Nyitóoldal Novella Fórum Vendégkönyv Más írásaim e-mail

Fény az alagút végén   Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak! A Népstadion állomás következik.  A géphang recsegve szól. Sikerül mindegyikünknek beszállni az öreg metrószerelvénybe. Nagylányomat gyorsan eligazítom, hogy kapaszkodjon, nehogy elessen a hirtelen indítástól. Tami az Anyuval helyet talál a szemben lévő padon, a kicsi pedig békésen, megelégedetten tekintget a kocsiból a föléje tornyosuló felnőttekre. Körülnézek. Fáradt arcok, elgyötört tekintetek körülöttem. Kilógunk a társaságból. Mind az öten mosolygunk. Nézem a minket vizsgálgató szempárokat és kérdéseket, csodálkozást látok bennük. A velünk szemben ülő asszony,  mellette kisfia,  rátekint az öt hónapos Sárára, elmosolyodik. Érdekes, bárki néz is rá legkisebb lányomra, a belőle áradó derű és kedvesség mosolyra készteti a különben szigorú tekintetű embereket is. Nem közönséges gyermek, az biztos. Öt kiló harminccal jött a világra, teljesen természetes módon. Mindössze huszonöt perc alatt lezajlott a szülés. Az imént még mosolygó nőnek ismét szokásos szomorú ábrázatát látom. Miért szomorkodik vajon? Egészségesnek tűnik, gyermeke az oldalán. Mi oka a bánatra? Ezen töröm a fejemet, miközben válaszolok nagylányom egyik kedves kérdésére, és megelégedetten nézek feleségemre, aki ugyanezt teszi. Neki is éppen felelnie kell a középső faggatására, közben az öröm, a boldogság, a megelégedettség sugárzik szemeiből felém. Örülünk. Élünk, körbe vagyunk véve gyermekzsivajjal, kérdésekkel, feladatokkal. Miért szomorkodik ez a nő? Körbetekintek: a többiek is mind lehorgasztott fejjel, szomorúan üldögélnek, várva, hogy a szerelvény célba érjen, és végre leszálljanak. Próbálom megfejteni a tekintetükből áradó kérdéseket, csodálkozást. Némelyik mintha azt kérdezné a szemével, hogy honnan van bátorságunk ebben a világban három gyermeket vállalni. Na jó van bátorságotok, de mitől tudtok ekkora teher mellett mosolyogni, örülni? - mered ránk őszinte kíváncsisággal az egyik. Egy másik szempár azt mondja dühösen: ezek nem normálisak!  A mellettem lévő ülésről egy férfi - ezt később feleségemtől tudom meg - csodálattal, meredten bámul rám kitartóan. Mi bennünk a különleges? Nem néztek volna ránk így néhány éve. Belesimultunk mi is akkor ebbe a szomorkodó, gyászoló, szenvedő világba. Még csak egy gyermekünk volt. Egyáltalán nem voltunk megelégedve az életünkkel. Úgy gondoltuk, hogy mi az a nemzedék vagyunk, akikkel nem történik semmi. Az elődeink a szocializmus elnyomásában ellenforradalmat csinálhattak, lázadhattak a hatalom ellen. Mi ennek csak az utószeleit érezhettük. Rendszerváltás volt. Gondoltuk, hogy most majd történik valami. Nem történt. Ugyanúgy, ugyanolyan éppenelég pénzért kellett dolgozni. Nem lett egyik pillanatról a másikra sokszobás, úszómedencés, légkondis lakásunk. Nem állt a garázsban a nagy, kényelmes, új nyugati autó. Nem mehettünk a tengerpartra nyaralni. Az áhított nyugat nem ért ide. Vagy mégis? Egy nap munkából hazafelé menet betértem - mint rendesen, minden nap -  a sarki csehóba.     Nem voltam alkoholista, hiszen voltak olyanok, akik nálam sokkal rendszeresebben, sokkal többet ittak, akiket én is részeges disznóknak tartottam. Nem voltam alkoholista, de nem éreztem magamat jól, ha egy nap le nem gurítottam néhány sört. Úgy gondoltam, sokakkal együtt, hogy ez megjár, hiszen becsületesen eltöltöttem az időt a munkahelyemen. A megszokott füstös falak közt, az alkohol és nikotinszagú teremben, a törzsközönség gyűrűjében megláttam valami újat. A falra szerelt, színesen villogó, pörgő muzsikáló szerkezet vonta magára a figyelmemet. Mintha láttam volna már ilyet, valamelyik filmben. Mégis ideért a nyugat! Közelebb húzódtam. Az új csoda előtt egy férfi a gombokat nyomogatva figyelte a tárcsák forgását. A bohócfejeket, gyümölcsöket ábrázoló képek megálltak egymás mellett. Emberünk nagy örömmel felkiáltott, megnyomott egy gombot és néhány pénzérme pottyant a szerkezet alján levő fémtálcába. A férfi nyert! Kivette a nyereményét és a pulthoz ment, néhány barátját itallal kínálva. Boldogság, öröm, irigység