ,és úgy gondolta, semmi jó nem fog kisülni abból, ha mi ketten megyünk. Nyugtatgattam, hogy ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy elmenjek azokra a helyekre, ahol várnak rám. Megígértem, hogy vigyázni fogok magamra. Autóba ültünk és elindultunk. Örültem, hogy ismét lehetőségem van a munkára és a reményem újra megvolt arra, hogy jó keresettel térhetek haza. Jó lenne legalább tízezer forintot hazavinni pénteken! - tűnődtem.  A hónap végén várt ránk feleségem húgának az esküvője. Nem volt egy valamire való ruhánk, amiben megjelenhettünk volna. Nem volt pénzünk nászajándékra. Ráadásul násznagynak hívtak, és az köztudottan pénzigényes tisztség. Éppen el akartam kezdeni Imivel megismertetni a riasztók részeit, hogy egyrészt fogalma legyen róla, másrészt ezzel is gyorsabban múljon az idő, amikor megszólalt. Arról beszélt, hogy valami csodálatos dolog történt az életében. Biztosítottam róla, hogy velem is történt néhány csodálatos dolog. Erre ő azt mondta, hogy velem ellentétben ő ismeri a csoda forrását is. Kíváncsiságomat kielégítve egy olyan nevet ejtett ki a száján, amit éppen tőle nem vártam. Azt mondta, hogy megismerkedett Jézussal. Azt mondta, hogy megtért. Megdöbbentem. Én éppen el akarom magyarázni neki, hogy hogyan kell üzletet kötni, hogy mi az infra, hogy hány decibellel üvölt egy kültéri sziréna, szóval, hogy hogyan lehet boldogulni, mikor ő jön ezzel a vallásos szöveggel. Kicsit közelebb húzódtam a jobb oldali ajtóhoz, és sajnálkozva mértem végig barátomat, aki vallási fanatikus lett. Pedig de jó ember volt. Na mindegy - gondoltam - csak vigyen engem oda, ahová mennünk kell. Mondtam neki, hogy felőlem ő azt tesz, amit akar, csak engem hagyjon ki ebből, mert én ismerem jól a papokat, és a vallást, hiszen volt énnekem esküvőm is templomban. Az egész buli semmit nem segített az életemen, pedig fizettem rendesen az egyházi adót is. Még egy fakeresztet is kaptam a paptól ajándékba, rajta egy megkínzott, halott ember szobrával. Az sem segített rajtam. Egy vastag könyvet is kaptam. Az a címe, hogy Újszövetség. El is kezdtem olvasni, de hamar letettem, mert egy szót nem értettem belőle, azt nem nekem írták. Azt mondta, hogy ő nem vallásról és nem papokról, főleg nem bálványokról beszél, ha nem vettem volna észre. Nem is felekezetekről, hanem magáról a Megváltóról, aki él és cselekszik az ő életében. Jézusról beszélt, aki szerinte meghalt az emberek bűneiért és feltámadot a halálból és örök életet ad annak, aki elfogadja a megváltását. Azt is mondta, hogy a betű megöl, a szellem az, ami megelevenít. Tudtam mindig, hogy értelmes gyerek ez az Imi, de nem gondoltam, hogy valaha is prédikátor lesz. Nagyon higgadtan, minden indulat nélkül beszélt nekem a Mennyről, Istenről, Jézusról, angyalokról, sátánról, démonokról. Úgy, mint ahogyan az ember azokról beszél, amiket személyesen megtapasztalt. Úgy beszélt ezekről a személyekről, mint akiket kitűnően ismer, és részesei az életének. Ráadásként az én barátom, most szerényen hozzátette, hogy amiről beszél, azt nem ő találta ki, nem az ő okossága, nem is a saját erejéből jött erre rá. Azt mondta, hogy amit nekem mond az mind Isten Igéje. És ez a teljes igazság.     