Szilágyi Domokos: Utak / A kapu
 
A határ
Fogalmak határa szerelmeké s a lét formáié
S a lété magáé
Vagy ösztön és tudás határa
A határ: zárt s rettenetes
S mert ismeretlen: ijesztő(ezért hogy
A végtelenség fő vigasztalásunk
Határaink között)
A határ itt hasad meg hogy kilássunk
            Hogy tovább-
Tudjuk magunkat magunknál –a határ
Itt szelídül határtalan reménnyé
A Kapuban

Fodor Ákos

Gömb-élmény


Veled aludva
rólunk álmodom: arról,
hogy veled alszom.

Dsida Jenő: Fázol

Nem fogod megérteni ezt a hangulatot, 
Előre tudom, csak ha összefüggéstelen 
képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó, 
csak akkor érted meg, milyen iszonyú. 
Ez az én hangulatom, figyelj: előttem 
egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan 
meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül 
a partján semmi. De mégis: képzelj el 
egy szikár fát, kiszáradtat, a víz partjára 
gondolj egy agarat, soványat szárazat, mint 
a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz: 
a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya 
nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég 
tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan, 
mint egy kiégett , közömbös ember szeme, 
a napot ellopta valaki, de azért világos 
van, mondhatnám erős, sértő a fény. 
Az első hang belülről szólal meg ebben a 
csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa 
hideg e- és i- betüvel beszél, de nem érted. 
Tíz perccel azelőtt, még tudtad, hogy mit 
akarsz , hova akarsz menni, most meg állsz, 
mintha ebben a pillanatban érkeztél 
volna valami idegen csillagról. Sírni 
nem tudsz, megszorítod a saját kezedet, 
aztán egyszerre rájössz, hogy fázol. 
Rettenetesen fázol.

Fodor Ákos:KIMITTUD

Szilágyi Domokos: Borúra derű
 
Ó pokolian egyszerű, 
Jön, jön, jön borúra derű,
Jön jön jön derűre ború
És nyárra szent ősz, újború,
És őszre, szentre, százszorszent tél
És rá elátkozott tavasz, 
És nem üzentél, nem üzentél,
Szomorú rügyekkel havazz
Szívemre, és a nyári gyászos
Zivatar, zápor, jégkalászos
Visszaüzen, visszaüzen,
Én cemendém és én szüzem,
Hogy ez életthossznyi üzem
-a jaj-enyém, a jaj-tied,
Vagyunk míg földfölöttiek –
Oly pokolian egyszerű.
Jön, jön, jön borúra derű.

Reményik Sándor:Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységbõl a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek. 
Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyûn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak. 
Istenem, add, hogy mind halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erõ 
S mégis egyre inkább símogatás: 
Ezer kardos szónál többet tevõ.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem, 
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. 
Ámen. Igen. És a gonosztól van 
Minden azonfelül. 

Babits Mihály:Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs! 
    Gyermekkoromban két fehér 
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon 
    s úgy néztem a gyertyák közül, 
mint két ág közt kinéző ijedt őzike. 
    Tél közepén, Balázs-napon 
szemem pislogva csüggött az öreg papon, 
    aki hozzád imádkozott 
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az 
    oltár előtt, kegyes szokás 
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én, 
    s ő se jól értett. De azért 
te meghallgattad és megóvtad gyermeki 
    életem a fojtogató 
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák 
    lobjaitól, hogy fölnövén 
félszáz évet megérjek, háladatlanul, 
    nem is gondolva tereád. 
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is, 
    segíts, Sebasta püspöke! 
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag, 
    hátra se nézünk, elfutunk 
a zajló úton, eleresztve kezetek, 
    magasabb szellemek - de ti 
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt. 
    Nem sért ha semmibe veszünk 
s aztán a bajban újra visszaszaladunk 
    hozzátok, mint hozzád ma én 
reszkető szívvel... Mosolyogj rajtam, Balázs! 
    ki mint a szepegő kamasz, 
térdeplek itt együgyű oltárod kövén - 
    mosolyogj rajtam, csak segíts! 
Mert orv betegség öldös íme engemet 
    és fojtogatja torkomat, 
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm 
    zihál, s mint aki hegyre hág, 
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel, 
    kifulva, akként élek én 
örökös lihegésben. S már az orvosok 
    kése fenyeget, rossz nyakam 
fölvágni, melyet hajdan oly megadón 
    hajtottam gyertyáid közé, 
mintha sejtettem volna már... Segíts, Balázs! 
    Hisz a te szent gégédet is 
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány 
    kivégzett: tudhatod, mi az! 
Te ismered a penge élét, vér izét, 
    a megfeszített perceket, 
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás 
    csatáját és rémületét. 
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen, 
    okos felnőtt! Te jól tudod, 
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall 
    még az Isten jósága sem, 
s mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is 
    olyan nagy dolog a halál.