és a szokásos nagytudás töltötte meg a termet. A cigarettafüsttel, pálinkaszaggal, a munkásruhákból áradó olaj és üzemi koszszaggal ez egy olyan különleges elegyet alkotott, ami elbódította és valamilyen hamis reménnyel uralta le a kilátást kereső embereket. Ebbe a légkörbe minden belefért. Az egyik nagyhangú rögtön kommunista programbeszédbe kezdett, miszerint ez egy kapitalista módszer az emberek kifosztására (volt valami igaza), és csak a verejtékes munkával megkeresett, a társadalmat építő, és így tovább, és így tovább magatartás, szakszervezet, bla-bla. Mások úgy gondolták, hogy egyszer-egyszer megengedheti magának a szegény melós, hogy ilyen szórakozást űzzön. Volt, aki irigyen szemlélte a történteket, és hangot adott felháborodásának, mely szerint már a kezében szorongatta a húszast, és ha ez az erőszakos alak nem löki félre, most ő örvendezhetne a nyereménynek. Mégis megtörtént a rendszerváltás. Mégis eljött az a világ, amit eddig csak a tévében láthattunk, Amerikáról szóló filmekben. Eljött végre a kisemberek ideje is. Nem kell mást tennünk, mint minden nap idejönni Fortuna oltárához, és áldozatunkat leróni, majd a megérdemelt nyereménnyel távozni. Most megértettem végre, hogy mitől tudnak a német turisták Mercédeszekkel járni. Erre valók tehát a kaszinók. Az emberek ott sokszorozzák meg munkájuk csekélyke hozományát. Vártam kicsit, hogy az előbbi sértett, irigy hozzászóló él-e most a kínálkozó lehetőséggel és a már markában szorongatott érmét bedobja-e a gépbe. Miután nem mozdult, vállalva, hogy hamarosan esetleg engem érnek vádló szavai, elővettem a húszasaimat és a szabaddá vált szerkezethez léptem. Fogalmam nem volt róla, hogy hogyan működik, de éreztem, itt a nagy lehetőség. A pénzt a gépbe dobtam. A forgás megindult. Akkor nem tudtam, hogy ezzel a lépéssel ráléptem egy hosszú, keserves útra, amiről nehezen fogok majd letérni. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel a lépéssel magától beköltözött az életembe a hazugság, a fájdalom, a bánat, a leépülés, a nincstelenség, az elmúlás. Három bohóc vigyorgott rám, győzelmi harsona zendült, a gép kegyetlenül villogott, én pedig nem tudtam mi történt. A mellettem állók a vállamat kezdték veregetni, és tömény alkoholszagot lehelve üvöltöttek: Megnyerted a főnyereményt! Tanácstalanul kérdeztem, hogy mit kell tennem. Ráböktek egy gombra: ezt nyomd meg! Megnyomtam. Pénzfolyam indult a gép belsejéből, és csilingelt, csörgött, zörgött a fémtálcában. Tél volt. A fejemről levettem a bundasapkát és remegő kezekkel beleszedegettem a temérdek pénzt. A tétnek éppen a százszorosát kaptam meg. Mindenki az én vendégem, kiáltottam és a csapos már töltötte is a győzelmi féldeciket. Más ember lettem. Mindenki engem ünnepelt. Persze az okosok most is elmondták különböző véleményeiket. Egyik fülembe a verejtékkel megkeresett, tisztességes, szocialista fizetés harsogott, a másikba az irigykedő, bezzeg, ha én. Hirtelen rengeteg barátom lett. Olyan emberek, akiket előtte nem is ismertem, olyanok, akik társaságából, ha lehetett, kimaradtam, mert törött végtagok és vérző orrok jelezték útjaikat, most kezemet szorongatva bizonygatták, hogy mindig nagy tisztelettel néztek rám. Jólesett, bár valahol mélyen éreztem, hogy hazugság, amit mondanak, de ebbe az amúgy is, aljától a tetejéig hazug létbe belefértek ezek a mondatok. Hagytam, hadd ünnepeljenek. Kényelmesen, hátradőlve, zsebemben a biztonságot adó, néhány ezernyi nyereménnyel, az asztalon tele poharak, bontatlan doboz cigaretta, az éppen megkezdett mellett. Nem ez-e az ember célja? Gondtalan élet. Na jó, dolgozni kell. De minek megszakadni. Néhány gombnyomással -  íme itt a példa -  megbecsült, szeretett, rajongott emberré válhattam. Az este véget ért. A kocsmát bezárták. Egyedül, részegen baktattam haza. A söntés dicsősége köddé foszlott. Az ajtó előtt nem várt rám limuzin, a saját kocsim sem állt a parkolóban szerencsére, mert nem voltam abban az állapotban, hogy volán mögé üljek. Az utca kihalt, sötét, csendes. A fejemben azonban élénken kergették egymást a bódult gondolatok. Nagy ház, úszómedence a kertben, viszki, márkás