Anélkül, hogy a riasztókról egyetlen tudnivalót átadhattam volna, érkeztünk meg az első ügyfélhez. Bementünk az üzem irodájába. A tulaj már várt. Hellyel kínált és érdeklődéssel hallgatta végig, a bemutatót. Minden lehetséges tudnivalót elmondtam, és vázoltam a szerintem megfelelő védelmi rendszer felépítését. A tulajdonosnak tetszett a lehetőség és az ár is. Viszont azt közölte, hogy erre neki csak egy hónap múlva lesz pénze, úgyhogy találkozzunk akkor újra. Csomagolni kezdtem. A főnököt pedig elhívta az egyik szaki a műhelybe valamiért. Imre csodálkozva nézett rám és megkérdezte, mit csinálok. Láthatod - mondtam -  pakolok, ez most itt nem jött össze. Ekkor lépett az irodába ismét a tulaj, barátom pedig kezébe véve a mappámat elkezdett beszélni neki. Tátottam a számat. Úgy folyt belőle a szöveg, mintha világéletében riasztókkal üzletelt volna. Még fel sem ocsúdtam, amikor megszületett a megegyezés. Megírtuk a szerződést, és felvettük a tíz százalék foglalót, ami a jutalékunk volt. Majdnem húszezer forinttal jöttünk ki a műhelyből. Nem tudtam a meglepetéstől szólni. Beültünk az autóba, Imre valamit az ég felé fordulva mondott, hogy halleluja, meg dicsőség, meg ilyenek. Aztán látva elképedésemet, elmagyarázta, hogy minden lehetséges annak, aki hisz, és hogy a Teremtő Isten segített nekünk abban, hogy ezt az üzletet megkössük. Én pedig mondtam, hogy ez már elő volt készítve, és szerencsénk volt, meg ilyeneket. Folytattuk az utat. Ő tovább beszélt nekem Jézusról, a hitről, örömről, boldogságról. Én pedig azon gondolkodtam, hogy milyen jó vacsorát fogunk enni este, és jó hideg sört fogunk inni hozzá, hiszen megkerestük az árát. Az egészből nem lett semmi. Miután megtaláltuk a szállásunkat, Imre azt mondta, hogy ő nem éhes. Megfürdött, befeküdt az ágyába, fogta a Bibliáját, és olvasni kezdte. Megkért, hogy ne dohányozzak a szobában, mert ő már nem szívta a cigit. Másnap korán felkeltünk és munkához láttunk. A szabad percekben munkatársam kedvesen, egyáltalán nem tolakodóan beszélt továbbra is a hitéről. Közben pedig csodálatos módon kötöttük egyik remek üzletet a másik után. Ráadásul olyan területen, ahová mi, kisvárosi ügynökök előtte be sem merészkedtünk, a belvárosban. Imre minden megkötött üzlet után röviden méltatta Isten nagyságát, én pedig tovább beszéltem a szerencséről. Pénteken rekord bevétellel indultunk haza. Persze a hazavezető úton sem fogyott ki az újsütetű ügynök a hitről szóló történetekből. Elmondta, hogy éppen el akart menni az országból. Ausztráliába készült. A húgai és édesanyja már évek óta élték a hívők - szerinte izgalmas, boldog, örömteli - életét. Elköszönni ment a testvéreihez. Szidás és harag helyett azonban a lányok és anyukája is Istenről kezdett neki beszélni. Arról, hogy bármilyen gondja van, nem a menekülés a megoldás, hanem meg kell térni, és Isten majd megoldja a problémákat. Sokszor hallotta már ezt a szöveget, és kérte őket, hagyják ezt abba. Akkor megszólalt mellette a magnóról egy felvétel, amit a húga énekelt, egy gitár kíséretével. Azt mondta, hogy összeszorult a torka és a szíve, ahogyan a dalból szólt hozzá valami megmagyarázhatatlan kérés, vagy inkább