cigik, házi mozi, hifi cucc, két kocsi, videokamera, tengerparti nyaralások, irigy rokonok és szomszédok. Részeg, bódult álmodozáskoktél forgott bennem. Későn értem haza. Otthon a valóság fogadott. Aggódó és, jogosan  haragos feleség. Persze, mint mindig, jóízű, kihűlt vacsora az asztalon. Hol van mindez ahhoz, ami ezután fog történni velünk, gondoltam, és a rosszalló kérdésre feleletként az asztalra borítottam a nyeremény maradékát. Elmondtam a történetet. Nem egészen értettem, hogy miért nem örvendezik ugyanúgy a párom, mint én. Másnap fejfájással ébredtem. Ez az asszony éppen olyan szomorúan néz, mint az én feleségem néhány hónappal a nyereményeső után. Talán az ő férje is valami hasonló hülyeségre adta a fejét? Miért tesz az ember ilyen meggondolatlanságokat? Miért járnak a férfiak a kocsmákba? Miért mennek a fiatalok a diszkókba? Miért válnak el az emberek? Miért fizetnek hatalmas pénzeket a halálért, a drogért? Mit keresnek? Én miért tettem? Mert az életem, a sorsom, a jövőm be volt határolva. Mert a filmeken mást láttam. Mert ki akartam törni. Mert, amit a munkán keresztül nem láttam elérhetőnek - tudniillik a gazdagságot -, azt ez az egyszerű dolog ábrándjaim csalfa egére vetítette. Mert egy életünk van! Mert féltem a haláltól. Igazságtalannak tartottam, és nem tudtam beletörődni, pedig megszületésemtől kezdve verték a fejembe rendesen, hogy a születésemmel egyetlen dolog vált biztossá, a halálom. Minden módon próbálták velem elfogadtatni, hogy eljön egy nap, amikortól nem lesz tovább. Amikor elmúlok, és csak emlék maradok néhány évig. Igazságtalannak tartottam, hogy amikor engem élettelenül a földbe tesznek majd, akkor a többiek vidáman élnek tovább. Ez olyan mocskos dolog, mint ha én a leányaimnak hazavitt csokikat a kezükbe adnám, és miután kiörvendezték magukat azon, hogy kaptak, szépen elvenném tőlük, és a szemük láttára megenném. Kínlódtam, szenvedtem, amikor ez az eszembe jutott. Nem hittem el, hogy így kell lennie. Kerestem valamit, ami más, ami jobbá, szebbé, könnyebbé tehetné az életünket. Mindenki keres. És mindenki talál is. Én a falon függő pénznyelőt találtam. Más meg mást. Az egyik a drogot, a másik a piát, a harmadik a paráznaságot. Ennek a nőnek a férje mit talált? És a többiek mit találtak? A feleségem nem volt boldog az új lehetőségtől. Én viszont fájó fejjel, de nagy izgalommal dolgoztam másnap és vártam a műszak végét nagyon. Szemeim előtt mesés aranyzuhatagok, bankókötegek lebegtek. Beosztottam a mennyei nyereményt. Apámnak veszek egy szuper kocsit. Veszek neki egy kapálógépet is. Édesanyám mosogatógépet, új szobabútort kap, és befizetek nekik egy hosszú, külföldi utazásra. A húgaim is kapnak autót meg magnót és kazettákat. A sógornőmék is kapnak egy kocsit. Persze azután, miután az én vadonatúj, úszómedencés házam udvarán virít a Merci. Akkor majd nem néz ilyen gorombán rám életem párja! Tisztelni és becsülni fog mindenki, még az anyósom is. A tanácsaimat fogják kérni. Valahonnan ismerős ez a szöveg. Pedig tetőfedő sem vagyok, hegedülni sem tudok. Ha igazán végiggondolom, a dolog igazi csodaszámba ment, mert egész nap kérdezgettek a melósok, hogy hogyan volt? Tényleg úgy folyt a sok pénz? És csak meg kellett nyomni? Háromezer? Na ne! Persze köztük is volt néhány, aki ferde szemmel nézett rám, na nem azért, mert ázsiaiak voltak, hanem mert ők amúgy mindenre ferde szemmel néztek. Ez volt az alapállásuk. Szerintük csak az lehet jó, amit hosszú évek alatt megtapasztaltak. A tradícióik, a családi hagyományaik, a vallásuk, amibe beleszülettek. Mondta is közülük egyik-másik, hogy a játékterem helyett a fiatalok inkább a templomba mennének. Az kéne még csak nekünk - gondoltam. Voltam én templomban. A feleségem családja vallásos. Katolikusok. Mikor még az esküvőt tervezgettük, egy kirándulás alkalmával a megyeszékhely hatalmas, négytornyú székesegyházát szerettük volna belülről látni. Az ajtó viszont be volt zárva, ezért a kevés betekintési lehetőségen, néhány ablakon keresztül voltunk kénytelenek nézelődni. Ha már nem engedték megnézni nekünk a város fölött uralkodó épületet belülről, legalább