parancs, hogy maradjon. Adott egy esélyt magának. Másnap elment a testvéreivel egy istentiszteletre, és rájött, hogy itt van az, amit ez idáig keresett. Milyen jó neked - mondtam - én is keresek valamit, ami kiutat mutat nekem a gondjaimból, de az biztos, hogy nem egy vallásos közösség fog tudni nekem segíteni. Egyetértett velem, mert, amint mondta nem a közösség, nem a gyülekezet, nem egy felekezet, nem templom vagy szertartás, nem szobrok tudnak megszabadítani, megtartani, üdvösséget adni. A kisváros előtt néhány kilométerrel barátom invitált, hogy menjek el velük a hétvégén egy istentiszteletre. Emlékeztettem rá, hogy volt módomban már közel kerülni a templomi szertartásokhoz, és megpróbáltam sértés nélkül elutasítani. Azt mondta, hogy nem egy dologról beszélünk, és vidáman nevetett hozzá. Ez a vidámság nekem gyanús volt. Istenről beszél, akinek az említésére a vallásos emberek arca beborul, mint vihar előtt az ég, és nevet hozzá. Néhány nappal ezelőtti nyomorúságom és égbe kiáltott szavaim köddé váltak. Elfelejtettem már, hogy majdnem sírva fohászkodtam egy általam még nem ismert hatalomhoz, hogy segítsen. Most, hogy a zsebemben ismét pénz lapult, bár milliós adósságaim még mindig nem tűntek el, úgy gondoltam, hogy nincs nekem szükségem semmilyen ködös, megfoghatatlan természetfölötti segítségre. A házba lépve, köszönés után az első dolgom volt, hogy az asztalra tegyem heti keresetemet, harmincezer forintot. Először csodálkozás, majd nagy öröm lett úrrá a kicsi konyhában. Elővettem a csokikat, amiket a kislányoknak vásároltam és - hosszú idő óta először - ünnepi hangulatban, vidáman ültünk asztalhoz. Ajándék volt az a harmincezer. Nagy ajándék. Elmeséltem a feleségemnek mindent. Elmondtam, hogy az Imre nem dohányzik, nem iszik. Elmondtam, hogy Bibliát olvas, és, hogy megtért és istentiszteletre jár. Elmondtam, hogy mindent Istennek tulajdonít. Megegyeztünk, hogy fogságba ejtette egy szekta, de mi toleráns népek vagyunk, ezért elfogadjuk őt olyannak, amilyen. Főként, hogy láthatóan jobb, mint volt. A cégnél is örültek nagyon az újabb megrendeléseknek. Ez már egy olyan tétel volt, ami felbátorított arra, hogy személyesen tegyem tiszteletemet az irodájukban. Átadtam a megrendeléseket, amelyek zömmel azonnal elvégezhető munkákról szóltak, és bemutattam új kollégámat. A tartozásról nem esett szó. Amikor aratást szimatoltak, nem piszkálódtak ezek a kedves emberek.   Hétfőn ismét nekivágtunk. A dolog ott folytatódott, ahol abbahagytuk. Imre Jézusról beszélt én ellenkeztem, bár egyre kisebb meggyőződéssel. A változás szembetűnő volt. Ezelőtt is éppen ilyen módszerekkel tettem a dolgomat, de tized ennyi sikere nem volt a munkámnak. A szerencse pedig - nekem legalább illett tudnom - forgandó és egyáltalán nem így fest. A szerencse rabságából igyekeztem kitörni, most pedig kezdődő megmenekülésemet is e fogalom számlájára írom. Ez így sántít. Imre magával hozta a gitárját, és esténként érdekes szövegű, dallamú és hangulatú dalokat énekelt. Szépek voltak és vidámak. Ő zenész volt, régebben bálokban húzta a talpalávalót. Nem egyszer mulattuk át az éjszakát együtt. Ez most más volt. A dalok szövege