a helyszínhez méltó dolgokról beszélgettünk. Ott a hatalmas épület kapujában kérdezte meg jövendőbelim, hogy nem lenne-e ellenemre a templomi esküvő? Rólam tudni kell, hogy én meggyőződéses materialista voltam. A szüleim párttagok, sőt apám párttitkár, édesanyám a Hazafias Népfront titkára, vagy elnöke volt. Jómagam KISZ titkárként, ifjúsági klubvezetőként, és a kommunista párt tagjaként jártam a mozgalom útján. Mindezek ellenére toleráns emberként természetesen nem utasítottam el a templomi ceremóniát. Tiszteletben tartom a vallásotokat - mondtam kedvesemnek. Csecsemőként szüleim - a biztonság kedvéért - megkereszteltettek engem a pappal. Így névlegesen - erre az én beleegyezésemet soha senki nem kérte - én is a katolikus felekezethez tartoztam. A szertartás megtartásához még néhány feltételt be kell töltenem, tudtuk meg a plébánostól, amikor ez ügyben felkerestük. Azokat a vallásos cselekedeteket, amiket a gyakorló katolikusok életük folyamán megtesznek, hogy aztán a dogmák szerint méltóvá váljanak a házasságra, én sem kerülhetem ki. A különbség csak annyi, hogy nekem lehetővé tették, hogy mindezt egy gyorstalpaló tanfolyam keretében, néhány nap alatt megtegyem. Megtettem. A békesség kedvéért, leendő feleségem családjának örömet szerezve ezzel. Meg kellett hallgatnom egy templomi tisztviselő előadását. Ő leginkább egy horvátországi helyről beszélt, ahol nagy tömegek gyűltek össze akkoriban, valamilyen szellemi élmények kapcsán. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekelt, amit mondott, de körülbelül annyit jelentett, mint egy izgalmas sci-fi. Aztán el kellett mennem egy misére, utána rögtön a gyóntató fülkében kellett elmondanom egy előre betanult szöveget. Persze elfelejtettem, és így a pap volt az, aki helyettem elmotyogta ezeket a mondatokat, majd azt mondta, mondjam, hogy ámen, és a dolog ezzel le van tudva. Mondtam. A következő misén is ott kellett maradnom, hogy a végén megtörténjen az első áldozás is. Ez is megtörtént. Egy valami még hátra volt, de azt elhalasztották az esküvői szertartás idejére. Ez volt a bérmálkozás. Nem tudtam, hogy melyik csoda mire való, erről sem tudtam, hogy mi ez, de azt mondták, hogy kell, hát ők a szakemberek. Az esküvő előtt öt perccel aztán a pap odahívott minket magához. A menyasszonyomat kijelölte, hogy ő lesz a bérmakeresztanyám, majd néhány, számomra érthetetlen mondatot mondott, ismét felszólított, hogy áment mondjak, majd valami zsíros dologból a homlokomra kent, és ezzel kész voltunk. Megtörtént a szertartás, fizettünk és mentünk az esküvői ebédre. Ennyi nekem egy életre elég volt. Ezek meg azt mondják, inkább járjunk a templomba. Ők oda járnak vasárnaponta. Biztos azért, hogy bocsánatot kérjenek azért a rengeteg trágárságért, amit hét közben a szájukon kiejtenek. Csak azt nem értem, hogyan mernek odaállni az elé az isten elé, akit nap, mint nap szidnak, mint a bokrot. Megbocsátja ezt nekik az istenük? Na mindegy. Én el voltam foglalva a vagyonosodással, nem törődtem a beszédeikkel. Biztos voltam benne, hogy elindultam a meggazdagodás útján. Nem bírtam magammal. Ha lehetett volna, előretolom az időt, csak minél előbb, ismét ott lehessek a gyönyörök forrásánál! Észre sem vettem, hogy amit teszek, nem a magam akarata már, hanem valamilyen titkos erő irányít. Szinte húzott az a hely és az a masina. Várnom kellett. Tegnapi szerencsémen felbuzdulva a nyugati életszínvonalra vágyók tömegei vették körül a gépet. Mercire vágyók sokasága szerette volna a rendszerváltást megkóstolni a harmadosztályú sötét, büdös csehóban. Csalódottan és türelmetlenül ittam meg néhány sört, amíg kivártam a sort. A maradék pénzemet betöltöttem a járgányba és szépen ott is hagytam. Senki nem hívta fel a figyelmemet, hogy ennek a gépnek nyerőgép a neve. Tehát a gép nyer. Különben vesztőgépnek kellene nevezni, a helyet pedig vesztőhelynek. A tegnap vállamat veregető, sikeremnek örvendező sokaság most nem jelentkezett. A nép, aki annyira szeretett, most félrefordult, maguk közt sugdolózva. Most nem az öröm, hanem a káröröm szaga járta át a termet. Tudtam én előre!, és ehhez hasonló szövegek hallatszottak. Valaki azért még meghívott, hogy öblítsem le a bánatomat. Emlékszem, hazafelé részegen tervezgettem a jövőt. Pénzt fogok szerezni, és ismét megpróbálom, mert lehetetlen, hogy a következő alkalommal ne jöjjön be a nagyvad. Ismét későn és hasonlóan elázva értem haza, mint előző nap, de most nem volt mit az asztalra borítanom. Este nem beszéltünk egymással. Másnap reggel ismét fájt a fejem. Apu! Most megyünk ki a föld alól! Igen Olgika, megsimogatom a fejét, örömmel ránézek, de a gondolataim máshol járnak. El kellene mondani nekik, hogy én kijöttem a föld alól. Bele kellene kiabálni a világba, hogy van megoldás. Annyi mocsok, hazugság, harag, fejfájás után most mi vagyunk az egyetlenek ebben a társaságban, akik felhőtlenül tudunk nevetni és örülni egymásnak. Vajon megértenék? Nekem is mondták, mikor a magam törvényei szerint éltem az életemet, hogy nem muszáj magamat pusztítani. Van másik út is. Nem hallottam meg a beszédeiket. De attól, hogy én nem hallottam meg az okos szót, más meghallhatja. És lehet, hogy nem mondanának olyan ostobaságot, mint én akkoriban: Az én sorsomat én irányítom. Irányítottam is. Ahogyan az a titokzatos erő elvárta tőlem, aki a félkarú rablók előtt akart látni. Átszervezte az életemet. Semmi nem érdekelt, csak a szuperebbnél szuperebb nyerőgépek. Komoly tapasztalatcseréket tartottunk játékos berkekben, mert nem egyedül engem támadott meg a kór. Egész szép kis csapat volt már a városban, aki a munkája után közben, meg már előtte is a vesztőhelyeket látogatta. Különböző szisztémákról hallhattunk, hogy hányadik forgás után kell a tétet maximumra emelni, hogy biztos legyen a siker. Mondtunk egymásnak ilyeneket, pedig nem voltak ilyen jellegű tapasztalataink. Vakon bíztunk. Mindannyian úgy gondoltuk, hogy eljön a nap, eljön a csodálatos együttállás ideje, amikor a három hetes gyönyörködteti majd szemeinket, és busásan megtérül a befektetésünk. Miután már tízezrekkel tartoztam a cég felé, mert a felvett benzinpénzekkel szépen megetettem a játékautomatákat, úgy döntöttem, hogy vállalkozó leszek. Utolsó nekifutásra még a főnökömtől kértem tízezret, hogy ezt a szerencsepiacon megforgatva megteremtsem a vállalkozási alaptőkét. Nem volt szerencsém. A megszokott gép bedöglött. Hogyan lesz így vállalkozás? Komoly erőfeszítésbe került, amíg kinyomoztam, hogy a városban hol lehet valami hasonló szerkentyűt találni. Nem adtam fel. Körülbelül fél óra múlva egy város széli mulatóban a csapos már az én tízezremért forgatta a kulcsot a pókergépben. Na most! Egy kis fohász, egy korty sör, rágyújtás és uccu. Tétet állítottam. Hátradőlve nyomogattam a gombokat. Egy pár, két pár, sor, póker. Minden bejött, csak a pénz fogyott el. Még viszonylag korán volt, nem is ittam sokat, a kölcsönkért tízezerről nem is tud a feleségem. Gyerünk haza, majd valamit mondok, hol voltam idáig. Egy kis hazugságért sosem kellett a szomszédba mennem, de mostanra annyira profi lettem e téren, hogy még én magam is elhittem, amit éppen hazudtam. Sőt, amikor egy-egy kellemetlen helyzetből egy jól irányzott hazugsággal kivágtam magamat, még büszke is voltam a teljesítményemre. Feleségem jó hírrel várt. A szomszéd városban élő rokon elintéz egy nagyobb kölcsönt, megvehetjük a teherautót, és elkezdődhet a vállalkozás. Másnap a rokonnal, a megfelelő mennyiségű alkohollal, kávéval és csokoládéval felszerelkezve, virágcsokrokat szorongatva léptünk az ismerős bankár hivatalába. Az ajándékokat szétosztottuk, és amíg a főnökkel kedélyesen elbeszélgettünk, elkészültek az iratok is. Pénzzel kitömve léptem ki a bank ajtaján. Mennyi pénz volt az akkor! Most sem lenne csekélység. A kocsiban üldögélők közül néhányat boldoggá lehetne tenni belőle. Nekünk nem boldogságot hozott. Az autókereskedés mellett, a hozzám hasonló fickók igényeinek kielégítésére, panzió állt. Tele csábítóbbnál csábítóbb játékgépekkel. Persze egy kávéra be kellett mennem a vétel előtt. Ennyi elég is volt. A kocsim kesztyűtartójában, kint a százezrek, én a nagy lehetőség kapujában itt bent, üres zsebbel. A két félből hamar egész lett. Pár perc múlva kezeimmel, mint a