örömről, áldásról, Jézusról, Istenről íródott. Dallamuk lágy könnyűzenéhez hasonlított. Megkérdeztem, hogy mik ezek? Azt válaszolta, hogy dicséretek, ezeket énekelik az istentiszteleteken. Nem hittem. Bennem olyan kép volt Istenről, aki nem viseli el a lazaságot, a derűt, a jókedvet. Emlékszem ötéves gyerekként nagyanyám elvitt magával a templomba. Ott valami keserű nyekergést hallottam. Mindenki lehajtott fejjel, fekete ruhában, szomorúan üldögélt. Pisszeni sem mert senki. Hogy ott örülni lehetett volna, és vidáman énekelni? Kizavarták volna a faluból, aki ezt meg meri tenni. Rosszul éreztem magamat ott. Mi hát ez? Az Isten nem egy goromba vénember a felhőkön, aki fejbe veri egy bunkóval az embert, ha rosszat tesz - kérdeztem barátomat. Nem. Ő a szeretet -  hangzott a válasz. Ez nekem magas volt. Mindenesetre tetszettek a dalok, és kaptam egy könyvet is, amiben sok száz ilyen ének volt leírva, és követhettem a szövegeket. Reggelente Imre az autóban hangosan imádkozott. Ez is meglepett. Az imákat nem egy könyvből olvasta, és nem is betanult szöveg volt, mert mindennap másként szólt a fohász. Jókedvűen, kezét néha az ég felé lendítve, halleluják között magasztalta az Atyát. Hálaadás volt minden szava, és valami gyermeki hittel kért minden napra nagyobb áldást, mint előtte kapott. A végén az ámenhez néha én is csatlakoztam, mert egyet értettem azokkal a dolgokkal, amiket mondott és úgy tudtam, hogy az ámen nem valaminek a végét jelenti, hanem egy jóváhagyás, helyeslés. Na és persze nekem toleráns emberként, békében kellett élnem barátom meggyőződésével. Az imái mindig bejöttek. Egyre jobban ment a munka. Egyre kevésbé hiányzott az ital és a cigaretta - amit én is elhagytam, mert hasonlítani szerettem volna Imire. Esténként egy megbeszélt időben két telefonfülke közt folyt a beszámoló. Az egyik fülke a munkánk színteréül szolgáló városban, a másik a kisvárosban volt, ahol feleségem várta a hívásomat. Jókedvű beszélgetések voltak. Mindig sikerről tudtam beszámolni. Egyszer sem kellett arról számot adnom, mint régen, hogy talán valahogyan hazaérünk a maradék benzinnel. A keresetünk hétről hétre nőtt. Egy ízben befizettem egy nagyobb összeget a régről húzódó tartozásomra is. Péntekenként hazafelé tartva a műsor mindig ugyanaz volt. Imre hívott az istentiszteletre, én pedig zavartan hárítottam el. Az egyik indokom az volt, hogy éppen a legjobb filmek mennek, amikor ők ájtatoskodnak, és én nem mondok le a tüzes íjászról meg a többi virtuális hősről. Emberi időben is rendezhetnék az alkalmaikat - mondtam. Pedig valahol legbelül már készültem, hogy legalábbis megcsodáljam e fanatikus hívők szertartását. Elérkezett sógornőm lagzija. Vadonatúj ruhákban pompázott az egész család. Mindannyiunknak sikerült új ruhát venni, néhány héttel az után, hogy ennivalóra sem volt pénzünk. A násznagyság sem volt teher. Minden mulatságos feladatnak meg tudtam felelni. Visszavásároltuk násznagytársammal a menyasszony ellopott cipőjét, kongattuk a bádog fazékfödőt. Szóval nem kellett szégyent vallanunk. A következő hétfőn Imre közölte, hogy ez a hetünk rövidebb lesz, mert ők már pénteken elutaznak Budapestre, egy három napos istentiszteletre. Mi