számítógép-programozók a billentyűzeten, zongoráztam a tétemelő, a felező és a rizikó gombokon. Hogy miért indultam útnak aznap, már el is felejtettem. Az autókereskedők már elmentek, mire felocsúdtam. Az erszényem is könnyebb lett néhány ezressel. Petőfi verse jutott az eszembe: Mit mondok majd, először is? Kedvest, szépet? Igazat? Azt nem lehet! Akkor még lehetett volna. Mindig lehet, csak bátorság kell hozzá. Ahhoz igazi, elszánt bátorság kell. Hazudni? Az magától jön. Az egyszerűbb. Az útban álló akadályokat megkerülni, és úgy tenni, mintha nem lennének, az könnyebb, mint bevallani az igazat. Miért viselnék el néhány perc kellemetlenséget, mikor csak egy kicsit fondorlatosan át kell gondolni a dolgot, és aki nem volt ott, úgy sem tudja, hogy hazugság minden szavam. Egész úton hazafelé ezen gondolkodám. Harminc kilométer, hosszú út. Ez alatt a megoldás is megszületett. Hát persze! A gépjármű műszaki átvizsgálását csak holnap ejtik meg. Ma elintéztük a papírokat, és még ennek-annak utánanéztem. Ezt mondtam, a még hatalmas pénzkötegeket látványosan a szekrénybe helyeztem, és vidáman, a holnapra készülve tértünk nyugovóra. A holnap ismét kávéval kezdődött, és ott folytatódott, ahol előző nap abba maradt. Elővigyázatosságból most már játék közben kitaláltam az esti mesét. Bátor lépésre szántam el magamat. Nagyban kezdtem el játszani, mert úgy hallottam, hogy akkor lehet igazán nyerni. Mint kiderült, veszteni is akkor lehet igazán. A pénz szépen fogyott. Délutánra annyi maradt, hogy tisztességes előleget tudtam adni egy sokkal kisebb, sokkal rosszabb autóért. A tulajdonos beleegyezett, hogy vigyem a kocsit az előleg fejében, de egy héten belül látni szeretné a maradékot. Feleségemnek megpróbáltam bebizonyítani, hogy ez a jármű sokkal többet ér, mint az a másik. Ezzel be lehet menni az olyan kicsi udvarokra is, ahová azzal nem lehetne. A jövő ebben van. Ömlött belőlem a duma. Ha jól emlékszem, nem nagyon hitte, de valami megmagyarázhatatlan okból mindig belenyugodott a történtekbe. Ma már tudom, mi ez az ok. Ezt hívják hűségnek.   Sikerült elintéznem egy gyors kölcsönt az OTP-nél. Minden szükséges iratot produkálni tudtam, úgyhogy semmi akadálya nem volt, hogy aláírjuk a szerződést. A kocsi forgalmijába bejegyezték az elidegenítési tilalmat, és felvehettem a százötvenezer forintot. Ez éppen ötvenezerrel volt több, mint amit még fizetnem kellett. A többlet arra szolgált, hogy a tankot teletöltsem benzinnel, és egy kocsma mélyén tőkét kovácsoljak a legújabb, duplapályás gyümölcsös automatán. Még szerencse, hogy megtankoltam előbb. Utóbb nem lett volna miből. Nem volt mese. Munkát kellett keresni. Aki keres, az talál. Jó nagy handabandának tartom a rengeteg sírás-rívást, hogy nincs munkahely, nem lehet munkát találni. Én mindig találtam. Voltam regisztrált, sőt ellátásban részesülő munkanélküli is. Akkor azért nem találtam munkát, mert nem is kerestem. Majd bolond lettem volna havi tízezerrel a zsebemben munka után koslatni. A legjobb ajánlat havi nyolc volt. Nem őrültem meg a semmittevést felcserélni a robotra. Amikor azonban kerestem, mindig találtam. Akkor is. Napközben hosszú rudakat dugdostam egy faforgácsoló gép szájába. Így készül a söprűnyél. Délután pedig a keletkezett hulladék fát felraktam az autómra és elvittem a környékbeli szegény emberekhez. Jó pénzt fizettek érte. Én pedig cserébe, hetente egyszer szállítottam az iparosnak alapanyagot. Jó üzlet volt. Viszonylag hamar talpra állhattam volna belőle. A délutáni fuvarok végállomása azonban mindig ugyanaz a hely volt. Éppen csak annyi pénz ért minden nap haza, hogy a kaja meglegyen. A részleteket így nem volt miből fizetni, és néhány hét múlva felszólítások, fizetési meghagyások, bírósági idézések, fenyegető levelek egymást érték a postaládánkban. Mindennapossá vált az otthoni veszekedés. A fejem esténként annyira fájt, hogy nehezemre esett és fizikai fájdalommal járt a nézés és a hallás is. A beszéd egyenesen gyötrelem volt. Leginkább azért, mert nem volt mit mondanom. Amiről beszélni tudtam volna, az életem,  titok volt a feleségem és egész családom előtt. Az életvitelem arra