van, Meredtem rá. Három napos istentisztelet? Hát ti tényleg nem vagytok normálisak! Aztán gyorsan elnézést kértem tőle. Persze hívott, hogy szóljak a feleségemnek és menjünk mi is velük. A fejemet fogtam. El nem tudtam képzelni, hogy mi a csudát lehet három napon keresztül tisztelni az Istenen? Egy fél óra. Az rendben van. Na de három nap!? Téboly. A hét a már szinte megszokott menetrend szerint zajlott. Reggel ima, sikeres munka egész nap, este szép dalok, bibliai idézetek és egy új könyv. Kaptam egy könyvet, ami arról szólt, hogy a Bibliában egy rész leírja azokat az időket, amikor egy fejlett hatalom ellenőrzése nélkül senki nem fog tudni adni, sem venni. Csak azok, akik egy bizonyos fenevadnak a bélyegét magukra veszik. Ez a könyv azt taglalta, hogy a hivatkozott rész leírásakor a szerző, bizonyos János apostol, egy olyan valóságról kapott kijelentést, aminek a megvalósulására napjainkban van lehetőség. Minden embert megbélyegezni ugyanis, és ezt folyamatosan ellenőrizni is a régebbi időkben nem tudta volna egyetlen hatalom sem. Most viszont az informatikai társadalom, a számítógépes hálózatok fejlettsége és ezek összekapcsolása  lehetővé teszi ezt egy szuperhatalom számára. A fenevad bélyegéről szóló könyv minden állítását a Bibliából vett idézetekkel támasztotta alá a szerző. Érdekes olvasmány volt. A magammal hozott, félig elolvasott krimit el is felejtettem. Teljesen lekötött az üzenet, ami napjainkról szólt, a múltból jött, egy olyan kétezer évvel ezelőtt leírt szöveg több száz éves fordításán keresztül, amiben egy akkor élt ember saját korának fogalmai segítségével írta le a mai modern világot. A napok ezen a héten nagyon lassan teltek. Szerettem volna minél előbb az ágyba kerülni, hogy tovább folytathassam az izgalmas történetet. Tehát lesz egy korszak,és ez nincs is messze, amikor nem lehet majd szabadon kereskedni a fenevad jele nélkül. Például nem mehetnek be majd a kertészetbe, amit éppen most hagyunk el a busszal, és nem vehetnek maguknak virágokat, szobanövényeket, örökzöldeket, akiket nem tudnak majd azonosítani egy kódleolvasó készülékkel. Borzalmas. Eljött a csütörtök. Hazafelé menet Imre folyamatosan a hétvégi háromnaposról beszélt. Lázban égett. Ismét szólt, hogy nem késő még meggondolni, menjünk velük. Elhárítottam a dolgot. A hétvégén a könyvből szerzett, és az Imitől kapott új ismereteket osztottam meg családommal. Nem értettem, hogy miért csak egy szűk kisebbség tud ezekről a dolgokról, amikor pedig, ha igazak ezek az állítások, akkor jó lesz vigyázni mindenkinek, mert ez a könyv nem kevesebbet állít, mint azt, hogy aki felveszi ezt a bélyeget önként, az elveszti a lehetőséget arra, hogy a Mennybe kerüljön. Ha vannak olyan emberek, akik értik a Biblia szövegeit - márpedig úgy látszik, vannak - miért nem osztják meg a tudásukat az emberekkel? Ott vannak például a papok. Ők ismerik a Szentírást, nem? Akkor miért nem hirdetik úton-útfélen, hogy térjen meg mindenki, hogy megmenekülhessen a pokoltól? Imre ezekre a kérdéseimre azt mondta, hogy a világot vakságban tartja éppen az a szellem, az antikrisztus szelleme, akit ez a bizonyos fenevad fog megtestesíteni. És ahogyan nekem sem mondtak eddig semmit sem azok a beszédek, amelyek a Bibliában vannak, úgy halandó emberek, amíg nem találkoznak személyesen a Megváltóval, és Isten Szelleme meg nem nyitja a szemeiket, nem látják meg az igazságot. A Sátán célja az, hogy minden embert megöljön, ezért különféle trükkökkel zárja el őket az igazság tudásától.   