kényszerített, hogy a gondolataim állandóan a szenvedélyem körül forogjanak. A fülemben folytonosan a játékgépek csábító zenéjét hallottam. A szemeim előtt a francia kártya lapjai kavarogtak. Rabja voltam ennek a világnak. Nem hallottam, amit a feleségem mond, csak láttam, hogy beszél, de az életemet irányító szellem nem engedte, hogy megértsem szavait. Elhitette velem, hogy lényegtelen dolgokról beszél. Elhitette velem, hogy az igazán lényeges gondolatok az én fejemben vannak, és azok végiggondolásával -  ami tulajdonképpen egy véget nem érő meddő álmodozás volt csupán -  fogok előre jutni. Rávett arra, hogy álljak ellene szilárdan minden józan, ésszerű ötletnek, gondolatnak, és azt ígérte, hogy majd eljön a nap, amikor igazamat bizonyítani is tudom. Tudtam, hogy hazudik. Minden pillanatban tudtam, hogy rossz úton járok. Kínzó fejfájások között próbáltam meg kitörni innen, de nem sikerült. Amikor bementem egy-egy olyan helyre, ahol a játék folyt, mindig tudtam, hogy onnan üres zsebbel fogok kijönni, de nem volt erőm nemet mondani. Amikor leültem a játékgép elé, tudtam, hogy szereztem magamnak néhány óra kikapcsolást, mert most nem kell gondolatokban a nagy nyereményt tervezgetnem, hanem élőben folyik a játék. Ekkor elmúlt a fejfájás. Nyilván a kínzó gondolatok szünetelése miatt. A dolog csapdává vált. Maga a szenvedély ronccsá tett, de naponta néhány percre, órára éppen a folytatása adott enyhülést. Ez egy nagyon gonosz, ördögi dolog. Miért volt olyan csábító ez az elfoglaltság? Mi okozta és okozza ma is, hogy sok ember, fiatal és idős egyaránt hódol e szenvedélynek? Mit adnak ezek a gépek, amit másként nem tud az egyszerű halandó megszerezni? Pénzt és boldogulást azt nem, hiszen mindenüket elvesztik előbb-utóbb, akik erre adják a fejüket. Talán ez egy olyan cselekvés, amire vágyunk, mert a filmek világát hozzák közel hozzánk. Hol tudnánk ugyanis Luke Skywalker, Han Solo vagy a többi fantasztikus hős példája szerint csillogó-villogó, űrbéli hangokat kiadó pult előtt ülve, gombokat nyomogatva, monitorokon az eseményeket követve, bálványozott hőseinkhez hasonlóvá válni, ha nem egy csillogó-villogó, űrbéli hangokat kiadó pult előtt ülve, gombokat nyomogatva? A fantasztikus filmek megteremtették azt az álomvilágot, amiben élni szeretnénk. Ahol következmények nélkül szájon vághatjuk a pofátlan alakokat, akiket most elviselünk, mert egyrészt erősebbek, másrészt megbüntetnének, ha kezet emelnénk rájuk. Ahol a felénk forduló fegyverek sosem találnak el, és bármilyen nagy zűrbe keveredünk is, mindenből győztesként jövünk ki. Ez kell a nyomorult dolgozónak! Amikor beülünk a játékterem sötét zugába, azt hisszük irányítjuk, ha csak néhány órára is, az álmainkat. Milyen rafinált dolog. Milyen jól kitalált rendszer. Pénzt adunk a moziért. Pénzt adunk azért, hogy mindenünket elveszítsük. Pénzt adunk ezek elengedhetetlen kiegészítőiért, az alkoholért, a cigarettáért, a pattogatott kukoricáért és sorolhatnám. Olyan dolgokért, amikre nincs is igazán szükségünk, csupán, mert kínálják, csak mert mások is ezt teszik, csak mert divat, megtesszük, megvesszük, megesszük. Nem engedett ez a világ. A feleségem beszélt, én nem hallottam, de rutinból tudtam beleegyezően bólogatni minden szavára, sőt a megfelelő válaszokat is ki tudtam mondani a megfelelő pillanatban. Néhányszor volt csak olyan eset, hogy nem odaillő válasz jött ki a számon, de mindig kielégítő magyarázattal tudtam szolgálni. Észrevétlenül fogyasztotta az életemet, minden területen, ez a métely. Végül már annyira nem volt pénz, hogy benzinre sem jutott. Eldöntöttem, hogy eladom az autót. Egy hét alatt elment. Újabb feladat volt megmagyarázni, hogy a néhány hónapja még félmilliós kocsi most miért ér csak háromszázezret. Valami hihetetlen tehetségre tettem szert ez időre, mert ez is sikerült. Néhány apró részletet befizettem, hogy a bankárok egy ideig csendben legyenek. Feleségem, látva, hogy nem oldódott meg semmi, javasolta, hogy adjuk el a lakásunkat, szerezzünk egy olcsó kis házat, fizessünk ki, amit csak tudunk. Keressek munkát, kezdjek el tisztességesen dolgozni, és tegyem