Nagy izgalommal vártam a hétfőt, hogy meghallgassam barátom beszámolóját a hétvégéről, és hogy esetleg újabb részleteket tudhassak meg a jövőről. Indulásunk után Imre érdekes megjegyzést tett. Azt mondta, hogy valamit illene tennem végre. Isten - mondta - nem adja tovább az áldást, ha én nem vagyok hajlandó végre belátni, hogy nélküle semmit sem cselekedhetünk, és mindaz a jó, amit az elmúlt hetekben elkönyvelhettem, Isten kegyelméből fakadó ajándék volt. Nem hittem, hogy igazat beszél. A témát ezzel lezártuk. A hétvégi istentiszteletekről ujjongó beszámolót kaptam. A dicséret harsogó, örömteli volt. A prédikációk és az imák tüzesek. Emberek gyógyultak meg, szabadultak meg kötelékekből. Vízkeresztség is volt. Rengetegen megtértek. Kenetről, kézrátételről, szolgálatokról hallottam. A felét sem értettem, és nem tudtam beazonosítani, hogy miről van szó. De úgy gondoltam, addig jó nekem. A hét első napja semmi sikert nem hozott. Egy új városban kezdtünk el dolgozni. Mindent éppen úgy tettünk, mint ez előtt. Azokat a mondatokat használtuk, ugyanazokat a rendszereket, ugyanazon az áron kínáltuk, hasonló kondíciókkal rendelkező vállalkozóknak, mint az elmúlt hetekben. Mégsem kötöttünk egy üzletet sem. A kedd mintha a hétfő másolata lett volna. Csak mentünk és dumáltunk, és nem történt semmi. Imre nyugodt volt. Csak mosolygott és azt ismételgette, hogy ő figyelmeztetett hétfőn reggel. Én kezdtem ideges és dühös lenni. Elérkezett az esti telefonhívás ideje. Amikor a vonal másik végén meghallottam a nejem hallóját egy érdekes kijelentést tettem. Nem készültem erre ,és magam is meglepődtem a szavaimon. Azt mondtam, hogy a hétvégén elmegyünk Imréékkel istentiszteletre. Ezt így, kijelentésként. Nem kérdeztem, hogy akarja-e vagy sem. Meglepett a válasz is. Feleségem azt mondta, hogy jó. Nem kellett vitatkozni, veszekedni. Egyszerűen megegyeztünk ebben. Másnap elkezdtünk ismét dolgozni, és elkezdtünk végre üzleteket kötni. Nagyon jól ment a munka. Imre minden alkalommal bólogatott ,és a kötelező hálaadást követően nem felejtette el egyszer sem kijelenteni, hogy ő megmondta. Egyszer aztán elegem lett belőle. Mondtam neki, hogy nem tettem még semmit, csupán úgy döntöttünk, hogy megtekintjük az összejövetelüket. Jót vigyorgott, és úgy nézett rám, mint aki tud valamit, amit én még nem. Hazaérkezésünkkor a pénztárcáinkban kétszer akkora összeg lapult, mint ezelőtt a legtermékenyebb hetünkön. Imre megígérte, hogy este eljön értünk, és kocsival elvisz minket az alkalomra. A kislányokat rábíztuk a mamára, megfürödtünk és felöltöztünk. Kicsit zavarban voltunk, mert nem tudtuk eldönteni, hogy milyen öltözet is dukál egy ilyen társaságnak. Én izgultam nagyon, hogy vajon megfelel-e majd a viselkedésem? Meg tudom-e tenni azokat a mozdulatokat, amiket ilyen helyen kell? Munkatársam ugyan előre elmondta, hogy semmit sem kell tenni, ha akarunk, végig ülhetünk, ha akarunk, végig állhatunk, ahogy tetszik. Nem akartam neki ismét elmondani, hogy van már némi fogalmam a templomi akciókról, és ezek a tapasztalataim nem éppen vágnak egybe az általa elmondottakkal. A megbeszélt időben megszólalt az utcáról a jól ismert duda. Izgatottan és várakozással telve, indultunk a helybeli iskolához. Az istentiszteletet egy tanteremben tartották. Mikor odaértünk, már gyülekeztek a hívők. Voltak köztük ismerősök is. Mindannyian nagyon kedvesen és láthatóan örömmel üdvözöltek minket. Ilyet én előtte nem tapasztaltam. Bármilyen új társaságba kerültem eddig, mindig azt éreztem, hogy a régiek nézésükkel, kérdéseikkel kóstolgatnak, méregetnek. Itt ilyen nem volt. A bemutatkozást követően valamennyien biztosítottak róla, hogy a legjobb helyre jöttünk. Aztán egyáltalán nem úgy, hogy mi kimaradjunk ebből, az elmúlt hétvége élményeit kezdték közösen feleleveníteni. Kérdeztem az Imitől, hogy ki a vezető? Ő kicsit később, a szomszéd városból érkezik - kaptam meg a tájékoztatást. Addig is megkértek, hogy segítsek a padokat a terem szélére hordani, és a székeket két oszlopba szellősen elhelyeztük a terem közepén. Jót nevettek, amikor megkérdeztem, hogy talán az egyik sorban ülnek a nők, a másikban a férfiak? Mondták, hogy nyugodtan üljek a feleségem mellé, mert amit Isten összekötött, azt ember nem választhatja szét. Biztosan jó humor volt, mert ismét jót kacagtak. Leültünk. Imre és a párja mellénk. Érdekes, semmire sem hasonlító volt a légkör. Mintha egy szigeten lettünk volna. Várakozás, izgalom töltötte be a kis termet. Összesen húszan lehettünk. Fiatalok zömmel, de néhány idősebb is. Voltak gyerekek is, de őket szüleik a szomszédos terembe vitték, ahol fiatal hölgyek, a gyülekezet tagjai vigyáztak rájuk, hogy szüleik zavartalanul vehessenek részt az összejövetelen. Ez tetszett nagyon. Megjött a vezető. Egy fiatal srác, vállán gitárral, mosolyogva jött a terembe. A bent ülők üdvözölték. Imre bemutatott minket is neki. Kedvesen üdvözölt és kívánta, hogy érezzük jól magunkat. Kicsit kételkedtem benne, hogy ez a vékony fiú valami új és jó dolgot tud majd mondani nekünk, de már nem volt visszaút, ott voltunk. Tamás - mert így hívták a prédikátort - bejelentette, hogy elkezdődik az istentisztelet. Mindenkit köszöntött. Leszögezte, hogy nem egy művészeti produkció fog következni, hanem Isten Igéjének a megcselekvése, mely úgy rendelkezik, hogy az Urat dicsérni kell, mert méltó a dicséretre. Kezét az ég felé emelte és imádkozni kezdett. Az ima formája ismerős volt. Valahogyan így szokott Imre is reggelente imádkozni. Körülnéztem. A mosolygó arcokon csukott szemeket láttam, magasba emelt kezekkel álltak a hívők. Halk mormogás, számomra érthetetlen szavak jelezték, hogy ők is pásztorukkal tartanak az imában. Kicsit szégyenkeztem, hogy vendégként kilesem titkukat, de jelenlétünk láthatólag nem zavarta őket. Az ima hangos és egyöntetű ámennel zárult. Tamás gitározni kezdett és egymás után felcsendültek a nekem már ismerős dallamok. Megkaptuk az énekes könyvet és az útmutatást, hogy hogyan a legegyszerűbb megtalálni az éppen énekelt dal szövegét. Egy ideig