rendbe, amit elrontottam. Megegyeztünk. A lakást eladtuk. Az OTP tartozásokat rendeztük. Vettünk egy olcsó kis házat, kerttel. Csak a rokon segítségével felvett hitel maradt és a haveroktól időközben felvett ezrek, ami összeadva elég nagy összeget tett ki. Ezekről a kölcsönökről még hosszú ideig nem tudtam beszélni. Az életem meghatározó magatartása továbbra is a hazugság maradt. Egy-két hét múlva munkát kaptam. Gyermekkori barátom, akivel együtt buliztunk fiatalkorunkban, megkeresett és hívott, hogy álljak be a brigádjába. Ő vállalkozóként a téeszeket járta és a szarvasmarhák körmeit vágta megfelelő méretűre. Ebbe a munkába állhattam be. Szaktudásom nem lévén a dolgom az volt, hogy a több mázsás acél szerkezetet, amit kalodának hívtak, három társammal együtt a nemtetszésüket, rugdosással, ökleléssel és egyéb módon kifejező tehenek fölé taszítsuk. Ezt követően egy kötéllel az állat első lábát meg kellett kötnöm és egy erőteljes rántással felemelve rögzítenem, hogy egy kolléga erős, éles csipesszel a fölösleges körömnyúlványoktól megszabadítsa a jószágot. Egyszerű, leginkább fizikai erőt igénylő, könnyen elsajátítható mozdulatsor volt ez. A jobb láb után következett a bal, ez alatt pedig a tehén hátsó fertályánál dolgozó két szaki is rendezte teendőit. A munka fizikai volta, a nehezen elviselhető szagok, a hetelő munkabeosztás törvényszerűvé tette az esti kocsmalátogatásokat. A kocsmárosok ismertek minket, tudták, hogy pénzes melót végzünk, de mindig csak a munka után fizetnek ki bennünket, ezért volt náluk hitelünk. Fizettünk is mindig tisztességgel, de a keserves munkával eltöltött hetek nem sok gyümölcsöt hoztak családjaink életébe. A megmaradt pár ezer forint mindig kísértést jelentett, hogy valamilyen szerencsejátékon megsokszorozzam azt. Sajnos többször üres zsebbel értem haza. Egy idő után feleségem, aki egy szenvedélybetegekkel foglalkozó kórházi osztály főnővér helyettese volt, azzal állt elő, hogy menjek be az osztályukra, mert az ottani pszihiáterek vállalják, hogy meggyógyítanak. Tiltakoztam: a betegeket gyógyítsák! Nekem semmi bajom! Húztuk még néhány hónapig. Egy napon feleségem közölte, hogy nem csinálja ezt így tovább. Beadja a válópert. Meghúztam a vállam és megkérdeztem, hogy költözzek-e el most azonnal. Nem akarta, tehát a válóper árnyékában éltünk tovább közösen. Egy gyermekünk volt. Eljött a nap, amikor a bíróságra kellett menni. Felöltöztünk szépen és elmentünk. Az eljárást lefolytató hölgy megkérdezte, hogy kitartunk-e a szándékunk mellett. Azt feleltük, hogy igen. Erre ő közölte, hogy meg fogjuk kapni az idézést a következő fordulóra, de ha nem jövünk, akkor ezt úgy értelmezik, hogy elálltunk a szándékunktól és megszüntetik az eljárást. Tudomásul vettük. Az épületből kilépve egymásra néztünk, és szinte egyszerre kérdeztük: Jövünk legközelebb? Mindkettőnk válasza nem volt. Ez a dolog lezárult. Nem akartunk mi elválni. A helyzetünkből kivezető utat kerestük. Ez is egy alternatívának tűnt, de egy akkor még megmagyarázhatatlan felsőbb erő nem engedte, hogy megtegyük. Ezért a mai napig hálásak vagyunk mindketten. Semmi sem változott viszont. Akkor éppen a bányában dolgoztam. Sötétben, koszban, veszélyben kemény, fizikai melót. Jogosnak éreztem a többi bányásszal együtt, hogy több liter alkohollal kompenzáljuk a föld alatt töltött időt. A műszak után hazafelé tartó busz vezetője pedig kihasználta erre irányuló igényeinket. A hátsó ülés előtt négy-öt láda sör várt mindig ránk. Mindig el is fogyott. Ezzel alapot teremtettünk minden nap a szervezett kocsmalátogatásra. Még így is több volt a pénz, ami hazakerült, mint eddig bármikor. Egy különösen jó hónapot követő fizetésnapon annyira belemerültünk az ivászatba, hogy három napig nem sikerült hazaérnem. A fizetésem egy részét biztonsági okokból,  egy taxissal elküldtem feleségem munkahelyére, hogy megmaradjon. Azt gondoltam, hogy dicséretre már úgysem érek haza, a gyalázat meg ráér.   Tovább >>>

A fenti novella szerzői jogainak tulajdonosa bárkinek lehetővé teszi e novella másolását, sokszorosítását és terjesztését, amennyiben ez nem pénz ellenében történik. Spc777