követtük is a könyvecskéből az énekeket, de egyszer csak ez nem volt fontos többé. Vasmarokkal szorítottam feleségem kezét. Nem tudtam, mi történt. Egy hatalmas erő szállt ránk. Páromat rázta a sírás, és én is a könnyeimmel küszködtem. Egy eddig soha nem érzett erő járt át ,és éreztem, hogy az egész termet betölti a jelenlétével egy hatalmas személy, aki, ha akarna, azonnal megsemmisíthetne, de e helyett egy csodálatos nyugalom, egy vigasztalás járt át. Igazán nem tudom, hogy mi történt még, csak azt, hogy egyszer vége lett az éneklésnek és mindenki leült. Tamás beszélni kezdett. Rendkívül érdekes volt, amiket mondott. Úgy tűnt, hogy az előttünk ülők félre húzódtak a szavak útjából, és amit mondott, minden kizárólag hozzánk szólt. Ezt később az ott levők cáfolták, szerintük mindenkihez szóltak a szavak. Én mindenesetre nem érzékeltem, hogy másnak is érdekes lenne a prédikáció. Jézusról hallottunk új dolgokat. Megtudtuk, hogy miértünk is meghalt. A mi bűneinket is felvitte a keresztre. Szembesülhettünk azzal, hogy amiben eddig éltünk, a sátán elnyomása volt az életünkben, de lehetőségünk van megtérni, és teljesen hátat fordítani a múltnak. Azt mondták a szavak ennek a fiúnak a szájából - akiről később kiderült, hogy ugyanúgy két kislány apukája, mint én - hogy Jézus áldozata lehetővé teszi számunkra, hogy azt a lidércnyomást, amit a halál gondolata jelentett eddig, egyszer és mindenkorra elfelejtsük. Azt mondták a szavak, hogy nem kell többé a szerencsejátékon, a hazugságon törni a fejemet, mert az örökkévalóhoz tartozhatom, ha akarom ezt. Ugyanúgy tudtam, hogy most az igazat, magát az Igazságot hallom, mint, ahogyan tisztában voltam azzal, hogy az eddigi életem tömény hazugság volt. Tudtam, hogy aki szól hozzám, nem ez a kedves fiatalember, hanem az Ige, Jézus Krisztus, a Megváltó. Ha reggelig tartott volna ez az alkalom, az sem lett volna már baj. De vége lett egyszer. Még néhány vidám éneket elénekeltek, imádkoztak és mindenki szedelőzködni kezdett. Kifelé menet Tamás megkérdezte, hogyan éreztük magunkat. Mondtuk, hogy nagyon örülünk, hogy köztük lehettünk. A kérdésre, hogy a szomszéd város nagy gyülekezetébe is elmegyünk-e, természetesen igen volt a válasz. Nem tudtuk, hogy mi történt velünk. Beszélni sem igazán tudtunk róla. Azt sem tudom, hogy mennyit aludhattam azon az éjszakán. Egyre csak az járt a fejemben, hogy megismertem egy olyan hatalmas személyt, aki el tudja érni az életemben azt, amit én semmilyen igyekezettel nem voltam képes. Tudtam, hogy ezen az estén ígéretet kaptam magától a Teremtőtől, hogy megment engem és a családomat az örökkévalóságnak. Másnap valami dolgom volt a városban. Kerékpárral mentem ,és egyre csak énekeltem: Eljön az Úr az ég felhőin át. Minden szem meglátja a Királyt. Eddig emlékeztem a szövegre ,a többit laláztam. Én, aki a gondoktól eddig szólni nem tudtam, akinek a fejem fájt minden magamból kigyötört szótól, most hangosan énekeltem, kerékpározás közben. Ha a pedállal az időt lehetett volna hajtani, bizony előretekertem volna a vasárnap estére. A fejem fölött ugyanúgy ott volt a rengeteg adósság, de mégis szabad voltam. Tudtam, hogy a következő alkalomkor, ha lehet, elf